Délmagyarország, 1989. január (79. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-21 / 18. szám

/ 1989. január 21., szombat 9 DM1 magazin ® MAGYAR BRAZÍLIA A negyedik generáció... Részlet egy Sáo Paulában 1985. szeptember 15-én kelt körlevél­ből: „Magyar Testvérek! A történelem tanúsága szerint minden szét­szórtságban élő emigráció három generációig él. A Brazíliai Magyar emigráció is ezt bizonyítja. Az első generáció Egyházközséget szervez, Magyar Klubokut. Magyar Újságot alapít. Magyar Iskoláért harcol, lelkesen képvisel minden magyar ügyet. A második generáció még részt vesz a Szent István napi ünnepsé­gen, magyarul danol a szeretetbálon, támogatja az egyéb magyar rendezvényeket és még igyekszik gyermekeit magyarnak nevelni. A harmadik generáció tudja, hogy a Nagyapa Magyarországon született és elbeszélése alapján még tud egyet-mást a magyarságról. Negyedik magyar generáció már nincsen.. ANDRASSY GABRIELLA RAJZA LEHOCZKI KÁROLY Mennek a lányok Mentiek a lányok, bimbós a mellük, hajnali szellő simítja ruhájuk. Olcsócska fénnyel játszik a nap, neki se sok a pénze zsebében. Hályog a füst, — mozdul a gyár is — még nem korom, már nem ezüst, mennek a lányok bele a napba, kék overall fordul utánuk. A levelet Dr. Sevcrino Kögl. azaz Kögl Szeverin bencés atya írta a brazi­ljában éló magyarokhoz, segítségüket kérve egy magyar múzeum szervezésé­hez. A gyűjtőmunka már húsz évvel ezelőtt elkezdődött, s akkoriban még nagyobb sikerrel kecsegtetett, de Sze­verin atya tizenöt esztendei óserJei missziója alatt a szervezés megrekedt. Azóta viszont sokan meghaltak a ko­rábbi generációk azon magyarjai kö­zül. akik még tudtak volna segíteni tárgyi emlékek felajánlásával. és azóta is sok brazil származású családtag ke­rült magyar családokhoz, akiknek ezek a tárgyak nem jelentenek értéket, s így könnyen elkallódhatnak. Pedig a szervezők „szíve-lelke tiltakozik az el­len, hogy a magyar hírnév kihaljon brazil földön". * Mert van neve a magyarságnak azon a távoli földön. Jó szakmunkásnak, és még jobb földművesnek tartották hon­fitársainkat. Nemcsak Brazíliába, ha­nem Argentínába, Uruguavba és a többi latin-amerikai országba is elke­rültek százezernyien azok a magyarok, akik a magyar történelem sorsfordulói után fogtak vándorbotot. A latin-ame­rikai magyar kolóniák története még megírásra vár, de már eddigi kutatása­inkból is gazdag tényanyag áll kutató­csoportunk rendelkezésére. Miként kerültek magyarok — nem is kicsi. kb. két-háromszázezres szám­mal — a távoli, egzotikus országokba? Hogyan tudtak gyökeret verni például Brazília európánvi térségein? Elég ne­héz pontos adatokhoz jutni, fökent Brazíliára vonatkozóan, ugyanis csuk a 30-as évek elejére szervezték meg a magyar külképviseleteket, amelyek­nek anyagai a második világháború után szinte teljesen megsemmisültek. Ezért a befogadó ország népesedés­nyilvántartási rendszerének szórvá­nyos adataira és becslésekre kell ha­gyatkoznunk. Tény, hogy már a korábbi századok­nak a mai Brazília területén éló lakói is találkozhattak magyarokkal. Hajósok jezsuita misszionáriusok, természet­kutatók járták a nehezen kifürkész­hető őserdőket. Sokan Világos után keveredtek brazil földre, főként Észak-Amerikán keresztül. Az 1880—90-es években nagyobb szám­ban érkeztek magyarok Santa Cathu­rina államba, ahol meg is telepedtek, s közülük még 1937 körül is 1600-an vallották magukat magyar származá­súnak, bár nyelvüket nem őrizték meg. Közvetlenül az elsó világégés előtt is jó néhány magyar cserélte a Göncöl szekeret a Dél-Keresztjére. Sokan közülük már ott alapítottak csa­ládot, beolvadtak brazil környeze­tükbe. A magyarok tömeges bevándorlása azonban az 1920-as évek elején kezdő­dött. Tény. hogy — összevetve a brazil és a későbbi adatokat — az 1930-as évek végén már 80 — 90 ezernyi ma­gyarélt Brazília mintegy 175 helységé­ben. Ennek a jelentós tömegnek jó része azonban nem magyar állampol­gárként lépett idegen földre: az elcsa­tolt területek — főként Arad. Temes, Torontál, Verócze és Bács-Bodrog vármegye — magyar parasztjainak ez­rei hagyták el otthonaikat, remény­kedve a — nem mindig lelkiismeretes — kivándorlási ügynökök ígéreteiben, akik ingyen kiutazást, saját földet, ál­latokat és szerszámokat ígértek az új hazában. Mindebből csak az ingyen utazás volt igaz, mert azt a brazil állam támogatta. Sokan felszámolták régi életüket egy új reményében, eladták kis házukat, ingóságaikat, felruház­kodtak, a nagyobb fiúk megkapták elsó kalapjukat, hogy tisztességgel kö­szönthessék új hazájukat. Amerika szépen csengő neve von­zotta óket. Abban bíztak, hogy a déli országok valamelyikéből könyebb fel­jutni a vonzó Északra, mert kontinen­sen belül talán másképpen számolják a bevádorlási kvótákat. (Az Amerikai Egyesült Államok az első világháború után szinte elzárta határait, szigorúan és szúken megszabva az egyes európai államok bevándorlási engedélyhez jutó állampolgárainak számát.) És még valamiben bíztak: két ke­zükben. Abban, hogy pár esztendő alatt biztosan össze tudnak annyit gyűjteni, hogy visszatérve szülőföld­jükre, házat, földet tudnak vásárolni, nagyobb becsületük lesz. Százával szálltak föl a különböző hajóstársaságok Amszterdamból, Lisszabonból induló járataira és léptek partra többnyire Santos kikötőjében. Innen az „Emigrációs ház"-ba kísérték óket. ahol az ott dolgozók felvilágosí­tást adtak a családfőknek lehetősége­ikről: a legbiztosabb megélhetési for­rás — a nyelvismeret hiányában —. ha elszegődnek egy-egy kávéültetvényre családostul. Oda. ahol a fazendeiro. a tulajdonos boltjában az ember évekre eladósodik, és fizetéskor csak az van a papíron, hogy ki. mennyivel tartozik. Sokan csak úgy tudtak menekülni ettől a „fehér rabszolga" sorstól, hogy mindenüket hátrahagyva a nagyobb városokba szökdöstek. Tudunk cso­portos, fegyveres lázadásról is. A leg­nagyobb brazíliai magyar kolónia: Sáo Paulo magyar lakta negyedei — Mo­óca. Anastació. Villa Ipojuca. Ypi­ranga és a többiek — ekkor népesültek be igazán. Az egymásra utaltság, a magyar szó utáni vágy hozta össze az asszonyokat, majd a férfiakat is. Meg­szerveződtek az első egyesületek, megjelentek az elsó magyar újságok, a térképén az első magyar települések: Arpádíalva, Boldogasszonyfalva. Má­tyáskirályfaiva, Szentistvánkirály­falva. Nagyobb városok közelében, vasútvonalak mentén, küszködve a klímával, betegségekkel, az őserdő­vel, amely mindenáron vissza akarta hódítani a termelésre fogott területe­ket. Felvetődött az iskolák és a lelkek gondozása iránti igény, mert ,„.. a nép, amely közel tíz évig lelkész nélkül volt, a szekták és a vallástalanodás karjaiba esett." — írja Nagytiszteletú Apostol János, református lelkész, aki 1932-ben fogadta el a brazíliai szolgá­latot. Megszerveződtek tehát a katoli­kus és református egyházközségek. Az elsó magyar iskolát pedig még 1925 januárjában szervezte meg egy angol házaspár. Anasíáción éltek, együtt a magyarokkal, megtanultak nyelvün­kön és segíteni kívántak a beilleszke­désben. A „Brazíliai Magyar Segély­egylet" iskoláiban később is kétnyelvű maradt az oktatás: ugyanazt a tan­anyagot magyarul és portugálul tanul­hatták a nebulók. Nyelvtudás nélkül ugyanis igen nehéz volt jó munkához jutni a rohamosan iparosodó Sao Pau­lóban. A legkönnyebben a gyerekek tanultak meg portugálul, úgyhogy a magyar szó beszorult a családi ottho­nok falai közé és a már megszervező­dött magyar egyesületek bérelt termei­be. A 20-as évek kivándoroltjai között jó néhány politikai menekült is volt. akik a Magyar Tanácsköztársaság után Bécsen vagy Párizson keresztül, sok­szor kalandos utakon kerültek ki La­tin-Amerikába. Sao Paulóban 1924­ben ezek a baloldaliak alakították meg a „Brazíliai Magyar Köztársasági Kört", és hamarosan megjelent lapjuk is, az „Új Világ". Jelentós kulturális és szervezömunkát végeztek a kolóniá­ban. volt saját könyvtáruk, a külön­böző magyarlakta kerületekben meg­szervezték a műkedvelő gárdákat, hét­végeken színházi esteket és bálakat rendeztek. Tagjai közül néhányan kapcsolatba kerültek az illegális Brazil Kommunista Párttal is, 5-6 fős sejteket szerveztek, és részt vettek az agitációs munkában. így alakult tehát ki a magyar kolo­niális élet Brazília szövetségi államai­ban, amelyek maguk is állandó forron­gásban voltak. E politikai harcoknak nem csak szenvedő alanyai, hanem cselekvő részesei is voltak a magyarok. Az 1924-es Sáo Pauló-i lázadásban és Luis Carlos Prestes „Nagy Hadosz­lop"-ában is találunk magyarokat. Amikor Getulio Vargas került hata­lomra 1930-ban, diktatúrájának kiépü­lésével párhuzamosan a magyarság élete is megváltozott. Felerősödtek a beolvasztási tendenciák, amelyek a sokszínű etnikai mozaikból egységes brazil népet kívántak megalkotni. Ez a vonal 1938-ban már hivatalos politikai szintre emelkedett, mert Vargas elren­delte a külföldi kormányok által támo­gatott szervezetek, újságok és iskolák felszámolását. Az európai háborús szelek miatt akkor nem volt jó magyar­nak, németnek olasznak és japánnak lenni Brazíliában. Ez az időszak nagy csapás volt a korábban virágzó magyar koloniális életre. Eszmélést csak a Ká­rolyi Mihály felhívására Mexikóból ki­induló Szabad Magyar Mozgalom je­lentett, amelynek demokratikus crói a háború után újra össze tudták ková­csolni a magyarságot. A magyar bevándorlás a második világháborút követően is folyamatos volt Brazíliába, de immár nem töme­ges. Ma is jelentős magyar közösségi élet van főképpen Sao Paulóban. Ám, mint a Szeverin atya által írott körlevél mutatja, a brazíliai magyar kolónia öregjei úgy érzik, közeledik az utolsó pillanat: negyedik magyar generáció már nem lesz... BATÓNÉ KACZÚK ÁGNES Tamás fiam az ásó. Ez a jele a bölcsödében, ez a szerény, de na­gyon alkalmatos szerszám. Ott dí­szeleg a polcán, fiókján, személyi felszerelési tárgyain, és ott van a füzetén is. Ez a füzet különleges füzet. Összekötő kapocs a bölcsőde és a szülő között, lényegében a gye­rek tevékenységének minden más­nál precízebb naplója addig a napig, amíg el nem ballag a bölcsódéból, át az óvodába. Napló, ugyanakkor tü­kör is. Belekerülnek a betegség valóságos és látszólagos jelei, bele­kerülnek a szülői, óvónői kérések, belekerülnek a panaszok, egyszóval minden, ami egy két-három eszten­dős csemete parányi, de roppant változatos életet kitölti. Ezek a füzetek a bölcsőde talán legnépszerűbb felszerelési tárgyai. Ott sorjáznak a kabátosszekrényke tetején, s a szülők jószerint a kabá­tot is alig dobván a fogasra, odagyűl­nek a füzetekhez, keresik a jelet, amely mögött fontos vagy minden­napos, de mindenképpen üzenet rej­lik, üzenet a gyerek egy napjáról. Mit tartalmaznak az üzenetek? Akiknek nincs aprócska bölcső­dés gyerekük, bizonyára megmoso­lyogják ezt az egészet. De hát hon­nan is tudnák ók azt, mennyire fon­tos, hogy megette-e a gyerek az ebédet, aludt-e rendesen? Honnan is ismerhetnék ők a kifejezések olyan gazdag és sokatmondó árnya­latát. amelyből egy anya vagy apa észreveszi azt is, ami nincs leírva, csak a sorok között olvasható? Mert ezt a különös és csodálatos naplót nemcsak gondos és pontos óvó nénik vezetik. Ezek az óvó nénik rendkívül finoman kifejlett érzékkel rendelkező diplomaták is egyben, akik úgy tudnak közölni dolgokat és gondokat, hogy a szüló csak jót gondoljon a féltett csemeté­ről. Húsz-huszonöt gyerekről mon­danak véleményt napról-napra írás­ban, húsz-huszonöt füzetbe kell leír­niuk a mondatokat: a gyerek ma jól evett, jól aludt, vidáman játszott, szívesen sétált, ügyesen tornázott, szépen mondott verset, egészen jól énekelt. Húsz-huszonöt füzetbe kell mindezt úgy leírni, hdgy a monda­tokból a szülő saját gyerekére ismef­jen. . ' , Aztán közölni kell kevésbé kelle­mes dolgokat is. Tapintatosan, nagy-nagy diplomáciával. Amikor például azt a bejegyzést olvasom a füzetben, hogy „Tamás ma több ízben nem fogadott szót", akkor szívemből sajnálom szegény óvó né­nit, aki egész napos keserűségét és bosszúságát ebbe az egyetlen mon­datocskába sírta bele. Mert én aztán tudom, mit jelent, ha egy hároméves gyerek — ráadásul fiúgyerek — több ízben nem fogad szót. Odahaza az anyjával ketten alig tudjuk néha kordában tartani, a viharlovag a televízióból hozzá képest apácanö­vendék. De jó szíve van annak az óvó néninek, hogy ilyen finoman­szolidan fogalmazott! Vagy a másik bejegyzés tanulsága szerint „Tamásnak ma nem volt kedve tornászni". Nem beteg, sze­rencsére nem. Csak éppen őfelsége nem akarta megerőltetni magát. S ez bizony a szüló számára nem azt jelenti, hogy otthon nyugalom és rend lesz, ellenkezőleg. Azt, hogy odahaza különleges tombolásra szá míthat, a tornaóra nem vett el sem­mit a felgyülemlett hihetetlen mennyiségű fizikai energiából. Aztán a többi bejegyzés: „lassan ugyan, de megette az ebédet". Las­san? Mi vasárnap délben ott strázsá­lunk körülötte, könyörgünk, rimán kódunk, segítségül hívjuk a mackót, az autót, a rádiót, a csillagos eget, minden különös fortélyt kieszelünk, ó meg csak ül a széken összekupo­rodva, és szemünkbe vigyorog. Las­san... Hát enyhén szólva. Ezek a füzetek tanúk. Tanúi an­nak, mi következik azután, amikor reggel némi kis megkönnyebbülés­sel a kis pucérokat beengedjük az ajtón, s afféle furcsa szabadságérzet­tcl elindulunk saját útjainkon. Tanúi annak, hogyan telik a napjuk. És tanúi még valaminek. Az óvó­nők szeretetének. A nem tudom, hogy a füzet fedő­lapján nem kellene-e odarajzolni az óvó néniket is, a gyerekek fényképe mellé nem kellene-e odatenni az övékét is. Megérdemelnék. BÉNYEI JÓZSEF RÓNÁSI TIBOR RAJZA MEDGYESI GABRIELLA Fordultadban egyszer majd félresimítod szemedből a hajat, elérhetetlen kézzel integetsz, mint a visszaálmodott halottak —, szép leszel, különösen a tested, mert nagyon tudja önmagát —, fordultadban, ahogy félresimitod hajad szemedből, az lesz a legutolsó levél, egy hunyorítás mellé az örök metafora, a felszabaduló fénypontok egy-egy jelző, és a szád, fordultadban ahogy picit megnyílik, a szád a búcsúszó és az aláírás —, a tested tud a legszebben és legpontosabban búcsúzni, tested vonulásában látom a következő időt, mellette az enyém: fűzfaág és koporsó, fordultadban, mikor majd éppen elmész, fordultadban is csak végigsimít és a könnyű mozdulat fölé hajol, aztán bezárul testem és fordultamban elérhetetlen kezem majd visszahull —

Next

/
Oldalképek
Tartalom