Délmagyarország, 1989. január (79. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
152 1989. január 19., csütörtök írásunk visszhangja Múlt szombati lapunkban közöltük Balogh Tamás kollegánk írását, amely a mafőorvos levelét, amelyben az üggyel kapcsolatos álláspontját fejti ki. Az alábhikói gyógyvíz-gyógyiszap esetleges hasznosi- akban ismertetjük a levélnek azon megállási lehetőségeivel foglalkozott. Erre kap- lapításait, amelyek a kérdés lényegére votuk válaszként Csonké László makói városi natkoznak. Makó kihasználatlan kincseiről A makói reumaellátásról kell szólnunk hitelesen. Hitelünk ugyanakkof nem jelentheti csalhatatlanságunkba vetett hitünket, mert akkor mi sem lehetnénk jobbak az egyszeri • fogadott prókátornál. Hitelünk ereje abban van, hogy személyesen merünk kiállni minden alkalommal a város lakói elé, szemtől szembe válaszolván a felvetett kérdésekre, köntörfalazás nélkül. Most sem tehetünk mást, hiszen lépéskényszerben vagyunk. Kiállni pedig olyan alkalommal is kiálltunk, amikor hibát kellett beismernünk, mert botlás is előfordult e tizenegy hónapnyi időben. Kezdjük azzal, hogy valóban sajnálatosnak tartható, hogy Makó hosszú éveken keresztül nem tudott mit kezdeni meglevő kincseivel, hogy nem tud, azt nem merném kategorikusan állítani. Mint messzebbről jött ember, ki merem mondani, mert a legfőbb kincs e városban régente és most is a hagyma. Nem csoda, ha a hagyma mellett kevesebb figyelem jutott más dolgokra. Csak megerősítésül: Erdei Ferenc a Város és vidéké-ben 1971-ben sem tesz említést a marosi gyógyiszapról, holott már tíz éve akkor ismert volt e gyógytényező országosan! Ezért persze ne hibáztassuk Erdeit! A városi lakosság fáradságos munkával ma is azon igyekszik, hogy a hagyma jól fizessen, a hagymából jól lehessen megélnie Emellett a termálvíz, a gyógyiszap másodlagos jelentőségű volt. A termálvíz; a gyógyiszap, a reumakórház az évek során lehetőség volt és nviradt. Nem dönthető el pontosan, hogy a szakértelem hiányának — igen egyszerű lenne így tolmácsolni a dolgokat, mert rögvest bűnbak lenne kereshető; szerencsére az egészséges gondolkodás nem mindjárt a bűnbakkeresés felé mozdul — vagy az igények hiányának volt nagyobb szerepe ebben. Tegyük hozzá: szigorúan a hagymázási kontextusban gondolkodván. A termálvíz, a gyógyiszap, a reumakórház elsősorban azoknak mondhat valamit, akiknek anyagi fantáziáját e hármas be tudja indítani. Így volt. ezzel valószínűleg Medgyesi Pál is. Így lehetitek mások is. akik anyagi érdeket véltek felfedezni. A felelős egészségügyi vezető, akinek kezei megkötöttek, anyagi és rendeleti értelemben egyaránt, ma még jobban, mint valaha, szóval a felelős egészségügyi vezető azért a grandiózus terveket önmagában megkülönbözteti az ellátási követelményektől. Nem hadakozik és sosem hadakozott nagyralátó elgondolások ellen, de az ellátás kérdéseit függetleníti átmenetileg azoktól. Ügy igyekszik segíteni, hogy a gyógyturizmust megkülönbözteti a reumatológiai szakorvosi ellátástól. Természetesen abban is különbséget tud tenni, hogy adott lakosságnak érdekében mely ellátásszervezési gondokat kell megoldani elsődlegesen mert meglé*'® az égetőbb gondokat, hiszen látóköre szélesebb horizonton mozog, mint egy szakrendelés helyiségének falai, képes több tényezőt is figyelembe venni a rendszeren belül, ismeretei vannak a lehetséges és bekalkulálandó faktorokról. Az egészségügy eléggé bonyolult rendszer, ahol a részek működését, sok ilyen rész van, egységbe kell látni. Arról nem is beszélve, hogy az egészségügyi vezető nem egy betegben vagy betegségben, hanem valamennyi betegben és betegségi csoportban, főcsoportban gondolkodik. Az egyes betegre, az egyféle betegségre hangolódott gondolkodás következésképpen nincs egy hullámhosszon az egészségügyi vezetői gondolatokkal. Ami érthető, hiszen az egészségügyi szervezést és társadalomorvoslást a szaktárgyaktól elkülönítetten oktatják az egyetemen. Egyszóval: a társadalomorvoslás külön tudomány, amit előbb meg kell értenünk, hogy vizsgát adjunk belőle, még inkább, 4ia vizsgáztatni kívánunk belőle. Erre nemzetközi tanfolyamok szolgálnak. Ma a makói egészségügyben — kapaszkodjunk meg! — a fennmaradás a tét. Divatosabban : válságot kell menedzselnünk. E válságmenedzseléshez pedig mindenekelőtt hosszú ápolási idejű osztály (ok) ra van szükség a kórházban, hogy ne mehessenek veszendőbe súlyos állami milliók, amit egyre nehezebben teremtelő az ország és a nép. És amely milliókat adott esetben a reumaellátás korszerűsítésére is fordíthatnánk. Szóval fordíthatnánk, ha nem pazarolnánk el őket azzal, hogy kis ápolási igényű betegeket az orvossal és ápolóval legjobban ellátott aktívágyakon ápolunk. Nem eléggé súlyos gond ez? Fokozzuk-e még ez irányú gondjainkat? A tárgyismerettel — tehát filozófiailag szabadon — gondolkodók belátják, hogy a betegellátás egészéhez fűződő érdekek a legerősebbek, mert azok a város lakosságát úgyszólván teljeskörűen érintik. A kisebbségnek kell engednie, mert a gazdasági realitás így diktálja. Azzal is egyetértek, hogy jó lenne, ha nem így lenne mindez. Ez azonban jámbor óhaj e pillanatban. . Éppen ezért nem illendő a makói kórház főorvosi karát elparentálni és sértegetni, ha a betegellátás egészéhez fűződő érdekeknek Keret enged. A főorvosi karnak jogában áll visszautasítani a sértéseket, sőt. védelmet is kérhet önmaga számára etikai bizottságtól, orvosi kamarától egyaránt Sőt, reményünk vethető abba, hogy ezt az etikai védelmet meg is kapja. A peresztrojka e téren is megindult már. Hitelt érdemlő tájékoztatást kell adnunk a lakosságnak arról is, hogy a makói kórházban létezik egy jegyzőkönyv, amelyben szakemberek mondják ki közösen, hogy a gyógyiszap alkalmazásához elegendő a belgyógyászati ágyháttér is. Kár, hogy egyesek megfeledkeztek erről, vagy a sajtó koncepciójába nem illett bele ez. A reumabetegek kórházi ellátása biztosított. Részint a makói kórházi belgyógyászaton. Részint megyei és országos intézetben, szanatóriumokban. Értelemmel azt is megfoghatjuk, hogy bővített alapszakmás kórházban (580 ágyas vagy 860 ágyas típus) sem szervezhető önálló reumatológiai osztály, nemhogy a 435 ágyas makói kórházban. Így rendelkeznek a fennálló jogszabályok. Egyszóval a reumaellátás megoldott a viszonyokhoz mérten, ha lesz sok pénz, lesz jobb ellátás is. Abban nem hiszek, ha makói szanatórium lenne, a makói betegek azt vennék elsősorban igénybe. Az emberi karakter olyan, hogy országos hírű intézetbe menni elegánsabb. Ami pedig politikai arculatunkat illeti: sem a peresztrojka ellenfelei, sem vaskalapos bürokraták nem vagyunk, (így a jelzőket visszautasítjuk. Balogh Tamás úr erről megkérdezhet illetékes vezetőket, miként azt meg nem tette prejudikációi kimondása előtt. Én annyira örülök ennek a levélnek, hogy írója nem is gondolná. Mert önmagáért beszél. És: mert ráébresztett, hogy hibáztam. Nem: kérdeztem meg ugyanis illetékes vezetőket. Azt gondoltam, hogy a városi főorvos illetékes az egészségügyben, erre ő maga írja, hogy nem az. Pedig amikor nála jártam, elkápráztatott azzal, hogy hat és fél gépelt oldalon kezembe adta a nyilatkozatát — anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna. Honnan tudta, hogy mit akarok? Netán értesült már — ugyancsak illetéktelen (?) — vezetőktől makói látogatásom céljáról? Ha így van, ez dicséretes, mert a vezetők — ha nem is illetékesek — kiváló együttműködését példázza. Ha pedig nem ez a helyzet, az csak Csenke László rendkívüli problémaérzékenységét bizonyítja. Azt írja Csenke László: nem illendő a makói kórház főorvosi karit sértegetni. Magam is így gondolom. Ezcrt írtam cikkemben: álnok, aki úgy gondolja, pénzügyi érdekek vezérelték a főorvosokat, amikor reumaosztály helyett elfekvő létesítésére szavaztak. Keményen megbélyegeztem tehát, aki „azt" meri gondolni. Azután, nem árt h leírt szó jelentőségét is megtapasztalni. Például: az alapszak más kórházzal (de szép szakkifejezés — megcsodálja. aki tiszteli a szót) kapcsolatosan jogszabályt említ, holott irányelvről van szó, ami merőben más. Irányelvtől ugyanis — a helyi adottságokat figyelembe véve — el lehet térni, sőt adott esetben kell is. Főként egy olyan városban, ahol a cél, hogy a hagymából „jól lehessen megélni". Ennél magasztosabb cél csak az. b;> az emberek egészsége érdekében is teszünk valamit. Ebben segített volna, ha nincs harminc év mulasztása. Nem tizenegy hó napi — hangsúlyozom. Megrokkanhat ugyanis, aki egyből több évtized terhét akarja hátára venni. Márpedig aki az egészségügyben dolgozik — ha nem is illetékes vezető! —. tudhatja, milyen szomorú dolog megrokkanni. Cipekedéstöl, vagy hagymázástól — mindegy ... Manapság legtöbbször joggal lehet anyagi nehézségekre hivatkozni. A pénztelenség azonban — szerencsére — nem mindig volt jellemző az utóbbi évtizedekben. Ezt is látni kell, amikor elmúlt idők eredményeit, ez esetben pangását, értékeljük. Balogh Tamás Nemzet és kultúrája: minőségforradalom T egnapelőtt Budapesten, a Múzeum körúti egyik antikvárium kirakatában láttam Németh László máig elérhetetlen, klasszikus remekét, A minőség forradalmát. Négyezer forint volt az ára. Most pedig, hogy immáron tegnap lapunkban (is) megjelent: a Hazafias Népfront Országos Tanácsa a holnapi napot, azaz január 22-ét a magyar kultúra napjává nyilvánította — kissé zavarban vagyok. A felhívás azt szorgalmazza, hogy minden évben ezen a napon a magyar nemzeti kultúra valamennyi barátja és művelője, itthon és szerte a világban, emlékezzen meg a magyar műveltség és kultúra eredményeiről. Nemzet és kultúrája, régi meggyőződésem: minőségforradalom Különösen az utóbbi másfélszáz esztendőben annyira összeforrt a két fogalom, s annyira a minőség, a rendkívül magas nívó igézetében alkottak a magyarság szellemi legjobbjai, egyben a magyar progresszió legelső harcosai is —, hogy ez a most először ünneplendő nap, a Himnusz születésnapja, Németh László minőségforradalmának jegyében egy másik, szintén korunk egyik legnagyobb magyar alkotójához kapcsolódó. Németh László talán leghíresebb, 32 év után először a vásárhelyi Juss-ban úira megjelentetett cikkének címét kell jelentse. Ezt: Emelkedő nemzet. Ahhoz pedig. hogy a magyarság újra, minden korábbinál meggyőzőbben emelkedő nemzet lehessen, vissza kell kapnia azt, ami elengedhetetlen, egyes számú föltétel ehhez az emelkedéshez: az önbecsülést. A megrendült méltóságában és erkölcsi tartásában szétzilált nemzet a magánélet menedék-szigeteire viszszaszorított, elgyávított vagy elcinikusodott értelmiséggel, a mind megalázóbb kenyérgondokba kényszerített tisztviselő-adminisztrátor réteggel, az agyonhajszolt munkássággal és az g-vmét esrvre gyanakvóbb parasztsággal — héroszi feladatot jelentőn — ma is a nemzeti kultúra legfőbb témája, fogyasztója és célja kell legyen. Zavarom másik oka: az önbecsüléshez nemzeti kultúránkn: k újra mákunkénak hódított múlttal a visszaszerzett történelemmel is rendelkeznie kéne. Hiszen ennek talpazatán épülhet a minőségforradalom minden barrikádja. S e folyamatnak már nem az lesz elsődleges jellemzője, hogy magyar nyelven fogalmazott, méltatott, propagált művekkel van jelen egy 15 milliós közösség életében — hanem hogy a huszadik század legvégén a kor követelményeit a magyar múltból—vett eszményekkel ötvözi. Ekképpen hozván létre azt a Minőséget, amely a nemzeti műveltséget jellemzi. „Okoskodni arról, hogy ki a magyar, mi a magyar, milyen a magyar, hogy tesz, hogy beszél, hogy gondolkodik a magyar, végtelen sokat lehet. Évszázadok óta minden valamirevaló írónk és tudósunk hozzáadta ehhez a saját megfigyeléseit és a saját élményeit Rengeteg könyv és cikk próbálta már a magyarság lényegét megfogni és kifejezni. Az utóbbi években meg már külön magyarságtudomány is alakult, sőt már egyetemi intézetet is kapott. Sajnos, ez nem olyan egyszerű dolog, mint a kérődző emlős állatokat különválasztani a nem kérődző emlős állatoktól . .. Azonban mégis minden igazi népnek van saját kultúrája s minden kultúrának megvan a saját jellege, színe és sajátos belső korforgása, amely a" befogadott és megemésztett idegen elemek mennyiségi és minőségi keveredéséből áll elő... Ajánlom hát, hogy menj vissza egy kissé, mint én, az elhagyott népkultúrába, és hiszem, hogy csakúgy, mint én, újjászületve térsz vissza. A szociális élményed, a harcos akaratod nem gyengül, hanem erősödik, mert még jobban megszereted a fajtádat, ezt a szegény és megrontott, de széplelkű, okos és világosfejü, kedve® és szemérmetes népet." A kitől az idézetek származnak: a magyar kultúra napján talán a legjobb programadó. A fenti részletek Mit ér az ember, ha magyar című könyvéből valók. — s nem tudom, menynyiért vesztegetnék vajon az antikváriumokban — üzlet lévén bizonyára az az ember is, akitől a „népben-nemzetben gondolkodni" kifejezése származik. Veres Péter a neve. Domonkos László Tiszatáj - tiszta táj ? 1986 novemberének utolsó napjaiban a Magyar Írók Szövetségének közgyűlésén többen állást foglaltak a Tiszatáj-ügyben. Hogy most szemelgetünk az író hozzászólók gondolataiból, azt két körülmény indokolja: egyrészt e héten a Tiszatáj múltjáról és jövőjéről indult sorozatunk, másrészt az, hogy az írószövetségi közgyűlés jegyzőkönyve a tömegek számára ismeretlen. Az 1986. november 29— 30-i viharos napokról egyébként a tegnap említett kötet bővebben beszámol. Fekete Gyula: „ ... A Tiszatájat tív éve folyton fojtogatják. El ne higgyem már, hogy most egy-két verssor miatt került hurok a nyakára Köteles Pál: hogy mit jelentett a Tiszatáj a magyar szellemi életben? Azt, amit egyetlen magyar folyóirat sem. A Tiszatáj: felvállalta 16 millió magyar gondját, de ugyanakkor törekedett arra is, hogy a szomszédságunkban, pontosabban a velünk együtt lakó -népek irodalmával, a szellemi élet gondjaival megismertesse a magyar olvasót. Egyetlen más magyar folyóirat gyakorlatában sem tapasztalhattuk ezt. Nos, a Tiszatáj megkapta mindazt, amit megkaphatott." Kiss Gy. Csaba: „Innen, erről a fórumról is szeretném megköszönni még egyszer Vörös Lászlónak és Annus Józsefnek, hogy éveken át munkatársuk lehettem." Czine Mihály: „ ... amit fájdalmasnak éreznek, vagy érzünk, hogy elveszett a Tiszatáj, amely a szocialista, nemzeti, kelet-európai érdekű írásoknak leginkább helyet adott. Amely folyóirat szerkesztői — Vörös László, Annus József és korábban Ilia Mihály — a szerzőkkel, minden szerzővel és mindig a legemberibb hangot találta meg. A nagy szerkesztő talán még ritkább, mint a nagy író. Századunkban — az eltávozottak között — talán csak Osvát Ernőt, Mikes Lajost, Kuncz Aladárt és Gaál Gábort tudja vitathatatlanul nagy szerkesztőnek az irodalomtörténet, akik munkatársaikból sikeresen és következetesen tudták .kihegedülni' a legiobb írásokat. Az élők közüli Ilia Mihályt és Annus Józsefet az ilyen nagy szerkesztők sorában fogja majd látni minden bizonnyal a későbbi irodalomtörténet. Olyan gazdagok vagyunk, hogy évekig talonban hagyjuk az ilyen tehetségeket, vagy múzeumi segédkutatósággal tiszteljük meg őket?" Csoóri Sándor: „ ... nagyon nehéz összefoglalni azt, amit az ember gondol és érez. Azért is nehéz, mert mindent túl tudunk élni: túl tudjuk élni a Tiszatájügyet, túl tudjuk élni — mint ahogy túl is éltük — a Mozgó Világ-ügyet. Csakhogy a mi túléléseink veszedelmes túlélések: végül is ezekbe szoktunk erkölcsileg belehalni." Sánta Ferenc: „ ... Engedtessék meg nekem, hogy a Tiszatáj felfüggesztésének buta és brutális hibájára hívjam fel ismételten a figyelmet. . . Próbáljuk meg áttekinteni, hogy kinek állt érdekében vagy milyen politikának volt hasznára, hogy az írószövetség előző közgyűlése óta sorozatban olyan intézkedéseket léptessen életbe, olyan dolgokat tegyen, amelyek nem a konszenzus, nem a megegyezés, a lecsillapítás szándékával álltak elő, hanem — szinte a provokáció erejével szolgálták azt, hogy még iobban elmérgesedjen a helyzet." Romániai délszláv nemzetiségek védelmében A Szerb Köztársaság illetékes szerveinek gyakrabban kell szorgalmazniuk a romániai délszláv -nemzeti kisebbség helyzetének -rendezését. Érdekeik védelmére minden alkalmat fel kell használni, ezt a kérdést reálisan fel kell vetni. A probléma megoldásáról a két ország jószomszédi kapcsolatainak fejlesztése érdekében Romániával nyílt és jószándékű megbeszéléseket kell folytatni. Ezt az álláspontot rögzítette határozatában a szerb köztársasági képviselőház külügyi állandó bizottsága, amelynek értékelése szerint a jugoszláv külügyminisztérium eddig nem fejtett k-i megfelelő aktivitást a romániai délszláv nemzetiség ügyében. Egyebek között fel kellett volna készíteni a temesvári jugoszláv konzulátust is arra, hogy megfeleljen a „követelményeknek". A bizottság leszögezte, hogy Szerbia a legközvetlenebbül érdekelt a problémák megoldásában.
