Délmagyarország, 1988. október (78. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-15 / 247. szám

1988. október 15., szombat 5 Vasváry Ödön emlékezete 1972. május 16-án a New York-i magyar fókonzulátuson adománylevelet írt alá Vasváry Ödön ny. református lelkész• Ügy rendelkezett, hogy az amerikai magyarság történetére vonatkozó gyűjteményét halála után szülővárosának, Szegednek könyvtárára hagyományozza. A Somogyi-könyvtárra, „amely - mint írta - megnyitotta előttem mint iskolásfiú előtt a könyvek titokzatos és csodálatos világát". „A könyvtár, amely így egy, a maga nemében egyedülálló gyűjtemény birtokosa lesz, hitem szerint továbbra is néhai Somogyi Károly, Reizner János, Tömörkény István. Móra Ferenc és méltó utódaik szellemében lesz segítségére mindazoknak, akik kutatni fogják az amerikai magyarság történetét. " Pályakezdése Vasváry Ödön 1888. október 18án született Alsóvároson, a Mátyás tér 19. sz. házban, apai ágon bajor eredetű sörfőző, anyai ágon törzsökös alsóvárosi patrícius családból. Apjának, Wiblitzhauser Gusztávnak (1860-1893) korai halála miatt a három gyerekkel özvegyen maradt édesanya, Váradi Etel (1862 -1950) tisztes szegénységben nevelte az árvákat. Vasváry Ödön elemi iskoláit ugyanabban a Kazaliiskolában végezte, amelyben néhány évvel később Bálint Sándor, akivel életük alkonyán mint lelkes alsóvárosi patrióták meleg barátságba is kerültek. Ó is a kegyes oskolába járt. Az ó életében is volt egy „váci közjáték", akár Juhász Gyuláéban: négy hónapig piarista novícius volt Vácott, egyebek közt Sík Endrével együtt, aki Egy diplomata feljegyzései című könyvében (1966) (némi tévedésekkel) megemlékezett róla is. Negyven évvel késóbb, 1948—49-ben, amikor Sík washingtoni nagykövet volt, találkoztak ismét. Már a gimnáziumban megmutatkoztak irodalmi, tudományos hajlandóságai: fordításai jelentek meg Bródy Sándor Jövendő című folyóiratában, a Vasárnapi Újságban, szegedi lapokban. Mikor 1907 őszén a temesvári papnevelőbe került, egyik tanára. Martin Aurél — nyilván irigységből — nem nézte jó szemmel irodalmi tevékenységét, a Religióban éi á Katolikus Szemlében megjelent írásait, is ahol tehette, ártott neki. Fölszentelése után. 1911 őszétől két évig Battonyán volt segédlelkész. Martin befolyásának tulajdonította, hogy 1913 nyarán az egyházmegye legrosszabb plébániájára, Kisbecskerekre akarták helyezni. Ez ellen föllázadt. Hazatért Szegedre, majd írt Balthazár Dezső református püspöknek Debrecenbe, és bejelentette szándékát: áttér és kálvinista lelkész lesz. így is történt. Különféle vizsgák után az új lelkészi oklevél birtokában a Szabolcs megyei Gégénybe küldték segédlelkésznek. Ugy érezte azonban. hogy csöbörből vödörbe jutott. Ekkor jelent meg a református konvent hirdetése valamelyik debreceni protestáns lapban: segédlelkészt kerestek Detroitba a magyar református egyházhoz. Azonnal megpályázta, de elkésett: ezt az állást már betöltötték. Fölajánlottak azonban helyette segédlelkészi állást Pittsburghben. Amerikában ragadt így került Vasváry Ödön 1914 nyarán az Egyesült Államokba, azzal a tervvel, hogy két év. után hazatér. Sorsa azonban másként alakult. A szarajevói merénylet napján lépett hajóra a fiumei kikötőben. Kitört a világháború. Egyelőre nem térhetett haza. 1916-ban pedig megnősült: elvette főnökének, Kalassay Sándornak (1869-1950) leányát, Erzsébetet (1898-1980); hamarosan kinevezték lelkésznek Buffalóba. majd az apósa helyére Pittsburghbe, onnan Clevelandbe s így tovább: ott ragadt tehát Amerikában. 1927-ben megválasztották az Amerikai Magyar Református Egyház tisztségviselőjének, ekkor Washingtonba költözött. 1957-ben ment ettől az egyházi biztosító- és nyugdíjintézménytől nyugdíjba. Még Pittsburghben foglalkoztatta Kossuth amerikai látogatása. Kezdte tanulmányozni a korabeli helyi lapokat. Eközben érlelődött meg benne a terv: összegyűjteni, amit csak lehet, a kinti magyarság életéről, tevékenységéről William Lloyd Garrison, aki nem nézte jó szemmel Kossuth amerikai szereplését, azt vágta szemébe: „Te csak magyar vagy, semmivel sem több." Vasváryt elgondolkoztatta ez a vád. „Megértettem belóle — mondotta 1974. szeptember 17-én a Somogyikönyvtár olvasótermében tartott előadásában —, hogy ha egy magyar Amerikába megy, nem maradhat magyar. Annak az embernek, annak a magyarnak valamivel többnek kell lennie, mint magyar. Én ezt a többletet abban ismertem föl, hogy én az amerikai magyarság történetének a kutatója leszek, és ezzel leszek méltó annak a többletnek az elnyerésére, amelyet tőlem az én új hazám jogosan elvár." így gyarapodott fél évszázadon át az amerikai magyarok történetére vonatkozó adatgyűjteménye. 1938ban magyarul és angolul jelent meg Lincoln magyar hősei című könyve, az amerikai polgárháborúban részt vevő magyarok életrajzának alapvető forrásmunkája. A hazalátogató Először 1928-ban jött haza szülővárosába, majd utána csak 1960ban. Szegeden ekkor még nem járt. Közös barátunk, Domokos László (Móra Ferencnek és Juhász Gyulának is barátja) hozott bennünket össze 1961 októberében, amikor meglátogatta a Somogyi-könyvtárat is. Imént említett könyvébe ekkor ezeket írta: „Ezt a példányt meleg szeretettel dedikálom a Somogyi-könyvtárnak, amelynek hűséges látogatója voltam hosszú évekig és amelynek igen sokat köszönhetek. 47 év múlva először visszatérve szülővárosomba, elsó utam ide vezetett. Vasváry Ödön. Szeged, 1961. okt. 5." Búvárkodott nálunk, jólesett neki segítségünk és érdeklődésünk munkája iránt. 1963 júliusában már ajándékkal érkezett: hazahozta és könyvtárunknak adományozta Jókai Mire megvénülünk című regényének csaknem teljes kéziratát és Kossuth két angol nyelvű levelét. A Jókai-kézirat még éppen jókor érkezett ahhoz, hogy Orosz László a kritikai kiadásban, amint a jegyzetek élén nyugtázta is, még fölhasználhassa. Sugalmazásomra már ekkor érlelődött benne a gondolat, hogy gyűjteményét halála után hazajuttatja. Erre sarkallta egyrészt, hogy családja elszakadt a magyar kultúrától, unokái magyarul sem tudnak, másrészt pedig Feleky Károly (1868-1930) hajdani, az övéhez hasonló gyűjteményének szomorú sorsa. E gyűjteményről Fraknói Vilmosnak a Magyar Könyvszemlében (1912) megjelent ismertetéséből alkothatunk képet. 1938ban özvegyétől megvásárolta a magyar állam, és New Yorkban Hungárián Reference Library-t szervezett belóle. Ezt a második világháború alatt az amerikai kormány mint ellenséges ország vagyonát lefoglalta, majd a hányódás közben megfogyatkozott gyűjteményt részint beolvasztották a Kongresszusi Könyvtárba, részint a Rutgers State University magyar részlegébe került. „Mindez azt jelenti — írta éppen Vasváry Ödön Feleky centenáriumára emlékezve —, hogy a Feleky-gyüjtemény, úgy amint azt lelkes alapítója felépítette és aminek szánta, megsemmisült." Utoljára Szegeden Ez a tanulság is ösztönözte, hogy élete művét hazájában lássa csak biztonságban. 1966 augusztusában ismét itthon volt, s emlékeztetve ígéretére, kértem, foglalja írásba szándékát Amikor azután ez 1972ben megtörtént, a dolognak híre ment itthon is, az amerikai magyarok körében is, és egyszerre feléje fordult az érdeklődés. A Magyarok Világszövetsége meghívta hazai látogatásra: feleségével és lányával 1974 őszén, már nagybetegen, utoljára járt szülővárosában. Amerikában hamarosan nagy lelki nyomás nehezedett rá; némelyek adománylevelének megmásítására szerették volna rávenni: hogy ne adja ide gyűjteményét. Az American Hun.garian Foundation kérésére belement, hogy gyűjteményét mikrofilmre vegyék. Ezt mi sem kifogásolhattuk. Megnyugtatásomra többször is megírta, hogy a mi gyűjteményünk lesz a teljesebb, mert filmezése óta is gyarapította, finomította, bővítgette. Életének utolsó éveit éppen ez a föladat töltötte be, s talán a betegség fenyegetéséről is ez terelte el figyelmét. Ezért sem adta ide még életében gyűjteményét, hiszen — mint mondta, írta —, a vele való babrálás nélkül értelmetlenné vált volna élete, biztos halálát jelentette volna. Hívott, hogy még életében, útbaigazításával, ismerkedjem meg gyűjteményével. 1975 nyarán saját költségemen mentem ki. Kinntartózkodásomat Vasváry Ödön Lebick János (1894—1974) anyagi segítségével szervezte meg. (Lebick János szülőfalujában, a Borsod megyei Rakacán ötezer dolláros hozzájárulással könyvtárépítést kezdeményezett.) Hozzájárult ehhez még Püski Sándor vendégszeretete, valamint az ő révén megismert amerikai magyaroknak körükben tartott előadásaim (Juhász Gyuláról, az irodalom és a népköltészet kapcsolatáról) viszonzásként nyújtott segítsége (koszt, kvártély, útiköltség vagy éppen ingyenes autóút). A gyűjteménye 1975. szeptember l-jétől 12-éig tartózkodtam Washingtonban. Tanulmányoztam és leltároztam a gyűjteményt. E leltárt szeptember 11-én Vasváry Ödön aláírásával hitelesítette. Másnap délután köszöntünk el. Naplómban följegyeztem: „A kocsi egykettő előállt. Ödön bácsiékért úgy kellett föltelefonálni. A liftnél vártuk őket. Kijöttek a kocsihoz. Könnyeztek. Bizonyos, hogy többé nem látjuk őket." Levelet persze még ezután is váltottunk. Az utolsót 1977. május 16án írta. Július 12-én meghalt. Halála előtt gyűjteményére, adományára célozva mondta feleségének: „Nem éltem hiába... A gyűjtemény hazaszállítását a washingtoni magyar követség végezte. Ezért köszönettel tartozunk külképviseletünk munkatársainak. Mégis harmadannyiba került volna, ha lehetőséget adnak, hogy irányítsam a hazaszállítást, mert akkor nem légi úton, az Air Francé 101588 Ft fuvardíja ellenében került volna haza a gyűjtemény, hanem hajóval, jóval olcsóbban. S akkor talán nem hiányzott volna néhány (pl. Benyovszky Móricra vonatkozó adatokat tartalmazó három. a Lincolnról szóló harmadik) irattartó, s főként több olyan könyv, amely 1975-ben a kezemben volt, cédulát írtam róluk. Különösen fájdalmas Kende Géza kétkötetes, könyvritkaságnak számító művének (Magyarok Amerikában, Cleveland, 1927) hiánya, mert ez a példány tele volt Vasváry lapszéli jegyzeteivel, helyesbítéseivel, utalásaival, s — még vele együtt — azt terveztük, hogy kiadjuk olcsó xerox-rota technikával e példányok hasonmását. Mind az amerikai magyarság körében, mind itthon bibliofil csemegének számítana, és a kutatás is nagy hasznát láthatta volna. A. gyűjteményt külön szobában helyeztük el. A bejáratnál az adományozó arcképe mellett ott az exegi monuiiitntum Vasváry-féle változta: „Nem éltem hiába... " PÉTER LÁSZLÓ Közös homok Ha rajzolni tudnék, ezen a helyen most egy jó nagy homokkupacrajz lenne. Terjedelemre is nagy. és magasságra is. Legalább akkorra, hogy egy nagy csapat strucc körülállhassa. esetleg spirál alakban, mindig fölfelé haladva. A kupac legtetején lenne a fóstrucc. ahogy illik. Talán mondanom se kell. karikatúra lenne ez a rajz. és a sok strucc, izmos lábait jól megvetve mind a homokba dugná bele a fejét. A sivatagi szél bele-belekapna hiányos tollazatúkba. A dolog természetéből adódna, minden jószág hátsó felét mutatná a köz (pardon: a nézó) felé. Úgy is mondhatnám, a püspökfalatját. A cím maradhatna ugyanaz, amit e cikk fölé írtam. Aláírás pedig lehetne ez: Tanácsülés Tiszakécskén. Vagy Kiskunmajsán. Vagy Szegeden. Legendaszámba megy már a kécskei eset. Nem azokhoz akarok csatlakozni, akik eddig elverték már a port a tanács ottani tagjainak szavazatán, nem is még egy bórt szeretnék lehúzni a tanrókáról, de van olyan szempontom, ami eddig így nem került szóba. A történet fölidézése nélkül azonban nem beszélhetünk róla. kezdjük tehát az elején. Az elmúlt tanév vége felé történt, hogy a tanácselnök magához kérette a gimnázium tanárát és igazgatóhelyettesét, elbeszélgetésre. A hivatalossághoz kellett — gondolom — nyomatéknak az igazgatóhelyettes, és talán azért, mert az igazgató nem akart elmenni, vagy nem ért rá. Ha szakfelügyelő — bocsánat: szaktanácsadó — megy órát látogatni, ö is igazgatói vagy helyettesi kísérettel megy bé az órára, és a tapasztalatait is az ő jelenlétében beszéli meg a tanárral. Lehet, hogy kiskorúsági örökségünk ez az eljárás, és abból fakadhat, hogy a fölsőbbség csak közvetítő útján hathat az alsóbbságra. Tehát elment a tanár és az igazgatóhelyettes a tanácsi főnökhöz, és addig-addig beszélgettek, amíg kiforogta a szó. némely gyereknek jobb osztályzatra lenne szüksége, hogy fölvételire több pontot vihessen magával. A tanárnőbe belekövesedett már a pedagógus szolgalelkűsége, nem mondott ellent tehát. Beléállott azonban útközben az ördög, és kihirdette az osztályban, minden érdekeltnek megemeli a jegyét. Amit lehet Lacinak, miért ne lehetne Zsoltnak, Icunak. Micunak? Ebből még nem lett volna botrány, de történetesen Kécskén lakik az egyik kecskeméti újságíró, és megírta a lapban. Ezerszámra figyelik a vidéki újságokat, elolvasták országos lapok munkatársai is. a rádió tudósítója is. és máris közforgalomba került a téma. Nem akarom szépíteni a dolgot, hatalmas botrány lett belőle. Vizsgálat is természetesen, ráadásul kétoldalú. Summa summárom, a tanácselnök lemondott. Most jön a struccos karikatúra. Tanácsülés Tiszakécskén. Az igen tisztelt és igen felelős testület vastapssal szavazta vissza tisztébe a tanácselnököt. Nem azon akadt fönn. hogy megsértette a hivatali nem-függőséget, és olyasmibe avatkozott bele. amihez a tanáron kívül legföljebb egy fegyelmi határozattal odaállított másik tanárnak lenne joga. hanem azon. hogy a sajtó kikotyogta. Hogy a tények közben ne zavarják a tisztes testületet, mondanám a karikatúra nyelvén, bele kellett dugniok fejüket a homokba. Tiltakozni persze így lehet leghangosabban a sajtó állítólagos terrorja ellen, megfeledkezve arról, vagy soha észre se véve. hogy az elnöki nyomás is egyféle csöndes terror lehet. Mondanám, megdicsőülve léphetett újra övéi közé a tanácselnök, ha ez az undok sajtó nem kezdené ki azóta is. immár a tanácsüléssel együtt. Olyasmit is emleget, hogy az eljárás tisztességes pedagógusok ezreit ütötte padlóra. A majsai ügy nem ennyire egyértelmű. Úgy hallani, harminc aláírással fordultak valakik a helybéli Népfronthoz, kérve, vonja vissza a tanácselnök megbízatását. Nem ismerem a harminc aláírót, sót biztosra veszem, egyet se ismerek közülük, de sejtem, nem harminc elmekórtani esettel lehetett dolguk. Mégis az történt — hogy a karikatúránk is éljen! —. hogy körbeállták a tanácstagok a homokkupacot, és strucc módjára beledugták a fejüket. Ha nem ezt tették volna, akkor legföljebb az következik, hogy kiküldenek egy bizottságot, vizsgálja meg a bizalmatlansági indítványt töviről-hegyire, beleértve a tanyai iskolák elherdálásának szomorú tényét, a tanyai segélykérő telefonok ügyét, a szeméttelep áldatlan helyzetét, és kezdeményezzen méltó folytatást. Messzire van Majsa. nem tudom, miért nem így történt. Olvasom nem sokkal ezután a mi lapunkban, hogy köztiszteletben álló tanácselnökünk ellen is bizalmatlansági indítványt terjesztett be az egyik tanácstag. A tanácsülés először elámult, mert ilyen még nem volt. amióta a szocializmus épül(?) nálunk, aztán bedugta a fejét az immár közös homokba, és lábával rugdosva szórta bele a homokot az indítványozó szemébe. Egybehangzó szavazattal úgy döntött, hogy rágalom az egész, tanácselnökünk becsületén csorba nem eshetett. Az egybehangzó szavazat ugyan elszámolás következménye lehet, mert sejteni lehet, aki a kérdést élére állította, az nem szavazott saját indítványa ellen. Ha kellő állampolgári bölcsesség lakik a tanácsülésben — ne tessék ezt képzavarnak minősíteni! —. akkor azt cselekszi, hogy összehoz egy bizottságot, és megbízza, vizsgálja meg alaposan az ügyet. Lehet, hogy rátalált volna az igazi gubancra, lehet, hogy nem. de talán eló se fordulhatott volna, ami így előfordult. Valakik, nem tudni kicsodák, paksamétával mentek el az újságíróhoz, aki ráadásul ugyanannak a tanácsnak is tagja, és kitálaltak neki. Mivel újságíróként keresték föl. újságíróként járt el: megírta az esetet a Magyar Nemzetben. Mi történt ezután? Amit belénk kövesedet! szolgalelküségünkhen elgondolni se tudtunk, a vizsgálatot fölülről voltak kénytelenek elrendelni. Senki nem tudhatja, mit hoz a jövő, és jogrendszerünk alapkövetelménye, hogy addig senkit ne kiáltsunk ki vétkesnek, amíg be nem bizonyosodik, de hogy a tanácsülés kíméletes nagyvonalúsága többet ártott a tanácselnöknek, mint akármilyen belső vizsgálat árthatott volna, az nyilvánvaló. Suttogni, sót hangosan beszélni kezdett azonnal a város, azt állítván, ha megkaparják a városháza falát, összedől az egész épület. Mert mi lesz itt — mondogatják —. ha kiderül, hogy a kisebb sarzsiban lévók is vissza-vjsszaéltek szemétdombnyi hatalmukkal? Biztos, ami biztos, a tanácselnök-helyettes is vizsgálatot kért maga ellen. Azt hiszem, ö cselekedett legokosabban. Vagy vétkesnek találják, vagy tiszta lappal állhat a városi tanács elé. Mert mi történt itt voltaképpen? Semmi más. csak a választók bele akarnak látni vezetőik kártyáiba. Törvény adta joguknál fogva. E sorok írója pedig elmélyedve nézi soha meg nem rajzolt, spirálos-struccos karikatúráját, és azon gondolkodik, mekkora bajok származnak abból, ha egy testületben reflexként a föltétlen hűség él, amikor — kicsit legalább — kételkednie kellene HORVÁTH DEZSŐ