Délmagyarország, 1988. október (78. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-15 / 247. szám

6 1988. október 15., szombat Rubén Darío Magyarországon A Bakony közepén Budapest ...Budapest; király; Mária Terézia; kék Duna; paprikahum;* tokaji bor...; és egy régi zarzuela, a Los Madgyares, amely gyermekéveimben nagy gyönyörűséget szerzett. Egy kórus ezt énekelte benneGyerünk, urak A budai vásárba Ma van a napja Adásnak és vételnek A szemkápráztató sújtások, a paszományok, a kolostor laikus testvére: Ego sum, ego sum A kolostor laikus testvérkéje, Ego sum, ezenkívül A harangozó és a sekrestyés** Megbabonázott a nemes város, pontosabban a két, lenyúgözó hidakkal egybekovácsolt ikerváros éghajlatával, virágaival, sétányaival, elegáns és modern negyedével, ahol szinte minden új ház az art nouveaut — vagy szecessziót idézi; a mágnásoknak és tekintélyes puszták, „gazdaságok" tulajdonosainak szeszélyes villáival. Élvezet a királyi várban sétálni, palotáiban és kertjeiben gyönyörködni a harmonikus, kék vizű folyó partján. Ragyogó épületeket láttam, például a Dunában visszatükröződő felséges parlamentet, tágas tereket, utcákat, sugárutakat és fóleg a világ legszebb asszonyait — mindez földi paradicsomnak láttatja e földet. Ó! Minden országban vannak elragadó helyek és szép nók; de a szerelem és a szépség városa, higygyétek el nekem, ez Budapest. Pest egyik külvárosában van egy Ós Buda Várának nevezett hely: kert, sétány, vásár, tele látványossággal, apró színterek, fogadók, fénylő kastélyok, illatok, nemzeti muzsika, festói ruhák; olyan szépségek csokrát láttam, amelytói még a kényes ízléséről ismert Salamon királynak is elállna a lélegzete. Tanúja voltam a nemzeti gyász egy pillanatának; nem is annyira gyász volt, inkább megdicsőülés, apoteózis: Jókai halála. E lenyúgözó város varázsától átitatva jelen voltam a nemzet költójének, regényírójának, bölcsének a temetésén. A széles Andrássy úton vonultak a koszorúkkal megrakott kocsik, ahol Jókai háza állott; a gyászmenct ünnepélyes volt és pompázatos; a kormány képviselői is jelen voltak a szertartáson, ahol az idós forradalmár elótt hajtottak fejet; látványos és festói katonai, egyetemi, címeres egyenruhák vonultak a komor körmenetben. A gyászszalagokkal díszített erkélyeken isteni arcok sokaságát láttam, bennük csodálatos magyar szemek csillogtak. E pompa, a nói szépség varázsa közepette, miközben előttem gördült a diákok friss koszorúival megrakott kocsi, egy virágáruslánytól egy csokor rózsát vettem és én, messzi földról jött ismeretlen poéta, dobogó szívvel, felindultan tisztelegtem az idós Jókai elótt. • • Oneletrajz (részlet) A forró nyarakat általában Asturiasban, Dieppében, néha Bretagne-ban töltöttem. Dieppében az ismert argentin író, Manuel Ugarte volt a társam, aki a jenki veszéllyel szemben módot talált a hispanoamerikanizmus terjesztésére. Bretagne-ban a költó Ricardo Rojasszal folytattunk eszmecserét. Kellemes napokat töltöttünk a La Pagode nevú „villában" ahová egy okkultista, ördögi. Mefisztóhoz hasonló gróf szállásolt el bennünket. Ricardo Rojas is, jómagam is írtunk e rendkívüli napokról. Leírtuk látogatásunkat Manoir de Boultons-ba, ahol a képek mestere, a szóképek, A századforduló modernista lírájának legnagyobb alakja Latin-Amerikában a nicaraguai Rubén Darío (1867-1916). Költői indulását a chilei tartózkodásakor, Valparaisőban, 1888-ban megjelent Azul (Kék) című verseskötete jelentette. Költőként tehát száz eve született meg Darío, aki e kötetét „elsőszülött könyvem"-ként tartotta számon, amelyben a kékről, pontosabban a Kékről dalol, mely számára az álmodozás és a művészet színe, mely hellenikus és homéroszi, mindent betakaró és betöltő Szín, az égbolté és a zafíré egyaránt. Rubén Darío 1904 májusában, közép-európai utazása során járt Magyarországon. Erről két írásban tudósít. Egy kisebb cikkén tűi irodalmi önéletrajzában is visszatért e budapesti epizódra. Ezeket mutatjuk be alább a magyar olvasóknak. A.Á. az analógiák és a harmonikus kifejezések fejedelme, a korábban Csodálatosnak nevezett Saint Pol Roux élt. Elbeszélésemnek e része szorosan a magánéletemmel kapcsolatos. Újabb utazásra indultam, Belgiumba. Németországba, AusztriaMagyarországra, Itáliába és Angliába. Egyik könyvemben részletesen beszéltem róla. Néhány esetet azonban még nem meséltem el: például, amikor útitársamnak a mexikói Felipe Lópeznek és nekem egy hajszálon múlt az életünk. Budapesten történt, valamelyik valóban elbűvölő negyedben. Az utcákat róttuk. Sem López, sem én nem beszéltünk németül. Reményvesztettek voltunk. az éttermekben nem értettük az étlapot, mivel a magyarok az osztrákok iránti gyűlöletükben nem hajlandók a németet használni, így minden a számunkra teljesen érthetetlen magyar nyelven szerepelt. A széles utcán észrevettünk egy aranybetűs feliratot: American Bar; úgy véltük, elérkezett a megfelelő alkalom angol nyelvtudásunk kamatoztatására, így beléptünk. Mindketten koktélt rendeltünk és nekiálltunk levelet írni. Ekkor egy elegáns fiatalember lépett hozzánk és tört, de folyékony franciasággal, névkártyáját átnyújtva a következőket mondta: ő egy kerékpárgyáros fia, járt Franciaországban, ahol nagyon szívélyesen fogadták; akkor határozta el, hogy felajánlja szolgálatait, igyekszik hasznosítani magát, segít a magyar földre érkező külföldieknek. A kéretlen szóáradat hallatán bizalmatlanul és hűvösen köszönetet mondtunk, de a jóképű fiatalember olyan megnyeróen és kitartóan erősködött, hogy végül is kénytelenek voltunk elfogadni az egészségünkre rendelt pezsgőt. A fiatalember a cicerónénk lett. Elvitt bennünket ós Buda Várába, a mágnások negyedébe, amely szinte teljes egészében a szecesszió jegyeit viseli magán: egy parkba, ahol esti ünnepségre készülődtek és ahová egy császári herceg is hivatalos volt; megetetett bennünket valamilyen magyaros, friss sajtból, vagdalt hagymából, sóból és paprikából kevert étellel, amelyet selymes, hószerú, ellenállhatatlan sörrel öblítettünk le. Észre sem vettük hogyan s miként bukkant fel egy munkáskülsejű férfi, aki nagy briliánsgyűrűt viselt vaskos jobb kezén. Magyarul beszélt a mi fiatalemberünkkel, ez utóbbi úgy mutatta be nekünk mint egy gazdag iparost, aki nagyon örül hogy külföldiek vagyunk és aki meghív bennünket egy kizárólag nemzeti fogásokból álló vacsorára. Az egzotikus konyhák iránti lelkesedéstói hajtva azt válaszoltam, hogy örömmel elfogadjuk a meghívást és abban maradtunk, hogy idegenvezetőnk elkísér a találkozóhelyre Azt mondták, közel van az említett étterem. Késó délután indultunk a találkozóra. Gyalogmentünk, már jó darabot megtettünk a házak és a villák között amikor föltűnt, hogy elhagytuk a várost. Figyelmeztettem a barátomat, de a magyar egy közeli, különálló házra mutatott, mondván hogy megérkeztünk a vacsora színhelyére. Megjegyeztem Lópeznek, hogy a ház gyanúsnak látszik, de amikor megláttuk, hogy a ház kertjében kis asztaloknál emberek vacsoráznak, gyanúnk szertefoszlott. Egy oldalszobába vezettek és egy nagy pohár nemtudommilyen nevú likőrt rendeltek. Spanyolul figyelmeztettem Lópezt, hogy ne igyon, de ő koccintott a két ismeretlennel. Erősködtek, hogy én is igyam, de arra hivatkoztam, hogy nem érzem magam jól. Kisvártatva a mexikói elsápadt és leküzdhetetlen álmosságra panaszkodott, biztosan valami kábítószert adtak neki. Úgy intéztem, hogy kimenjünk a friss levegőre, így elmúlt a fejében érzett nyomás. A fogadós szólt, hogy a vacsora tálalva. Valóban, egy ernyó alatt ott állt egy négy személyre terített asztal. Megjelent a negyedik vendég is. valami érthetetlen nevű gróf. Rosszul öltözött hústorony volt, bivalyhajcsár kezekkel. Leültünk az asztalhoz és paprikahum-ot ettünk, jellegzetes nemzeti ételt és ehhez hasonlókat. A vacsora után a fogadó mellett álló kuglipályához invitáltak, amely a gróf által igazgatott klubhoz tartozott. Magányosan állt, egy hosszú udvarra, pontosabban földdarabra nézett. Nem meszsze folyto a Duna. Meghívtak egy üveg tokaji borra, ami tekintettel arra, hogy zárt volt, bizalmat sugallt. Nem a szokásos, mindenütt kapható és desszertként fogyasztott tokaji volt. Csodálatosan finom, aranyszínű nektár volt,,nagy poharakból kortyolgattuk. Bevallom, sohasem ittam ilveri rendkfvüfi bórt. Azután azt mondták, hogy játsszunk egy partit az „óra" nevú kártyajátékkal, mivel ez is nemzeti szokás. Varázsütésre előkerült egy pakli kártya és rövid magyarázat után elkezdődött a játék. Hamarosan a mexikóival együtt tetemes mennyiségű forintot nyertünk; a játék azonban folytatódott és egyszercsak észrevettük, nemcsak azt vesztettük el, amit nyertünk, hanem annál jóval nagyobb összeget. Úgy döntöttünk, hogy azonnal elmegyünk; amikor kinyilvánítottuk szándékunkat, mintha puskapor robbant volna. Az emberek felugráltak és fenyegetően elénk álltak. Az ifjú tolmács elmagyarázta, hogy sértve érzik magukat. Nem volt nálunk fegyver, így valami megfelelő érvvel kellett magunkat kivágni. Megmagyaráztam, hogy tévedésről van szó, másnap készen állunk a játék folytatására, de most be kell menni a városba pénzért. A gróf tárgyalt a társaival és a fiatalember elmondta, hogy másnap meghívnak bennünket a pusztára, egy magyar birtokra, hogy megismerjük a vidéki életet. Biztosítottam óket, hogy a legnagyobb örömmel és a banditák szemében nagy megelégedettség tükröződött. „Mikor menjen Önökért a gróf automobiljával?" „Mindenképpen nyolc elótt." Pontosan fél nyolckor — válaszoltam. így hagytak elmenni. A szállodában a tulajdonos ezekkel a szavakkal fogadott: még jó, hogy megszabadultak tólük. Ezek az alakok valószínűleg ahhoz a bandához tartoznak, amelyik kirabolt és eltüntetett több külföldit; megkéselt holttestüket a Dunából fogták ki. Reggel ötkor vonatra szálltunk Bécs felé. (Fordította: KORONCZ ÁGNES) A tájház és a múzeum homlokzata Szent István királyunk halálának 950. évfordulójára megjelent írásokban több helyütt olvashattunk egyházszervezói tevékenységéről. Ennek keretében számos apátság alapításáról. Ezek egyike, mégpedig az elsó, az 1018-ban létesített bakonybéli bencés, azaz Szent Benedek-rendi apátság. Területét királyi birtokából hasította ki az uralkodó a bakonyi rengeteg kellós közepén, a sebes, kristályos Gerence-patak ma is harsogóan zöld völgyében. Azon a tájon, ahol a levert Koppány hívei rejtőzködtek. A király hittérítő szerzetesekre bízta, hogy érjék el: ne pogány sámán mutassa be nevükben az áldozatot a Hadúrnak, hanem a bencés apát úr a keresztények új Istenének. A templomot és a rendházat rövidesen fel is építették. A hogyomány szerint Gellért, a később szentté avatott vértanú püspök a király jelenlétében szentelte föl. Később Gellért lett Bakonybél apátja, de szívesebben tartózkodott a közeli barlangban, amely elótt három forrás fakadt. Ezek ma is ontják a vizet. A helybéliek Szentkútnak hívják, a térképek Borostyán-kútnak nevezik. E források mellé 1889-ben kápolnát emelt a vallásos buzgalom, ahonnan a barlang fölötti tetőre 24 stációból álló kálvária vezet. Gellért apát félig-meddig remeteségben élvén itt 1030-ig. áldásos irodalmi tevékenységet is folytatott. Közülük egyik múve mai napig fennmaradt. Nem messze e helytől a Ker.teskói szurdok feletti Oltárkőn a régi hitüket ntegtartott magyarok maradékai még jó ideig áldoztak fehér lovat ósi istenüknek, békés egymás mellett élésben a szerzetesekkel. A térítés, nem ment máról holnapra. De lépjünk néhány évszázadot. A török Bakonybélt is a földdel tette egyenlővé. Csak az maradt meg köveiből, ami a felszín alatt rejtőzött. Az oszmán seregek kiűzése után a bencések visszakapták területüket, s a romok helyére 1724-ben felépítették rendházukat, majd 1750-1782 között templomukat. Ugyanekkor a felvidékről, a nyugati országrészről és német területről telepeseket költöztettek az elhagyott jobbágytelkekre. Bakonybél újból élni kezdett, a templom egyre csinosodott. Oltárképeit a barokk kor egyik jeles művésze, Dorfmeister István, továbbá egy pápai (Polinger Ignác) és egy győri (Stern János) művész festette. Van még egy szép Rubens-másolat is itt. A rendház mögött — amely ma szociális otthon — nagy kiterjedésű arborétumot létesítettek a bencések. Benne 1834-ból származó lucfenyő, vörösfenyó. korai juhar és vadgesztenye található. Különlegesen értékes a Bakony legidősebb, somfái között számon tartott, 300 évesre becsült két fája. Csakhogy a hajdani, parknak szánt arborétum 1950 óta nélkülöz minden gondozást, siralmas állapotban van. Szökókútja, medencéi omladoznak, mindent ellep a gyom, a térdig éró dudvában gázol a látogató, ha egyáltalán betéved — bejut? — oda. A Bakonybélbe telepített családok hamar magukra leltek. S mesterei lettek a fában bővelkedő vidéken a faragásnak. Mégpedig a szerszámkészító-szerszámfaragó szakmának. Munkáik a második világháború végéig nemcsak e hazában, hanem a Balkánon is keresettek voltak. Keréktalpat, járomfát, favillát, gereblyét, falapátot készítettek. Minderről képet alkothat magának az. aki felkeresi a tájházat vagy szabadtéri néprajzi múzeumnak is nevezett, nem is oly régen még a Hasprai család által lakott, gyönyörűen rendbe hozott tornácos lakóházat, és a hozzá tartozó gazdasági épületeket. A középparaszti Hasprai család több mint kétszáz esztendőn át ugyanezen a portán lakott, ugyanazt a földet művelte. Az 1736-os összeírásban szereplő 36 családfő között már ott van Hasprai Fülöp és még sok más ma is Bakonybélben élő család ntve. Bakonybél eszményi kirándulóhely, a szerteágazó turistautak mentén megszámlálhatatlan forrás teszi kellemessé a túrát. A fenyőkkel övezett SZOT üdülőn kívül több panzió igyekszik fellendíteni az idegenforgalmat, biztosítani a zöldbe menekülő városi ember pihenését és tökéletes kikapcsolódását. CSONKARÉTI KÁROLY ** A zarzuela spanyol eredetű zenés színházi játék. Darío itt egy A magyarok címú színjáték néhány emlékképét eleveníti fel. * Darío feltehetően a pörköltre gondol A kéményseprőmester Amikor finnországi utazásunkról írtam a nyár közepén, említettem, hogy összehozott a szerencsés sors egy kéményseprómesterrel, akit azonnyomban Vájnamöjnennek kereszteltem el, mivel egyik versét a másik után írja. Italra semmit nem költ, helyette is verseskönyveket vesz. Alig férni már a lakásában a sok szép könyvtől. Tavaly nyáron nálunk járt, elvetődött Tápéra is a csoport, és amint szinte mindig lenni szokott, ez az ósi falu belopta magát a látogatók szívébe. Hazatérve verset írt a kedves faluról. íme, közöljük a költeményt. H. D. MAURI SIITONEN Tápén Amikor a Nap a puszta szélére ér, belépünk a házba, a /apaiakhoz. Mosolyognak és fény villan tekintetén mindegyiknek. Tápé közel él a Naphoz. Szilajon ropják, tűz ég a táncban, zeng a magyar nyelv, rozséként roppan. Szívem szótalan ámulatára a tánc pattogó ritmusa dobban. És egyikőjük megáll, szónokol, barna hangjában messzi dombvidék bús éjszakája. De a vér dobol: ki-ki párjával még táncolni kél. Magyar szó újra, leányka hangja. Megakadnak a táncban. Figyelek. Lenszőke leány, szavak harangja! A lélekhez ér, érzem, könnyezek. Előugrik a pálinkásüveg, egyre járja mur a jófajta bor, az ég felé tart egynéhány süveg, iszunk és iszunk: itt varázslatos. Kialszik az est, mély kút a sötét. Itt az idő az elbúcsúzásra. Nem tágíthatjuk örömünk körét, ölelő árnyak hullnak a házra. Ilonka, mintha nőne lelkem, csókod ég, máig, elolthatatlan. Tápét megőrzi az emlékezet, ez az éjszaka már oldhatatlan. Fordította: VECSERNYÉS IMRE