Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

10 1988. augusztus 20., szombat DM magazin ® ® © Szent István költészetünkben Sajátságos: népünk emlékezete őrizte meg legrégebb óta István Király emlékét. A regösénekek pogány eredete a bizonyíték, hogy hagyományuk ezer év óta is folytonos. Igaz, amikor a „szegény regölók" magukat „Szent István szolgáinak" vallják, egybemossák István vértanúnak és az elsó magyar királynak alakját, de bár a regölés szokása a vértanú ünnepéhez kapcsolódik, a birtokos jelzős kifejezés egyértelműen a királyról szól. ötven éve a reprezentatív Szent István Emlékkönyv két tanulmánya is csaknem azonos megállapítással kezdődött. Alszeghy Zsolt így indította értekezését: „Szent István emléke aránylag késón jelenik meg a magyar egyházi költészetben." Pintér Jenó pedig ezzel kezdte dolgozatát: „Csodálatos, hogy Szent István király alakja a régibb időkben milyen kevéssé ragadta meg szépírónk érdeklődését." Az egyházi költészetben Magyar himnuszunk Szent Istvánról csak a 17. századból maradt ránk. Olyan népének, amely ma is használatos, a 18. század végéről ismeretes. Az Ó, dicsőséges Szent Jobb Kéz! Szent-Mihályi Mihály 1797-bert megjelent énekeskönyvéból vált közkincscsé. A még ismertebb Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga! két változatban is fönnmaradt: Szent-Mihályi könyvén kívül közzétette Bozóky Mihály is ugyanabban az évben kiadott énekeskönyvében. A Szent Jobbnak 1771. évi hazahozatala Raguzából Budára, versre ihlette Faludi Ferencet, a jezsuita papköltót. S a 19. század elején szintén a Szent Jobb elótt tisztelgett a pálos rendi Verseghy Ferenc is. A 19. század világi lírájában Faludi és Verseghy az egyetemes magyar költészet jeles képviselője. Verseik tehát átvezetnek világi líránk Szent István-ábrázolásához. Garay János szinte egész középkori történetünket földolgozta elbeszélő költeményeiben. Az Árpádok (1847) című kötetében Szent István életének több mozzanatáról önálló verset írt (A szent korona, Az apostol, A beteg király). Arany János 1855 körül töredékben maradt István örökje című költeményében e jellemző két sort is leírta: Üle István szent király fejedelmi székén, A soknyelvű nemzetet bírja vala békén... Vajda János két versében is föltűnik István alakja. 1858-ban született Imre herceg című költeményében az öreg király aggodalmát ábrázolja: gyermektelen örököse miatt kihal Árpád vére. 1869-ben Székesfehérvárott című versében a hely szellemének igézetéről adott számot: E hallgatag utcákon itt / Nagy árnyékok járnak; / A harangok nevét zengik / Szent István királynak. Reviczky Gyula száz esztendeje Szent István napján című, háromrészes költeményében elsó királyunk jelentőségét egy-egy időszerű nézőpontból közelíti meg. Az elsőben azt reméli, hogy „magvarok fölkent királya / Magyar király leszen megint!" A másodikban a kereszténység népmegtartó ereje mellett tett hitet. A harmadik A Szent Jobb jelképi jelentőségét hirdeti: Békülőnek békejobb, Küszködónek támasz, Ezeréves szent ereklye, érd meg A boldogabb újabb ezer évet. Századunk költészetében Ady Endre — „az új, az énekes Vazul" — István királyban a németesftót és katolizálót látta. 191 l-ben egy cikkében, erőltetett ötlettel, azt írta, kedve volna Istvánt gizelistvánnak elkeresztelni, célozva vele a Gizella királynéval meghonosodott német és keresztény hatásra. Az ifjú József Attila nyilván éppen költői példaképének, Adynak hatására vívódott István király életművének e kettős, ellentétes megítélésével. A keresztények, írta 1922 nyarán Kiszomboron A Szent Jobb ünnepén című szonettjában, hajtsanak fejet, zengjenek zsoltárt, áldják a szent kezet. Ám a pogány ősök leszármazottai szálljanak szembe dacosan emlékével: E kéz apánkat halomra ölte, S Hadúr e népet akkortól veri. Mikor hitének gyáva lett örökre, Mikor e kéz erős hitünk kiölte Erdélyi József is a kereszténység és pogányság harcának tükrében mutatta föl István király jelentőségét a magyarság sorsának alakításában. Ámde ó a kereszténységben ismerte föl a magyar megmaradás alapját: Egy lelket öntött az egy testbe az egy hit... így lett e haza pogányok ellen a keresztény szentegyház védő paizsa. Erdélyi azt az időszerű tanulságot szűrte le: a magyarságnak most is a nép szívéből való vezetőre van szüksége. Szintén korának szemszögéből mutatta föl Szent István történelmi szerepét a katolikus költő, Babits Mihály. Akár Vajda, ó sem írt külön verset a királyról, hanem részint ó is Imre herceg, részint István városa kapcsán idézte föl alakját. Számára azonban a Szent király városa nem Székesfehérvár, hanem Esztergom, amelynek Elóhegyén, nyaralójában született 1924 nyarán költeménye. Babits így alkalmazta idejére István életművét. Sötét kor ez, barátaim! Szörnyű rabságból ébredünk, s átallunk szabadságért küzdeni. Hol vagy, István király? Bölcs vessződ kellene! Balgán mentünk el, és csonkán jövünk meg, gyászmagyarok! Imre herceg (1929) című „históriás énekében" a Trianon utáni keserűség uralkodik el. Átkoznunk kell a békeszerződést ránk kényszerítő Nyugatot, holott István atyád, első szent király nem átkozott, nem bosszút rendelt és kívánt, hanem bölcs alázat hűvös fürdejét, mosni a kudarcba tört magyar láz fejét. így oktatott István, és hogy országod ereje, ha így tész, lészen istápod, de ha konok gőggel ülsz nyakára, csak veszedelmet szignáland királyságodnak. Gyóni Géza 1916 Szent István napján a krasznojarszki hadifogolytábor istentiszteletén fohászkodott A dicsőséges Jobbhoz: Esdeklünk: Szent Jobb, te csodaintésed Szakítsa végét már a szenvedésnek. És a megbékélt milliók felett Süssön fel áldott ünneped. Ránk borultán a vak sötétnek Mi rabságunkban is te légy szövétnek. S kik megbűnhődtünk minden bűneinket, Dicsőséges Jobb, vezess haza minket. Gyóni Géza, bár a februári forradalmat még versben köszönthette, soha nem jutott haza: a következő Szent Istvánt sem érte meg. Ott halt meg a fogolytáborban, éppen 33. születésnapján, 1917. június 25én. A papköltő, Harsányi Lajos, a magyar szentekről írott szoncttciklusában Szent István életének azt a mozzanatát idézte föl, amelyben még mint gyermek a népének sorsát is eldöntő lépésre, a kereszténység fölvételére szánta el magát: Vajk nézte, nézte Adalbert keresztjét. Szemei anyja kék szemét keresték. — Jézus! — kiáltott, s a szent vízbe szállott. Sík Sándor már költői pályájának elején, 1911-ben írta Regösének-et, a néphagyományban fönnmaradt regösénekek formájában. Nem véletlen, hogy 1940ben megjelent kötetében a Szent király szólongatása című versének ugyanezt a formát választotta. így indította költeményét: Eljöttünk, eljöttünk Szent István szolgái, Kézen hozván szívünket. Udvariunk országúi Szent István szolgái Istápunknak, szentünknek. A vers párbeszédes: a király felel mai szolgáinak. Hallja népének sírását, korholja hitehagyásáért, s hogy idegen isteneket imádott; jobbjának tiszteletéből törvénytevő akaratának, testamentumának valóra váltását sürgeti. A vers végén ismét a szent király szolgái, magyarjai esküsznek: Aki nekünk törvényt tették ezer esztendőre: Megfogadjuk, meg is álljuk ezer esztendőre. Regösénekekkel kezdtük. Sík Sándor második regösénekével zárjuk vázlatos áttekintésünket. PÉTER LÁSZLÓ PAPP GYÖRGY METSZETE MÓRA FERENC Istenáldotta búza A búzamezókról hoztam ezt a mesét, amelynek édes az íze. mint a bibliai mannának. Továbbadom úgy, ahogy vettem, azaz hogy sokkal olcsóbban adom, mint amibe nekem került. Mert kalászszedó Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a kunágotai tarlón, két keresztbefektetett zsákocska mellett. — Mit visz, Mári néném? — kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit. — Csak vinném, leiköm. ezt a kis felejtött kalászt, mert a gazda mögengedte, hogy összcszödhessem. de az én öreg váltamnak már ez is nehéz köröszt. Fölkaptam a vállamra a Mári néni „nehéz körösztiét", és míg beértem vele a sárfalú zsellér-putriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét, és mikor bevégezte, azt tette hozzá: — Adja az Isten lelke üdvösségire. Hát én senkitói se kívánom, nogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a byza legendáját, annak én is azt kívánom: — Adja az Isten lelke üdvösségire... Úgy volt az. hogv mikor az Úristen a világot megteremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami níja a világnak. — Van ám. Urunk-teremtónk — jelentették az angyalok —, mert búzát elfelejtettél teremteni. — Ejnye, ejnye — csóválta meg az Úristen a fejét —, hát akkor miból sütik odalent az emberek a kalácskenyeret? — Bizony csak zuzmóból törik, fakércgból órlik — panaszolták az angyalok. — No, ez nem jól van így — tűnődött cl az Úristen —, de hát mit lehetne itt most már tenni? Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se népjóléti minisztérium nem volt még akkor teremtve, mert ha lett volna, akkor meg ma se volna búza. Ehelyett kiadta az Úristen a parancsot az angyaloknak: — Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon! Egy-kettóre fölkapták az angyalok az aranyabroszt az Úristen diófaasztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza. Az ám, csakhogy akkoriban még nem volt istenáldotta búza a búza. Olyan volt az csak, mint az árokparton növó vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme. — Ejnye.de hitvány gizgaz lepte cl a földet — mondogatták az emberek, és ügyet se vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregból őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jósé kellett nekik, ha rájuk nem parancsoltak, ugyan néha még akkor se kellett. Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad az Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni. Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is. — Isten nevében vessünk — mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány az ujja. — Isten nevében arassunk — mondta az öregebb testvér, aki olyan magányosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában. Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hm csomósán ágyazta bele a földbe. — Adtál, Uram, segítséget, de nincs benne köszönet — sóhajtották a testvérek, akik az elsó szántóvetők voltak a világon. Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az esó, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több az egész termés egy-egy zsák búzánál. Szép holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre, és csak a másik felét hagyta a zsákban. — Hát azzal mit akarsz? — kérdezte a felesége. — Ezt átviszem a bátyám szérűjére, odaöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiunk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen. — Isten segítsen meg jó szándékodban! — igazította az asszony a vállára a zsákot. Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje széléhez ér. és át akar bújni az eleven sövényen, összeütödik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ó. — Te vagy az, öcsém? — Én ám, bátyám. Hát te hová ieyeksze! éjszakának idején? — kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúztatván válláról a zsákot nagy meglepetésében. — Én bizony tehozzád indultam — tetteleazöregemberisazsákiát. — Azt gondoltam, hogy jó lenne megfeleznem veled, amit az Isten adott. Magányos ember vagyok én, kicsivel beérem; ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened. Abban a percben nagyot villant a fejük fölött az ég, hirtelen meleg szelló kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon. — Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt — mosolyodott le az Isten az égból. S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú. kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme... — Az Isten tudja, lelkem, mitól van — simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban Mári néni —, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon f k