Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-27 / 205. szám
1988. augusztus 27., szombat 7 Az alapszervezeti munka útjai Búcsú az operativitástól Amikor a cukorrépa fölvásárlási árát rosszul állapították meg, s a gazdaságok visszafogták a termesztését, a minisztérium a pártbizottságokat kérte fel, hogy hassanak oda — a szövetkezetek vessenek több cukorrépát. Megszokottá vált az is, hogy a megyei, a városi párttestületek határozzák meg egy-egy vidék üzemeinek éves tervét s a mutatókat szorgosan összesítve máris kezükben volt az adat: évente ennyit fejlődött a terület ipara. A beavatkozás eszközei persze szinte minden terméket, terményt, munkasikert vagy kudarcot politikai szintig emeltek — így elóbb-utóbb nemcsak bizonyos növények kaptak „politikai súlyt", hanem az olcsó áruk, az exportra szánt portékák mennyisége, minősége, a határidók be nem tartása is a pártbizottságok titkárainál csörrentette meg először a telefont. FÜLBE SÚGÁSRA VÁRVA Néhány évvel ezelőtt, az önállóság térhódításakor egyre többször fogalmazódott meg a kívánalom: a régi értelemben vett operativitásnak mondjanak búcsút az apparátusok, a párt ne akarjon termelésirányítóként működni. Ahogy e vélekedések hangot kaptak, úgy erősödött néhány funkcionáriusban a féllem, melynek tartalmat az adott, hogy e koncepcióba belemagyarázták: a párt vonuljon ki a gazdaságból! Ettől persze már csak egy lépés a hatalom föladása, hiszen a gazdaság vezérlése egyike a legmegfoghatóbb hatalmi eszköznek. Alaptalan volt-e a félelem? Tény, hogy értelmezésbeli különbségeket bóven regisztrálhattak a kutatók, hiszen jócskán akadtak szélsőséges nézetek a másik oldalon is, s ezek valóban azt hirdették, hogy a pártnak nem elég a régi értelemben vett operativitást föladni, a közvetlen beavatkozásoktól tartózkodni, a gazdaságot — megfosztva azt politikai tartalmától — mindenestől át kell adni az állami szférának. illetőleg maguknak a vállalatoknak . Vitathatatlan, hogy a gazdaságfejlesztés, az elképzelések, az irányok meghatározása messze nem „politikamentes", hiszen a termelési viszonyok a társadalmi berendezkedés meghatározói, az ipar és a mezőgazdaság eredményei, a szolgáltatások nívója, az infrastuktúra fejlettsége kihat mindennapjainkra, s a külkereskedelmet — a bezártságot, vagy nyitottságra való törekvést — sem lehet pusztán kereskedelmi gyakorlatként értékelni. Az viszont szintén nyilvánvaló, hogy az üzemek és a termelőszövetkezetek ügyeibe káros a folytonos politikai beavatkozás, egyrészt, mert elmossa a felelősséget, másrészt, mert gáncsot vet az önállóságnak, a piaci mechanizmusok érvényesülésének és nem utolsósorban megkérdőjelezi a helyi vezetés rátermettségét. Ez utóbbit sokszor megtehetné — mondhatnánk joggal, ám e megállapítás összekapcsolása a beavatkozással hamis, félrevezető, bár alighanem gyakorta előforduló logika. Néhol pontosan azért váltják le az igazgatót, mert vele (általa?) — agyárkapun kívülről lehet irányítani a céget, s az sem tagadható, hogy korábban ez is szempontja lehetett a káderkiválasztásnak. A sokat emlegetett nehéz emberek tudniillik egyáltalán nem voltak „nehezek" csupán nem voltak hajlandók fülbe súgásra, felülről érkezó instrukciókra várni, saját elgondolásuk megvalósításán fáradozva ütköztek minduntalan akadályokba. TERMELÓBÓL FOGYASZTÓ Az új szerep lényege, hogy a gazdaságpolitika általános kidolgozása és a vezetó szerep az MSZMP-é, de ez nem jelenti azt, hogy adott területen a megyei, a városi, községi, esetleg üzemi pártbizottságoké. A megfogalmazott tennivalók kormányzati intézkedéseket és megfelelő vállalati, szövetkezeti hozzáállást követelnek. A helyi pártbizottságoknak talán legfontosabb feladata olyan közeget teremteni, ahol sandaság, gyanúsítgatás és irigység nélkül érvényeiülhet az előrevivő szándék, ahol a lehető legobjektívebb a teljesítmények mérése, nem befolyásolja azt személyes kapcsolat, múltbéli érdem. Aki ebből arra következtet, hogy a helyi pártbizottságoknak így nem marad más dolguk, mint a népgazdasági érdekek mechanikus érvényesítése — az is téved A központi irányítás és a területi szervek kontaktustartása nem feltétlen egyirányú kapcsolat, ahogy az országos és a területi érdek egyeztetése sem abból áll, hogy fogjuk az országos érdeket és jó magasan a területi fölé helyezzük. Természetesen e kétirányú információáramláshoz érthető beszédre és érzékeny fülre van szükség itt és ott is. Az üzenetek nem lehetnek légből kapottak, s nem szállhatnak a légbe visszhang nélkül, ideális esetben viszont egy-egy pártbizottság abban a helyzetben van, hogy sok mindenre rálát, képes a kapott információkat szintetizálni, s több-kevesebb bizonyossággal azt is meg tudja fogalmazni, hogy a jövőben melyek azok a magatartásformák, amelyeket a gazdaság honorálni fog. Ha az igét így hirdeti, már nem volt hiába. „Nálunk sajnos az ostobaságnak nincsen meg a természetes büntetése, sőt, sokszor az okos rátartiság hamarabb megbosszulja magát, mint a langyos kényelem" — panaszkodott nekem egy gazdaságpolitikai titkár, azt fejtegetve, hogy számára a feladat éppen az, hogy a konkrét beavatkozást előzze meg egy olyan aktív politikai munka, amely éppen a felülről érkező intenciókat teszi fölöslegessé. Igye keznek például megszüntetni az üzemi pártbizottságok kétarcúságát az ár emelések esetében. Szerveztek egy ke rekasztal-beszélgetést s a résztvevők nck ott, egymás előtt kellett rádöbben niük arra a pofonegyszerű tételre hogy aki termelóként árat emel, az előbb-utóbb fogyasztóként is szembe találja magát vele. Jelenleg nagyon könnyű elfogadtatni a vállalati dolgozóval azt, hogy kérjünk több pénzt az anyagért, a termékért, mint eddig, hiszen a munkás ettől remél nagyobb fizetést. Csakhogy kilép a gyárkapun, s át vedlik fogyasztóvá, észreveszi, hogy a több pénz már megint kevesebbet ér. Márpedig, aki mondjuk a bőrgyárban árat emel, ne lepődjön meg azon, hogy drágább lett a cipó! A PÁRTMUNKA - KATALIZÁTOR Természetesen a nagyobb önállóság az üzemi pártbizottságokat is érinti. Nekik kell kitalálniuk, hogy az adott helyen, az adott feltételek között, mit szükséges tenniük. Az igazi siker az lenne, ha ebbe az önállóságba anélkül is bele tudnának kapaszkodni, hogy minduntalan igényelnék a felülről érkezó utasítások mankóit. Mert sok funkcionárius még ma is úgy képzeli el a feladatkörét, hogy az igazgató és a társai képviselik a vállalati érdeket, a párttitkár pedig, mint a népgazdaság érdekének egyedüli letéteményese fölkiált: ácsi, ezt nem szabad! Áz ilyesfajta szerepfelfogásból csak torz dolgok születhetnek, hiszen az adott kollektíva számára az optimális irány: a mindenkori érvényes közgazdasági és jogi szabályozás keretei közé illeszthető vállalati érdek. Ennek elemző megfogalmazása, s végrehajtása a legfontosabb, ebben kell közös nevezőre jutni, elérését mindenkinek a maga eszközeivel támogatni. Ez sem kevésbé operatív teendő, mint részkérdések eldöntésekor utasításokkal élni. A pártmunka a gazdaságban amolyan katalizátor, segít egymásra találni elemeket, erősít óhajtott, s gyengít nem kívánt folyamatokat. „Az átfogóan kialakított fordulat politikai feltételeit kell megteremteniük. ITT és MOST — azaz konkrét helyeken és konkrét formában segíteni az egészséges törekvések valóra váltását, s jelezni, hogy hol tapasztalunk káros megnyilvánulásokat, amelyek sohasem öncélúan, hanem valami végett születnek, s csak a valamin változtatva lehet visszaszorítani őket..." — vallja a pártmunkás, aki bizton állítja, hogy szó sincs a hatalom föladásáról, a termelésből való kivonulásról, inkább egy másfajta, korszerűbb munkastílusról, a hatalom gyakorlása áramvonalasabb módjáról, amelyik hagyja, hogy az igazgató igazgasson, addig, amíg jól igazgat, s nem ad a párttitkár kezébe olyan jogosítványt, amellyel a termelésnek amolyan politikai biztosa, komisszárja lehet. Tudniillik a párt vezetó szerepének az országban, s nem a vállalatoknál kell érvényesülnie! TAMÁS ERVIN Kerti Károly rajza PODMANICZKY SZILÁRD Mi történik a lovasokkal Az éjszaka harmadik órájában Indiánok trappolnak a télapóval Merész bőrükhöz jakprém simul Vesszeik egy gondolatot követnek Paták gömbölyödnek a lobogó hóban Az indiánok a télapóhoz szólítják A préri jámbor napsugarát Tolldíszük felragyog körünkben Sugallat a realitásról Az emberek — kiváltképpen a városiak —, mint természeti lények önvédelmi reflexe, miszerint „vissza a természetbe" egyre erósödik. S izmosodik egy másik tendencia is, ami arra a „sugallat"-ra hallgat, hogy aki egy kicsit többet ad magára az átlagosnál, az saját házat épít. A falusiasság utáni vágyódás, a „saját portán saját tetó a fejünk fölé" elképzelés mostanra mind többeket sarkall, hogy életmódjukon változtassanak. És közöttük sokan vannak, akik nem mérik, vagy nem is tudják felmérni, hogy mire vállalkoznak. Hogy milyen is az a „természeti életvitel", hogy milyen előnyöket nyújt s milyen hátrányokkal jár a falun élés. Hogy a falusi és a városi életmód különbségei milyen hatással lehetnek, lesznek a családra. Erról kevés szó esik. A városból falura települők többségénél csak később szembesülnek a vágyak, a közhiedelmek táplálta illúziók és a realitások. S nemegyszer eredményeznek konfliktusokat, meghasonlásokat. Amik pedig elkerülhetők lennének akkor, ha idóben felmérné mindenki, hogy mire is vállalkozik. A „falusiasság" ideáihoz, a „ki a faluba" terveihez tapadó illúziókat — hogy például ott több a tér, a levegó. a mozgási lehetőség, a függetlenség stb. — minimum a városba (munkahelyre, iskolába) bejáró életvitel realitásaival kellene átszűrni. Mert az igaz, hogy több a falusi házban és portán az élettér, de az is igaz, hogy ez nem csak s nem feltétlenül a kötetlenség tágabb tere. Tény, hogy ott kevésbé zavar a szomszéd bömbölő rádiója, mint a panelfal túloldalán, ám ez nem jelenti, jelentheti azt, hogy egy magánház tulajdonosainak nem kell alkalmazkodniuk a szomszédsághoz. Meg a környezethez. Ami elvárja például, hogy ki-ki tartsa rendbe a saját háza táját (amire ugye nincs gond a lakótelepen?!) A falusi ház, a saját porta rendbentartása, illetve az azon való gazdálkodás pedig eddig szinte ismeretlen, új feladatokkal, új kötöttségekkel jár. Különösen azoknak, akik megpróbálják kihasználni azt, hogy egy ház körüli kert, udvar több lehetőséget nyújt az önellátáshoz, s kertészkednek vagy állatot is tartanak. Az azzal járó pluszmunka jelentós idóket köt le, s jó néhány olyan kötöttséggel jár, amivel jobb előre számolni. Mert — miként a paraszti tapasztalás bölcseletté formálta — „a kertet akkor kell kapálni, amikor gazos", s „az éhes jószág húsával nem fog jóllakni a gazda". Az önellátásra berendezkedőknek sok időt és munkát kell kalkulálni a házi gazdaságra. Ami persze megtérül, bír bizonyos forintkiváltó, költségvetés-kíméló jelentőséggel. Olcsóbb a megélhetés falun. (A statisztika szerint míg a két gyermeket nevelő városi család havi társadalmi minimum forintjainak száma 14 ezer 320, addig ez négy fóré vidéken 11 ezer 880.) De kár lenne megfeledkezni a kétlaki életmódot folytató, városba dolgozni bejáró (s iskolás gyermekeik) tetemes utazási költségeiről, illetve idóveszteségeiról. Miként nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a bejárás napi közlekedési kötöttségekkel is jár, meg kényelmetlenségekkel is. Amikhez a buszhoz, vonathoz való örökös igazodás helyett a saját kocsival járók esetében például az utak rosszabb állapota kalkulálandó, mit a szakemberek csak úgy emlegetnek, mint az „infrastruktúra gyengesége". Amiból az utak mellett még van elég, s amikkel igenis számolni kell. Merthogy nehezítik az életfeltételeket. A városi „kiszolgáláshoz" szokott ember nehezen igazodik ahhoz, hogy falujába hetente esetleg csak egyszer-kétszer jut el a friss fölvágottat szállító autó, hogy reggelire nem tud friss, ropogós kiflit hozni a gyereknek, hogy a kereskedelem és a szolgáltatás minden területén roszszabb a helyzet, mint Szegeden. Beszerezni persze a városban is lehet, cipekedni is. Az egészségügyi, művelődési „szolgáltatások" azonban nem vihetők házhoz. Sót, a telefon se, a benzinkút se... A komfort házon belül persze biztosítható. A város környéki településeken jórészt közművesített telkekhez lehet jutni. A szegedihez képest igen olcsó áron. Deszken a telek négyzetmétere átlagosan 50 forint volt, Szatymazon 60, Sándorfalván 90. S az is igaz, hogy építkezni is jobbára olcsóbb falun. Házilagos kivitelezéssel, baráti, vagy családi segítséggel. Ám akinek csak a panellakásáért kapandó pénze meg a házilagos építkezéshez nyújtandó kétkezi segítség az induló tőkéje, az jó, ha alaposan felmér mindent előre, s jól megszámítolja magában, mekkora házhoz milyen hitelek mekkora kamatait veszi a családja nyakába! Mert nem biztos, hogy megéri az emeletes falusi utcaképbe úgy illeszkedni, hogy több szinten rokkan bele a dolgozó (a kamatok törlesztésébe, illetve pár év múlva a gyerekek kiröpítésére épített újabb házakba, s az öregségére a kihasználatlanul lévó „palota" reá nehezedő fenntartásába). A „kisebb házat kevesebb hitellel, kevesebb gonddal, kevesebb luxussal" egészséges (de sajnos még nem jellemző) szemléletét kellene követni. S felidézni azt a bizonyos közmondást a nyújtózkodásról meg a takaróról... Amit mostanában mintha kissé felednénk (pedig egyre kurtább az a takaró!). Olyaténképpen is, hogy nem vetünk számot kellően a vágyainkkal és azok megvalósításának reális lehetőségeivel, esélyeivel és következményeivel. Csak majd akkor, ha már jelentkeznek a különbözetükből adódó konfliktusok. Amiknek egy részét pedig kelló előrelátással megelőzhetnénk. S meg kellene előznünk. Főleg akkor, ha nem kevesebbről van szó, mint életterünk, életmódunk megváltoztatásáról. Amihez nem elég csak az önvédelmi reflex és a „sugallat". Szükségeltetik hozzá a realitás is! SZABÓ MAGDOLNA V