Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-13 / 193. szám

1988. augusztus 13., hétfő 3 i DMj magazin @ KILENCSZÁZÖTVEN ÉVE Az istváni legenda A hagyomány szerint augusztus 15-e Szent István halálának napja. Ez a hagyomány elsó nagy királyunk halála után évtizedekkel, fél évszázaddal később keletkezett három legendáján alapszik, melyek közül kettő István szentté avatására készült. Mint köztudott, a legendák nem a dokumentumok hűségével íródtak, bár tudományos, úgynevezett forráskritikai eljárással sok minden kideríthető belőlük, ami közelebb vezet az eredeti tényekhez. István király halálának napját illetően nem zárható ki az augusztus közepe táji időpont, azonban a pontos napmegjelölést némi kétkedéssel kell fogadnunk. Tizenötödike ugyanis Mária mennybemenetelének napja, Mária pedig a Magyarok Nagyasszonya, más néven Nagyboldogasszony. A régi hiedelem szerint csak a kivételes embereknek adatik meg az az égi jutalom, hogy egy nevezetes napon adhatják vissza lelküket teremtöjüknek. Márpedig a nagy király halálának napja véletlenül (illetve kétszeresen sem véletlenül!) éppen Mária mennybemenetelének napjára esett. Ne gondoljunk azonban tudatos hamisításra. A tények ilyetén való ferdítése, igazítása egészen más műfajba tartozik. Hogy az ismeretlen legendaíró (vagy legendaírók. hiszen a kutatás szerint más-más időben keletkezett Istvánról az úgynevezett nagy- és kislegenda) nem clt István halálának idején, vagy ha élt is. még apró gyermek lehetett. Az István-legendák közt elsőként született úgynevezett nagylegenda megírását ugyanannak a Szent László királynak a nevéhA kötik, akinek az uralkodása alatt avatták szentté Istvánt, Imrét és Gellért püspököt; mégpedig uralkodásának kezdeti évéhez. Mintha az uralkodása után száz évvel ugyancsak szentté avatott László — amint trónra lépett — azonnal kiadta volna a parancsot 1077-ben: gyűjtsék össze és foglalják írásba az elsó magyar király, dédnagybátyja szent életének kétségtelen érdemeit. Nos. a nagylcgcnda ennek a maga módján, a kor bevett szokása szerint eleget is tesz (természetcsen latin nyelven). Ami István halálának idejét illeti, semmiféle dátumot nem közöl, noha Imre hercegről pontosan megírja, hogy: „az Ür megtestesülésnek 1031. évében ezt a múló életet örökre cserélte fel. csatlakozván a mennybéliek társaságához." Az úgynevezett kislegenda már szentként említi Istvánt, ennélfogva bizonyára 1083. augusztus 20-a után íródott, hiszen tudjuk, hogy ez a nap István szentté avatásának dátuma. István haláláról a következőképpen tudósít: „Az Úr megtestesülésének 1038. évében elhunyt és Szűz Mária bazilikájában temették el. melyet pazar munkával hozott tető alá." Az cáfolhatatlan történelmi tény, hogy István Székesfehérvárott templomot építtetett Szűz Mária tiszteletére. Az is adatolható, hogy 1031-ben (talán nem véletlenül éppen Imre herceg halálának évében) e templomnak adományozta egyebek közt azt a miseruhát, amit ma koronázási palástként ismerünk. Gyönyörű hímzésén a hagyomány szerint Gizella királyné is dolgozott, és amelynek István-ábrázolása az egyetlen hiteles „arckép" első királyunkról, hiszen a modell még élt. mikor a hímzés készült. István halálának a napja és eltemetésének a helye közt azonban még a kislegenda írója sem lát párhuzamot, mert ha felfedezné, boldogan írná le. Csak az eltemetés helyét jelöli meg. ami kétségtelen, hiszen a szentté avatáshoz Istvánt kihantolták a sírjából. Ami a harmadik, időrendben a legkésőbbi István-legendát illeti, annak az íróját is meglehetősen jól ismerjük. Ö Hartvik püspök, aki még László uralkodása idején. 1088ban került Magyarországra, miután három évvel korábban püspök lett Németországban, s talán a győri püspökséget kapta meg nálunk. A legendát azonban csak néhány évvel később írhatta meg, hiszen annak bevezetőjében így szól: „Urának. Kálmánnak, a kimagasló királynak Hartvik püspök, aki Isten irgalmából tett szert lelki hivatalra, az élet végsó határán túl a boldog örökkévalóságot kívánja." Tehát csak Könyves Kálmán trónralépése (1095) után láthatott neki művének. Ez. az úgynevezett Hartvik legenda sok mindenben különbözik a korábbi kettőtől. Először is ez a legterjedelmesebb. Másodszor: noha bizonyára a két korábbi legenda írója is dolgozhatott valamiféle forrás, feljegyzés alapján; nem tudjuk, hogy az mi lehetett. Hartvik forrása kéfségtelenül a két korábbi legenda. Harmadszor: a püspök sokkal gyakorlottabb tollforgató, mint ismeretlen elődei. Akkor most nézzük, hogy mit tud István király haláláról és annak körülményeiről. Ezt írja: mikor már nem volt kétséges halálának hamari napja, így kiáltott fel: Ég királynője... lelkemet kezedbe ajánlom. Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon Örök Szűz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás, s könnyek árán el is nyerte. Fehérvárra vitték a testet, s minthogy a tőle épített egyház a Szentséges Szűz tiszteletére még nem volt felszentelve, tanácsot tartván a főpapok, azt határozták, hogy szenteljék fel elóbh a bazilikát, a testet a földnek csak azután adják át." Hartvik a későbbiekben megírja azt az eseményt, amikor Istvánt szentté avatták „Mária mennybevitele után az ötödik nap". Ez augusztus 20-a, István napja. De csak Magyarországon. A korabeli Európa keresztény országaiban más szentnek van fenntartva ez a nap. Mi sem bizonyítja jobban az egyház toleráns alkalmazkodóképességét: ha szükségesnek és helyesnek ítéli, engedményt tesz: gesztus a magyaroknak. Visszatérve István halálának napjához, Hartvik magától értetődő természetességgel jelöli meg a napot augusztus 15-ében, hiszen mi sem természetesebb, mint az a kézenfekvő egybeesés, ami a szentté avatott király nagysága, eltemetésének helye és időpontja közt van. Azt írja, hogy maga a szent ember óhajtotta ily módon a nagyobb irgalom reményét. Hartvik tehát pontosan tudni véli azt. amiről a forrásai említést sem tesznek. A püspök számára bizonyíték volt az, ami a mi számunkra alapos gyanú tárgya lehet. Mégsem az a célunk, hogy megmásítsuk annak a kilencszázötven évvel ezelőtti napnak a dátumát (noha erős kétségeink lehetnek felőle), hiszen mintegy kilenc évszázados hagyomány szentesítette már. KENESSEI ANDRÁS ANDRÁSSY GABRIELLA RAJZA mm Az első magyar gázmező A magyar földtan legkiválóbb tudósa, Papp Károly és az általa nevelt két nemzedék kutató munkássága nyomán fedezték fel 75 évvel ezelőtt, 1913 augusztusában az elsó magyar gázmezőt, Kissármáson (ma Románia). A kutatófúrásokhoz 1909-ben kezdtek. és még ebben az évben meglelték a legjelentősebb mezőt, de kitermelése csak 1913-ban kezdődött. A legkiválóbb tudós. Papp Károlv (1873-1963) - éppen 25 éve hunyt el szülőföldjén, Tápióságon — és kutatógárdája főleg az érc- és sólelóhelyeket tanulmányozta, miközben sósvíz-elófordulásokat, forrásokat is találtak, az erdélyi Mezőségen. Az évszázadok óta ismert gázos sósforrásokat vették vizsgálat alá. Kissármáson. fúrás közben fokozódó erővel, kitöréssel jelentkezett a földgáz. Az eredmény napi 864 ezer köbméter, szinte tiszta metánt jelentett. A kissármási gázkút és korábbi elfolytásai ellenére újabb és újabb kitörései az országban valóságos szenzációt jelentettek. Ez volt akkor Európa legnagyobb földgáz előfordulása. Az is igaz, hogy ekkor az egész világon csak 2-3 nagyobb gázmezőt ismertek. A magyar állam vezetői azonnal felismerték ezt az óriási lehetőséget, és állami gázakcióba kezdtek. Ennek része volt a gázelőfordulás részletes földtani vizsgálata, a földgáz feltárásának, termelésének 'és felhasználáM

ária asszony — nem is tudom, le merjem-e írni így: Mária nagyasszony — a múltban gondolkodik. Megvannak a maga sajátos érvei, történetei, érdemes tallózni közöttük. Addig azonban tisztázni szeretném az én nagyasszonyi meglátásomat Kilenc család él egy udvarban, látszólagos egymásrautaltságban. A látszatot Mária menti meg. néha megalázkodva, néha fenségesen. Ilyenkor bölcsen megállapítom: nemhiába merül Mária a múltba, hisz lelkierőt kell merítsen ahhoz, hogy a mában éljen. A magánpsság mártírumát így oldja fel a közösségi gond. Lám, ez egy másik, kézzelfogható szempont. Párizsban élő lánya, unokái bevonultak abba a panoptikumba, amelyet édesapja, az egykori vándorlegény ural a maga karizmatikus személyiségével. Furcsa, egyedi inverzió kellett hogy lejátszódjon Mária asszony lelkében. De tettenérhetó. — Itt volt az unokám. A francia nővel. Apám kiutasította volna őket. Mit csodálkoztak mindenen? Hát az én életem holdbéli táj a számukra? Mondom: itt volt az unokám... S az a „volt" egyértelmű beutalót jelent a viaszfigurák társaságába. Ahol mindenki kicsi, beosztott, a vándorlegény segédje. — Az én apám csodálatos ember volt. Hazahozott mindent: a tudást, amit vándorlásai alatt szerzett, a túlélés ravaszságát, az önnön erejébe vetett hitet, azt a mérhetetlen szellemi harácsolást. ami nélkül nincs befogadó közege semminek, ami új. S ezt én nem voltam képes továbbadni — ez a legkevesebb; nem voltam képes megtartani a rám kimértet, a családot. Kötélverő apám iskoláztatott. Annyi a hasznom, hogy tisztábban látom mindazt, ami következik. Vajon mit lát Mária asszony? Nem akar ó fejfájást okozni senkinek — inkább gondolatot indukálni. S a maga módján — szerényen, visszafojtott hangon — elmeséli azt, amiről feltételezi a várt eredményt. — Apámék hárman barangoltak. A nagyvárosig még egy napi járóföldre rájuk esteledett. A faluban ünnepre készültek. Az esti Vándorlegények ájtatosság ellenére korgott a gyomruk. Az egyik ház tornácán parasztlepény hűlt. Oldalba ütötte apám a fürgébb társát... Az értett a jelből. Hozta a tálat. Belakmároztak. Úgy vándorlegények módjára. A harmadik, a sutyi-mutyi vitte vissza az üres tepsit. Már várták. Gazduramék. Lett is ramazurj! Ha apám nem lép közbe, laposra verik. Végül — mikor látták, hogy kikkel van dolguk — vendégül látták a fiúkat. Akik megdicsőültek. A csíny miatt. Mert hát gazduram legkisebbik fia i> vándorlegényként járta a világot. Bizony, elérzékenyültek emlegetésekor. Vajon, ha süteményre fájt a foga, nem égette-e meg a szája szélit? A három legény alig szabadult a kínálgatások elől. Kérdem én tőled, kedves Sándorkám (borzongott a hátam, ha így szólított...), a mi mai vándorlegényeink hol lesik most a húlö tepsit? A mi mai vándorlegényeink? Igaza van Mária asszonynak: vannak. A sportolókat például olyan dicsfény övezi, amire csak azután kellene rászolgálniuk. Országos lap hasábokon keresztül foglalkozik velük. Hogy mit hoznak ők a konyhánkra? Egyrészt titok. Visszatérésük utáni magatartásuk megvizsgálása még várat magára — hisz azután kellene letegyék a garast... Egyáltalán, ki tudatosítja bennük, hogy ók egy népet képviselve mennek világot hódítani, egyéni boldogulást keresni? A rajtuk kereskedő közvetítők? A jelenlegi helyzetben szinte bizonyos, hogy a többség a közvetítői mentalitást fogja hazahozni, s azok táborába lép, akik emberi értékeink egyoldalú kiárusítására fognak törekedni, önös érdekből. A közelmúltban együtt utaztam egy NDK-s magyarral. Azon töob száz fiatal egyikével, akit szakmai továbbképzésre küldtünk néhány iparágazat fellendítésére. Ó is benősült. Asszonya s a két kisgyermek hűsítőt szürcsölt, míg mi szót váltottunk. Kecskemét tájékán könny szökött a szemébe, úgy tűnt. minden előzmény nélkül. Pedig csak ilyen ártatlan dolgok iránt érdeklődtem: Beszélnck-c a fiúk az apjuk nyelvén? Megköszöntötték-e a névnapján?... Elismerem, hogy az emberi lépték csak annyiban vetíthető ki más tájakra, amennyiben a befogadó közeghez idomítható. A mivoltunk teljes feladásáig azonban — elméletileg — hosszú az út. mégis, egyesek a maratoni futó konokságával igyekeznek minél hamarabb túl lenni ezen... A közhangulatot figyelembe véve, talán a művészek vándorlegény-mivolta áll a legtávolabb a képlettől. A könnyű műfajban sokan az egyoldalú majmolás bajnokaivá válnak, zsebükre gondolva. Tisztelet a csekély kivételnek. Az esetleg más utakon járókat könnyen lesöprik a porondról. Visszajutni — értsd: vándorlegénymivoltodat kamatoztatni — ilyen körülmények között lehetetlen. Úgy tűnik, a súlyosabb műfajokban sokkal kedvezőbb a helyzet. Ezt érzékelteti a tömegkommunikáció minden országos szerve; nem tudatosan, igaz, talán nincs is manipulálva ez a folyamat, ellenben a komoly elemzés lehetőségét hátráltatja a mélyreható információk hiánya. Kevés szó esik legjelesebb vándorlegényeinkről. a korszak garabonciásairól: a vendégtanárokról. Végeredményben ebbe a csoportba sorolhatjuk a tudományos kutatással foglalkozók széles táborát, a különféle ösztöndíjak haszonélvezőit. Velük kapcsolatban csak hoszszabb távú reményeinknek adhatunk hangot. Sokan már bizonyítottak, de nem elegen. Miként is fogalmazott Mária asszony a „klasszikus" vándorlegény, az egykori szegedi kötélverő. az édesapa kapcsán? Érdemes újraidézni, gondolatzáróként: „Hazahozott mindent: a tudást, amit vándorlásai alatt szerzett, a túlélés ravaszságát, az önnön erejébe vetett hitet, azt a mérhetetlen szellemi harácsolást, ami nélkül nincs befogadó közege semminek, ami új." A történelem emelkedői, bukfencei és holtágai ellenére mindezt nem is kellene annyira korszerűsíteni. PATAKI SÁNDOR sának tanulmányozása, valamint á földgáz bányajogi helyzetének tisztázása. A tudósok ezt követően az erdélyi neogén medence újszerű gyűródéses földtani szerkezetét vizsgálva, 36 zárt boltozatot mutattak ki a Mezőségen és a Kis-, valamint Nagykükülló folyók vidékén. 1918-ig 39 kutatófúrást mélyítettek, elsősorban Róhm Ferenc bányamérnök vezetésével. Ezek a kutatások egyben azt is bebizonyították, hogy a gázelőfordulás olyan nagy kiterjedésű és gazdag területe Erdélynek. amelyre alapozni érdemes. Ezeken az alapokon nagyszabású tervek minden különösebb kockázat nélkül megvalósíthatók. A magyar kormány erre a gázmezőre (lehet, hogy nem így kellett volna cselekedniük) a berlini Deusche Banknak adott koncessziót, amely 1916-ban megalapította a Magyar Földgáz Rtot. Ezzel megkezdődött a földgáz helyi értékesítése, lerakva az erdélyi gázipar alapjait. A további nagyszabású tervek megvalósítását azonban — mint pl. a budapesti nagy távvezeték megépítése — a világháború kimenetele meghiúsította. Minden kutatás. minden szorgalmazás, termelőerőbe történő próbálkozás 1946-ban újra odaveszett. Minden túlzás és részrehajlás nélkül meg kell állapítanunk, hogy az Erdélyi-medence földgázának felfedezése a magyar kőolaj- és földgázkutatás első, 1918-ig tartó korszakának legnagyobb eredménye volt. Azt kell mondanunk ismét, hogy a hazai geológiai kutatások legnagyobb mestere, Szabó József nyomdokain' haladó Papp Károly és Pávai-Vajna Ferenc volt. Alkotó és gondolkodó geológusok voltak ók. Papp Károly egyik műve, amely a magyar birodalom vas- és kószénkészletével foglalkozik, a magyar bányaföldtani irodalom legkiemelkedőbb műve. Papp nagy érdeme, hogy Teleki Pál — a későbbi öngyilkos miniszterelnök — megbízásából a mester, iá. Lóczy Lajos professzor hagyatékában talált, és a történelmi Magyarországra vonatkozó félig kész földtani térképet átdolgozta, azt kiegészítette, és kiadta 1922-ben. Papp Károlyt a trianoni trauma teljesen összetörte, és alig tudta elviselni azt a tényt, hogy az ország területének kétharmada, és főként Erdély az utódállamok birtokába került. Ezt a negatív hatást igyekezett palástolni, de rányomta bélyegét egész 1920—1945. évi munkásságára. Papp Károly 1945-öt követően teljesen visszavonult, és még 18 éven át élte nyugdíjas éveit szülőhelye, Tápióság maga vállalta remeteségében — akárcsak később Pávai-Vajna Ferenc Mázaszászváron, igaz ide öt száműzték —, nagyon szerény viszonyok között, kis nyugdíjából élők kényszerű szegénységét bölcs megnyugvással elviselve. A 20. század legnagyobb magyar geológusai voltak. Törődtünk velük eléggé? Az erdélyi korai kutatások sejtették az algyői (a szegedi) medence gazdagságát is, amelynek elsó kiaknázója a MANÁT (magyar német ásványolajforgalmi társaság) szeretett volna lenni, de a feltáró kutatásokat a második világháború eléggé szétzilálta, és az itteni vagyon megmaradt a hatvanas évek számára. BÁTYAI JENŐ