Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-23 / 175. szám

25 Szombat, 1988. július 23. magazin [DM ELOD LASZLO Palackposta Pandúr László metszete Ez a papír, amire most versemet rovom: fa volt, rongy volt, hulladék volt egykor — valaha élő fa! koronáján a Hold fénye járt lassú ütemű táncot s pergőt bokázott rajta a Nap, fehére s fénye tükröződik szememben most; történeteket sugall, ki békét s vihart egyaránt látott, és értette — míg élt — a növényi világot, de titka már papírrá lett; most én írom rá titkomat: a lombom alatt rejtező emberit, hogy el ne enyésszek itt, mint korhadó fa, földbe forgatott rongy vagy hulladék; kéregbe vésett vallomás ez a vers — lásd, föltámadott a fa! messzi koroknak őrzi üzenetem: én nem tűnök el, én maradok! fölöttem végtelen ég, szívemben csepp titok, s ha akarod: mind a tiéd...! Kihúzom-e a lutrit? Makacs minimumok Minimum — morzsolgatom a szót magamban, s érzem kesernyés az íze. Keserű a baráti beszélgetés is este, amikor körbeüljük az asztalt: dől a panasz mindenkiből. Számolgatunk. Hamar kiderül, a társaság többségének fizetése még a társadalmi minimumot sem éri el. Iván dobogós helyen áll. ö mérnökként nyolcezret visz haza tisztán, a felesége megtoldja még négyezerötszázzal. Két gyerek mellett ez a létminimumot is éppen csak hogy eléri. Tovább már nem is számolunk. Péter dobja be az ismert szlogent: az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés a fizetésünk. Olvasom a Központi Statisztikai Hivatal nemrégiben nyilvánosságra hozott számításait, amihói kiderül, hőgy tavaly 2810 forint volt a létminimum. Társadalmunkban a megélhetéshez szükséges legalacsonyabb összeget 3410 forintra kalkulálták a statisztikusok. Aligha hiszem, hogy aki ezt kiszámította, számot vetett volna azzal, hogy ebből legfeljebb csak papíron lehet megélni. Azért örül is a lelkem, hogy mindezt végre kimondtuk, mert akadnak ma is országok. ahol nem számítanak minimumokat mondváh, hogy a szocializmusban nincs szegény és nincs gazdag! Innen csak egy lépés az a gondolat, hogy ha szegények vannak. akadnak gazdagok is. Hiszen mióta világ a világ így megy ez. S ezt vajon ma hogyan magyarázzuk? Hiszen aligha kétséges, hogy a jómódúak egy része nem azok közül kerül ki. akik a legtöbbet igyekeznek tenni társadalmunkért. Á hiányhelyzetet kihasználók, az ügyeskedők. a korrupt „reformerek", a szélkakasok mindig is vitték valamire, s tán vinni is fogják ezután is. Hiszen néhány ügyeskedő miatt nem tagadhatjuk meg a jólétet azoktól, akik tisztességgel kockáztatnak, befektetnek. s nyernek. Az elmúlt harminc esztendőben igyekeztünk szociális védőhálót feszíteni magunk alá. de ma már látjuk. hogy a háló szövedéke minduntalan felfeslik valahol. A „minimumok társadalma" lettünk volna mára? Lehet. Hiszen nemcsak az igazság, hogy a társadalom jő része a minimális szinthez közel, sót az alatt él. de az is, hogy a tisztes erőfeszítések ellenére is minimális az eredmény. amit gazdaságunk az elmúlt években képes volt felmutatni. Nemzeti teljesítményünk nem úgy nó, ahogyan azt szeretnénk. Tartósan alulmúljuk önmagunkat. Többet költünk, többet fogyasztunk mégis, mint amit lehetne. No. nemcsak az egyes állampolgár, hanem nemzeti méretekben pazaroljuk el azt, amink van, sót azt is amink nincs. A kör ördögi: kis pénz. kis munka! — mondogatjuk: csakhogy azt gondolom, magasabb fizetések mellett sem lennénk egyik napról a másikra a maximumok országa. Márpedig teljesítmények nélkül emelni a béreket, nemzeti katasztrófához, a mainál is nagyobb eladósodáshoz és hiányhoz vezetne. Ez az út tehát járhatatlan. A türelmi időnek azonban lassan vége. A világ nem tűri el. hogy tovább tapogatózzunk: lépnünk kell! Olcsó igazság az is,, hogy csak azt fogyaszthatjuk el. amit előtte megtermeltünk. De ma még azt sem. Hiszen ami eredmény születik néhány helyen, azt elherdáljuk máshol. Ott. ahol tehetetlenek ülnek, ahol segítségre, támogatásra építik a boldogulást. Minimális erőfeszítés kellene most ahhoz, hogy ne csak kimondjuk, dc be is tartsuk: csak a hasznos munkát ismerjük cl. fizessük meg. Számtalan feszültséget, gondot hoz majd magával egy ilyen szisztéma. Dc legalább akkora ereje lehet a hasznos, értelmes energiáknak is. ha végre engedjük, sót segítjük kijönni a palackból. Sokszor elmondjuk, hogy spórolásra, takarékoskodásra kárhoztattunk. Azt is tudomásul kellene azonban vennünk. hogy nem a keveset kell újra és újra elosztani, hanem azon is törni kell a fejünket, hogy hogyan kerülhetne több a zsebünkbe? Ebben a munkában drukkerek már akadnak bőven, cselekvő. vállalkozó résztvevők azonban még csak kevesen. Ókét azonban az sem zavarja, hogy zsebünk kopottabb, áraink fényesebbek s magasabbak lettek az elmúlt években. Tudjuk persze mindnyájan, hogy fizetési hőmérőnket hozzá kellene igazítani felfelé kúszó árainkhoz, csakhogy ehhez először gazdaságunkat kellene megélénkíteni, versenyképessé, működővé tenni. Persze az sem kétséges, hogy elóbb utóbh bérrendszerünkön is változtatni kell. itt is reformra van szükség. Reformra és nem fizetésemelésre. mert a kettő ég és föld. Ma még a nehéz, de sokszor értelmetlen munkát jobban megfizetjük, mint a könnyűnek tűnő. ám nagy hasznot hozó tevékenységet. Ezen is változtatnunk kell. hiszen további boldogulásunk nagyrészt attól is függ. lesznek-e. akik tudásban is képesek betörni a világpiacra. Az árspirá! azonban az értelmiséget az átlagnál is jobban húzza, hiszen lefaragni elsősorban a szellemi javakra fordított összegből lehet. Csakhogy ez elsilányuláshoz. szellemi lepusztuláshoz vezet, ami rontja esélyeinket a világban, s ami egyre nehezebbé teszi, hogy kilépjünk a bűvös körből. Aligha lehet kétséges, hogy a társadalmilag szükséges minimum kiszámításánál a szükségletek legsilányabbja adta az alapot. Az sem titok, hogy ebben a kategóriában a könyv, a tudás, a műveltség ára még alig foglaltatik benne. És egyáltalán mi az. hogy társadalmi minimum? Ennyi kellene ahhoz, hogy valóban emberként éljünk a huszadik század Európájában? Aligha. És kihez mérjük magunkat, no meg egymást? Döntés előtt állunk! Gyors, radikális változás és átmeneti kényelmetlenségek a mérleg egyik serpenyőjében és továbbra is konszolidált „langyos víz" a másikban. Melyiket válasszuk? A kérdés csalóka, hiszen valójában nincs reális választási lehetőségünk. A továbbhaladás útja nem népszavazás kérdése. Tudomásul kell vennünk, hogy a világ már régen döntött helyettünk: csak akkor fogad el. ha felvesszük a tempót, ha vállaljuk az átmeneti kényelmetlenségeket és nadrágszíj-huzogatást is. Hitele csak annak a szónak lehet, amelyik ezt nyíltan kimondja. Nem elég csak meghirdetni a változást. olyan erőteret kell létrehoznunk ahol a jók. a fejlődésre képesek megmaradnak, az alamizsnára számítók pedig kihullanak a rostán. Dc amíg injekciózzuk, tákolgatjuk a tunyákat, nem fogunk tudni továbblépni. Ott maradunk minduntalan a minimum körül: munkában is. fogyasztásban is. boldogulásban is. Minimum -4- keserű szó. Dc a társadalom gyermekbetegségeit aligha lehet keserű pirulák nélkül meggyógyítani. Csak éppen amikor másokat hibáztatunk, erről megfeledkezünk. és arról is. hogy a világ előrébb szaladt felén élö emberek is éltek egykor a minimumok világában. Nekik sem adták ingyen a kényelmesebb életet. Minimum ennyit azért már illene tudomásul vennünk... KAFAI GÁBOR Legalább negyven esztendeje kiment már a divatból a szólás, hogy úgymond ..kihúzza valaki a lutrit". Ami korántsem azt jelentette, hogy az említett személy nyer majd valamilyen sorsjátékon. Azzal volt rokonértelmü. amit egy később elfogadottá vált mondás, a „kihúzza a gyufát", hordoz, vagyis, hogy póruljár. más változata szerint ..ráfázik". Mivel pedig időnkint az írásaim miatt megkapom a magamét, legutóbb valaki teljes névaláírással, sőt postai irányítószámmal is hitelesített levélben azt jövendölte: „Uram elóbbutóbb kihúzza a lutrit!" És hogy ne kínozzon a bizonytalanság, azonmód megírta, mivel szolgáltam rá erre. íme! „Föltűnt, hogy maga nagy kedvvel nyúl példákért a sportélethez. Jobban tenné, ha ettől tartózkodna. Ne azért, mivel többször játszottunk egymás ellen az egyik lőrinci pályán, s mindig volt szerencsém magát hidegre tenni. Ez eddig a mi magánügyünk, és utoljára is belőlem kis híján profi focista lett. A nagyobb baj, hogy maga nem szakértő a sportban. Komoly ember nem foglalkozik olyasmivel, ami számára arabul van. Egyszer még kihúzza emiatt a lutrit. És a mi korunkban ez ugyebár... mit részletezzem?..." Ezt írta szigorú szavú jóakaróm. Tüstént visszaemlékeztem labdarúgás közbeni találkozásainkra. Hát ott sem volt éppen vajszívú. Recsegtek a csontok, ahol ö térült-fordult. Máig érzem egy páros lábbal történt bemutatkozásának emlékét... És mégis...Csakugyan vonzza valami a tollamat a sportvilághoz. Mi lehet az a mágneses erő?... Talán az. hogy ott egyszerűbbek a dolgok. A kiválasztásban — ez természetesen főként a versenyzőkre vonatkozik — csak módjával lehet szerepe a származásnak. Kétlem, hogy egy miniszterhelyettes akárcsak bizonytalan kísérletet is tenne arra. hogv vézna fiúgyermekét, aki érdeklődik a boksz iránt, bcprotezsálja a nehézsúlyú ökölvívó-bajnokság döntőjébe. Nem is volna rá módja, meg különben is miért püföltetné laposra fiacskáját?... A sportpályán kevesebb a titok, mint az élet más területein. Még a vezetők rátermettsége vagy alkalmatlansága is hamarabb és nyilvánvalóbban ismertté válik, mint mondjuk a tanácsgépezetben. Hallottunk arról, hogv ki miért ígérkezik megfelelőnek egy megyeszékhely legfelsőbb igazgatási posztjára, és miért kellett valakinek egy idő múltán vennie a kalapját. Horváth Zoltán rajza VILLÁNYI LÁSZLÓ Nagyapa Két fiam ott született, abban a győri kórházban, hol térdkalácsodat hagytad; hogy is sejthetted volna: hova Beregszászról téged vitt az első világháború, lányodat viszi férjhez a második. .v a kettő közt építettél, mint ahogy én akarok, ha nem is házakat: titkot sejtettem K.u.K. ládádban, s néhányra leltem általad; innét száz méterre sétáltunk, naponta nézek vagy megyek arra: ott sírtam anyámmal, pedig azt sem tudtam: tUávirat Beregszászról érkezett, hiába is tagadnám: arról, hogy rég nem vagy, úgy megfeledkeztem már. mint te. olykor, a szétlőtt, kioperált térdkalácsról. ha vadászni ugyan tudott, de a városépítésben többnyire bakot lőtt? Gondoljuk csak el, minő égzengés kíséretében távozott Mexikó után a magyar foci kapitánya, és milyen Golgota várt itthon Sebes Gusztávra, mert csapata Bernben nem érte cl az egyedül elfogadhatónak vélt első helyet... Ugyanakkor a magyar ipar nem egy páncélos csatahajóját lehetett zátonyra futtatni úgy. hogy a kormányos mégcsak dorgáló szót sem kapott a nyilvánosság előtt. Ha nem rövid vajúdás után, dc csak napvilágra kerültek bundaügyek is. Sót furfangos honfitársunk, a totókirály is leülte már a magáét. De a suttyomban fülbe súgott mendemondákon kívül tudunk-e többet veszteségesre sikeredett gazdasági évek után is kacsalábon forgó magánvillákat építtető szövetkezeti vezetők pénzforrásairól? Ki fejti meg a talányt, hogy akik koldusbotra juttatnak egy közös gazdaságot — az esetek egy részében —, miért élnek mint Marci Hevesen? A sportban a dicsőség és a kiemelkedés vágya tüzeli azt. aki a rajthelyre áll. Büszke önbizalom fűti a versenyzőt, hogy azonos feltételek mellett — mert tehetségesebb, szorgalmasabb, keményebb akaratú, mint társai — ó lesz az élen. vagy éppen a legelső. Nem úgy, hogy telefonon odaszólnak az érdekében. Úgy. hogy mérhető, mindenki által ellenőrizhető teljesítményt nyújt. Életem egyik legkeserűbb fölismeI rése, hogy nálunk csúszópénzzel majdnem minden elintézhető. Nemcsak az hogy valaki merete és ízlése szerinti öltönyhöz jusson. Bárki tud olyan ügyeket fölsorolni, hogy itt és itt. ez meg ez vesztegetés révén jutott lakáshoz. egyetemi felvételhez, életmentő gyógyszerhez, irigyelt álláshoz. Kétlem. hogy olimpiai bajnokságot hasonló úton-módon szerezhetett volna valaki. Bar joggal köthet bele valaki az itt leírtakba. Véletlenül nehogy azt írjam már: a stadioftok korul csak a szentlélek lovagjai buzgólkodnak. Hát nem is. Mint gyanútlan kívülálló és a bizalmas tájékoztatókra el sem jutó ember gyanítok egyet-mást. Például a külföldi utazások körüli machinációkról. Hisz egyik másik sportküldöttségünk akkora kísérő csapattal ered útnak, mint hajdan némelyik napkeleti császár. De ez nem maradhat titokban. Ncha önnön személyüket is leleplezik a maguk fontosságát szerfölött nagyratartó mecénások, akik — nem feledjük! — az én pénzemből, az olvasó pénzéből bókezúek. Láttam a napokban egy tablót egyik sportegyesületünk bajnokságot nyert csapatáról. Az egész ország tud arról, hogy a szakmai sírgödör széléről hozta el a társaságot a hipnotikus hatású tréner. Csoda történt, ám a tabló főhelyén azok szerepelnek. akik a pénzt csúsztatják a csapatnak. s a ..futottak még" sorban fedeztem föl a varázslatot végbevivó mester fotográfiáját. s csak a „népségkatonaság" helyén mutatták be a küzdőtéren lezajlott ütközetek hőseit. Azokat, akik esélytelenekből váltak diadalmasokká. A sportolókat. Egyszóval... Rang és cím szerint megy a megbecsülésnek ilyen szerény külsősége is. De szelídebb és szolidabb arányokban, mint egyéb régiókban. Hiszen a labdajátékok legtöbbjében, ha rendre nem sikerülnek valakinek a húzásai, lecserélhetik meg a sztárokat is. Az egész nézősereg szeme láttára. És azok lemennek a pályáról. Nem kíséri őket olyan szöveg, hogy „érdemeik elismerése mellett", és nem kerül kitüntető medália csatakos dreszszükre. És a lehívott játékos — legalább is hinni szeretném — a mérkőzést követően nem futkos a helyi tanácshoz, pártszervezethez, szakszervezeti bizalmihoz panaszkodni. Hogy ó bizony mindenkinél jobb. de a csereként beküldött klubtárs ennek vagy annak az ivócimborája, rokona vagy szeretője. Mert a társadalom egyéb pályáin éppen az alkalmatlannak bizonyultak mögött szoktak nagyon is befolyásos pártfogók állni. Olyanok, akik a családi. cinkosi és egyéb összefonódások révén íratlan véd- és dacszövetségben védik fondorlattal megszerzett helyeiket. Ám ók — ezt javukra mondom — nem is igényelnek maguknak fair playdíjat. A sportban többnyire látnivalóan egyszerű az igazság, tisztességesebbé tehető a küzdelem, és könnyen fölismerhető csapatjátékok esetében, hogy ott mindenki egyazon célért izzad, szenved és győz. ha győz. Bár másutt is ilyen nyilvánvalóan egyszerűek volnának a célok, eszközök. BAJOR NAGY ERNŐ