Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

—1 Szombat, 1988. június 4. magazin [DM HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA NAGY ANNA Csukódó ablakon Beton-évek panelszürke eszmélése remegtet meg zártlelkű üvegfonákján egy elmosódott arcvonást, mögéje rakva a Város háttérré foncsorított tükörmását, gépiesen, ahogy a komputer szerkeszt színes folt-kompozíciót: ARC IRIZÁL AZ ABLAKON ­— vizek üvegzöld felszíne reszket így ha a mélyükben idegen áramlat kavar fel hirtelen iszap vihart egy semmiben ellebbenő tüneményt talán egy sellőt vetett ki mélyéből a víz s most elfúlón vergődik a fény hálójában Napra l etelten síkokba fogva — n . átr-! ANDERSEN KIS HABLEÁNYA FORMALINTARTÁLYBA ZÁRTAN. A magunk ellen fordított agresszió BESZÉLGETÉS ERWIN RINGEL PROFESSZORRAL Európa legnevesebb öngyilkosság-kutatója, szakértője, „élő klasszikusa" Erwin Ringéi osztrák pszichiáter. Már negyven évvel ezelőtt érdeklődni kezdett az öngyilkosság tematikája iránt, majd a 60-as években megalapította Bécsben az áilami kríziscentrumot, nem sokkal később az Öngyilkosság Megelőzési Világszervezetet, melynek első elnöke is volt, ma mindekori tiszteletbeli elnöke. A professzor a közelmúltban Szegeden megrendezett szimpóziumon vett részt és ekkor kértük beszélgetésre. — ön a negyvenes évek végén, öt­venes évek elején szedte csokorba és írta le az azóta Ringel-féle preszuieidá­lis szindróma néven ismertté vált ön­gyilkosság előtti tünetcsoportot. — Már akkor érdekelt az öngyil­kosság — mint kutatandó terület —, amikor a diplomám megszerzése után — 1946-ban — egy bécsi pszichiátriai klinikára kerültem. Ez idő tájt sok öngyilkossági esettel találkoztam, mindezek segítségemre voltak a pre­szuicidális-szindróma. az önkezű ha­lált vagy az arra tett kísérletet meg­előző lelki-tudati állapot leírásában. Pontosabban a tragédiát megelőző pszichés stációk felsorakoztatásában. Az első szakasz a dinamikus beszűkü­lés, amit képletesen így mondhatnék: az ember úgy érzi, hatalmas falak veszik körül és ó ezek között apró pontnak érzi magát. A második fázis: az agresszió gátlása. Ez azt jelenti, hogy az ember a benne lassan gyü­lemíő agressziót nem mutathatja ki. Neveltetése, a megszokások vagy a környezeti hatások következtében, nem vezetheti le a külvilág felé, s ezért önmaga felé tudja csak fordí­tani. A harmadik „lépcső": a halál­fantázia, az öngyilkosság elképze­lése, és végül maga a végrehajtás. — Érthetem ezt úgy, hogy a rossz irányba levezetett agresszió vagy az agresszió levezetésének lehetetlensége az oka az önkezű halál választásának? Az agresszió elfojtása, befelé fordítása azonban, úgy gondolom, a szocializá­ció során megtanult cselekedet. Tehát a gyermekkorban ért hatásoknak min­denképpen yzerepe van ebben. — Minden öngyilkosság olyan ag­resszív cselekedet a környezet, a tár­sadalom felé — és ha valaki vallásos, akkor „Isten ellen" —, amit a külvi­lág felé az ember nem tud levezetni. Elmondanék erre egy rövid történe­tet. Egy fiatal lány került hozzám, . .. A hó, a hó. ez a hó! Esik, esik, már megint (még mindig) csak esik. Tegnap éjjel... Arra ébredtem, hogy lopják a pénzem: görcsbe rándulva ugrot­tam ki az ágyból, a szoba hideg volt és világos, a havas éjszakák sohasem sötétek, az angyalfejek visszaszálltak a cscrépkályhára, lehelletük látszott, a mennyezet újra homorúvá hajlott, egészen más lett, mint az égbolt, mely domború; a pénztárca pedig... A pénztárca s tartalma: megvolt. ... Dobogó szívvel ültem az ágy szélén, vacogva; ez így nem lesz jó, szólott a bal felső kályha-angyal, ennek rossz vége lesz. mondta a jobb alsó, mindent sürgősen abba kell hagyni, illetve el kell kezdeni, és végig is csinálni, ha törik, ha szakad, és levezekelni mindent, ami ingó-bingó, félelmes csúcs­ként, fenyegetően fölöttem össze­gyúlt. — Felszökken, felépül Déva­vár ellenem — idéztem (suttogva) a verset, fel is röhögtem (hangosan) nyomban: mégsem lehetek fene­mód rosszul, ha ilyen kiválóan fennkölt dolgokat citálok... Ugrás, mosdás, át- és felöltözés, „hová, hová, ifiúr?" — kérdezte a száz­éves, falábú gondnok, amikor le­dübörögtem a társalgóba a kanya­rodó, dongó falépcsőn. — Költözöm, Tibi bácsi — mondtam ragyogva, vállam le­húzva a degesz-bőrönd által, le­nyomom a rézkilincset, puff, ki­vágja a szél az ajtót, rakás hó ömlik a helyiségbe, hintázik a fali tájkép (címe: „Hóvihar"), füg­göny libben, terítő lebben, ciga­rettahamu (a „Terv") kavarog, de soha, soha meg nem valósul... — Lassabban, hallja! — mondta az öreg komoran. — A kulcsokat leadta? A hegyekben (III.) —... Beköltöztem te­hát B.-be, B. városnak ——J elővárosába, hegytető­ről völgyfenékbe, faházból ba­rakkba. Tehát nem cseberből ve­derbe, hanem cseberből — csö­börbe. B.: kanyargós, félig-hegyi hely­ség; az alvég ódon, régi, vízköpós, nyikorgós; szélkakasok szállnak a égben kormosán, bóregér pengeti ujja közt a hártyát, muzsikál, mu­zsikál... A lakosok tónusa sötét, nyelvük palóc, ejtik még az ly-t javában. Sötét szobák mélyén ül­nek; ami világít nekik, nem más, mint derengés, valamint a karos gyertyák fénye; tömör ezüst veszi körül őket, arany, nehéz, mint a sár, brokát, baldachin, tusba már­tott nyersselyem. Szavuk hamis, gyöngyük igaz, elképesztően gaz­dagok, övükön babzsák (zacskó), bennük a száz-száz vert arany­pénz. Uzsorából élnek, a kamat csak ezer százalék. Mennyezetük sötét, libegó táncot jár rajta a gyertyafény, a falakon olajkép (a szentek feje körül halvány dics­fény). a képkeret őserdei bútorfá­ból készült, súlyos, cifra, aranyo­zott. Talpuk alatt százéves par­kett, alatta pince, két boltív közt egy harmadik, salétrom és nemes­penész. Sárgarépa, gyökér telel a homokban, a ládákban krumpli csíráz, lélegzik a sok növény; pa­pírzsákban, tömbökben áll a víz­zel leöntött, összeragadt nádcu­kor (némi tartalék, háború, illetve dögvész esetére); pókhálós palac­kok, dongó dongák, a hordókban összesűrűsödött óbor. Egér nem surran fal mellett titkon, gyöngy­bagolypár ül hiszen a hordón, sze­mük lángol, orruk horgas, fiókáik nagyétkúek, éhesek. S ha, no igen, szellem leng az ódon falon által (azaz tétova gondolat), tollat markol a bagoly, tusba mártja, és amit felfog tartalmából, félfamen­tes papírosra gót betűkkel le­jegyzi. ... A felvég: modern, panel, érdektelen. Lakói az ország min­den tájáról jött bevándorlók; vonz a bánya, nyílik a tárna, gazdag a program, az eocén. — A harma­dik (és borzalmas) vég pedig, ahol én lakom, a barakknegyed. Itt élnek-halnak mindazok (s rajtuk kívül még sokan), kik lakásra vár­nak, vagy nem, vegetálnak, koi­tálnak, energiájukat fel-, életüket leélik. Az utcákon egyaránt talál­ható elhajított óv- és kegyszer, mindez együtt: egy nagy gikszer (melléfogás, hiba, hamis hang, s hibás lökés a biliárdban). Minden barakk egyformán van beren­dezve: négy ágy (priccs), reccs, polcok, mosdókagyló, hibás fon­csorú tükör, kormos sparheld, gázpalack, nedves rongyok, kap­cák, takarók... — Szép jó estét — suttogtam, benyitva egy barakkba, (kezem­ben a bórönd, kulcsok, szemé­lyimben az új munkahely, szívem­ben a vegytiszta félelem) —, ez a C/II./16? ... Bent: sötétség, horkolás, oroszlánszag. Az egyik ágy felett cigarettavég parázslik. — Végig­mész az úton, balra fordulsz, ott a második — mondta egy hang. Hajnal volt már, épp két óra. I I ... Hómunkás lettem T I tehát, nem más, amed­I I dig a hó tart. Ha elol­vad, s ez napok kérdése, ki kell költöznöm a C/II./16-ból. DÉVAI CSABA sikertelen öngyilkossági kísérlet után (hozzátenném: egy orvos lánya volt). Beszélgetésünk során kiderült, hogy négy leánytestvére közül az egyik öngyilkosságban halt meg. Amikor ez kiderült, azt mondtam neki: ha másért nem, legalább azért nem sza­bad többé próbálkoznia, hogy ne okozzon a családjának még egy tragé­diát, a szüleinek lelki kínokat. Erre ö a következőket válaszolta: a szüleim­nek nem lehetne annyi öngyilkos gye­rekük, amennyit megérdemelnének! Az esettel csupán azt kívántam bizo­nyítani, hogy a bosszúvágy, a harag, az agresszió, ami ebben a fiatal lány­ban élt a szüleivel kapcsolatban, csak a saját önpusztításvágyában vezetőd­hetett le. A kérdésére válaszolva pedig azt mondom, valóban a gyermekkorban keresendő az agresszió elfojtásának elsajátítása. A gyermekkori traumák állandó elfojtása miatt a kisebbségi komplexussal küszködő gyerek fel­nőtt korában is az agresszió elfojtá­sára törekszik. — A gyereknevelés tehát a szó szo­ros értelmében életbevágóan fontos. Milyen tanácsot adna, hogyan nevel­jük egészséges lelkületű emberekké gyermekeinket? — A gyereknevelésben az első hat évnek van döntő szerepe. A gyereket ez időben ért hatások a személyiségét egy életre meghatározzák. A legfon­tosabb alapelv: a szüló tekintse part­nernek a gyerekét. Az ésszerűség határain belül hagyja szabadon, ne korlátozza, szabályozza túl. Hadd nójön, mint egy fa, aminek csak a nagyon elhajló ágait kell egy kicsit nyesegetni. Legyen a gyerekkor bol­dog, szabad és vidám. Nálunk Ausztriában például a szü­lők nyomban idegesek lesznek, ha a gyerekek az önfeledt játékuk során hangoskodnak, kiabálnak. Az ola­szok akkor esnek kétségbe, ha csend van a gyerekcsapat háza táján. Az osztrák gyerek arra kényszerül, hogy elfojtsa kitörő örömét vagy haragját, olasz kortársa viszont mindezeket ki­élheti. A kétféle nevelési stílus aztán késóbb megmutatkozik az öngyilkos­sági statisztikákban. Az osztrákok mondhatnak magukénak lényegesen több önkezű halállal elhunytat, s a mediterrán államok alacsony öngyil­kossági halálozásában szerepet játsz­hat ez az eltérő gyereknevelés. Persze, a boldog gyerek- és fiatal­kor csak egy harmonikusan élö csa­ládban képzelhető el. Nálunk is és önöknél is igen sok a válás, a csonka család. Ez a tény a fiatal életörömét elveszi vagy jelentősen csökkenti. Ezenkívül a csonka családban nö­vekvő gyerek elveszti a probléma­megoldó bjztonságát, önértékelése igen kicsi lesz. Ezzel szemben a teljes harmóniában éló biztonságosabban mozog a világban és képes az élet örömeinek észrevételére. — A depresszió és az öngyilkosság igen szoros összefüggésben van egy­mással. — Igen, e betegségnek van a leg­nagyobb jelentősége. Ha egységdep­resszióról beszélhetnénk, akkor meg­oldható lenne az öngyilkosság keze­lése, illetve megelőzése. De sajnos nem így van. A depressziónak ugyanis alcsoportjai vannak. Létezik egy úgynevezett endogén depresszió, amelynek egyik tünete a hajnali ál­matlanság. Nem véletlen, hogy a leg­több öngyilkosság vagy kísérlet késó éjjel vagy hajnalban történik. Egy endogén depresszióban szenvedőt az orvos nem diagnosztizálhat este vagy napközben, ugyanis ebben az időben nyoma sincs a tüneteknek. A másik fajta, a neurotikus depresszió, ami mögött sokszor elfojtott érzelmek hú­zódnak meg. A második legveszé­lyeztetóbb állapotnak az öngyilkos­ság szempontjából ezt tartom. — Mit javasol a megelőzés lehetősé­geként? — Az amerikai szakemberek jel­szava: legyen minden orvosi rendelő öngyilkosság-megelőzési központ. Én azt mondom: minden ember le­gyen öngyilkosság-megelózó sze­mély. Nem hiszek olyan szuieid pre­vencióban, amelyben hiányoznak a specializált szakemberek, az úgyne­vezett szuieidológusok, de olyanban sem, amelyik nem épít a laikusok széles közösségére. — A szegedi kongresszuson ritka­ságszámba menő, mondhatnám, tabu témáról szólt. Nevezetesen a depresz­szión belül az orvosok depresszióját említette. Azt, a laikus számára meg­lepő tényt mondta, hogy az orvosok között sok a pszichésen beteg. Milyen okokkal magyarázza ezt? — Sajnos ennek sok oka van. Az egyik legfóbb az orvosokra világ­szerte jellemző túlterhelés és a rájuk nehezedő nagy személyi felelősség. Aztán az orvosok hamis neveltetése, aminek eredménye az lesz, hogy min­den hibát saját, személyes kudarc­ként. csődként élnek meg. A foglal­kozásuk egy idő után rutinná válik, a pénz utáni hajszává, következéskép­pen leértékelődik, ami egyszersmind a lét értékcsökkenéséhez vezet. Nem érzik munkájukat társadalmilag meg­becsültnek. Elegük lesz a pénzből, a hajszoltságból. Ez utóbbi egyébként megrontja a családi kapcsolataikat, ami újabb lökést ad az életkedv el­vesztéséhez. Végül, de nem utolsó­sorban az orvosok mindenkinél job­ban félnek a betegségtől, a haláltól, hiszen ók ismerik leginkább egy-egy kór lefolyását, veszélyeit. S ez a rette­gés is hajlamosít a depresszióra. — ön többek között Az osztrák lélek címmel írt könyvet négy évvel ezelőtt. Minthogy magyarra nem for­dították még le, kérem foglalja össze nyugati szomszédunk lelkének jellem­zőit! — Az osztrák néhány lelki tulaj­donságát próbáltam összegyűjteni. Bár rögtön hozzáteszem, nem hiszek abban, hogy létezne általában egy lelki nemzetkarakter, hanem egy-egy kultúrában bizonyos szokások, visel­kedési formák gyakrabban fordulnak eló, mint a másikban. Az osztrák emberek esetében a legfontosabb­nak, általában jellemzőnek érzelmeik elfojtását látom. Az osztrák embe­reknél igen jól megfigyelhető törek­vés, mondhatnám tendencia, hogy igyekeznek elfelejteni minden rosszat és kellemetlent. Ezt az elfojtást meg­tanulják a gyerekkorban, s aztán egész életükben gyakorolják. Képle­tesen szólva: az osztrák embernek van egy első, tiszta szobája és egy sötét, zárt hátsó szobája. Az elsóbe bebocsátást nyer mindenki, de a hát­sóba — a tudatalattijába — nem en­ged senkit. S ha az elsó szobában megbeszél valakivel valamit, ezt egé­szen biztosan nem úgy hajtja végre a hátsóban. Amit én 1984-ben leírtam a köny­vemben, annak bizonyítéka, látvá­nyos példája a Waldheim-ügy. Az ENSZ egykori fótitkára — mint való­színűleg tudják — Hitler áldozatának vallja magát. Igyekszik tudata legmé­lyére nyomni kellemetlen élményeit, helytelen cselekedeteit. Egészen egy­szerűen nem akar tudomást venni ezek megtörténtéről. Nos, ez ponto­san így igaz és jellemző minden oszt­rákra. Ügy élnek, mintha nem is Ausztriában élt volna Freud. Mind­ennek egyenes következménye, hogy a világon a legtöbb neurotikus Auszt­riában van. — A világon a legtöbb öngyilkossá­got viszont az egykori Osztrák—Ma­gyar Monarchia területén követik el. Van erre a földrajzi meghatározott­ságra magyarázata? — A merev társadalmi hierarchiá­val s az ezzel szorosan összefüggő agresszió elfojtással magyarázom. Az Osztrák —Magyar Monarchiának négy tartóoszlopa volt: a nemesség, az egyház, a katonaság és a hivatal­nokréteg. Ennek hatására a lakosság­nak nem nyílt lehetősége az önálló, egyéni gondolkodásra. Olyanokká váltak mint a gyerekek, akik a felnőt­tek utasítására „ész nélkül" cseleked­tek. Úgy gondolom, ez az atmoszféra lehet közös oka és gyökere az önkezű halál gyakoriságának, hiszen az önálló, egyéni gondolkodás és a dia­lóguskészség hiánya növeli az öngyil­kossági rizikót. A viselkedésformák pedig nemzedékről nemzedékre öröklődnek, mint modell adományo­zódnak tovább és tovább. KALOCSAI KATALIN I

Next

/
Oldalképek
Tartalom