Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-25 / 151. szám

10 Szombat, 1988. június 25. DM1 mqgqzin Az iparitanuló-képzés szegedi úttörője Vissza a faluba FIRBÁS NÁNDOR SZÜLETÉSÉNEK 125. ÉVFORDULÓJÁRA Móra Ferencnek talán legismertebb elbeszélése a Kalcinált szóda (1923), amelyben az őt annyira jellemző humorba oltott keserűséggel idézte föl a szegedi iparostanonc-iskolában 1902 és 1904 között szerzett élményeit, tanári emlékeit. „Nem a könyv a lényeg az inasiskolában, hanem a fegyelem, a fegyelem! — adja a használati utasítást az igazgató, különben érdemes öreg pedagógus, és nekem mindmáig igaz, jó barátom " — írta. Abban a tárcájában pedig, amelyben Tápai Antal művésztehetségét tette közhírré, 1931-ben név szerint is megemlítette az akkor már valóban öreg igazgatónak nevét. Olyat — írta — életében még nem tapasztalt, hogy egy szegedi lakatosinas, a kis Tápai a művészet elméleti kérdéseiről levelezzen pesti lakatosinas barátjával, pedig — úgymond — sok fantasztikus dolgot megért inasiskolai tanító korában. „Nagyérdemű öreg barátom, Firbás Nándor legyen rá a tanúm. " A tudósjelölt Firbás Nándor neve, születésének és halálának kelte, néhány adata megtalálható a Magyar életrajzi lexikon első kötetében, de életművének éppen legfőbb része, szegedi működése hiányzik. Ideje ót és munkásságát a homályból napfényre hoznunk. A Dugonics-temetőben, ahol feleségével együtt pihen, Márky Imre sírverse így summázza életük tanulságát: Édesanyánk bűbájos bölcseje: zólyomi fenyves, Hol meg apánk született, bérckoszorús Gömör az. Hitvesi hűség tiszta derűje ragyogta be lelkük: Sík Szeged őrködik itt hamvaik álma felett. Firbás Nándor a Gömör megyei Murányban 1863. június 25-én született. Ahogy ózhíváson című cikkében 1903ban irta: „A gömöri bércek alatt ringott bölcsőm, s a Magas-Tátra alján nevelkedtem." Testvérbátyja, a Coburg hercegek murányi uradalmának fóerdómcstcre, haláláig Firbás Adolfnak (1860-1917) írta nevét. Szüleik a csehországi szudétanémet vidékről kerültek Magyarországra. Apjuk, ugyancsak Firbás Nándor (1822—1868) erdőmérnök volt, az uradalom erdófelügyelője. Ifjabb Firbás Nándor a lőcsei főreáliskolában olyan kiváló tanároktól sajátította el a tudományokat, akik zömmel maguk is szerepelnek a Magyar életrajzi lexikon-ban, jeléül annak, hogy hasznosan szolgálták a hazai tudományt és irodalmat. Különösen a természetkutató Dénes Ferenc (1845-1934), a Magyarországi Kárpát Egyesület egyik alapítója, a Tátra töltérképezóje és a barlangkutató Róth Samu (1851-1889), az Egyesület alelnöke. Mindkettejükről a Magas-Tátra egy-egy csúcsát nevezték el. Firbás Nándor 1881-ben érettségizett, s egyéves önkéntesi katonáskodása után 1882 őszén beiratkozott a pesti egyetemre, ilyen indítás után érthetően természetrajz-földrajz szakra. Még egyetemi hallgató, amikor 1886-ban megjelent első cikke, sőt 1887-ben tanársegéd lett az egyetem, 1888-tól a műszaki egyetem állattani tanszékén. Ezzel párhuzamosan, szakvizsgája után, 1888 őszétől mint ösztöndíjas tanárjelölt a budapesti tanárképző gyakorló főgimnáziumában (az Eötvös Loránd Tudományegyetem mai Ságvári Endre Gyakorlógimnáziumának közvetlen elődjében) kezdett tanítani. Vezetőtanára is neves tudós volt. Staub Móric (1842-1904), a későbbi akadémikus, a hazai paleobotanika (ósnövénytan) megalapítója, de kartársainak zöme is vagy már akkor, vagy később az Akadémia tagjai voltak (Bartal Antal, Csengery János, Gyomlay Gyula, Hollós László, Kármán Mór, Marczali Henrik, Rátz László, Volf György, Waldapfel János). Az iparoktatás apostola 1890 őszén a besztercebányai tankerületi főigazgatóság jegyzői (írnoki, akkori szóval tollnoki) állását foglalta el. Egy év múlva, 1891. szeptember 14én álláshely megüresedése folytán — ugyané munkakörbe áthelyezték Szegedre. Az iparos-utánpótlást szolgáló ún. tanonciskola sem helyét, sem tantestületét illetően nem volt önálló. Esténként és vasárnap a belvárosi elemi iskolában mellékfoglalkozásban tanítottak középiskolai tanárok és népiskolai tanftók. Az igazgató, Szendrói János (1834-1898) pl. a főreáliskola tanára volt. Betegsége miatt bízták meg helyettesítésével 1895. november 15-tól Firbás Nándort, majd 1896. január 1-tól átvette az igazgatóságot. Szendrói János két év múlva el is hunvt. Firbás Nándor 1924-ig volt az iparostanonc-iskola igazgatója — mindvégig „másodállásban". 1901-ig főállása a főigazgatóságon volt. Utóbb titkár lett munkakörények elnevezése. Valószínűleg az ó helyére pályázott 1901. októberében sikertelenül Móra Ferenc. Szeptembertói Firbás Nándor az I. kerületi polgári fiúiskolának lett tanára. Ez az iskola (a mai Madách Imre Általános Iskola elódje) 1899-ben a felsó-kereskedclmi iskolával (a mai Kórösy József Közgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola elődjével) egy épületben folytatta munkáját. Jórészt azonos tantestülettel is. A polgáriban tanított Firbás Nándor 1922. július l-ig, s közben 1892-től 1894-ig és 1902-tól 1908-ig a kereskedelmiben ts természetrajzot, rajzot. Ám fő foglalkozása a mellékíoglalkozása lett. Sziwel-lélekkel állította tudását, erejét az iparosoktatás, mai szóval az iparitanuló-képzés szolgálatába. Igazgatóságának negyedszázados jubileumán azt írta róla a Szegedi Napló: „Firbás Nándor igazgatósága korszakot képez a szegedi iparostanonc-iskolánál. Erós és kitartó munkássága megteremtette a szakrajztanítás szervezését, az ifjúsági könyvtár, a rajz- és technológiai, valamint a fizikai szertár felállítását. A régi bicskázó világ teljesen megszűnt. Firbás Nándor erós keze itt is rendet csinált." A rajz iránti különleges gondoskodását reáliskolai tanulmányai alapozták meg. Számos vidéki iparostanonciskolát ajándékozott meg minta-rajzgyújteménnyel, amely különféle ipariszakrajz-tanmenetekból volt összeállítva. Kivételes hivatásszeretetét bizonyítja. hogy amint hozzálátott a tanításhoz, szakirodalmi munkásságát is megkezdte. Már 1897-tól jelentek meg szakcikkei szegedi napilapokban, különféle országos szaklapokban, fóként a Magyar Iparoktatásban. Ezeknek alaphangját az a sok változatban megismételt megállapítása adta meg, hogy „a mai tanoncoktatás nem felel meg a kor igényeinek". „Magyarország — írta 1901-ben — csakis mívelt és tanult iparosközönség révén emelkedhet a versenyképes iparállamok közé!" Nem félt fölemelni szavát a mestereknek a tanoncaikat kizsigerelő, önzó magatartása ellen. Követelte a mesterek hatalmának korlátozását. Amit Móra a Kalcinált szóda álmos pékinasáról írt, Firbás Nándor szakcikkben tette szóvá: ne késó este, hanem kora délután lehessen tanítani. 1908-ban az Országos Gyermekvédő Liga égisze alatt a Dugonics u. 26. sz. alatt megszervezte az iparostanonc-otthont. Ennek is ó volt az igazgatója. Az iparoktatásban kifejtett munkásságát méltányolta a kultuszminisztérium, amikor 1910-ben az Országos Ipari és Kereskedelmi Oktatási Tanács tagjává nevezték ki. 1909-ben megválasztották városatyának, a köztörvényhatósági bizottság tagjának. Keserűséggel mondott le igazgatóságáról 1923. szeptember 11-én. Közzétett levelében fölpanaszolta erőfeszítéseinek mcgfeneklését az értetlenségen és ellenkezésen. Az új ipartörvény következtében képtelen a tanoncképzés érdekeit a mesterekkel szemben érvényesíteni. Az iparostanonc-iskolától is nyugalomba vonult 1924-ben. 1932. május 15-én hunyt el. A dinasztiaalapító Firbás Nándor ugyan nem követte édesapja példáját, nem lett erdómérnök, de a természettel gyermekként kötött szövetségét mindvégig megőrizte. Természetleírásai, vadásztörténetei számos folyóiratban megjelentek. Fiát kicsi korától magával vitte természetjáró útjaira, s beléplántálta az állat- és növényvilág, az erdók és hegyek szeretetét. Firbás Oszkár (1894-1958) nem véletlenül lett tehát földrajz-történelem szakos tanár. Oklevelének megszerzése után, 1919 ószétól a szegedi főreáliskolában kezdett tanítani. 1930-tól 1948-ig ó volt a főreáliskola, a későbbi Baross Gábor Gyakorlógimnázium igazgatója. A Firbás família históriáján két példa illusztrálható kitűnően. Egyrészt az asszimiláció: mint vált egy család egyetlen nemzedék után a földünk és kultúránk sugárzata nyomán öntudatosan magyarrá. Másrészt a családi öröklés — a szellemi öröklés! — törvényének csodálatos hatását szemlélhetjük: a példának szuggesztív, sokszor gátakat elsöprő hatalmát. Ifjabb Firbás Oszkár, aki három napja töltötte be 65. évét, a dédapa pályáját követte: erdómérnök lett. De az apai minta olyan erósen hatott rá, hogy a pedagógiáról sem tudott lemondani: 1947 óta máig tanítja a jövendő erdészeit a soproni erdészeti és faipari szakközépiskolában. Tudományosan is elmélyült tárgyában: erdőtörténeti, hidrológiai kutatásokat, pedagógiaimódszertani vizsgálatokat végez. Szülővárosához is ragaszkodik: nemcsak szakmai gyakorlatát végezte a szegcdi erdőkben, szakdolgozatát is A Szeged vidéki futóhomok erdőművelése címmel írta. sót az Akadémiai Kiadó 1975-ben Az erdőgazdálkodás története Magyarországon címú tanulmánykötetében terjedelmes dolgozatban mutatta be a szegedi erdőgazdálkodás múltját. E műit kimagasló alakjáról, a Móra Ferenc műveiből annyira ismert pöleldösról, „a szegedi erdók atyjáról", Kiss Ferencről számos tanulmányt írt. öccse. Firbás Zoltán el akart térülni elődeinek útjától, mérnök lett, de a pedagógiai eros rajta is diadalmaskodott, s fölállt a tervezóasztaltól, hogy az iskolai tábla elól tanítsa az új épitész nemzedékeket. Több mint egy évtizedes mérnöktanári tevékenység után a Vedres István Építőipari Szakközépiskolából (a hajdani Baross Gábor Gimnázium épületéből, ahol tanult, ahol lakott) ment nyugdíjba. S lehetne még folytatni. Firbás Oszkár fia, szintén Firbás Nándor, ugyancsak erdómérnök. Firbás Zoltán hasonnevű fia a szegedi városi tanács építési osztályának munkatársa, „Szeged térképésze". Benne talán dédapja tanárának, Dénes Ferencnek szelleme él tovább. A Firbások sokszorosan beírták nevüket Szeged történetébe. PÉTER LÁSZLÓ Ahhoz, amit bizonygatni szeretnék, némi bátorság kívántatik: megfordulóban egy világirányzat, ezt szeretném bizonygatni. Rohamosan városiasodunk, és ez a világirányzat aligha fordul meg egyhamar, nem ezt bizonygatom. A városról formált elképzelések, azok vannak megfordulóban. A város ideálképe változik. A falusiasság, mint településszerkezeti, városképi, hangulati jellegzetesség, ez van felértékelődőben. A menekülés a városba, ez á lelki hajtóerő van lanyhulóban, és a visszavágyódás a faluba, ez a lelki éhségérzet van fölerősödóben. A régi várostól mint mesterséges képződménytől vagyunk elidegenedóben, és a falura mint természetibb képződményre vágyakozunk. „Vissza a faluba" helyett azt is mondhatnám, hogy „vissza a természetbe", és ez nem rousseau-i ábránd, hanem az embernek, mint természeti lénynek önvédelmi reflexe most, mely annál erósebben működik, minél globálisabb a természetpusztulás veszélye. Vegyük távoli példának New Yorkot. Annak is legjellegzetesebb magját, a felhőkarcolókkal teli Manhattanfélszigetet. A madártávlati képeken, mint egy gigászi tűpárna, súrún telitűzdelve hatalmas zsákvarrótűkkel. Amerika jelképe, a felhőket ostromló ember apoteózisa, a huszadik századi városépítészet etalonja, elóleg a huszonegyedik századból. így tudjuk, dc az építészet-kritika ránkpirít most: rosszul tudjuk így. Ez a gigászi tűpárna, zsúfoltságával és szakadékméiy sikátoraival, korántsem a modern város példája, ellenkezőleg: a középkori gótikus városé. Ugyanaz nagyban és betonban, ami falak közé szorított, zsúfolt sikátoros középkori város volt kicsiben és kóben-téglában. Manhattan: a huszadik századi városépítészet zsákutcája — így a kritika. Nem is jó benne lakni, költözzünk ki a falusias peremvárosokba — így a városlakó. És már hallani, hogy New York nem is Amerika, a „földszintes Amerika" az igazi: fehér családi házak, kertek, sövénykerítések, madárdal, kutyaugatás. Jövök közelebb hozzánk. A Népszabadság belgiumi tudósítója írta, hogy Brüsszeltől délre egyetemi város épült az elmúlt évtizedekben: Louvain-laNeuve, vagyis Uj-Lóven. Az egyetem egyik professzora mutatja meg a várost a tudósítónak, mondván: „A sűrűn lakott Belgiumban 1666, Charleroi alapítása óta ez az elsó új város. Elhelyezésével, funkciójával, képe kialakításával példát akarunk mutatni, milyen is lehetne a XXI. század városa." Á tudósító közülnéz ebben a huszonegyedik századi városban, megvalósulásában annak, amit ma városideálnak HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA LŐDI FERENC Az ajtó mögött Egyedül hagytál napokra, így lettem a magam foglya. A rácsot rázom, nem enged, csinálhatnál benne rendet. Lásd, átléptem a magányom és magamat sem találom. Engednél annyit, picit csak: a lelkemhez is kilincs vagy. Az őszben jöttem idáig, soha nem mondott imádig. Suttogd el értem, köszönöm. Kívül állok már körökön, de fohászod még hallgatom: vércsepp a szó most szűz havon. tartanak az egyetem tanárai, és mindent lát, csak belgiumi Manhattant nem: „Sehol betonóriást, komor, ijesztó betonkockát nem látni, minden áttekinthető, szemmel átfogható, emberméretú, emberközeli. Es minden emberközpontú is — frja a tudósító. — A barátságos épületek éppúgy, mint a kedvesen kanyargó, lépcsőkkel, terekkel tagolt, apró tavakkal, kis parkokkal, pihenőkkel változatossá tett, másmás színűre kövezett utcák. Csupa sétálóutca. A gépkocsiknak csak a vá. ros peremén vagy a felszín alá vezetett parkolóban van helyük." Summázva pedig azt írja Új-Lóvenről: „Enyhén dombos, erdós, nagyon barátságos, szép tájban épült. És bár minden szempontból — a beépített anyagokat, a felszerelést, a fukciókat tekintve — a lehető legmodernebb, megtartotta táji, túlzás nélkül mondhatni: falusias jellegét." Huszonegyedik századi város, amelynek mintajellegét épp falusiassága adja, remélem, beszédes példa ez amellett, amit bizonygatni szeretnék. Ha még közelebb jövök, egészen hazáig, lépteim elbizonytalanodnak: fó gondunk, hogy tetó kerüljön mindnyájunk feje fölé, s nem az, hogy miként teremthetnénk ideális városokat. De ebben az egyvárosú, vízfejszékhelyű, falusias országban is kezd becse lenni a település-történeti hagyománynak, és lakóhelyként kezd Budapest vonzása csökkeni. A „főváros— vidék" mérleget nem húzza egyfelé a főváros súlya, billegni kezdett a nyelv: a vidék sokat emlegetett és még mindig súlyos infrastrukturális hátrányait ellensúlyozgatni látszanak a vidék nyújtotta előnyök. Hogy így van, bizonyítsa két példa. Az egyik: ha átszaladok valamely hazai kisvároson, mondjuk Kunszentmártonon vagy Szarvason, mindig feltűnik e települések rendben tartottsága. Néhány középület és bérház a városmagban, falusias házak-utcák a peremen. A családi házakat a magántulajdonosok tartják rendben, a városmag házait a köztulajdonosok, s tehetik, mert kevésre kell gondot fordítaniok. Ha viszont végigsétálok Pesten, mondjuk az Akácfa utcában, vagy ha bebarangolom az öreg Erzsébet-, Teréz-, Józsefvárost, az elhanyagoltság riasztó sokaságával találkozom. Egész városnegyedek a lezüllöttség állapotában, sok-sok Kunszentmártonra vagy Szarvasra való ember él olyan környezetben, állítólag irigyelni való fővárosiként, amilyentói egy önérzetes kunszentmártoni vagy szarvasi polgár borzadva menekülne. Az öreg negyedek bérházait ugyanis a köztudlajdonosnak kéne rendben tartania, de nem teheti, mert túl sokra kell gondot fordítania, s szegény lévén, alig telik neki valamire. A másik példát friss falusi élmény kínálja. Megérkezem szombat délelőtt, s míg ott vagyok, vasárnap délutánig, egyik csodálkozásból ki, másikba be. Kezdődik a helyi étteremmel. Van egy bár vagy presszó részlege, most alakították újjá. Fugázott téglaburkolat, vörösrezek, hangulatvilágítás; az éttermi részben damaszttal terített asztalok, lakodalom lesz este — minden szombat este lakodalom van —, most éppen négyszáz vendéggel. Aztán egy lakás. Szövetkezeti házban van, három szobás, nagy távlatú kilátás a szabad rónára, most tapétázzák, fiatal házaspár költözik bele, átmeneti lakhely lesz, aki ad magára valamit, elóbb-utóbb saját házat épít. Tehát egy saját ház. Most épül, természetesen kétszintes, fölül támgerendák a kiugró tetózet alatt, mint a románkori várkastélyokon. És egy másik saját ház. Most készült el, egybenyíló földszint, padlófűtés, faburkolatok, az emeleten hálófülkék, pingpongterem. A harmadik házat már belakták, körülbelül harmincan ülünk nappalijában az asztalok körül vasárnap délben, kis névnapi összejövetel, szerény traktával: leves, rántott csirkecomb, sültek, torták, italok. Hazafelé a kocsiban számvetés: nagyvonalúbb életkeret és életvitel ez, mint a miénk, szegény pestieké, akik szúk helyen élünk, lakástalanságukba beléreménytelenült fiataljainkkal a nyakunkon. És nem azért, mert a pénzünk kevesebb, azért, mert a vidéki házépítők szerencséje több: olcsóbb a telek, az építőanyag, kéznél a baráti munkasegitség. A vidéken élésnek pillanatnyilag ez a legnagyobb elónye. Tetó a fejünk fölé, fiatalok sokaságának vágya ez. S mert falun teljesíthetóbb, nincs is jobb példa ennél arra, amit bizonygatni szerettem volna. FARAGÓ VILMOS 4 > 4