Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-25 / 151. szám

10 Szombat, 1988. június 25. © magazin | DM Klasszikusok diszkóritmusban Dargay Attila: Az erdő kapitánya című filmjének egy kockája Mesék Kecskemétről Úgy hozta a sors — ezúttal a televízió képében —, hogy megbízást kaptam: nézzem végig egy hónap műsorkínálatából mindazt, amit a gyerek- és ifjúsági nézőknek szán a program. A legtöbb műsorpercet a gyerekek — és a gyermek-lelkű felnőttek — a rajzfilmektől kapták. S természetesen nemcsak magyar animációs filmek szerepeltek, sót a külföldiek jóval nagyobb arányban kaptak helyet a képernyőn. Ebben az időben — március közepétől április közepéig kellett néznem a műsorokat — még ment a Miki és Donald, már a képernyőre került a végeláthatatlan Nils Holgersson sorozat, és változatlanul ott hajkurászta egymást Tom és Jerry. Időnként előkerült a Plakátfiú, meg Cirbolya és Borbolya is. Ezzel kellett konkurálni Pom Pontnak, Mátyás királynak meg a Magyar Népmeséknek. Többször és szigorú önvizsgálatot tartottam, nehogy a nemzeti gőg, vagy akár az ártatlan elfogultság igazságtalan értékítéletre csábítson, de akárhogy próbáltam kordában tartani ítélőképességemet, mégis minduntalan arra az eredményre jutottam, hogy a magyar rajzfilmek általában jobbak a behozott külföldieknél. Azt talán könnyebben elhiszi az olvasó, hogy jónéhány külföldi sorozatnál jobbak a hazai animációs filmek, esetleg a Nils Holgersson fáradt naturalizmusánál, és az 52 rész egyformán ismétlődő dramaturgiai sablonjainál és érdekesebbek. Na, de a Tom és Jerrynél, vagy pláne Walt Disney klasszikus Mikijénél, Plútójánál, Donaldjánál? Nem vitatható, hogy ezek az amerikai rajzfilmek profi munkák, a szó legjobb értelmében. Miki és társai immár filmvilág-történelmi alakok, Tom és Jerry bája is nehezen vonhatók kétségbe. Az animális, tehát a rajzfigurák színészi mozgatása és a filmek pergése is kiváló. Mégsem tagadhatom ici-pici ellenérzésemet amiatt, hogy végsó soron ezek is, mint minden igazán sikeres amerikai sorozat, dramaturgiailag az agreszsziók végeláthatatlan egymásutánjából állnak. Itt percenként legalább egyszer agyon kell ütni, földbe verni, fába-csóbe húzni, laposra lapítani, cérnává kinyújtani, kockára faragni vagy léggömbbé fújni egy-egy figurát, hogy a hatásmechanizmus pörögjön. S jóllehet tudom: soha nem a filmtől (vagy könyvtől, zenétói) lesz agreszszív az ember gyereke, de az is nehezen vitatható, hogy az agresszív indulatú gyerek további össztönzéseket kap a látványtól, a kevésbé agresszív felnótt pedig előbb-utóbb megunja, hogy csak a meg- és elvezetés formái variálódnak. Persze nem arról van szó, hogy a magyar — akár gyermekeknek szóló — rajzfilmekből hiányoznának az erőteljesebb hatások. Csupán arról, hogy ezekhez más összefüggésekbe kerülnek még az agresszív fordulatok is. Tudniillik nem az agresszió a mesék mozgatórugója. Legszebb példáit ennek éppen a kecskeméti stúdió Magyar Népmesék sorozata nyújtotta. Hűség, kitartás, ravaszság, a gyengék győzelmének lehetőségébe vetett hit — ilyen erkölcsi értékek mozgatják a hősöket —, de ettól nem lesznek unalmas példabeszédekké a filmek, mert az ellenlábas, a gonosz, a rossz vagy akár a lusta megtestesítői sem erőtlenül megrajzoltak. S ha már a rajzoknál tartunk: micsoda változatossága a stílusoknak, és milyen szellemes egybelátása a falusi folklór elemeinek és a legmodernebb képzőművészeti törekvéseknek a filmek grafikai megoldásaiban! Ettól a bájosan üde, mégis sokatmondó kettősségtől válik olyan vonzóvá például a Magyar Népmesék sorozata. Amelyen a kecskeméti stúdió felnótt, sót nemzetközi rangúvá lett. S persze közel sem csak ez az egy stílus jellemzi a kecskemétieket, hiszen régebbi produkcióik között ott a Leo sorozat a maga karikatúra értékeivel, vagy az Ajtó néhány epizódja szürrealista dramaturgiájával, és nehezen beskatulyázható képi világával. Nem véletlen hát, hogy Kecskemétre esett a választás, amikor a három évenként sorra kerülő magyar animációs filmfesztivál helyszínét keresték. Korábban is méltó otthont tudott bizotosítani a város a hazai termés legjobbjai bemutatásához, és a külföldiek számára is. Remélhetőleg nem lesz ez másképpen most sem, hiszen június 8-án ismét megnyílik a Kecskeméti Animációs Szemle, amelynek változatlanul egyik vonzereje, hogy a műfaj amatör, félhivatásos és profi művelőinek egyaránt otthont biztosít. Most is lesznek külföldi vendégek, és természetesen filmjeikkel együtt érkeznek. Ez újabb összehasonlítási alkalmat ad; mit produkál a nemzetközi mezőny, s mit a hazai animáció. BERNÁTH LÁSZLÓ Hallgatom a szabadkai rádió hármas stúdiójából áradó különben agytornára egy percig sem késztető muzsikát, s napjában legalább egyszer ellenállhatatlanul tör rám a kényszer, hogy tovább tekerjem az állomáskeresőt, legalább Újvidékig, hisz lefokozott létünk jelképeként fölhangzik Beethoven Sorsszimfóniájának rágógumi csattogású utánzata, majd Csajkovszkij elektronikus rezgésekbe torzított másolata: klasszikusok diszkóritmusban. Mintha a zenei ízlésterrorban a kultúra paternalizmusát élném át: „van ugyan eredeti, de ebben a változatban fogyaszt, s különben is, majd én mondom meg neked, hogy számodra mi a jó!" Mint amikor az alapvető emberi szabadságjogok atyai adományként jelentkeznek, amikor jegyre adják az élelmiszerek javát, amikor választásnak csúfolják az egyszerű szavazást, amikor sztálini hangszerelésben szólalnak meg a marxizmus klasszikusai. Tisztáznunk kellene: meg akarjuk-e hallani a szimfonikusok hangszereit, szólamainak összhangzatát, vagy megelégszünk a dübörgő, vad és silány ritmustöltelékkel? Magyarán: ha eljött a történelmi helyzet tisztázásának ideje, akkor a hatalmi kalapáccsal összeszögelt emelvény lehet csak a társadalmi vita platformja, vagy a megnevezések korlátlan, szabad, intelligens fegyelemből szerveződő szellemi térsége? Olvasom Kornai János dolgozatát a májusi Valóságban. A jegyzeteket bevezető gondolatsor végén ez a mondat áll: „A cikkben kifejteti nézetekért természetesen kizárólag én vagyok felelős." így szól a szikár gondolat az Európai Közgazdasági Társaság második kongresszusának (Koppenhága, 1987. augusztus 22.) elnöki előadása után. Mintha csak egy oldalról lehetne fölvetni a felelősség kérdését: kockázatot ma csupán az vállal, aki a centrumtól a liberálisok felé lép, aki radikális, reformer. Ideje lenne eltűnődni azon, hogy a pártból — kétfrontos politika, oh! — miért csak a „jobboldaliakat" zárják ki, s miért maradhatnak a sztálinisták! Mennyivel okoznak súlyosabb konfliktust a mértéktartó középnek az előre szaladók, mint a visszahúzók? Kornai egyetértően idézi I. Berlin szavait a paternalizmusról: „Ha tehát az ember lényege az, hogy autonóm lény — önmagukban vett értékek alkotója, amely értékek érvényessége épp abból a tényből fakad, hogy szabad akarattal hozták létre őket —, akkor semmi nem lehet rosszabb számára, mint az, ha úgy kezelik, mintha nem autonóm lenne, hanem természeti tárgy, akinek választásait a felette uralkodók manipulálhatják." S ha már itt tartunk, egy érintő egyenessel közelítsük meg Kornai gondolatkörét! Arról értekezik, hogy a szocialista gazdaságok reformjáról nem csupán az életszínvonal változásainak, gazdasági és társadalmi vonatkozásainak számba vételével, hanem például az egyéni szabadság kérdésének középpontba állításával lehet beszélni. Megállapítja, hogy a maximális állam — ötvenes évek eleje — és a megreformált állam — nyolcvanas évek közepe — között jelentős különbség mutatkozik az utóbbi javára mind a bürokratikus korlátok számát és minőségét, mind a választás hiány okozta korlátozását tekintve. De ez nem jelenti azt, hogy itt van már a Kánaán: „A szocialista átalakítás vezérlő eszméi szerint a lakás és az egészségügyi ellátás olyan alapvető szükséglet, amelyet az államnak kell kielégítenie. Ezek a szolgáltatások minden állampolgárnak járnak, ezért a lakbér lényegesen a kereslet és kínálat egyensúlyát biztosító lakbér szintje alatt van és az orvosi ellátás ingyenes. Ugyanakkor az egyénnek nem áll módjában, hogy befolyásolja az ezekben a szektorokban felhasznált erőforrások mennyiségét, teljesen a bürokrácia döntésétől függ ugyanis az erőforrások elosztása. Szó sincs arról, hogy különleges figyelmet fordítanának ezekre az alapvető szükTalán a neveltetésemben volt a hiba, vagy a költői képek iránt érzett múlhatatlan vonzódás okozza, mindenesetre az élet minden zugában jelképet vélek fölfedezni, s néha jobban szeretem ezeket a szimbólumokat, mint pőre jelentésüket, hisz a fogalmak világából átrándulhatok egy szabadabb területre. Mintha kevesellném a szabadságomat. ségletekre; ellenkezőleg, más szektorok részesülnek előnyben, mégpedig azok, amelyekről a tervezők úgy gondolják, hogy közvetlenül hozzájárulnak a gazdasági növekedéshez. A lakásépítést, és az egészségügyet következetesen elhanyagolják, részesedésük a népgazdaság beruházásaiból lényegesen alacsonyabb, mint a piaci gazdaságokban. Az erőforrások elosztásának központosítása lehetőséget teremt arra, hogy elnyomják a fogyasztó prioritásait." Hát persze, mondja most némely olvasó, ilyenek ezek a közgazdászok, keményen odamondanak, de csak a bírálatban járnak az élen, reformerkednek, ám egy nagyobb vállalatnál azonnal csődöt mondanának! S ha így szól, talán nem is tudja „némely olvasó", mennyire eltalálta a céltábla közepét. Ismerjük mindannyian a foglalkozási ágakhoz ragasztott sztereotípiákat. Nem is kell sorolnom, mit gondolunk az orvosról, a maszek vendéglősről, s mit a közgazdászról. Ha pedig azt állítjuk, hogy minden közgazdász reformer, akkor a diszkóritmusba áthangszerelt klasszikusok is jussanak eszünkbe! Ezt bizonyítja Angelusz Róbert tudásszociológiai tanulmánya, mely a közgazdászok reformgondolkodásáról készült, s Illetékes nézőpontok címet visel. A döntéshozatalra és a reformfolyamatra döntő hatást gyakorló szakma képviselői erősen rétegezettek — állítja a szerző. Maguk a reform hívei is két nagy táborra oszlanak: az egyikbe a gazdasági megújulást sürgetők, a másikba a gazdasági, társadalmi és politikai átalakulást indítványozók tartoznak. További „újdonság": „A kutató intézetekben dolgozók nagyfokú reformpártiságukkal, a reformról alkotott átfogó radikális elképzeléseikkel élesen elkülönülnek a többi közgazdászoktól. " Erről jut eszembe az újságíró „empátiája". Közöttünk is vannak „kutató intézeti" elmék, s „vállalati szakemberek". Nem nehéz kikövetkeztetni, mi a döntő különbség közöttük... Visszatérve a Szociológiai füzetek 46. kiadványához: „a fiatalabb kor felöl az idősebbek felé haladva rendre csökken a reformtámogató, és növekszik a reformellenes attitűdök aránya." A vállalati közgazdászoknál sokszor fölismerhető a „félelem az autonómiától" érzete, mely engem leginkább az iskolákban olykor tapasztalható „félelem a tehetségtől" szorongására emlékeztet: mindkettőben a strukturált viszonyok ellenfele, a destruktív, nehezen kiszámítható „elem" okozza a gondot. Különösen az idősebb vállalati szakemberek élnek e félelemmel, hiszen a pálya utolsó szakaszaiban döntő tényezővé lép elő a kockáztatás megtérülési ideje. A reformhoz való viszony számos oldalát megvilágítva egy fénycsóva arra is jut, hogy a reformellenesek aránya ott a legmagasabb, ahol összetalákozik az alacsony kulturáltsági szint és a magas beosztás. E téma zárásául álljon még itt egy adatsor: az igen összetett és furfangosan szerkesztett kérdőívekkel megfaggatott közgazdászok küzül nyílt reformtámogató 26, óvatos reformtámogató 11, reform-közömbös 24, rejtett reformellenes 34 és nyílt reformellenes 5 százalék. Különösen a rejtőzködők tömbje tűnik nagynak és félelmetesnek... A zsurnalisztika szótárában most a „visszarendeződés" szavához csúszik az ujj. Érdekes, hogy a reform kimunkálása még mindig hátra van, ugyanakkor folyamatosan a kézikapcsolásos rendszer visszatérésétől rettegünk. Ebben az érzésben ott leskel a kelet-európai állampolgár keserű realitás-érzéke is: hatalmi pulpitusról vezényelt (ki-, be-, és visszavezényelt) tempót láttak már eleget e térségben élők. Társadalmi biztosítékokról is szólunk, s még mindig a fölsőbb körökre függesztjük csodaváró tekintetünket: hátha garanciává nemesedik a kicsiny feszültséget bíró olvadóbiztosíték. Törvénybe kellene iktatni a reformot. No nem úgy, mint a klasszikus — ezért bojkottálható — kerettörvényeket, mint például a környezetvédelmit vagy a közművelődésit. Apránként, részletekbe menóen, az Alkotmány teljes kihasználásával, hogy végül magát az alaptörvényt kelljen szabadabbá, szárnyalóbbá tenni. Ez a folyamat természetesen azt tételezi föl, hogy a Parlamentre az eddigieknél sokkal nagyobb felelősség hárul: egy-másfél év alatt a társulási törvényhez hasonló rendelkezések tucatját kell kidolgozni: népszavazásról, választásokról, költségvetésről, gyülekezési szabadságról vagy országgyűlésnek felelős kormányról. Remélem, nem tűnik álomnak, hogy e folyamat közbe esó állomásának tekintem, amidón — remélhetőleg rövidesen — a képviselők egy csoportja bizalmatlansági indítványt nyújt be a kormány valamely tagja ellen. S a Tisztelt Házban a harcos kormányfő és hívei — természetesen — megvédik a bírálat tárgyává tett minisztert... De hagyjuk a lenge vágyakat, térjünk vissza a Valósághoz! A következőket olvashatjuk a folyóirat májusi számában, Antal László tollától: „1971—1972-ben a nagy- és kisvállalatok, melléküzemágak, az ágazati irányítás szerepével kapcsolatban valóban szervezett, összehangolt, a politikai légkörre is kiható ellentámadásra került sor, amely azután jó néhány évre megváltoztatta az irányítószervezetek — vállalatok közötti erőviszonyokat". Hogy többé ne ismétlődhessen meg — áll a szorongást hordozó, de a tisztánlátást történetitudományos eszközökkel inspiráló Antal-tanulmány élén a cím. A reform rövid életét és kiszenvedését elemzó dolgozatból egyértelműen kitűnik, hogy a politikai struktúra változatlanul hagyása, tehát csakis belső elem okozta a visszarendeződést. „Az átfogó hierarchia és a szerteágazó személyi kapcsolatai révén az irányítóapparátusokba, területi állami és pártszervezetekbe beágyazódott vállalatvezetés fennmaradása következtében ugyanis fennmaradnak azok a természetes érdekkapcsolatok, érdekérvényesítési pályák, amelyek mentén a reformfolyamattal szembeni ellenérdekek előbb-utóbb megszerveződnek." Hazánk legújabb kori történelmében oly sokszor estünk a valósággal összetévesztett álmok csapdájába, hogy jó lenne végre tudomásul venni — sugallja számomra az írás —: a szabadság birodalmának elérkeztél hirdető hetvenes évekbeli szólamok semmivel sem cipeltek több voluntarizmust, mint abban bízni, hogy a személyi változások döntő és tarlós fordulatot hozhatnak gazdaságban, politikában egyaránt. Sót: pusztán a felsó vezetésben bekövetkezett cserékben és hatásukban bízni nem jelenthet reformpártiságot, csupán egy megreformált, de tartópilléreiben avítt, korhatag paternalizmust. A sok új arc egyelőre az elsó, nagy lépés ígérete. Talán meg sem érdemelnénk a megújulást, ha nem tennénk érte mást, mint hogy unásig reformnyelvtanból vizsgáztatnánk vezetőinket, s szurkolnánk a jól felelőknek. Hiszen eljött a kezdeményező lépések ideje: ha okos és kitartó, végre az állampolgár is diktálhatja az ütemet. S ha eltévesztettük a ritmust, forduljunk a klasszikusokhoz! Az élőkhöz is... DLUSZTUS IMRE Részlet Tora Annamária: Csiribi című filmjéből