Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

41 Szombat, 1988. június 18. magazin | [DM A hatalomtól az uralomig o BESZELGETES KATONA PETERREL Fölerősödő politizálás időszakában általában nagyobb hangsúlyt kapnak a tudományos nézetek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a politika átmasíroz az elemző megismerések harcmezőire, de e helyzetre mindenképpen igaz, hogy a döntéseket — változást sürgető közegben — szívesen alapozzák tudományos igazságokra. Tudomány és politika kapcsolatáról beszélgetni különösen izgalmas akkor, amikor a partner a „politizáló" tudomány képviselője: Katona Péter, a JATE szociológia tanszékének adjunktusa. Sztálin hatalma (ALEKSZANDR BEK: ÚJ MEGBÍZATÁS) A makacs feltaláló panasszal fordult a KB-hoz. Beadványát elküldték Onyiszimov miniszternek, aki a rá jellemző alapossággal tanulmányozta a rajzokat és számításokat, valamint a véleményeket is. Onyiszimov miniszter következtetései kategorikusak voltak, valamelyest szigorúbbak Cselisev akadémikus minősítésénél: mivel a javaslat megvalósíthatatlan, az acélgyártás számára hasznavehetetlen, tovább nem foglalkozunk vele, ott a felsőoktatási minisztérium, a feltaláló annak állományába tartozik, segítsenek azok neki. Ám a feltaláló makacssága s Berija sátáni fondorlatai révén az elektromos acélgyártás ügye szárnyakat kap — két év után, 1952 nyarára Sztálinhoz kerül. Kiderült, hogy a Berijának alárendelt lágerigazgatóság, amely ekkor éppen a szibériai vízierőművek tervezésével foglalkozott, ók segítettek a feltalálónak, így született meg az új acél, amelynek darabjai a Gazda asztalára kerültek. Természetesen megint csak Berija segítségével jutottak oda az öntetek, hogy az általuk felingerelt Sztálin lecsapjon a szabotáló miniszterre. Onyiszimov azért élet-halál válaszútjára került, hiszen további elutasító álláspontjának folytatása elkerülhetetlenül kihívja Sztálin pusztító haragját s akkor nem menekülhet... Persze tudta, hogy a kísérleti-laboratóriumi előállítása a mintadarabnak egy dolog s a nagyüzemi gyártás legjobb esetben is többéves rendkívül költségigényes feladat, amely óriási áldozattal jár. Ám a Sztálinnal folytatott sorsdöntő telefonbeszélgetés közben arra is rájött, hogy a szobában ott van Berija, tehát szörnyű veszély tornyosul föléje. Mégsem a félelem volt legfőbb mozgatója magatartásának, hanem a szinte már ösztönössé váló engedelmesség és elkötelezettség Sztálin iránt. Már maga a gondolat, mely ellentmondana Sztálinnak, teljesen idegen volt a miniszternek, csakúgy mint az egész bürokrácia valamennyi vezetője számára, így Onyiszimov a szokásos módon válaszol: „Teljesítjük, Sztálin elvtárs! Igen, személyesen én vagyok felelős érte." Onyiszimov tehát megúszta, Berija csapdája ismét üresen maradt, túlélte ezt az „ütközést". Emellett szinte már mellékes, hogy Onyiszimov a Minisztertanács határozata alapján megrovást kapott, melyet maga Sztálin írt alá, mert „elfojtott egy nagyon értékes újítási javaslatot". Más megközelítésben ugyanezen történet másként fest: Sztálin már régóta azon törte a fejét, hogyan lehetne felhasználni a Szibériában tervezett óriási vízi erőmüvek villamos energiáját. A makacs feltaláló elképzelése választ adott kérdésére s Sztálin megragadta a kínálkozó lehetőséget... Sót, van egy további változat is, amelyet egy híres korabeli író (valószínűleg Fagyejev) fogalmazott s minden bizonnyal a korszak hangulatát tükrözi, mert mára idegenül konglelkesültsége: „Az acélgyártás eleddig sohasem látott forradalmi módszerét alkotta meg Lesznin mérnök. Cselisev akadémikus, a híres Kurako tanítványa, az első ötéves tervek hőse, azonban nem értette meg jelentőségét. Oszinyin miniszter, a Központi Bizottság tagja — nem értette meg, nem látta át kohómérnök kollégája forradalmi újítása lényegét! Az ügy Sztálinig jutott. Ó megértette!!! És evvel a nagyszerű döntésével útmutatást, szabad utat engedett a műszaki forradalomnak. Példaadó, úttörő gondolkodás". Mellékesen, de megkerülhetetlenül megjegyezve, ez a forradalmi újítás 150 millió rubelba került a szovjet gazdaságnak, emberéltekből is nagy számú áldozattal járt, nem beszélve a rettenetes temrészeti pusztításról, amit Szibéria óstermészetében bekövetkezett s máig gyötrő. Ismét csak potomságnak tekintve azt a felmérhetetlen kárt, ami abból keletkezett, hogy amire ezt a pénzt fordították-herdálták, az valami hasznos helyett készült! S valószínűen ez a legnagyobb kártétel, az el-nem-készült-alkotások-tára. Bízvást mondhatjuk ezt anyagi-szellemi természetúekre egyaránt, hiszen egyként sújtotta őket. Egyébként ilyesféle jegyzékkészítési feladataink nekünk is lesznek, miként Kelet-Európa szerte... Mint Alekszandr Bek regényének kísérőjéből megtudjuk, ez a mú húsz évet „pihent" megjelenésével. Némi képletességgel szólva, eddig(is) tartott Sztálin hatalma az irodalomban. S még mi minden terület van, ahol ennél is tovább? Például az emberi kapcsolatokban, amelyek minősége oly sokat ront vagy javít köznapjainkon. „Ha megbízol valakiben, véged van! Erre az axiómára építette A. Bek regényhőse az életét. Nem tekintette ellenségének az embereket maga körül, erről szó sincs, csak éppen mindent maga kíván ellenőrizni, részleteiben ismerni az ügyeket, hogy a felsőbb szempontú döntéseit ne veszélyeztessék kiszámíthatatlan emberi tényezők. Bek regényhőse valamiféle rémisztő gépember, aki miközben önmagát is feláldozva szolgálja a Vezért, kíméletlen könyörtelenséggel gázol át mindenen, hiszen feladatot teljesít! És ez a magatartás távolról sem kivételes Sztálin környezetében, sót megkövetelt. Nyilván lefelé is hat valameddig s csak a körülmények és hagyományok közegellenállásán olvad meg. De addig kártevése felmérhetetlen a legfontosabb emberi tartományban, melyet olyan szokatlan szavakkal jelölünk, mint szeretet, emberség, önismeret. Igen a társadalmi önismeret fontossága túlbecsülhetetlen, hiszen általa óvható meg a nép józan világképe. Hiányában könnyű megzavarni eredmények és hiányok közösségi értékelését, s helyébe egyetlen ember szeszélye támad és nyomában fortélyos félelem... „Egy márciusi napon — 1953-at írtak — hirtelen véget ért egy bizonyos történelmi korszak s egy újnak kezdete csillant fel: meghalt Sztálin. A halál pontot tett hatalmának utolsó, öregkori időszakára." Igaz, de mi tudjuk, hogy eszméi, módszerei még nagyon is valóságosak, sőt olykor támadók. TRÁSER LÁSZLÓ — A közvélemény és a politika alkalmanként irreálisan sokat vár el a tudománytól — szögezi le „még mielőtt bármiről szólnánk" — a tanár úr. Nem lehet ugyanis azt megkövetelni a tudománytól, hogy napi tanácsadó szolgálat legyen, a pplitikától azonban elvárható, hogy képes legyen átemelni a saját összefüggéseibe a tudomány nézeteit. Április elején rendezték meg a Magyar Szociológiai Társaság vándorgyűlését Kecskeméten, s ott is megfogalmazódott, hogy a demokrácia érdemi működését nem helyettesítheti a tudomány látványos bevonása a politikába. Ma az a helyzet, hogy a politika nem egyszer megpróbálja áthárítani a felelősséget a tudományra az egyre nyilvánvalóbb nehézségekért, mondván: az nem ad kellő megalapozottságot. Holott csak azt kellene tisztán látni, hogy a tudomány és a politika nem helyettesíthetik egymást, mert az előbbi a belső törvényszerűségekből szerveződő modellek, utóbbi pedig az érdekek világa. Túl kell tehát lépnünk azon, amit a szociológia ősei hirdettek, a társadalmat nem kormányozhatják a tudósok. — Ugyanakkor a közvélemény nagy megnyugvással fogadta, hogy a pártértekezleten bekövetkezett személyi változások következtében megemelkedett a tudomány képviselőinek száma a politikai döntéshozók között. — Ez nagyon fontos dolog, de sem a Politikai Bizottságot, sem a száznál is több tagot számláló Központi Bizottságot nem fenyegeti a tudósok társadalmának uralma. Igaz, jobban kellene ismernem a KB-t, hogy megítélhessem Berend T. Iván vagy Ormos Mária szerepét, de azt bátran kijelenthetem, hogy a jelölési elvekből messzemenő következtetést nem lehet levonni. Azért nem, mert illetékes helyeken még ma is foglalkozások, szervezetek alapján, tehát bürokratikusán tagolják az országot. Azt kérdezik: mit szól ehhez a KISZ, a nehézipari dolgozó, a veteránok szövetsége? Mert van ugye téesz-paraszt, tudós meg alkalmazott, és ezekhez rendelünk egy-egy sztereotip magatartást, tulajdonságot. Pedig korántsem biztos, hogy minden társadalomtudós egyben progresszív reformer is. A nagyüzemi munkásnak sem kötelező konzervatívnak lenni, aki nosztalgikus könnyeket ereget a szép hatvanas évekért. Sőt: az is tarthatatlan sztereotípia, hogy minden közgazdász és szociológus reformer. Tehát le kellene áztatnunk, mint a bélyeget a levelezőlapról, a foglalkozásokhoz ragasztott sztereotípiákat. — Éppen ilyen sztereotípiákat nyögött a szociológia is, amely egy időben „tévelygő", „burzsoá" és „antimarxista" volt. — Az említett kecskeméti eszmecserén is a szociológia helyzetéről zajlottak a legizgalmasabb viták. Ez a tudomány hazánkban a hatvanas években kezdett intézményesülni — Szegeden 1980 óta működik ilyen tanszék —, de amikor a reform visszerendeződését éltük, akkor nem csupán a gazdaságpolitikai konstrukció, hanem az ideológiai bázis is megszenvedte a destrukciót. Az MSZMP KB mellett működő kultúrpolitikai munkaközösség állásfoglalása néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről című értekezés, mely a Magyar Filozófiai Szemle 1973. évi elsó számában jelent meg, ezt a visszarendeződést bizonyítja. — Végül is mi a szociológia és a politika alapkonfliktusának lényege? — Az.amiakezdetektól, tehát a Századfordulótól kíséri a tudományág történetét: egy erőtlen civil társadalommal rendelkező országban ahol a tudomány puszta tényfeltárása is politizálásnak tűnik, a kutató óhatatlanul átlép a politika területére. — Ez azt jelenti számomra, hogy a fejletlen struktúrákban megkapaszkodó voluntarizmus, mint politikai gyakorlat, nem tűri a tudomány pőre őszinteségét, azaz a valóságot. — A lényegaz. hogy a civil társadalom és a politika között nem alakultak ki közvetítő mechanizmusok. Ezért a művészetek és elsősorban az irodalom egyszerűen „átpolitizálódott", közvetítő erővé alakult át, tehát a politikai intézmények pótszereként is jelentkezhetnek a művészetek. Ez azért kegyetlen dolog, mert a politika ezt olykor nehezen tűri. s ráadásul még a művész vagy a társadalomtudós sem akar, többségében, politizálni, de helyzete rákényszeríti erre. — Mi hiányzik tehát? — A tudományos élet képviselői és az egyetemi hallgatók számára közhelyek már, amiket most mondok. Hankiss Elemér, Bihari Mihály, Kolosi Tamás és Gombár Csaba nagyon világosan kifejtette már, hogy a negyvenes évek végére kialakult újratermelési forma fölemésztette tartalékait. Saját érdekeit is elfogadtatni tudó önszerveződésen alapuló, alulról fölfelé szerveződő mikroközösségekből építkező társadalomra van szükség. A közvetlen érdekeket védő, miniatűr ideológiákkal föllépő szervezeteknek kellene összeadni a társadalom legitimációját. A századforduló nagy német szociológusa. Max Weber szerint a hatalom annyit tesz, hogy valaki olyan erőforrásokkal rendelkezik, amelyekkel képes befolyásolni a alattvalókat. Az uralom ellenben föltételezi, hogy az alattvalókban létezik az engedelmesség késztetésének egyfajta minimuma a hatalom iránt. Ánnak a politikai akaratnak érdemes engedelmeskedni, amely „becsatornázza" az alattvaló érdekeit. Ha az uralom fokára jutnánk tehát el, akkor oldódna az a fajta, a hivatalos renddel szemben érzett cinizmus, amelyet minden politológusnál sokkal jobban fejezett ki Svejkjével Hasek. — Ha nem is ezekkel a szavakkal, de néhány hete ugyanezt halljuk mindenhonnan. — Éppen ez zavar engem, hiszen mindenki reformfrazeológiát használ. Legszűkebb társadalmi környezetemben is jobban tisztelném azokat az elvtársaimat, akik nyíltan vállalhatnák azt, hogy „dogmatisták", hogy nosztalgiát éreznek a tervutasításos, parancsuralmi szocializmus eszközrendszere iránt. Jobb lenne a mai helyzetnél, ha nyíltan megmérkőzhetnének a különböző nézetek. Az ugyanis biztos, hogy a reform a sztálinista modell tagadásának talaján áll, de ha nyílt vita indulhatna a reformelgondolások vázolására, akkor még az is kiderülne, hogy a reformerek is rendkívül tagoltak, hogy reformer és reformer között óriási különbségek vannak — nem idegrendszerükben, hanem a továbblépés koncepciójával kapcsolatban. — Ezekből a szavakból én azt is kiérzem, hogy végre meg kellene tanulnunk feladatokban is gondolkodnunk, hiszen eddig csak személyekben gondolkodtunk. — A pártértekezlet — egyszerű párttagként mondom ezt — elsősorban személyi változások levezénylésére szolgált, de strukturális kérdésekben nem történt előrelépés. Történt tehát javulás, de nem tettünk meg mindent a visszarendeződés elkerüléséért. Ha a struktúra marad, akkor kitermeli a számára legmegfelelőbb jellemeket. A struktúra pedig maradt. Éppen ezért alakulhat ki az a faramuci helyzet, hogy a párt belső demokráciájáért, a szervezeti szabályzat általam remélt gyökeres revíziójáért a harcot a XIV. kongresszusig tartó szűk két esztendőben is a jelenlegi avítt szabályzat játékszabályai alapján kell megvívni. Ennek az a következménye, hogy éppen a platformok hiánya miatt mindenkinek az éppen aktuális politikai frazeológia malaclopójába kell belebújtatnia valódi véleményét, ami borzalmas energiafecsérléssel jár. Éppen ezért a mi pártunk és társadalmunk hatékonysága egy olyan géphez hasonlít, amely rendkívül sok energiával üzemel, rendkívül alacsony hatékonysággal. — Eljutottunk hát a legnehezebben értelmezhető kérdéshez: mit jelent az a szentségként föl-fölmutogatott kifejezés, hogy „a politikai intézményrendszer átformálása "? — Éppen a szocialista kibontakozás különböző alternatíváit kereső, eltérő platformok hiánya miatt a politikai intézményrendszer korszerűsítését gyorsabban sikerült közhellyé tennünk, mint magát a reformot. Tavaly februárban a szegedi szocializmus konferencián egyegy kolléga még szemlesütve, félénken mondta a videokamerába, hogy szocialista pluralizmus, ma pedig már vezető ideológusaink szótárában is elcsépelt közhelynek számít ez a kifejezés. Az az érzésem, hogy úgy próbálunk mi reformot és új politikai intézményrendszert csinálni, hogy az eddigi struktúrához érdemben hozzányúlni nem akarunk. Mert ha akarnánk, akkor a párt és a társadalom struktúráinak konkrét átépítési alternatíváinak is meg kellett volna jelenniük — és ezeknek össze kellett volna ütközni — a pártértekezleten. Strukturális változások nélkül ugyanis ez az egész olyan, mint hogyha a rosszul fizetett, energiaigényes iparágban tevékenykedő, eladhatatlan terméket gyártó munkásembert erkölcsi ösztönzőkkel bíztatnánk, öntudatára apellálva arra, hogy védje a munkaidő-alapját, dolgozzon „jobban" és majd boldogul. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy konszenzus csak arra vonatkozóan jött létre, hogy a jelenlegi, pazarló és alacsony hatásfokú újratermelési modellt racionalizálni kell, működését nagyobb teljesítményűvé kell tenni, de vajmi kevés jele látszik annak, hogy magának az újratermelési modellnek a logikáját változtatnánk meg. Ez persze azért nehéz, mert konkrét hatalmi szerveződéseket és pozíciókat érintene a változás. Nem a párt vezető szerepére gondolok, hanem a vezetői posztokat betöltő káderelit vezető szerepeinek átrendezésére. — Amit mond, számomra olyan, mint egy programbeszéd, amelyben nem tudom fölfedezni a változást mozgató eszközöket. — Az, hogy tisztulás induljon meg, „frakciók" nélkül nem képzelhető el. Erre a szóra annyi pejoratív értelmezés rakódott, hogy használatát kerül ve inkább így fogalmazok: a szocialista modernizáció eddig még ki nem taposott útjain járó alternatívák nyilvános megmérkőzése, politikai akarattá formálása a cél. Csak ezen az úton juthatunk el a teljesítmény-orientált, humánus létező szocializmushoz. Ez a feladat legalább akkora jelentőségű, mint az 1945—48 közötti időszak Magyarországon. Ezt akkor is vállalni kell, ha politikai kockázatot sejtünk, hisz fel kell szabadítani az emberek alternatíva-kereső energiáját. Ennek társadalmi hatása, hordereje nagyobb lehet, mint megannyi megatonna, békés célú nukleáris energia. Politikai rendszerünk érettségét és világviszonylatban is fejlett minőségét mutatná az, ha ezen energiákat hajlandó lenne felszabadítani és a szocializmus szolgálatába állítani. DLUSZTUS IMRE