Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

8 Szombat, 1988. június 18. DM] magazin Gólyatöcs a levegőben Veretesen hivatali tájszólással jóhiszemű, jogcim nélküli lakó Kistelek kicsike taván a gólyatöcs. Jóhiszemű, mert bár Közép-Európában alig költ, nálunk több fészke is van. Nem sok, tfz-tizenkettó Fábiánsebestyénben, a Gátéri tavon és a bihari Sándoroson, de Kisteleken most is tíz párról tudnak. Sejtik csak a madarászok, mi az oka a megtisztelő kötődésnek — nyilván a táplálék és a háborítatlan nyugalom igen fontos tényező —, de azt senki meg nem jósolhatja, mikor szakad el a cérna. Kisteleken most nagy veszedelem fenyegeti, tehát jogcím nélküli lett. Ortöcs Székely Tamás, a madártani intézet munkatársa vezet el csoportos fészkelő körzetükbe, a nevenincsen tavacskához. A pesti úton kifelé menve, de még a faluban halra fordulva, családi házak U-betújébe zártan van a kis sziktó. Tavasszal éppen annyi a víz benne, hogy a galamb nagyságú, de hosszúlábú, kecses madár gázolhasson benne. Kísérőm azt mondja, ha belemeríti két markát a vízbe, kismillió apró rákot talál henne. Nyilván ugyanezt találja a gólyatöcs is. amikor egyenes csórét meríti bele. Nyáron aztán mindig kiszárad a tó, de addigra kikelnek az utódok, sót föl is nevelkednek. Rokona a tocs a szintén szépnevú, és kiállásra ugyancsak gyönyörű gulipánnak. Szemmel nézve talán csak annyi közöttük a különbség, hogy a gulipánnak fölfelé kunkorodik a csóré hegye, a gólyatöcsé azonban egyenes. Hencz Alajos filmjeiben láttam, amikor tojását üli: hosszü lábairól leereszkedve művészet lehet eltalálnia igénytelen fészkét. Amíg kicsik, mindkettőnek kunkorodik egy kicsit a csóré, megkülönböztetni is nehéz óket, de késóbb a töcsé kiegyenesedik. Nyilván nem csak azért, hogy két néven kerülhessen be a madarak anyakönyvébe. Kocsival megyünk a tóhoz, a szélső utcában megállunk. Kutathatnánk, hol találjuk meg féltve őrzött vándorunkat, de megkímél bennünket a mocsárjárástól: mintha röppentyűt lőttek volna föl, már a levegőben is van az órmadár, tisztes távolságban a többi költőtől, és rikácsol, kering, adja a vészjeleket. Van is foganatja, pillanatokon belül fönn kering a többi is. Nagy teljesítmény, nyugtázom, legalább száz méterre vagyunk tólük, és a mindenfelé mocsári gazok bőven takarnák. A csupa ideg madár azonban figyel. Vérében az intelem, amit a katonának külön kell megtanulnia: az őr mindent lásson, de öt ne lássa senki. Lát is, hall is, vagy más érzékkel is érzi, de tovább nem tud bújni, kilövi magát. Nyilván úgy szól benne a természet parancsa, hogy minden gyanús értesülést azonnal tovább kell adnia. És mi most valóban gyanúsak vagyunk. Fészkek és házhelyek Azért biggyesztettem a kölcsönkapott hivatali meghatározást az írás legelejére, mert lakásügyeinkkel van összefüggésben a tó és környéke. A kisteleki tanács olcsó, drágább és még drágább házhelyeket akar az építeni szándékozók rendelkezésére bocsátani. Legolcsóbb lenne a tó és környéke. Hogy mikor tó, és mikor környéke, az mindig az időjárástól függ. Az U-betú mindhárom szárán beépítenék az utcák beisó felét is, de úgy, hogy az utcafrontra mindegyikből csak tizenhat méter essék, befelé, a tó felé azonban hatvan. Abból a szempontból kedvezó a hely, hogy a vezetékes víz is. villany is ott van már az utcában, erósen kedvezőtlen viszont, hogy minden telket föl kell tölteni Ezért adnák olcsón! A tó partján, az út melletti szélsó portán éppen a kertben dolgozik a házigazda. Az 6 telkét még nem kellett föltölteni, de gyümölcsfából már így is csak a vad szilva marad életben. Aki tőle számítva száz méterrel befelé akar az erósen föltöltött kertjébe gyümölcsfát ültetni, föltehetően ilyen gondokkal találja szembe magát az is. Márpedig az a kert, amibe nem él meg a fa, nem tudni, nem szikcsedik-e tovább. Jó szívvel kimondanám, ez a terület emberi lakások céljára alkalmatlan, ha nem tudnám, hogy a városi házak is sokszor épülnek szeméthalmokra. Ha város akar lenni Kistelek, ehhen is a várost szeretné utánozni? Nem tudok mást hozzászólni, csak azt, hogy aki most kényszerből — mert több pénze nincsen — mégis ide költözik, két év múlva már lázadozik a normális kert hiánya miatt. Utódai pedig biztosan elátkozzák érte. Ha védett lenne Új helyen működik átmenetileg a posta. Hadd mondjam Majoros Istvánt postamesternek. Talán nem veszi rossz néven, és a hivatal se neheztel meg érte. A postamester azonban tanácstag is, és választói érdekeit is köteles képviselni, meg a beléoltott természetszeretet is dolgozik benne. Azt mondja, ha ez a ritka madár, amelyiknek az eszmei értéke régi árakon számítva is horribilis összeg, ennyire szereti az ó vidéküket, és ha a terület igazi lakások céljára egyébként is alkalmatlan, akkor üljünk le, és beszéljük meg a dolgot. Átjön a tanácstól Tóth Sándor is, asztalra is teszi a kialakított házhelyek terveit, de senkiben se látok szándékot arra, hogy perceken belül összevesznének. Inkább azt kérdezi a madarásztól, miért nem szóltak elóbb. A tanács nem köteles tudni, hogy ennyire értékes madarak tanyáznak tavában. Na, Székely Tamás, erre felelj! Felel is. Azt mondja, igen sok példát tudna fölhozni. Előfordult már, nem is egyszer, ha híre ment, hogy valamelyik területet védetté akartak nyilvánítani. azonnal előállt a szövetkezet nagy traktora, és beleakasztotta ekéjét' a háborítatlan földbe. Addig tehát senkinek a figyelmét nem akarták fölhívni rá, amíg ki nem derült, hogy be akarják építeni. Tudják, hosszú procedúra elózi meg a védetté nyilvánítást, jövőre terveznek is természetvédelmi tábort, hogy fölmérjék értékeit, de a tanács addig szeretné dűlőre vinni a maga elképzeléseit. Aki lakásra vár, aki építeni akar, nem várhat még egy évet. Elméletben feszül csak a húr, nem kell tartanunk tóié, hogy most mindjárt el is szakad. Készségesnek mutatkozik a tanács, talán nem látja kivihetetlennek, hogy máshol mérje ki a házhelyek javarészét, bár egyelőre nem tudja, hol. Bizony, bizony, jobb lett volna elóre szólni — ha a nagy eke nem fenyegetett volna. Bár a tavat nehéz fölszántani, fóleg, ha víz van benne. Azt tudják, a madarászok, hogy mennyire érzékeny a gólyatöcs, csodálkoznak is rajta, hogy ennyire a lakott terület mellett maradt meg legnagyobb számban. De senki nem tudhatja, mikor lépjük át közeledésünkkel az elviselhetóség küszöbét, és mikor hagy itt bennünket az egész csapat. Belekalkulálják azt is, hogy az új házakat fiatalok építenék, elóbbutóbb sok lenne bennük a gyerek, és a gyerek mit csinál, ha madár lakik a közelben? Mindnyájan voltunk gyerekek, tudjuk, nem madarászi érdeklődéssel kutattuk a fészkeiket. Gyönyörű is ahhoz ez a madár, hogy kedvet ne kapnának rá. Mondhatnánk, csak a területük felét kérnénk el tólük, de éppen hozzájuk mennénk közel, és nem biztos, hogy ezt is elviselnék. Mert akkor az órtöcsnek szinte mindig a levegőben kellene tartózkodnia. Föltehető, hogy nem rakná arrébb a fészkét, meglehet, itt hagyna bennünket örökre, mint ahogy megszámlálhatatlanul sok madarunk megtette ezt már velünk. Fanatikusok is a madarak órei. Erósen hiszik, hogy megmarad ez a kicsike tó, a madarászok sokszázezres táborából, sokan elvetődnének ide is. És egy nagyközségnek, amelyik mindenáron város akar lenni, ez a fajta idegenforgalom se lehet utolsó szempont. Várjuk a megoldást! HORVÁTH DEZSŐ SZECSI GÁBOR Földdé vált dalok Mondd, barátom, írni lesz-e jobb alkalom ? Szavaim árnyékot keresnek, földből lett, földdé vált minden dalom, hiányuk kínál fel szerepnek. Míg újra írom magam, és felettem is csontkarú totemekre szőtt színek döntenek nem bún, hogy keveslem a testemen átmentett időt. Fenyegetnek: a kihúzott mondatok közé egyszer majd bezáratok. De addig a Sehogyan köré fonhatok még annyi éjszakát, amennyi tükrömön egymáshoz kötött test-vázlatok ringnak az öt érzék nyeste fürtökön. BELÁNYI GYÖRGY Vajon (szibilla) Hazugság az, hogy földemet elkerülik a madarak. Mendemonda, amit a rosszarcú népek találtak ki, elveszejteni szavaim hitelét. Hát vajon a homok, a fák, vagy az a földhöz lapuló kő nem arra várnak-e, hogy felemelkedvén, ég és föld között lebegve, birtokukba vegyék mindazt, ami ott lesz? / En is Külön súlyom van éjszakára. Persze, a szél mit sem tud erről: száz lyukakon át tolakszik felém, ide, az arcom közvetlen közelébe. Alszom, és álmomban nagy darab, szilárd kövekké fogóznak össze a homokszemek, könnyű cserjeként hajolnak egymáshoz s növekszenek fel a füvek, és égigérő falat vonnak körém áfák. Egyszóval, minden önmagára kezd hasonlítani. Csend van, éppen olyan, mint amikor földre szállva kirakják az ég súlyát a madarak. Most kellene szólnom, szóra nyitni a szám ebben a lebegő, száraz éjszakában, amikor csak a szívem világítja meg a horizontot. Amikor az elemek is a némaság helyén tapogatóznak vakon, mert szavukat feledték a tavak mélyébe leszálló sötétségben. Ember nincs, aki megmozduljon. Én is azt érzem csupán a felkelő nap fényénél, hogy mázsaszám és hangtalanul zuhanok vissza a testembe. 1 ...Itt ülök tehát a b.-i rönkházban, a barakknegyed lakójaként. Éppen idevaló vagyok, az ördög sem derítené ki rólam, hogy harmadfél éve még kívülről tudtam Ovidius Metamorphosesének tizenkétezer sorát — több sora nincs neki —, s még pár száz memoritert. Most legföljebb azt tudnám elnyökögni, hogy a mi degcnerálttá degradált generációnk regenerációjának gradációja... Vagy tán még ez sem. Légies filoszcsírából így válhatik echte segéderő; ez ám az igaz metamorfózis Ha helyzetem s mibenlétem eszembe jut, éppúgy rándul össze a gyomrom, mint amikor... Mikor üvöltve rohant felém az a véres arcú, kifosztott munkásember (úgy ordított, hogy még a manduláját is láttam), mert összetévesztett valamely Mudrával, Sztanával, esetleg Orsós—Farkassal. így rándul össze tehát a gyomrom, ha magamra gondolok, amire megvan minden okom, s következményem. De... Él bennem még a remény, hogy talán nem hiába történik mindez. Tegnap este, munka elótt, mikor benyakaltam két és fél deci cseresznyét, s így alkalmassá váltam a gondolkodásra — nos, tegnap este fölrémlett elóttem: a boldogság elóföltétele a jól kifejlett boldogtalanság, valamint... Esetleg mégiscsak elképzelhető egyféle Legfelsőbb Zálogház, ahol a tengernyi szenvedés elóbb utóbb beváltható lesz valami másra. (Tegnap vittem be a táskarádiómat a zaciba, onnét a hasonlat.) A rengeteg disznóság, csalódás, vesztett remény a négyzeten egy idő után eléri a forráspontot, ahol mennyiségileg tovább nem növelhető — gózzé válik tehát, elrepül, s mikor cseppenként újra összegyűlik, egészen más már, mint ami volt: tudás és tapasztalat, melynek összessége a teljes élet, a nagybetűs Siker. — Itt, kisfiam, nem tanulsz meg semmit — mondta a dülledt szemű, reszketeg Aladár (barakktársam, a cseresznye szerzője). — Ha jót akarsz magadnak, még ma éltűzöl innen, világos? „Világos" — suttogtam magam elé, s nem mozdultam a priccs széléről. Odakünn... Odakünn elállt a hóesés, de ezt csak akkor tudtuk meg, mikor begördült a telepre a teherautó, hogy B. belvárosába szállítson minket, éjjeli hómunkásokat. -—... Pár nap alatt nagyot változott a 2

világ. A hó rohamosan olvadt, a latyak . locsogott, megduzzadtak, csattogtak a ———' szennyes patakok a minden utak mindkét oldalán. Fák tövébe összehordott, hatalmas hókupacaink megroskadtak és indokolatlanná válA hegyekben (IV.) tak, egy reggelre pedig — déli szél fújt diadallal egész éjjel — arra ébredünk, hogy valóban és véglegesen kitavaszodott. Egy teljes hétig dühöngött a déli orkán, kizöldültek a füvek és a fák. fölszáradott B. városa, nem sár fröccsent, de por felhőzött a közlekedés során, s amikor elállt a szél, korántsem hó esett immár, hanem: libegett, kavargott, záporozott a rengeteg fehér nyárfatermés. Egyetlen nyárfa állott a városban hatalmasan (fenyó, platán volt a többi), az iskola udvarán. Az csinálta a fehér lihegést. Akkor is libegett (mélykék, lila estve volt már), amikor betértem a majdnem-városszéli, lepusztult krimóba, elkértem az étlapot, melyen kétféle étel neve állott: babgulyás és rántott máj. Hosszasan tanulmányoztam a gazdag választékot, végül pedig kértem egy rántottát, négy tojásból. — Várni kell rá — mondta foghegyről a pincér, s eliramodott. Aztán bejött három tagbaszakadt fickó (hat méter volt a magasságuk összesen), körülállták az asztalt, és ezt mondták: — Te innét kitakarodsz, de azonnal. Ne mondjuk még egyszer! — Hová tűzöl? Itt a rántotta — mondta a pincér. — Mi szóltunk a srácnak, hogy távozzék. Fölhívtuk a figyelmét: az ajtó azért van. hogy kimenjen rajta. Ezzel ó is egyetértett, mert nem szereti, ha szétverik a pofáját. — Az más — morogta a pincér, de ezt én már nem hallottam. Rázott a hideg, a düh, a félelem: el innét, csak el, minél messzebbre... A harmadik saroknál megnyugodtam, nem jött utánam senki. Egy kapualj elótt haladtam el, egyre sötétebb volt a környék, ahogy közeledtem a külváros felé, s akkor... Valakik kiugranak a kapu alól, reccsen az állam, a koponyám, nekiesek a falnak, aztán a rúgások... Nem, nem ájultam el, vagy ilyesmi. Eldőltem, mint egy eszméletvesztett (már elfutni sem lehetett, hát még s a többi), mire abbahagyták az egészet, és elrohantak. Én pedig... Vérbuborékokat fújtam, de közben, ez röhejes, arra gondoltam, hogy ím, ezt is kipróbáltam, nem úgy, mint akik legföljebb az atyai pofonokat ismerik a gyerekkor zűrösebb napjaiból, és két hónapig tele vannak sikerélménnyel, ha hősiesen kibírták a karateedzés ál-rúgásait... Sosem voltam annyira éber, hidegen figyelmes, mint mikor reccsent, roppant az arccsontom, s a következő járt a fejemben: talán, majd egyszer, amikor minden más lesz, megírom ezt is, mint mindent, hogy az emberek megtudják: miként nem szabad élni... — Fogalmam sincs, hogyan jutott eszembe épp az írás; legterjedelmesebb művem az érettségi dolgozat volt anno dacumál. S ott a telepi szálláson, éjjel fél kettőkor, miközben három munkás mosta hajamból a vért (sokszor kellett cserélni vizet a lavórban, újra és újra megpirosodott) — elhatároztam: én, aki sohasem próbáltam, még csak eszembe sem jutott, megtanulok írni. (Aztán elájultam, most már valóban.) Odakinn... Hullott, kavargott az egyetlen nyárfa rengeteg pihéje, sűrűbben, mint a hóesés. Másnap,.. 3

Bekötött fejjel, szilvakék félpofával és . más hozzávalókkal nyitottam be a Közértbe, némi parizer érdekében. Az eladónó érdeklődve, felkínálom módban mosolygott rám: — Szelve kéred? — kérdezte... — Nem — feleltem — .egészben kérem. Felvihogott, jelezve: érti, mit kérek egészben, pedig nem gondoltam másra, csak a 30 dkg parizerre. — Fél ötig dolgozom — mondta a nó —, aztán szabad vagyok. (Hát persze, tetszenek neki a harci sebek. Nyilván azt hiszi, hősies küzdelemben szereztem óket; két ellenfelet leterítettem, de a harmadik bicskával jött nekem... Vérlázító ez a primitivitás: amióta szétvert képpel mászkálok az utcán, úgy forognak utánam a nők, mint a ringlispíl, pedig előtte kutyába se vettek. Cselekedni kell. mielőtt még elmúlnak a beterítés nyomai... Egyébként sohasem értettem, mi késztet arra egyeseket, hogy mindenáron hősök legyenek. Azt mindig is gyanítottam: nem a becsület. Isten, haza, miegyéb; hanem valami egészen más. Most már nemcsak sejtem, tudom is, mi. Százszorosan tudom, hisz kipróbáltam.) — Megvárlak... Megvárlak itt, a bolt elótt, jó? — dadogtam a lánynak (húsz körüli, szóké, kellemes nó; persze, csak a fölsejét látom, de nyakamat rá, hogy — ördögként — nem lópatákat rejteget a pult alatt, azaz mögött.) — Megvársz?., .fcnis így gondoltam — mondta finoman mosolyogva, s marokra fogott egy fózögyulait. Kinn kavargott, fehéren, a nyárfapihezápor. DÉVAI CSABA