Délmagyarország, 1988. június (78. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

39 Szombat, 1988. június 18. magazin | [DM A bizonyossás kezdetei, avagy: az elszánások anatómiája Ügy érzem, nagyjából elsó, később szentnek mondott királyunk. István évtizedeihez hasonlítható valódi sorsforduló — lehetőségként — az a néhány évtized, amelyet mostanában éppen élünk és megélünk. A tét ugyanis legalább annyi, mint ezer esztendeje volt: meg- és fennmarad-e a magyarság a civilizált népek sorában? Képes-e valóban olyan országgá szerveződni egy generális társadalmi átalakulás sodrában, amely nemcsak hogy nem szakad le a civilizált népek fó folyamataitól, hanem legalább tisztes nyomatékkal jelen képes lenni a világ élvonalát megszabó változásokban, folyamatokban. Abban az élvonalban, amely — főként az utóbbi húsz esztendőben elkövetett hibáink következtében — immár valóban messze eltávolodott tőlünk, s a lépéstartás minimális igénye is legalább olyan minőségi váltásra hív föl bennünket, mint valaha, ezer esztendeje, az istváni szándék és akarat, amely képes volt hagyományai, elemi reflexei ellenére is átformálni, Európához, a fejlődőképes jövőhöz, vagyis egyszerűen: a túléléshez közelíteni e nemzetet. Végül is, úgy érzem, húszéves tévedéstömeggel kell szembenéznünk immár. Igaz. 1949-53 között sikerült megalapoznunk azokat a gazdasági föltételeket és azokat a politikai-emberi reflexeket, amelyek fokozatosan kényszerpályákra terelték ezt az országot. Csakhát e viszonyok adottak voltak egy történelmi pillanatban, s kényszerűségekként funkcionáltak a társadalmi-politikai-gazdasági praxisban. Ténykérdés, hogy — bár iszonyú áldozatok árán — felgyorsult fejlődést is hoztak magukkal. Ám a 60-as évekre nagyjából egyértelművé vált, hogy e módszerek képtelenek nemhogy a nemzet fejlődését, de egyáltalán lépéstartását szolgálni. Csakhogy az 1968-ban nagy nehezen útjára indított gazdasági reformfolyamat annyiféle ideológiai-társadalompolitikai kompromisszumra kényszerült. annyiféle, számára totálisan idegen szempontot volt kénytelen integrálni, hogy szinte eleve vereségre lett kárhoztatva. (Valahogy úgy, mintha István továbbra is támogatta volna a külterjes állattenyésztést a letelepedett földműves életmód ellenében...) Aztán, úgy 1972 táján, végül is egyre nagyobb terepet kapott a viszszarendeződés, a kivételezés politikája. Egyelőre csak a „nagyüzemi munkásság" érdekeire hivatkozva az éppen létező nagyüzemek kivételező támogatása, a kisüzemek, kisvállalkozások „büntetése", hasznuk totális elvonása, mozgásterük generális beszűkítése révén. A téesz-melléküzemágak. a szövetkezeti vállalkozások stb. ekkor kerültek valódi politikai támadások központjába, „munka nélkül szerzett extra jövedelmükért", amihez senki sem tette hozzá, hogy jövedelmük azért oly kiugró, mert nem az államigazgatás, a bürokrácia igényrendszeréhez igazodnak, hanem — a piachoz. Túlságosan is hosszas lenne a lehetséges terjedelem számára a visszaesés, a visszarendeződés okainak elemzése. De azt mindenképpen le kell szögezni, hogy az ország fölött immár szinte viselhetetlenül tornyosuló adóssághegy (18 milliárd dollár) nem a reform, hanem a reform leállításának következménye. Hisz eladósodásunk 1973—74-ben kezdődött, amikor is a reformfrazeológia ellenére voltaképpen diadalt ülhettek a reform ellenfelei. Hisz 1973-tól kezdve folyamatosan nőttek a lehetőségek az államigazgatás számára, hogy beleszólhasson gazdasági folyamatokba. Teret nyerhettek centralizálási (vállalati-szövetkezeti összevonási) törekvések, amelyek elsősorban a regionális politikai-állami hatalmi szervek beleszólási jogát voltak hivatva megerősíteni. Minthogy ily módon fölerősödtek a hierarchikus függőségek, a gazdaságban dolgozók sokkal inkább a lehetséges kiskapukra figyeltek, mint a piacra. Annál is inkább, mivelhogy a piacon szerzett haszon gyanússá lett, s legalábbis kivételes elvonásokat eredményezett, így aztán a vállalati-közösségi-egyéni boldogulás legbiztosabb útjának továbbra is az látszott, ha a lehető ..A gazdasági reform tiínt egy olyan reális kompromisszumnak, amelyet képviselhettek azok. akik remélték, hogy a gazdasági viszonyok mélyreható változása nemcsak szűken vett gazdasági érdekeket formál át, de előhb-utóhh a társadalmi viselkedési normák változásához, majd a politikai intézményrendszer reformjához vezet. A politikai és gazdasági vezetők más része viszont épp fordítva vélekedett. Abban reménykedett, hogy az idejekorán hozott ésszerűsítő gazdasági változások képesek elejét venni a mélyebb politikai változásoknak... Ez teszi érthetővé a reformtörekvések kompromisszumos jellegét és egyúttal ezeknek a kompromiszszumoknak a törékeny voltát is. " ..Azt gondolom, hogy a változatlan intézményi-szervezeti struktúra, a vállalatok továbbra is fennmaradó hierarchikus függősége, amely mellett a reform bevezetésre került, eleve magában hordta a bekövetkezett fordulat lehetőségét, sőt, szükségszerűségét. A; átfogó hierarchia és a szerteágazó személyi kapcsolatai révén az irányítóapparálusokba, területi állami és pártszervezetekbe beágyazódott vállalatvezetés fennmaradása következtében ugyanis fennmaradnak azok a természetes érdekkapcsolatok, érdekérvényesítési pályák, amelyek mentén a reformfolyamattalszembeniellenérdekek előbb-utóbb megszerveződnek. A hierarchikus függőség továbbélése gondoskodott arról, hogy azok az érdekek, amelyek e rendszer Reprodukálásához fűződnek, érvényesülhessenek, megszervezhessék saját magukat, s előbb-utóbb meginduljon a visszarendeződés folyamata, amely nem más, mint ezeknek az erőknek, érdekeknek egységessé szerveződése. Ezért nem kell semmiféle külső erő, kezdeti lökés ahhoz, hogy ez a később, de csak utólag érezhető fordulathoz vezető változás eleinte lassan, szinte észrevétlenül meginduló, majd egyre gyorsabb tempóban lezajló visszarendeződés végbemehessen. Ezért magát a fordulatot, amely a hetvenes évek elején lezajlott, szükségszerűnek tekintem..." (Antal László: Hogy többé ne ismétlődhessen meg — a hetvenes évek ellenreform-folyamatának értékeléséhez, Valóság 88/5) legjobban megpróbálnak integrálódni az adott igazgatási rendszer mechanizmusaiba, amelynek ellenértékeit informális csatornákon végül is biztosította az államháztartás, a költségvetés. Csakhogy valami alapvetően megváltozott az utóbbi időben. Mert amíg a hetvenes évek elején viszonylag egyszerűnek tűnhetett elszabotálni a reformfolyamat alapelveit, az mostanra immár öngyilkos akciónak tűnik. Hiszen a gazdaság alapelveinek figyelmen kívül hagyása 18 milliárd dolláros adóssághegyet gyűjtött össze, s egyúttal lebénította azokat a gazdasági-társadalmi erőket, amelyek segíthették volna a kibontakozást. Ugyanakkor a már-már tarthatatlan tevékenységek és szervezetek támogatás szinte botrányos költségvetési hiányt szült — amelynek méretéről sokáig a Parlamentnek sem volt fogalma. Szóval — ez így nem megy tovább! Jó. De akkor hogyan? Nos, túl vagyunk a pártértekezleten. Alapvető és meghatározó személyi változások zajlottak le az ország vezetésében. Ezt nagyjából mindenki tudja. De azt is érdemes bekalkulálni, hogy e személyi változások immár valódi politikai változásokat is hoznak. Kifejezett elszánást arra nézve, hogy a gazdasági-politikai reformfolyamat folytatódjék, hogy a gazdaság valóban önállósulhasson, hogy valódi piac jöhessen létre. Nyilván sokéves folyamat előtt állunk. Méghozzá kettős folyamat előtt. Részint — a közeljövőben — személyi kérdéseken kell túl lennünk. Azaz: egyértelműen tisztázni kell, ki az, aki teljes elkötelezettséggel, emberi-erkölcsi függetlenséggel támogatja a reform valódi kibontakozását? Csak az ilyen típusú menedzserek, politikai vezetők érdemelnek bi-'zalmat. Részint azonban azt is tisztáznunk kell, hogyan lehet megállítani eladósodásunk folyamatát, úgy, hogy ez ne járjon együtt az életszínvonal drasztikus és általános csökkentésével. (A korábbi politikai vezetés egyik el nem feledhető hibája éppen az volt. hogy elzárkózott minden lényegi változás elöl. félelmetes adóssághegyet összegyűjtve biztosítva az életszínvonal szinten tartását, az adósságproblémát a következő nemzedékre hagyva!) Nos, az alapelvek alighanem tiszták. Immár múlhatatlanul szükség van a reform következetes végigvitelére (beleértve a szükséges személyipolitikai változásokat is). Ehhez az első lépcsőfokok egyike lesz az országgyűlés őszi ülésszakán a társasági törvény megszavazása. S bár a konzervatívok részéről nagy az ellenállás, reméljük, elfogadják. Hisz ez a törvény teremthet bizonyos alapokat arra, hogy a társadalmi tőke a lehető legjobban hasznosuljon, hogy a magántőkék ne szóródjanak semmivé HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA Kimondatlan pazarló fogyasztással, hanem integrálódjanak a gazdaságba. Egyúttal pedig lehetőséget nyújtana a törvény adósságállományuk valamelyes csökkentéséhez is, mondjuk a LatinAmerikában kialakult módszer szerint, amennyiben mód nyílna konvertibilis adósságunk egy részének átváltására forintra, például a vállalkozások, vegyesvállalatok, részvénytársaságok létrehozásának külföldi érdekeltség-korlátainak felszabadítása révén. De az igazi változást alighanem az a gazdasági törvény hozhatná meg, amely legföljebb jövőre esedékes, amely a gazdaság összes szereplőjét végre egyforma mércével mérné, legyen az sarki suszter vagy a Rába. S amely egyúttal az állami beavatkozást a gazdaságba egyértelműen az adóztatásra és a hitelkínálatra és -kondíciókra redukálná, garantáltan versenysemlegesen, valódi piaci törvények szerint. (S alapvető, hogy egy ilyen törvénynek nem szabad, hogy legyen — hatályában korlátozó — végrehajtási utasítása!) Ugy érzem, a kiutak rajtunk múlnak. De az immár ellenőrzött tény: nincs sok választásunk. István valaha kénytelen volt négybe vágatni Koppányi, saját vérét, mert számára egyértelmű volt, hogy az 6 útja a nemzet pusztulásához vezet. Most eszmei és bürokratikus korlátokat éppúgy le kell építenünk, mint az őket képviselő embereket, ha ez a nemzet meg akarja őrizni tisztes helyét a világban. Márpedig — remélem — akarja. SZÁVAY ISTVÁN Méterben közel, jellegben távol a főváros szívétől, a hirdetett Teleki tér vidékén leltem bérelhető ágyra, kicsöppenvén a kollégium ólmelegéból, daliás ifjúként, valamikor az ötvenes évek dereka táján. Mándy Iván és Árusok Terének nevezte el a helyet, csodás figurákkal népesítette be, és különös embertitkokkal varázsolta tele. Én kopott házakat találtam, örökös félhomályt, a körgangos udvarok mélyén, és számomra idegen embertenyészetet. Az ócskapiac eltűnt már innen, az ócskások még nem, ők lakták e kopott házakat. Amit közöttük tapasztaltam, valósággal elrémített eleinte. Lenn a félhomályos mélységben, rozsdaszín szőnyegeket püfölt egy aszszonyság, irtózatos átkokat kiáltozva föl, a harmadikra, egy nagyleánynak. A másodikról öklét rázva visított rájuk egy keszeg öregúr. A negyedik emeleten családi dráma kezdődött: késsel támadt feleségére egy megállapíthatatlan életkorú ember, a feleség becsavart hajjal, kacér slafrokban futott a körfolyosón. „Megöllek, te bestia!" — kiáltozott mögötte a késes férj, a kicsapódott konyhaajtók mögül előlépett az eseményt kommentáló drámai kórus, „na, itt mindjárt vér folyik" — gondoltam iszonyodva, aztán a slafrokos bemenekült egy konyhába, a késest lecsalták egy sarki fröccsre; még aznap szerelmes karolásban távozott a házból a drámai pár: moziba mentek. Hajnalonta arra ébredtem, hogy szállásadóm, Holczer mama bömböli valakinek a gangon: „Csöndbe legyen, hé, alszik az ágybérlőm!" Minden a nyilvánosság elótt, semmi diszkréció, titkolatlan kapcsolatok, kikiabált panaszok, és mennyi gyilkos szenvedély — hittem eleinte, míg rá nem ébredtem: komédia az egész. Az irtózatos átkoknak nemcsak foganatja, valódi indulata is hiányzik. Ha úgy tetszik, folklórról van szó, egy foglalkozás és egy életforma kialakította népszokásról: szerepet játszik mindenki, ahogy a szokásrend kívánja. Hangosan, széles taglejtésekkel, a nyilvánosság commedia dell'arte RÓZSA ENDRE Azóta is Azóta is: ahogy belépek abba az idegen lakásba, lökne valami kifelé; de rám köszön a bánat, s nyakamba ugrik. ..Aki elment, s nem halt meg — itt jobban hiányzik annak, ki nem tarthat vele; hát még önnönmagának! ' Ha megtörténhet, hogy elhagyjuk, akit a legjobban szerettünk, ne hidd, hogy máris megesett a legiszonytatóbb rossz — embernek a végső gyalázat: megszokni a megszokhatatlan!. A tévedés, ha mi választjuk, az önvádtól feloldoz. A szenvedéstől nem... S ha szenvedsz • még szomorúbb, ha igazad lesz; végül a homlokodra csapsz: hát ennyi volna? ennyi? Onámítás? Az hát! De ér ez is annyit, mint más csalás. Élve maradsz: ez a pokol; ám tessék, mennybe menni! színpadán, átélve és illúziót keltve, de igazi indulat és igazi vér nélkül. Most már egyebet is sejteni vélek. Mint minden népszokást, ezt is valami hasznosság mozgatja. Talán csak ösztönösen, de önvédelem a célja. Kimondani, kikiabálni, kikomédiázni magunkból mindent, elűzve a betegség démonait is. El nem fojtani, magunkba nem zárni semmit, mert mérgez az, ami kimondatlan. Freud Zsigmond a megmondhatója, mi származik az elfojtásból; civilizáció és kultúrateremtő energia persze, de a lélek nyomora is jócskán. Annak a bécsi polgárságnak, mely a pacientúráját adta, szinte osztályjellegzetességévé vált az elfojtásos neurózis. Múvelódéstörténészek bizonygatják, milyen szoros az összefüggés a dél-európai művészetek derűje, érzéki gazdagsága, nyílt testisége és ugyané táj lakóinak harsogó természetessége között. Vagy miért szenvednek annvi kórtól a skandináv irodalom bezárt lelkű hósei. A politikatörténészek súlyos társadalmi betegségként diagnosztizálják a nyíltság hiányát, vagyis ha sok a tény, amely kimondatlan. Az elmúlt évtizedek magyar politikatörténete arra is kínál példát, hogyan sodródik bizalmi válságba egy társadalom a kimondott szavak hiánya miatt, s arra is, milyen önpusztító rombolás történik, ha az elfojtásnak robbanás vet véget. A szovjet sajtó a pangás időszakának nevez egy elmúlt másfél évtizedet, és követelve a nyitottságot, meg élve is vele hangoztatja: micsoda hitelveszteséget okozott a csernobili katasztrófa elsó napjainak tájékoztatási csöndje. És ha baja támad népcsoportnak, népnek, országnak, országok közösségének az elhallgatásból, baja támad az egyénnek is. Nincs falu és nincsen utca, amelyben ne tudnának ádáz szomszédharagokról, „én az életben szóba nem állok velc"-testvérháborúkról, elszakadt szerelmi szálakról, anyós-meny gyűlölködésről, alkoholba vagy öngyilkosságba fullasztott érzelmi kapcsolatokról, és arról, hogy a tisztázó szó hiánya lappang mögöttük. Hogy pletykabeszéd, félreértés, hamis önérzet, ügyetlen gesztus indított el egy végzetessé romló folyamatot, amit egy mosoly, egy szó, egy békülékeny gesztus rövidre zárhatott volna. Hallgatok egy csupa jóság anyóst. Képzeljem el, mondja, fél négy lett húsvét vasárnapján, mire megebédeltek. Kérdem: ugyan miért. „A meny miatt, ó fózte a levest, hát nem a tűzhely elülső karikájára tette a fazekat? Hogy süssem én akkor a rántott húst?" Bevonult a szobába. A leves egy órára fótt meg. a hús csak azután kezdett sülni. Mire asztalhoz ültek, fél négyre járt. Mondom: hát miért nem szólt, miért nem tette arrébb azt a fazekat? Néz rám, és látom a szemén, hogy anyósi önérzetből nem szólt, hogy a fazékhoz is azért nem nyúlt. De látom azt is, hogy ó a világ legboldogtalanabb anyósa, azt pedig sejtem, hogy a meny a világ legboldogtalanabb menye. Mert szinte agyonnyomja óket a kölcsönös sérelmek kibeszéletlensége. És mert mindkettőjüket szeretem, fáj, hogy akit nem szeretek, a Teleki téri körgang ordítozó késes embere, mennyivel boldogabb lehetett náluk. FARAGÓ VILMOS