Délmagyarország, 1988. május (78. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

Szombat, 1988. május 7. DMI "igazin ® — Szakbarbárnak, csőlátásúnak bélyegezzük azt a kutatót, aki kizárólag saját tudományágának kérdéseivel foglalkozik. A megjegyzés leggyakrabban a természettudományokkal kapcsolatban merül fel. Holott hasonlóan szakbarhárságnak tűnhet, ha a történelemkutató tájékozatlan a génsebészet aktuális kérdéseiben. Pedig egy természettudósnak könnyebb ismereteket szereznie a humán kultúra friss eredményeiből, mint fordítva. Vajon mién? GRASSELLY GY.: Amikor az Eötvös Kollégium igazgatója voltam, bölcsészek és tétékások nemcsak együtt laktak, de sok közös programot is szerveztünk. Amikor mondjuk egy film kapcsán kérdések merültek fel. a bölcsészek kvázi profi módon közelítették azt meg, a természettudományi kar diákjai egyéni benyomásaikat, nem mindig szakszerű véleményüket mondták cl. Ellenkező esetben nem volt reakció. Tény, hogy a természettudományok ismerőinek könnyebb bizonyos humán műveltségre, irodalmi, művészeti ismeretekre szert tenni, mint fordítva. De ezt ne varrjuk iskolarendszerünk nyakába. Az szerintem önképzés kérdése. KRISTÓ GY.: Nem biztos, hogy pusztán önképzésen múlik. Én azt hiszem, hogy a humán tárgyak közelebb állnak a mindennapokhoz, mint a természettudományoknak az igazán élenjáró, és divatos részterületei. Mondjuk a fizika alapvető törvényszerűségeit még a magamfajta bölcsész is ismeri, de már a génmanipuláció, a sebészet, a mangánkutatás vagy az algebra világa számomra alig megközelíthető. Azt gondolom, a természettudósok némileg előnyben vannak, mert ók a mindennapi élethez közelebb csó világhoz fordulnak akkor, amikor a társadalomtudományok vagy más humán ismeretek felé közelítenek. — Felmerült bennem a kérdés, nem lehet-e ennek oka, hogy nevelkedésünk, sót egész világképünk verbális ismeretekre épül? A természettudományok kevésbé verbálisak, vegyjelekkel, képletekkel, egyenletekkel dolgoznak, s ha ez nem fordítható le szavakra, nem fogalmazható meg nyelvileg, akkor számunkra érthetetlen? CSÁKÁNY B.: A vcrbalitás a te szóhasználatodban a hétköznapi nyelven kifejezhetót jelenti? Ha igen. akkor én etre azt mondom, hogy minden tudomány verbális, még akkor is. ha képletekkel dolgozik. Egy nagy grúz papnövendék és filozófus írta, hogy minden gondolat szavakon keresztül valósul meg. Amikor ezt először egyetemistaként hallottam, eszembe jutott a következő ellenpélda: képzeljünk cl hat szál gyufát, s ezeket rakjuk úgy össze, hogy négy egyenló oldalú háromszöget alkossanak. Aki érti, vagy már oldott meg hasonló feladatot, rögtön képes a sikerre. A folyamat, amelynek nyomán erre rájött, véleményem szerint nem önthetó szavakba. Csak maga a megoldás. Ám annak a viszonylag magas szintű gondolkodási folyamatnak íve semmiképpen. De önthetó bizonyos képekbe. Tehát ennek is megvan a maga nyelve, csakhogy nem a hétköznapi nyelv. S való igaz, hogy iskolai képzésünk elsősorban a hétköznapi nyelvre támaszkodik. Azok a'tantárgyak. amelyek más nyelvet használnak, félelmet vagy utálatot ébresztenek, ilyen mindenekelőtt a matematika, a kémia, s egyre inkább a biológia. A kettéválasztás így hagyományos, a félelem is az. De azt sem feledhetjük, hogy a humán kultúra alkotásaival — az, hogy legtöbbször csak felületesen — megismerkedhetünk pihenésjcllcggcl is. A természettudományok művelője, a gyakorlat embere egy bizonyos szinten reprodukálni is képes: beszél róla, emlékezik a képekre, fütyüli a dallamot. Nem alapszintű matematikával, kémiával, biológiával nem foglalkozhat — vagy csak ritka esetben — a humán szellemiségű ember egész napos munkáját kővetően könnyű, levezető tevékenységként. Foglalkozhat esetleg természetjárással. de az még nem természettudomány. A kategóriák néha félrevezetóek. Mondhatnám, a matematika az antropológia része, merthogy azzal foglalkozik, milyen szigorú körvonalazható formákban megy végbe a minket körülvevő valóság felfogása az emberi tudatban. A világ felfogásának legszigorúbb és törvényekben legfeszesebb önthetó része a matematika tudománya. — Valóban oldódnak a merev határok, hiszen ezek szerint a matematika közelebb van a művészetekhez, mint a hagyományos értelemben vett természettudományokhoz. KRISTÓ GY.: Veszélyes vizekre eveznénk, ha minden humán foglalatosságot a tudomány szférájába emelnénk. Attól, hogy valaki otthon háziBESZÉLGETÉSEK AZ AKADÉMIAI KLUBBAN (5.) A szellem és a szerelem...55 Regi beidegződés osztja a világot cs lakóit is humán és reál szférára. Más szavakkal az elmélet, illetve a gyakorlat, filozofikusahhan az alap és a felépítmény féltekéire. Az egyre nyilvánvalóbb, miszerint a régi polihisztorok, reneszánsz embertípusok ideje lejárt, a fejlődés hétmérfőldes csizmái kikényszerítik a specializáciőt. Gyakorta már az egyazon tudományág képviselői sem értik egymás szavát, részterületeik annyira sajátos terminológiát igényelnek. Vajon valódi igény-e, hogy a korszerű műveltségnek egyszerre legyen része a humán világ és a legújabb természettudományos ismeret; feloldható-e az ellentmondás e kétféle megközelítés között; építhető-e mindkét felől járható híd a távolodó földrészek között?! Ezek a kérdések alkották ötödik beszélgetésünk témáit, melyeknek résztvevője volt Csákány Béla a matematikatudomány doktora, Grasselly Gyula akadémikus. Karácsonyi Sándor az orvostudomány kandidátusa, Kligl Sándor szobrászművész, Kristó Gyula a történettudomány doktora. muzsikál, még nem zenetudós; attól, hogy valaki esténként szépirodalmat olvas, még nem irodalmár. Fel kell hívnom a figyelmet arra. hogy a humán tudományoknak és a humán kőibe tartozó foglalatosságoknak a vá- 1 lasztóvonala kevésbé mereven és határozottan van meghúzva, mint a természettudományokban a lapos igazságok és a tudományos igényű teljesítmények között. Nem véletlenül osztják Nyugáton előszeretettel a társadalomtudományokat kemény és lágy ágazatokra. Sót. egyes nézetek a lágy tudományágak tudományjellegét is megkérdőjelezik, mondván, hogy a rnúvészettudományokhoz a pusztán egzakt módszereken túl többre is szükség van, mint például intuícióra, empátiára, stb. Tehát a tudomány szféráján kívül eső dolgokra. KARÁCSONYI S.: Mindaz, amiről mi most itt beszélgetünk, szoros kapcsolatban van az iskolai neveléssel, a civilizációval, a szélcsen értelmezett kultúrával. A második világháborút követően egész oktatási és nevelési rendszerünket a cyltudatosan irányított természettudományos műveltség elterjesztése jellemezte. Még az úgynevezett humán gimnáziumi osztályokban is. Úgy tűnik, a civilizáció kikövetelt mindenkitől bizonyos természettudományos ismereteket. Még a művészektől is. A szobrásznak ismernie kell az antropológiát, a zenészeknek a hangok fizikáját. Szokolay Sándorral beszélgetve tudtam meg, hogy a Zeneművészeti Főiskolán a zenei képzéssel elválaszthatatlanul milyen ismeretanyagot szükséges elsajátítani egy-egy növendéknek a hangok fizikai törvényeiről. Vagy, a civilizáció függvényében, aki automata mosógépet. videorendszert. számítógépet működtet. bizonyos fokig ismernie kell az elektronikus vezérlés alapelveit. Nem elég a gombot elfordítani vagy benyomni. E mostani irányzatot olyan komplexebb szemléletnek kellene felváltani. melyben visszanyeri presztízsét a humán műveltség. Megszerzésének még ma is leghatékonyabb eszköze az olvasás. Csakhogy, tudnak-e a ma generációi olvasni? Úgy, hogy az ne fárasztó munka, hanem természetes eszköz legyen számukra. — A sok érdekes megjegyzés közül hadd emeljek ki kettőt. Mindkettő immár szlogen-hatású. Az egyik, hogy a civilizáció megöli a kultúrát; a másik hogy művészet nélkül ugyan lehet élni, de minek. KLIGL S.: Egyre inkább úgy érzem, szakmánk is, és müvelói is deffenzívába szorulunk. Ennek nemcsak az az oka. hogy a természettudományok kihívása nagy kérdések elé állít valamennyiünket. Vagy. hogy a civilizációs eredmények következtében elsivárosodik életünk, hogy sokkalta népszerűbbek a sikeres tudósok, mint a sikeres művészek. Én szoborkészítés közepette szintézisre törekszem. Mániám, rögeszmém, hogy ha portrét csinálok, abban kifejezzem nemcsak az illető személyiségét, de magamat gondjaimat is. Tudom, hogy van csont rendszer, egészséges és beteg sejtek szövetek és izmok, ám ez a szoborké szítés közben nem kérdés. Talán vala hol az ujjaimban ismeret, bennem ér zés. Ugyanúgy, ha kezembe veszek egy ószi falevelet, nem a szövettan és a fotoszintézis jut eszembe róla. Borzasztó irigy vagyok a kémikusokra, fizikusokra, biológusokra, mert népszerűbbek, ismertebbek és elismertebbek. mint mi. Szent borzadállyal és kétségbeesve veszem ezt tudomásul a magam békaperspektívájából. KRISTÓ GY.: Válasszuk külön az értéket és a népszerűséget, mert könynyen vakvágányra futhatunk. Ténykérdés. hogy a Nobel-díjra szóba hozott Gyarmati professzor — akit már emlegettünk beszélgetésünk során — népszerűsége töredéke mondjuk a Zalatnay Saroltáénak. — A valódi érték viszont a népszerűség segítségével demokratizálódhat. Egy köztéri szoborral százezrekhez lehet eljuttatni művészi üzenetet, gondolatot, érzelmet. Ez óriási lehetőség, keveseknek adódó alkalom. KLIGL S.: Nem egyszer tapasztalhattam, hogy amikor egy természettudós bemutatkozik, nem mosolyognak elnézően (?), megértően (?), megbocsátóan (?), mint amikor azt mondom: szobrász vagyok. S gondolom, így van ezzel a színész, a költő, a zongorista is. Elszomorodom, ha azt tapasztalom, hogy a portré, a köztéri szobor egyre kevésbé társadalomformáló eró, kompromittálódik mindenfajta művészet, s már nem az a kérdés és a tét, hogy az én térformáló, környezetrendező vagy -szennyező tevékenységemnek van-e visszhangja, hanem annak a tudomásulvétele, hogy a mindennapi élet népszerűségi listáján igencsak hátul kullogunk. S amikor elkezdek gondolkodni a természettudósok huszadik századi diadalán, eszembe jut az avantgard, ami mással nem is magyarázható. mint azzal, hogy a tudomány példáin maga is elkezd analizálni. Á festő már nem is akarja megfesteni a képet, csak annak vázát, szerkezetét, utalásait. hozzá fúzódó asszociációit... GRASSELLY GY.: Attól tartok, a természettudományok azért népszerűbbek, mert praktikusabbak, közelebb állnak az emberek mindennapi dolgaihoz. Ám, ha csak természettudományok léteznének és visszaszorulna a humán kultúra és igény, akkor a falanszter veszélye fenyegetne. Sok minden hasznos és praktikus lehet az emberiség számára, de ez még csak civilizáció, nem pedig kultúra. — A fő kérdés számomra változatlanul az, képesek vagyunk-e olyan komplex ideált megfogalmazni és a hozzá vezető módszert kimunkálni, amely a teljes emberi élet zálogát nyújtja. Van-e olyan harmónia, melyben a maga helyén és szintjén van jelen a praktikum és az érzelem, a gyakorlati ismeret és a szép, az igaz, a művészi iránti igény? KARÁCSONYI S.: A dolgok nyitját változatlanul az olvasás rangjában, szenvedélyében, lehetőségében látom. A fekete városból Zsurzs Éva rendezett nagyszerű televíziós filmet. Sikerült és népszerű alkotás volt. Csakhogy felmentést adott Mikszáthból. Mert ezek után ki veszi a fáradtságot. hogy elolvassa a regényt?! S én a fiammal való vitáimból tudom, a húszévesek korosztálya nem veszi kezébe ezután a könyvet. Pedig állíthatom, hogy az olvasás fáradtsága egy idó után az olvasás gyönyörűségébe csap át. Semmiféle adaptáció sohasem keltheti életre olyan gazdag részletességgel az író világát, mint maga a regény. Mert az olvasás művészetének alappontja az absztrahálás kényszere és csodája. Melynek során elképzelem a környezetet. arcot adok a szereplőknek, szurkolok a szimpatikusoknak. A megjelenített mú megfoszt ettől az élménytói, hiszen készen szállítja a figurákat, helyszíneket, környezetet. S ennek az abszrahálási készségnek hiánya szüli azokat a megjegyzéseket, hogy teszem azt Bajcsy-Zsilinszky Endre nem is így nézett ki. Szántó Kovács Jánoson mindig fényesre suvickolt csizma volt. Ebben a közegben a valódi művészet versenyképtelen. Viszont akad egy múvészréteg, mely a közízlés kiszolgálója, képeit, szobrait a fizetőképes kereslethez igazítja. Ez a civilizáció merénylete a kultúra, a művészet ellen. — Döntő mértékben egyetértek, de két megjegyzésem van. Zsurzs Éva azt nyilatkozta a televízióban, hogy A fekete város vetítését követően ugrásszerűen emelkedett a Mikszáth-regényeket vásárlók száma, (az elolvasásról nincsenek adatok) tehát a folyamat fordítva is igaz lehet. Ám például Esterházy Péter munkáit, ha akarom szövegtextusait, olvasva már nem Mátra-alji tájakat, romantikus alakokat kell elképzelnem. Ez egy más típusú irodalom. ami egyrészt nehezen transzponálható, másrészt a megértéséhez újszerű befogadói attitűdre van szűkség. Ez már majdhogynem matematikailag modellezhető nyelv. CSÁKÁNY B.: Én úgy látom, hogy Mikszáth képei hagyományos képek, Esterházy képei holografikus ábrák. — Pontosan és lényegretöróen fogalmaztál. Ez utóbbihoz viszont fel kell készülni. A közízlés és a modern, vagy szerencsésebb szóval korszerű művészet között egyre nyílik az ízlésolló. Lépéshátrányunk vagy százéves, és reményűnk alig nemhogy a felzárkózásra, de a közelítésre sincs. KRISTÓ GY.: Mi a legmodernebb természettudományos vívmányok mindennapi megjelenésének fogyasztói vagyunk. Viszont a modern társadalomtudományok és művészetek vonatkozásában nem vagyunk fogyasztók. Erről a tapasztalati alapról kell szemlélnünk a kérdést. S ehhez még az is hozzátartozik, hogy minél többen élvezzük a civilizáció áldását, annál kevesebben értjük az azt létrehozó tudományt. Természetesen azt a megállapítást. hogy az olvasás mindenekfölött. nem tudom felülmúlni. — Meg alulmúlni sem, hiszen riasztó jelzéseket kaphatunk például a szakmunkástanulók olvasási vergődéseiről. KARÁCSONYI S.: Sőt. az egyetemre 112 ponttal bekerült hallgató azért nem képes eredményesen tanulni. mert olvasási problémái vannak. KRISTÓ GY.: Még egy mondat az olvasásról. Egyik ismerősöm, Miklós Pál szenvedélyesen magyarázta, addig nem léphetünk előre ezen a téren, amíg kínai mintára a szóképolvasást szorgalmazzuk. Olvasni megtanítani komplex pedagógiai feladat. A másik megjegyzésem: az elmúlt évtizedekben olyan átrendeződés ment végbe, mely nemhogy közömbös, hanem egyenesen ellene hat a művészeteknek, a humán tudományoknak. Ez az új értékrend a tudni nem érdemes dolgok tudományává degradálja a művészeteket. a társadalomtudományokat. Ugyanakkor nem választanám élesen külön, hogy van egy prosperáló természettudományos műveltség és egy háttérbe kényszerített humán kultúra. Az olló a műveltség és a műveletlenség között nyílik. Hazánkban gyakorlatilag újratermelődik az analfabétizmus. Széles tömegek élnek az ösztönlét szintjén mindennapi gondokkal küszködve, s nem érinti meg óket a tudatosság szintjén semmiféle műveltségi mozzanat. KLIGL S.: Pedig tömegesíteni igyekeztük a kultúrát, elkövetve azt a hibát. hogy sutba akartuk dobni többek között Munkácsy örök érvényű erdó részletét és tölcsérezni igyekeztük az úgymond moderneket. Éttól a szótól még a hátam is borsózik. Mert leszóljuk ugyan Munkácsyt, de modernnek ítéljük kortársait, Marxot és Engelst. Holott valamennyien, egyiptomi és görög bölcsek, a reneszánsz polihisztorok, a múlt századi művészek érvényes üzeneteket — de nem dogmákat! — küldözgettek a jövőnek. Nekünk is! Egyáltalán a művészet csak az utóbbi századokban vált kiállítási áruvá, s az ismét más kérdés, hogy a műkereskedelem miként manipulál a művészettel. Sovány vigasz, hogy József Attila Ódáját senki nem veheti meg, s viheti haza egy versaukcióról. — Az égetó probléma ma a tudományok művelói számára, hogy a specializáció szinte már atomizálja a tudományágakat is. Egyre szűkebb terrénumot, de minél mélyebben megismerni — ez a mai tudomány iránya. KRISTÓ GY.: Véleményem szerint tudományt művelni csak egyre mélyebbre ásva lehet és érdemes. Viszont a köznapi, az átlagmúveltség feltételezi. hogy miHél szélesebb ismereteim legyenek. A kettő együtt szinte képtelenség! Világosan kell tehát látnunk és megértenünk, hogy egyfajta kibékíthetetlen ellentmondás szorításában élünk. — Vajon a mindennapi életünk szinterein, baráti társaságban, munkahelyi összejöveteleken inspiráljuk-e megfelelő módon a komplexebb világszemléletet, érdeklődünk-e egymás munkája, gondolkodása, tudománya, művészete felől? KARÁCSONYI S.: Jövevény vagyok Szegeden, itt kapom a kenyerem, érzem a tisztelet és megbecsülés gesztusait, de néha szégyenkezem, amikor egy-egy társaságban az értelmiség kiváló képviselői családi pletykákkal, házasságszédelgésck és nőügyek sztorijaival ütik agyon az idót. Áhelyett. hogy felismernék: a társasági élet a művelődés legmagasabb színtere. Ezekben a társaságokban legföljebb ételreceptek, síemlékek, munkahelyi perpatvarok kerülnek szóba. S nincs ez másként azokban az országokban sem, ahová van szerencsém rendszeresen visszajárni. KLIGL S.: Azt hiszem ebben az országban sokat csalódtunk egymásban. Sandaságra és ószintétlenségre késztetnek a múltbéli keserű tapasztalatok. Atomizálódunk, a társaságok legfeljebb egy vacsorameghívás idejére verbuválódnak. Szoktám kérni: ebédre hívjanak, nem egészséges este enni! S megfigyelhető egyfajta feszélyezettség, bizonytalanság egymás iránt, egymás munkája, szakmája, hivatása iránt. Féltjük magánszféráink sérthetetlenségét, képtelenek vagyunk az őszinte emberi kapcsolatokra. így aztán nemhogy közelednénk egymáshoz, s ezen keresztül erősödne természettudomány, társadalomtudomány és művészet egysége, de, mint ahogy már említettük, nyílik az olló... TANDI LAJOS 1