Délmagyarország, 1988. május (78. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

Szombat, 1988. május 7. DM] [ magazin © Bérreformkor A nagy nemzeti menetrend szerint az adóreform súlyos szerelvényeit a bérreform tehervagonjai követik. Ma egyelőre az a kérdés, hogy milyen alapelvek szerint kell majd összeállítani a kocsikat, s ha a sok tengely összekapcsoltatott, akkor hová kell váltókat és mely helyekre kell tilos jelzéseket fölszereltetni. Azt talán már tudjuk, hogy mi az irány, hiszen a legkisebb állomás forgalmistája is fújja a teljesítmény szerinti bérezés szép, megvalósíthatatlan szajkószólamát. De a cél elérésének módján sokat rágódunk még. Természetes, hogy a legkülönfélébb módon közelítünk ehhez a kérdéshez, de a legelsők között érzelmileg: saját munkánk alábecsültségét vesszük alapul. Ilyen módon a leginkább érthető viszony a legkevésbé értékelhető szempont: átfogó, koncepciózus gondolatsor megteremtésére nem indulhatunk el a személyesség rajtpontjáról. A másik szempont a közgazdászoké. Hazánkban - hol az egy négyzetkilométerre jutó közgazdászok száma már a költőkével vetekszik — egyre terebélyesebb szakmai vita zajlik a bérreform alapelveiről. Nem lévén gazdasági szakember, csak a magam zsurnaliszta szintjén tudom közvetíteni a bennem tudatosult szintézist. Talán távolinak tűnik a kezdet, de el fogunk jutni a zsebünkig! Tehát: ha sok „eredeti" elképzelés ellenére a szocializmusban van pénzforgalom és piac, akkor azt is természetesnek kellene vennünk, hogy a társadalmi formáció szükségszerű eleme, sót lényege a verseny. Ha pedig elfogadjuk a versenyt, akkor — a bérreform felé lépve — el kell fogadnunk azt a szemléletet is, hogy a bér teljesítmények harcából, s nem a bürokratikus hatalom ajándékozási kedvéből származik. Ennek társadalmi szintű elfogadtatása — többek között — azt hozná, illetve tételezné föl, hogy a gazdálkodó szervezetek számára versenysemlegességet biztosítva fölszámoltatna sok-sok adózási és szabályozási különbség. Az egyenló feltételek között versenyző szervezetek azután önmaguk dönthetnének a belső érdekeltségi rendszer kialakításáról. így a vállalatokon belül is verseny alakulhatna ki nagyobb nyereségérdekeltségi pozíciókért, azaz a magasabban kvalifikált munkakörökért. Talán kapkodó ez a kívül-belül verseny... Egy, a föntebbinél távolabbi szempont siethet segítségünkre. Ha azt a kérdést tesszük föl, hogy versenyképes-e a szocializmus, akkor egyszerre két dologra kell figyelnünk: egyrészt érvényes vá. lasz-e a kapitalizmus kihívó kérdéseire a szocializmus, másrészt ez a rendszer lehetőséget teremt-e a versenyképes árucikkek előállítására? Mindkét kérdés — csöppet sem egyértelmű válaszában benne kell lennie annak a gazdasági alapigazságnak, hogy a gazdálkodás elsó számú mércéje az ár, nemzetközi piac esetén a világgazdasági ár. Amennyiben az árképzésbe a gazdaságon kívüli erók tartósan beleszólnak, akkor megbízhatatlanná válik a mérce, például a bér esetén is. így tehát eljutunk a korlátozott gazdasági igazságok földjére, ahol már nem lehet egyértelműen szólni semmiről. Mi tehát a válasz? Hogy is állunk a versennyel? Elóbb tiszta piaci viszonyokat kell kialakítani, azután beszereltethetjük az új mérőeszközöket. Miként a társadalom egyéb területein is tiszta döntési és felelősségi viszonyokra van szükség ahhoz, hogy végre nevén lehessen nevezni a létezó folyamatokat. És a vállalaton belül miféle versenyérdekeltségi pozíciót említettem? Arra igyekeztem utalni, hogy a túlzott bérkiáramlást és a nyomában járó inflációt — a valódi teljesítményért járó bér helyes elvét követve — talán azzal lehet elkerülni, hogy a vállalati érdekeltséget személyessé téve határozott, írásba foglalt, garanciákkal védett egyéni és csoportos érdekeltséggel kellene kifejezni. Bármelyik nyereséges vállalatnál le-, hessen tehát munkabért, nyereségrészesedést és osztalékot fizetni a bér-, nyereség- és vagyonérdekeltség állami szinten is tisztázott alapjain. Ez azt is jelentené, hogy a munkaadók szabadon határozhatnának arról, milyen belső érdekeltségi rendszert alakítanak ki. Ennek pedig talán az is következménye lenne, hogy megváltozna a vezetők kiválasztásának rendje. Ez a körülmény azt jelzi, hogy a bérreform nem csupán függvénye a gazdasági és politikai reformnak, hanem egyik hajtóereje is. Ennek az alapigazságnak a kimondása nem takarhatja el a fölmerülő kérdéseket: a bérból élónek meddig kell várnia ahhoz, hogy — akár munkája jobb megszerzése által — kialkudott magasabb bére öszsze kapcsolódjon a teljesítmény emelkedésével? A népgazdaság adhat-e bérelóleget az infláció veszélye nélkül, vagy érvényben marad a „dolgozz többet azonos jövedelemért" elve? Ki kezdje tehát a változtatást? A vállalati bérkifizetést szabályozó kemény, limitáló rendszer fenntartása — mint antiinflációs kaloda — nem nyomorítja-e meg magát a nyereségérdekeltséget? Egyáltalán: a fogyasztás, a termelés vagy a piac legyen a gazdálkodás motorja? Mielőtt végképp belebonyolódnék a kérdésekbe, a későbbieket távolról szemlélő ajánlásait vetem papírra: minél több, minél hevesebb és tárgyszerű vita zajlódjon a bérreformról a hozzáértők között! Szülessék tehát komoly politikai döntés a gazdaságról, hogy azután a politika végleg kivonulhasson a piaci törvények világából. Liska Tibor 24 éve papírra vetett szavaival: „A társadalmi járadék meghatározásával a vállalkozók és a bankok nyereségrészesedési rendszerének megállapításával, az általános pénzügyi, illetve gazdasági jogrendszer előírásaival a szocialista államnak összehasonlíthatatlanul jobban be kell avatkoznia a gazdasági élet rendjébe, mint a tulajdonviszonyokat tisztelő kapitalista államnak. A gazdaság konkrét irányításába azonban még a lehető legliberálisabb tőkés gazdaságpolitika mértékéig sem szabad belefolynia. " Eleddig a vállalati keretek között dolgozók bérviszonyairól volt szó, mintha a jó szakmunkás és a termelést irányító értelmiségi lenne csupán az alulfizetettek nagy csoportjában a megnevezhető. Pedig szólni kell azokról az értelmiségi rétegekről is, melyek képviselőinek fizetését már nem csupán a fejlett országokban, hanem a fejlődés útját járó ázsiai társadalmakban is mesterségesen tartják magasan, hogy a tanári, orvosi, kutatói pálya tekintélye, vonzereje inkább gyarapodjon, mintsem sérüljön. Alábbi megjegyzéseimben leginkább róluk, a mind kiszolgáltatottabb értelmiségről lesz szó. Néhány napja egy megalázóan alulfizetett értelmiségitói hallottam — azt a fontos szempontként is fölfogható összegzést —, hogy minden társadalom olyan mértékben fizeti meg polgárait, amennyire fontosnak tartja a munkájukat. Itt természetesen a bérből és fizetésből, élőkre szabad csak gondolnunk, hiszen ha a jövedelmi viszonyokat vennénk alapul — mármint, az elóbb említett mérési módszerekhez —, akkor az derült ki, hogy egyes kisvállalkozókra van leginkább szüksége a szocialista társadalomnak. Hiszen a megvalósult és törvényesen elérhető magas jövedelem hazánkban néhány komoly művész és kutató mellett a kommersz előadók, zeneszerzők, szövegírók és — tömegesen — a vállalkozók köreiben érhetó el. Ha viszont közvéleményt kutatnánk és azt tudakolnánk, hogy mely foglalkozások művelőire van leginkább szüksége ennek, illetve bármely társadalomnak, akkor a táncdalszövegek szerzőjét és a butikost megelőzné egy sereg közvetlen termelő szakma, no meg az orvos, a tanár és a mérnök; a kiemelkedő tudás tartós hordozói. Hogy valami valahol léptéket veszített, az vitathatatlan. Éppen ezért vetődhet föl e probléma megoldhatóságának a kérdése. Ezt a gondot ugyanis nem kezelni, vitatni és megközelíteni kell, hanem megoldani. Legyen tehát szemmel látható és pénztárcával érzékelhető alá-fölérendeltségi viszony a munkakörök között, és ennek következtében minden egyes teljesítmény a megfelelt, nem felelt meg mérlegén ítéltessen meg! Emelkedjen hát gát a selejt, a majdnem-jó termék elé, ám minden elfogadott munka kapjon tisztességes honoráriumot! Önmagukban lózungok ezek a mondattá hizlalt jelszavak. Néhány vékonyka tény helyettük: megbízást kap az elismert szakember egy főiskolai jegyzet elkészítésére. Munkája mellett, szabadidejét is gyakran föláldozva elkészíti egy esztendő alatt azt a müvet, melyből minimum egy évtizedig hallgatók ezrei fogják tanulni az adott tárgyat. Átveszi munkája bérét, s ha eléggé erós hozzá, kiszámolja, hogy órabére pár forint volt. Szintén könyv, terjesztéssel fűszerezve. Szerzőnk sikerkönyvet írt, napok alatt elkapkodták szelleme termékét. A kiadó nagyon jól járt, legalább egymilliót nyert a bolton. A terjesztő minden példány után hat-hét forintot keresett. A szerzó illetménye éppen, hogy elérte a példányonkénti hetven fillért. Kérdés: ki van kiért, azaz: ki hozta az üzletet? Hasonló kérdés tehetó föl a következő példa kapcsán is, melyben a társadalmi hasznosság torzult alapképletei is a napvilágra kerülnek. Timiké, az újgazdag szülők kislánya iskolába kerülvén alig-alig árul el olyasmit, ami tudásnak nevezhető. A tanítónő fölajánlja segítségét, azaz nyugdíjba vonult, ám aktív kollégája évtizedek alatt fölhalmozott tudását, tapasztalatát: hátha szóra bírható Timiké. Már-már megegyeznének de újgazdag szüló sokallja a negyvenforintos óradíjat. A szellem embere már-már szégyenkezve jár-kel. Mi az ó tudása? Mit ér ó maga, ha örökölt és hagyományos társadalmi státusát már nem tudja belakni? Külön bekezdésbe from: nem a nagyságos urakról beszélek. De: miért cselédek a szellem méltóságosai? Miért kisemmizettek a tudás nagybirtokosai? És miért lehetnek itt-ott kiskirályok az intelligencia béreslegényei? Legalább ezekre a kérdésekre kell választ adni ahhoz, hogy ne rossz sorrendben csatlakozzanak majd egymáshoz a bérreform vonatjai. Van elég terhe a valóságot követni kívánó átrendezésnek, ne kelljen az elsó állomáson tolatómozdonyokat beállítani! Magyarul: a társadalmi szükségesség mércéjét ne a társadalom szűkössége állítsa be, hanem a közösen megfogalmazott cél mindenre figyelmes szelleme. DLUSZTUS IMRE Kincs van Kapuvár alatt Kapuvári városkép Kapuvár szülötte, Pátzay Pál, a világhíres szobrászművész gyakran hazalátogatott. Egy ilyen alkalommal tanúja voltam a város vezetőivel folytatott beszélgetésének. A szobrász a tóié megszokott kópés mosoly közepette jegyezte meg: Kapuvárról szerte az országban beszélnek. Ez a város ugyanis az érszűkületben szenvedők Mekkája. Pátzay megjegyzését — amely időszerűbb, mint valaha — idézte a napokban Nagy András, Kapuvár tanácselnöke és Ballagi Farkas, a Kapuvár Városi Kórház érbeteg rehabilitációs osztályának vezetó főorvosa. Tólc tudtuk meg, hogy az 1967 óta múködó 41 ágyas osztályon más intézetekben kivizsgált, vagy a már operáción túlesett végtagi érbetegek kapnak utókezelést. Az itt kezelt érbetegek 80-82 százaléka gyógyultabb lesz, csökkennek a panaszok, növekszik a járótávolság. 1975-tól 1984-ig összesen 5237 érbeteget kezeltek az osztályon , akiknek járástávolsága az érkezéskor 269, távozáskor pedig már 462 méter volt. Ha Pátzay mester élne, bizonyára örömmel venné tudomásul, hogy napjainkban már másfajta gyógytényezó is vonzza a kül- és belföldi turistákat Kapuvárra. Az 1960-as években a geológusok olaj után kutattak Kapuváron, de meleg vízre leltek. A kapuvári Töváll azonnal felismerte a meleg víz hasznosításának lehetőségeit, és termálkutat fúratott, a vízzel pedig üvegházait fűtötte. A város vezetői már akkor elhatározták, hogy a termálvíz másodlagos hasznosítására fürdót építtetnek a kút környékén. A megvalósításra példásan összefogott a város lakossága az üzemekkel, a gyárakkal. A Gyór és Környéke Vízmű Vállalat 3,2 millió forinttal támogatta a fürdő létesítését. 1974-ben bekerítették a fürdő területét, 1981-ben átadták rendeltetésének az elsó 16x25 méteres medencét. A termálvizet ekkor még csak az ivóvíz melegítésére használták, közben parkosították az 5,2 holdnyi területet. Egy év múlva elkészült a 10x20 méteres tanmedence. PUSZTAI ZOLTÁN Ott gubbaszt azóta is... Erkélyünkön napok óta egy átlőtt szárnyú galambot istápolunk. Lábujjhegyen közelítve felé: cirokseprőről szedett magot, műanyag tálkába loccsantott vizet juttatunk neki; fehér porokkal szórjuk a golyó roncsolta felületet, cseréljük az elszíneződött kötést. Útban hazafelé, a rejtekhellyel nem kecsegtető bitumenen találtunk rá. Rövid hajsza után kezünkre adta magát; kimerülve, bénán lifegő szárnnyal, hiábavalónak találta a további menekülést. A seb pár órás lehetett csupán. Félig alvadt vércsomók tapadtak a pihetollakon; szinte hallottuk, amint a parányi ólom süvít — Ahová tettük, ott gubbaszt azóta is. Messze ürülék púpozódik alatta, nem hagyja el a négyzetméternyi területet. Titkon azt reméltük: előbb-utóbb szárnyrakap. Mint annyiszor, csalódnunk kellett megint, Egy hirtelen mozdulattól riadva a macskák elé vetette magát. Tehetetlenül, madártávlatból figyeltük, ahogyan cafatokra tépik, ahogyan belét ontják a csontokon köszörült fogak. A bűnbánat nem segít; ronggyal, súrolókefével ügyeskedünk — feketére festve lelencünk tollait: károgni tanítjuk egymást. Látjuk, ott gubbaszt azóta is, csőre az eljegesedett mozaikokon kopog — A szakemberek többször megvizsgálták az 1630 méter mélyról feltöró, percenként 550 liter, 67 fokos meleg víz minőségét. Már ekkor felsejlett: kincs van Kapuvár alatt. Kis idó múlva lajtkocsival vitték a vizet a kórházba reumás betegek fürdetésére, rövid időn belül tapasztalhatták gyógy hatását. Megkezdődtek a gyógyvízzé nyilvánítás eljárásai is. Az Egészségügyi Minisztérium Országos Gyógyfürdő igazgatósága különböző laboratóriumokban vizsgáltatta, s 1986-ban gyógyvízzé nyilvánította a kapuvári hévizet. Idézet az indoklásból! „A termálkút vize Sok oldott sót tartalmazó alkálihidrogén karbonátos és kloridos hévíz, amely jodid-iontartalma következtében a jódos gyógyvizek közé sóról ható, bromidtartalma is jelentós." A Kapuvárra látogató szakemberek pedig hozzátették az indokoláshoz, hogy a kapuvári gyógyvíz jodidtartalma magasabb mint a hévízié. Nem csupán reumatikus, hanem légzőszervi és vérkeringési zavarok gyógyítására is kiválóan alkalmas. Mindent összevetve Közép-Európa egyik legjobb gyógyvize. A légzőszervi megbetegedésben szenvedőkre is gondolt a tanács, a fürdő területén már üzemelteti az úgynevezett légzóhelyet. A VII. ötéves terv időszakára újabb nyolcmillió forint támogatást ígértek a kapuvári üzemek. Úgy tervezik, hogy a 400 négyzetméternyi gyógymedencét befedik. Öltözőket, kiszolgáló egységeket létesítenek. Hangulatos, közkedvelt kis étterem már múködik a fürdó területén. A városi tanács az elsó kút közelében újabb kutat fúratott, amelyből 1800 méter mélyról, percenként 700 liter 70 fokos meleg víz tör fel. Gyógyhatása hasonló az elsó kút vizéhez. A második kút meleg vizével fűtik az egyik kapuvári lakótelep 230 lakását, s természetesen gyógyvízzé nyilvánítása után ugyancsak a gyógyítás szolgálatába állítják. A kapuvári fürdőtelep a GyőrSopron közötti műúttól 600 méterre van, a lehetó legkönnyebben megközelíthető. A gyógyfürdő mellett — a Ciklámen Touristtal közösen — 250 személyes, 3 csillagos kempinget létesítenek. A gyógyfürdővel szemben 5 hektárnyi területet pedig a majdan felépítendő gyógyszálló helyének jelölték ki. A kapuvári gyógyfürdőnek már külföldön is híre van. Szombaton és vasárnap osztrák és NSZK-rcndszámú személygépkocsik, autóbuszok állnak a fürdó környékén. Egy NSZK-beli vállalat megbízottjával már több ízben tárgyaltak a kapuvári vezetók gyógyszállóépítésról. A gyógyszálló betegei nemcsak a termálvizet, hanem a kórház érbeteg rehabilitációs osztálya gyógyító tevékenységét is igénybe vehetik. Kapuvár tehát soha nem látott fejlődés és idegenforgalom elé néz... IMRE BÉLA