Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

167 Szombat, 1988. április 30. DM| magáin Mondja meg valaki...? Jól meglódult velünk és körülöttünk a világ. Izgalmakban, feszültségekben élünk. Odavan a szocializmus dajkáló nyugalma is. A világ ege kékebb ugyan valamivel, de kisebb horizontokon gyakoribb a borulás. És a prognózisok sem túl rózsásak. Még mindig sok a kell, a muszáj, a nem lehet. Nekilendülünk, nekikeseredünk, próbálgatunk, keresgélünk — egyelőre igen botladozva. De jó lenne most valami nagyszerű, okos határozat! De kellene most valami mindentudó gyülekezet! Pedig ennyit még nem foglalkoztunk magunkkal. Minden fórumon a megkapaszkodás, a megoldás lehetőségeit hajkurásszuk. Optimizmus vékonyan sugárzik, de még itt-ott fölragyog; inkább a csöndes és kesernyés lemondás sistereg. Talán itt van közöttünk azért a szándék is, s talán izmosodik is. Sokan parancsra várnak: mondja meg valaki, mit kell tenni és nekikezdünk! Mondja meg valaki... Ilyenkor mindig egy helyre nézünk. Igen! Mondják meg. hozzák határozatba, hirdessék ki — s mi majd felsorakozunk. Természetesen a pártról beszélek. A pártról, amelytől megszoktuk, hogy drámai helyzetben is világos elemzéssel, magával ragadó programmal. a végrehajtás magas fegyelmével szolgál. És most a párt is menynyi mindent elölről akar kezdeni vagy másként akar folytatni. Tavaly nyár óta egymás után vitatják a taggyűlések a hatalmas témákat: stabilizálási és kibontakozási program, a párt belső élete, az ideológiai helyzet, a vezető szerep és a politikai intézményrendszer, legújabban pedig az országos értekezlet állásfoglalásának tervezete. Csoda, hogy nem fárad bele a gondolat. Pedig nem. Parázs viták zajlanak taggyűléseken, vb-üléseken, pártbizottságokon. Ki gondolta volna, hogy a jórészt megszokottá, mechanikussá vált, rutinszerű futamok után hirtelen ennyi energia szabadul fel ezekben a politikai kohókban? Most megint tanúi lehetünk: a szocializmusért való felelősség történelmi alkalma határozottan az eszme köré tömöríti a kommunistákat. Miért beszélek történelmi alkalomról? Mert valami egészen más, egészen új pályára terelte vagy tereli a história a szocializmust. Régóta tapogatjuk mi már ezt a témát, fölismeréseink nem vadonatújak, de mióta a szocializmus szülőhelyén is elemi eróvel nyert teret a megújulás igénye; s miután az új társadalmi formáció veleszületett előnyei és tartalékai kimerülőben vannak — egyesegyedül ez marad. Most is a pártra figyel a társadalom. Országos értekezlete lesz hivatott, hogy pontos és szigorú helyzetelemzést adjon, tevékenységét megújítsa, a társadalom élén hatásosabban és hatékonyabban gyakorolja vezető szerepét, motorja legyen a szocialista építésnek, kezdeményezője és szervezője a stabilizációnak és a kibontakozásnak. Igen, társadalmunk fölnéz a pártra. Odanéz, amikor azt az elvárást fogalmazza, hogy: mondja meg valaki!... A pártértekezlet elótt különösen nagy a várakozás. Több elvtársam föl is emeli a mutatóujját a viták hevében és a tapasztalat bölcsességével hútögeti az elméket: ne gondoljuk. hogy egy pártértekezlet mindent megold és mindent megmond! És bizony igaza lehet. Sót, bizonyosan igaza van. Mégis azt mondom erre, hol magamban, hol hangosan: ne tessék engem eleve lebeszélni! Ez a pártértekezlet igenis sok kérdésünkre meghozhatja a választ. Pontosan az előzetes viták ismeretében merem ezt mondani. Ennyi gondolatot régen kötöttünk kévékbe. Ennyi szép indulatot régen kazaloztunk. Ennyi önbírálattal igen régen éltünk. Ennyi -„külső" hozzájárulást nem minden vállalkozásunkhoz kaptunk. Egy-két fölemelt mutatóujjért nem adom oda magam sem legszebb reményeimet. Annyit mindenki tud már, hogy gazdaságunk, anyagi helyzetünk nem fordul meg az alatt a három nap alatt. Attól, hogy az egész országból öszszehordjuk e fórumra minden bölcsességünket, még nem lesz kevesebb az adósságunk, sem több az elosztható nemzeti jövedelmünk. Azzal már meg kellett barátkoznunk, hogy néhány szigorúbb esztendő fölvállalása nélkül a szerényebb biztonságot is kockára tennénk. De nagyon-nagyon vágyódunk arra, hogy ez az áldozat értelmes legyen. Nagyon-nagyon kell hinnünk s e fórum által és után meg is kell bizonyosodnunk abban, hogy van reális lehetősége a szocializmus lényegét hordozó vívmányok megőrzésének és megerősítésének; van ígérete továbbfejlesztésüknek. Lehetséges, hogy önmagukban már megszokottá és hétköznapian közönségessé váltak a szocializmushoz tartozó jeles kategóriák. Lehetséges, hogy az úgynevezett jóléti társadalmak közelségében nem is becsültük óket eléggé. De ha erodálásukat vesszük észre, persze hogy hangosan fölsikítunk. Hatvanöt-hetven éves nyugdíjasnak így sem mondhatom: várjon négy-öt évet, majd kicsit megerősödünk és akkor... Huszonévesek elótt sem lehet kiállni azzal: halasszátok el pár esztendővel családalapítási terveteket... S akkor még nem esett szó arról, hogy a két emlegetett generáció között sorakozik a nemzet valódi ereje! Tudom én, ez azért elsősorban mégis anyagi kérdés. Csak még senki sem válaszolt úgy igaziból — s a válasz felelősségét nincs máshová hárítani. Miként az is hozzátartozik: amíg sok helyen krajcározásra kényszerülünk, száz és százmilliók úsznak el a felelőtlenség, a hozzánemértés, az elvtelen kedvezményezések ingoványain. Magánvagyonok hájasodnak jogi praktikákon, befolyásos emberek gazdagodnak kierőszakolt kedvezményekből. Fölsajog egy réges-régi mániám. A tartalma ennyi: évtizedek, talán egy évszázad is szükségeltetik ahhoz, hogy a létező szocializmus ledolgozza öröklött gazdasági hátrányait — de bizonyos, hogy humán kvalitásait elóbb fölmutathatja. Nem csak az egy fóré jutó húsfogyasztás vagy a nemzeti jövedelem egy fóré eső hányada minősít egy társadalmat, hanem az erkölcse is. Mit visel el — s mit nem? Bizonyos felelős emberei mit tehetnek meg — s mit nem? Hiszem, hogy eljön hamarosan vagy már itt is van az idó, s megérik a szellem: egzisztenciájával felel mindenki lakáscsere-ügyleteiért, magasan kedvezményezett vásárlásaiért, kivételezettségek kikényszerítéséért. Az egyéni boldoguláshoz azonos feltételek — ez szocialista elv a teljesítménykülönbségek elismerése mellett is. S nagyon kérem: erre ne mondja senki, hogy tessék kérem konkrétan szólni, mert különben vezetői hivatásokat maszatolunk be általában. Pontosan tudjuk mi. hogy ki a korrupt, a kedvezményező, a kijáró. A közvélemény kötelessége lenne a bizonyítás? Soha nem fogom elismerni, hogy akár a párt, akár a vezetők tekintélyét rongálná az erkölcsileg eltévelygettek nyílt felelősségre vonása. Testületek, intézmények, társadalmi szervezetek tisztességét annál inkább emelné a szigorúság. Annak nyílt és fölemelt fejjel történő demonstrálása, hogy nálunk, köztünk ezt nem lehet! Azt mondja a pártértekezlet elótt vitára kiadott állásfoglalás-tervezet, hogy a párt kész a megújulásra. Az előzetes vitában megerősödött, hogy egyebek között az alapszervezetek jogait kell visszaállítani. És a választott testületek tekintélyét. Mélységes rokonszenvvel említem ezt. Hol éli meg az ember kommunista mivoltát? Elsősorban az alapszervezeti közösségében és a közvetlen környezetében. És hol ismerik legjobban? Ugyanott. Nem szokásom viták után személyesen meggratulálni senkit. Jeles pártfórum után egy hete mégis odamentem egy elvtárshoz, hogy megköszönjem neki, amit mondott. Arról beszélt, hogy a pártértekezlet küldötteinek milyen súlyos felelőssége lesz: nem egyéni tündöklés, hanem kollektív szolgálat elve szerint kell munkálkodniuk. Akkor felelnek meg küldetésüknek, ha a közös poggyászt viszik. S miért említem ezt? Azért, mert még mindig ott tartok végül is: nem hiszem, hogy majd megmondja valaki, mit is kell tennünk pontosan, közösségben és személy szerint. Nem hiszem, hogy május végén egyetlen ismeretlen sem lesz a képletben. Csak azt hiszem, hogy alapvető közös gondolati elemeken túl majd magunknak kell megmondanunk. De meg kell mondanunk! Hogy milyen szocializmust — és hogyan. Május ünnepén nagy teher ez, tudom. De nem lesz ám könnyebb május 23-án sem. SZ. SIMON ISTVÁN GUTÁI MAGDA Utóirat Nincs több tragédia. Nincs bocsánat. Szekrénybe kerül a nagykabát. Elfoglalják újra a saját eredeti helyüket a tárgyak. Itt nem segít a töredelmes bánat. Hiába titkolóznak a megtört hómezők. A szétvert vekkerórák újra járnak. Hóvirág ketyeg idebent és pokolgép. Pontosan mérik A lejárt időt. Nekem már régen semmi örömöm nem volt e kapcsolatból. De a fájdalom tartósította, utóbb meg a közöny. Pörög a múlt, mint az imamalom A cigarettafüst a szállingózó hópihékkel elkeveredik. Az ágyneműt is belepte a hó. Föl-alá járkálok reggelig. Rendet kell itt rakni. A gépfegyverekre szárnyat ragasztok. Szálljanak, mint a varjak a hómezők felé. Mert béke lesz ezentúl országomban. Csak meg ne haljak. Tank helyett majd tavaszi virágok nyomulnak szobámba: felmenő sereg. Múltam roncsait eltakarítják. És hatalmas hátitáskával, tornazsákkal belép az ajtón egy kisgyerek. BISZTRAY ADAM Az új tavaszon Az új tavaszon, meglásd, az űj tavaszon ásóra támaszkodik eladott, régi kertben, könyökéről leng ingnek kigombolt ujja, éles Napon megszűkül borostyán szeme, rigót ügyel, hogy futa vízhez, égő-zöld a fű, milyen többé nem lehet. Közérzet és köztapasztalás Két évtized múlt el fölöttünk, a hatvanas és a hetvenes úgy. hogy azt éreztük: csak az időmúlás történik, de a múló idó nem hömpölyögtet magával történést. Mint egy folyó, amelynek két partja közt hangtalan suhan a víz, és soha egy rakoncátlan zöldár, a galériaerdöból elrabolt, lefelé sodródó farönkökkel soha fenséges torlódása a zajló jégtábláknak; még egy csónakot megpörgető vízörvény se. Két magyar költőnemzedék állt elő a panasszal: nincs mit cselekedniök. Nincs felvétel a feketeseregbe — így kezdődött a hatvanas évek költőnemzedékének programhiányt éneklő programverse; albérleti szobáik falán szakállas férfiarc, őrá néztek nosztalgiával, a cselekvés példahósére: Che Guevarára. Már minden megtörtént, már Che Guevara is megtörtént, nekünk példahős se jutott — így a hetvenes évek költónemzedéke. Az idős költő, Illyés Gyula, akinek bőven kijutott már történésből is, cselekvésből is, arra intette fiatal társait, hogy ne panaszkodjanak szélárnyékban élünk, igaz — mondta —, de örüljünk neki, ritka alkalom ez a zavartalan nemzeti önépítkezésre. Most, hogy a nyolcvanas évek végének magasáról tekinthetünk vissza a hetvenes és a hatvanas évekre, könnyű megítélnünk az akkori fiatalok panaszát a történéshiányról, s az idős költő helyzetértékelését a „szélárnyékról": köz érzet volt ez, és nem köztapasztalás, tudatállapot volt és nem valóságúllapot. Most már tudjuk, hogy a háttérben, életünk látszatfelszíne mögött, csupa izgalmas történés zajlott. Átrendeződött például a társadalom: felduzzadt a városi és leapadt a falusi lakosság, látványosan csökkent a mezőgazdaságból élők száma, voltaképp el is túnt a régi értelemben vett parasztság. Üzemszerűvé változott a mezőgazdálkodás, civilizációs forradalom indult falun, dinamikusabbnak bizonyult a szövetkezeti tulajdonforma az államinál. Megnőtt a kistulajdon rangja és aránya: a háztájié, a hobbikerté, á magánnyaralóé. Az ingatlankistulajdonok száma nagyobb lett, mint valaha is volt; a tulajdonhoz való viszony szempontjából most, e két évtizedben, a szocializmus keretei közt. voltaképpen kispolgári társadalommá váltunk. Ha hiányokkal küszködve, ha csak félig-meddig, ha több mohósággal mint mértékkel, de fogyasztói társadalommá is váltunk. Ekkor zajlott le motorizációs forradalmunk, autó van minden harmadik családban, s ez életmódváltozást hozott magával. Egyáltalán: másképp élünk, mint az elmúlt két évtized elején éltünk. Változtak körülményeink, normáink, erkölcsi ítéleteink. Differenciálódtak érdekeink, politikai nézeteink, életigényeink. Divatos szóval mondva: pluralizálódtunk, még ízlésünkben is. Ebben az állítólag történéstelen két évtizedben voltaképp történelmi folyamat zajlott le: kipróbálódott egy szocializmusmodell, miközben máris kirajzolódtak egy új modell körvonalai, s most éppen itt állunk, a modellváltás kellós közepén. Ami pedig a „szélárnyékot" illeti: épp ebben a két évtizedben próbáltunk kilépni a világba, a világgazdaságba is, meg a világpolitikába is, és ekkor tanultuk meg, hogy aki árnyékba húzódik, azt nem is fújja a szél, csak tesped moccanatlan, miközben dagadt vitorlákkal siklanak elóre a többiek. Itt állunk most, a modellváltás kellós közepén, írtam az elóbb. Kérdéssel folytatom: vajon milyen közérzettel éljük meg ezt? Kínálkozó a válasz: bizonyos, hogy nem panaszkodunk eseménytelenségre. Felbolydult és pezsegve forr minden. Hallgatózván képzelt mikrofonunkkal, majd kiszakad a membrán, akkora a lárma. Újság, rádió, televízió, ankét, konferencia — dőlnek belőlük a szavak, a legkülönbözőbb hangfekvésben. Csupa -ás, -és, meg -ság, -ség, amit visszahallunk. „Szerkezetváltás", „konvertibilitás", mondja egy hang, tíz hang, száz hang. „Likviditás". „Bruttósítás". „Árfekvés". Aztán: „hatékonyság". „Piacorientáltság". „Dolláradósság". „Fizetőképesség". És csupa -ció, csupa -gia, meg -ing. „Tókés reláció". „Infláció". „Csúcstechnológia". „Vállalati stratégia". „Marketing." „Lísing". Szavak, egy konjunkturális szakma műszavai: a közgazdászoké. Minthogy a legmagasztosabb nemzeti célok is elérhetőbbek, ha a lelki elszánást gazdasági eró segíti, eszem ágában sincs ironizálni ezen a közgazdasági szóáradaton. Helyzetünk kulcsa valóban a gazdaságban rejlik; rosszkedvünk onnan táplálkozik, reményünk belőle fakad; még legönzóbb vágyaink is a gazdasági megújulásban tesznek érdekeltté bennünket. Amire figyelmeztetni szeretném magam ebben a felbolydult időben, az csak annyi; ne felejtkezzem el arról, amit ez a membrán-szaggató lárma — divatos elnevezés is van már rá: reformretorikának hívják — háttérbe látszik szorítani most. Ne felejtkezzem el arról, hogy a gazdaság nem cél, hanem eszköz. Hogy a cél — noha ez így fellengzősen hangzik — az ember. Hogy az ember olyan értékekre jogosult, amelyeket ugyancsak -ság, -ség, képzős szavak jelölnek, de szebben hangzanak, mint a „piacorientáltság", mert úgy hangzanak, hogy „szabadság", „boldogság", „lelki egészség". Ha a gazdasági történések évtizedében élünk, és ilyen évtizedekben élünk is majd, a háttérben szervesebb történéseknek kell zajlaniok: a szeretet fontosságnövekedésének, a szerelem megtisztulásának, az ember méltóságemelkedésénck, a család megújulásának, a kis és nagy közösség feltámadásának. Unokám nem lévén, öcsém unokájában gyönyörködöm. Alig múlt egyéves, és merő férfiúi munkabuzgalom máris: gyúri, gyömöcköli, rakja, dobolja, építi, rombolja, pofozza, simogatja, totyogja, hempergi maga körül a világot. Lehet, hogy autószerelő lesz mint az apja, lehet, hogy „hatékonyság" jellemzi majd, sót „piacorientáltság" és „szerkezetváltási készség". De én a szeretnitudás készségét is kívánom neki, a szerelem örömét, az emberméltóság önérzését, a család és a nagyobb közösség jó melegét. Ha váltásban vagyunk, új modelljét keresvén a szocializmusnak, jusson eszünkbe, hogy elméleti kidolgozói sem racionális ismeretrendszernek szánták csak, hanem — Németh László szavával szólva — üdvtannak is. Olyan szocializmusmodellt válasszunk, amely azt ígéri, hogy a konvertibilis forintot boldogsággal is konvertálhatjuk majd. FARAGÓ VILMOS