Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
Szombat, 1988. április 30. DM] mqgqzin Mindezek a Tóth Valéria és Kligl Sándor szegedi műtermében frissen elkészült • vagy formálódó köztéri szobrai között jutottak eszembe. Ahol a négy szobor, illetve szoborterv láttán az a reményem is megerősítést kapott, hogy nem lehet igazuk a kétkedőknek és vészharangkongatóknak — a kisebb-nagyobb közösségek igenis, mai körülményeink között is. hajlandóak áldozni a művészetre, ha az alkotást magukénak képesek érezni. Tóth Valéria az ajkaiaktól kapott megbízást a könyvtárban elhelyezendő figura elkészítésére. Szinte kézenfekvőnek tetszik az ötlet: olvasó ember. Csakhát ehhez a témához annyi sematikus ábrázolás, oly sok zavaró előkép kötődik, hogy nagyon nehéz újszerűt, eredeti gondolatot megfogalmazni. Tóth Valériának sikerült, mégpedig ügy, hogy műve szépen illeszkedik saját pályaívébe. s újszerűsége sem erőszakos ellenszegülés a téma hagyományos megoldásainak, hanem mélyen emberi továbbfejlesztése azoknak. A gyönyörű — a ruha drapériáival a szép testet hangsúlyozó — lány nem olvas, könyve lefelé fordítva, félig csukva. Annak a pillanatnak szobrászi tettenérése ez a mozdulat, amikor elérkezett címzettjéhez az írói üzenet, amikor az olvasmány élménye megérinti az embert, amikor tudatosul az alkotói gondolat, amit úgy hívunk katarzis, amikor beépül az élmény, amitől egy kicsit szebbek, jobbak, tartalmasabbak, erósebbek, gazdagabbak leszünk. A szobor azért kerülhette el a sematikus felhangokat. mert távol tartotta magát a közhelyektől, a kézenfekfó megoldásoktól. azért nem illusztratív, mert belsó, pszichológiai tartalmakra figyelt, azért közvetíthet tiszta emberi érzéseket, mert őszinte, belsó meggyőződésből és élményekből születtek. Az olvasás gyönyörűségét ismerő szobrász vallomása ez az olvasás igazi értékeiről. Élmény, játék, emlék, munka KÉSZÜLŐ KÖZTÉRI SZOBROK EGY SZEGEDI MŰTEREMBEN Egyetlen társadalom sem mondhat le kultúrájának ápolásáról, művészetének gyarapításáról még nehéz körülményei között sem. Különösen igaznak kell ennek lennie egy olyan társadalomban, amelynek alappillére az ember és a közösség együttes boldogulása, s amely feladatai között előkelő helyen tartja számon a sokoldalúan fejlett személyiség ideáját és emberi környezet harmonikus fejlesztését. S ebben a koncepcióban egyáltalán nem lehet mellékes kérdés, vajon korunk milyen üzeneteket hagyományoz az utókorra könyvekben, zenemüvekben, filmekben, épületekben, városképekben, köztéri alkotásokban. S ezek azok a művészeti csomópontok, ahol a művészek felelőssége mellett a társadalom, az irányítás, a közösség felelőssége is elsőrendű és rangú feladat. Ha szűkítve a kört csak a köztéri szobrászatunk kérdéseit vizsgáljuk, a nekünk szegeződő legfontosabb probléma: képesek vagyunk-e a legmagasabb alkotói szinteken tükrözni nem csupán a művészek kvalitásait, de a kor szellemiségét, szabadságát, a társadalom igényességét és érzékenységét, az értékek felismerését és a mecenatúra szelektív gondoskodását. S a siker még akkor sem biztos, ha mindezért kiváló művészek, értő szervezők, segítőkész hivatali apparátus és az értékeket magáénak valló társadalmi közeg szerencsésen egymásra találnak. Mert még mindig befolyásolja a mű értékét az az épített környezet, mely vagy szítja, éleszti, vagy kioltja a művészi gondolat szikráit. A múlt év vége óta az ajkai könyvtár látogatóit is erre biztatja. Bizonyára sokan vannak, akiknek gyerekkori emlékeiből felsejlenek a patakon átvetett palló ringó és borzongató veszélyei, a fára mászások egyensúlyozó mozdulatai, a cirkuszi kötéltáncosok lélegzetelállító mutatványai. Bizonyára ezek az emlékek jöttek felszínre Tóth Valériában. amikor a békéscsabaiaktól olyan megbízatást kapott: a Korzó cukrászda elé, egy vízmedence közelébe dekoratív, díszítő jellegű szobrot készítsen. A köveken, a víz fölött egyensúlyozó ifjú lányalak sudár termetével, széttárt, rebbenő, biztonságot kereső karjaival, szélfútta, könnyű ruhájával többet is mond, mint azt. hogy a fiatalság szép. élni öröm, a játék felszabadító. Arról is szól ez az egyensúlyozó mozdulat, hogy a gyerekkor és felnőttkor határán, játék és feladat egyszerre jelen levő pillanatában mennyire fontos lelki egyensúlyunk megőrzése, erkölcsi biztonságunk, s mennyire lényeges és megőrzésre érdemes a felelősség felszabadult vállalása. Mert éppen ez az egyensúlykereső vállalkozó kedv a további lépések bizonyosságának záloga. A serdülő lány'életében csakúgy. mint valamennyiünkében. Kligl Sándor két nagyformátumú emlékmű elkészítésére készül. A dunaföldvári tanács, — közösen a Tolna megyei vezetéssel, a Természetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériummal és a hazai víztársulásokkal — emlékművet kíván állítani a dunai hídfő mellett Beszédes József reformkori vízmérnök tiszteletére. A feladatnak vannak előképei, gondoljunk csak Vásárhelyi Pál szegcdi szobrára, vagy Vigh Tamás meg nem valósult tiszalöki tervére, ahol a hatalmas szabályozási munkálatok kubikosainak akart emléket állítani. Kligl Sándor másként látott munkához. Korabeli szakanyagokat, műleírásokat, térképeket és életrajzi dokumentumokat vizsgálva jutott el arra az elhatározásra, hogy munka közben mutatja föl a múlt századi mérnökemberek heroikus vállakózását. Rekonstruálja azt a hatalmas feladatot, melynek során ezek a racionális gondolkodású tudósemberek különös műszerükkel, a teodolittal és munkatársaik, a figuránsok mérőléceivel pontosan felmérték e hazát. Precíz térképeket készítettek folyóiról, településeiről, hegy- és vízrajzáról, melyeket immár műhold felvételek igazolnak. A kétfigurás alkotás úgy historizál, hogy mai tiszteletünket és megbecsülésünket is demonstrálja. Térformáló ereje meghatározó, az egyes alakok felületmegmunkálása érzékeny, a mozdulatok plasztikusak. Emberek egymás közötti és egymást feltételező munkakapcsolatára éppúgy utal, mint ember és szerszám viszonyára. A hétköznapi tevékenységet, a műszaki elme precíz aprómunkáját emeli a tisztelet magasába minden erőszakolt effektus nélkül. Egy országos meghívásos pályázat nyerteseként valósíthatja meg Gyöngyös egyik terén a Kapások szobortervét. A kiírás arra szólította fel a szobrászokat, hogy a Mátravidék szólómunkásainak állítsanak emléket. Annak a kvalifikált és öntudatos mezőgazdasági munkásrétegnek, melynek tagjai a vincellérek tevékenységén kívül mindenhez értettek a kényes szólóültetvényeken: kapáltak, kötöztek, metszettek. S a szőlőkultúra kihatott mentalitásukra, igényességükre, szakértelmükre. A Mátraalján sokan éltek ebből a munkából, generációk adták egymásnak a stafétabotot, illetve a különleges kiképzésű kapa nyelét. Merthogy ez a kapa — mint Kligl Sándor számára néprajzi oknyomozásaiból kiderült — valóban sajátosan kialakított szerszám, nyakrésze hosszabb, más szöget zár be. hogy hegynek fölfelé is természetellenes tartás és megerőltető fáradtság nélkül tudják vele lazítani a talajt. A kétfigurás alkotás a munka közötti rövid pihenőben ábrázolja a kapásokat, de ez a szünet sem tétlenség. A szerszám karbantartásának. a napi szóváltásoknak, a dolgok kiértékelésének ideje. Ismét csak az emberi viszonyok izgatják a művészt; a térszervezó igényesség, az ízig-vérig korszerű plasztikai nyelv, az epikusságában sem szájbarágós hitelesség a szoborterv fó erényei. Nem patetikus és nem illusztratív, az egyedi képes megragadni a különöst, s a kettó eredményeként az általános érvényűt, a tipikusát. Annak hitelét igyekszik visszaszerezni, amit kissé lejáratott kifejezéssel munkaábrázolásnak nevezünk. Pedig a munka sohasem devalválódhat, hisz értékrendünk alapkategóriája, boldogulásunk záloga. Mint ahogy Maumier a múlt század végén máig ható érvényességgel megörökítette a belga bányászokat és kikötómunkásokat, vagy ahogy az 50-es évek elején Somogyi József nagyszerű emléket állított a martinászoknak, úgy ígéri a Kapások ezek folytatását. TANDI LAJOS TÓTH VALÉRIA: VÍZITÜNDÉR KLIGL SÁNDOR: BESZÉDES JÓZSEF-EMLÉKMÚTERV y