Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-28 / 281. szám

Szombat, 1987. november 28. DM| magazin - ® Napnyugati üzenetek Tíz cigánygyerek... Kct karcsú, ízléses kiállítású kötet előttem. Az egyik legjobb itthoni „malomismertető",' Béládi MiklósPomogáis Béla—Rónay László A nyugati magyar irodalom 1945 után című, tavaly, a Gondolatnál megjelent könyve azt irja: a Napnyugat írói Kör az 1922-ben alapított Californiai Magyarság cimű hetilap és az 1961-től működő Californiai Magyarság Baráti Köre tagjaiból alakult, maga a Kör 1971 óta létezik, két antológiája Los Angelesben látott napvilágot. A két kötet — két egészen sajátos varázsú élményvilág kettős tükörképe. Hazai olvasó meg különösen a csemegék mindenkori lelkendczésével üdvözölheti, pláne, ha eszébe jut, hogy pár éve még az odakünn vásárolt magyar nyelvű könyvek közül szívdobogtató Izgalommal kellett átkelni a határon még az azóta itthon sorra-rendre kiadott Cs. Szabó ¿díz/d-irásokkal is... Csakhogy az eddig jobbára tiltott gyümölcsnek számító nyugati, különösen amerikai magyar litcratúradarabok vajon ml mindent, mi érdemlegeset üzenhetnek nekünk ma ide, onnan, abból a nekünk annyira idegen világból? A tengerentúlról érkező napnyugati üzenetek, ez a két könyv is bizonyítja, távolról sem csupán az emigrációs lét, a hazától való hosszas, önkéntes vagy kényszerű távollét különfele, önmagukban, egyéni szemszögből kétségkívül megrázó és fontos kérdéseit, de még csak nem is a kollektív lelki vetületeket közvetítik csupán. Még csak nem is kizárólag az anyaország kultúrájának egyébként oly örvendetes terjesztését, támogatását szolgálhatják. (Ez ügyben különben az egyik legfrissebb, örömteli hir éppen szűkebb pátriánkra vonatkozik: a clevelandi magyarok József Attila-diját idén a JATE Harmadkor című kiadványának három szerkesztője kapta meg, a chicagói Szivárvány pedig fiatal szegedi költőktől, Darvas László tói. Balog JózseJ\ö\, Vecsernyés Imrétől kért nemrégiben verseket.) Amit a napnyugati üzenetek a ma hasznosítható, mondhatnánk, aktuális művelődéspolitikai szintjén jelenthetnek, példázhatja a Napnyugat említett irói körének antológiájából az egyik — stílusában a nyugati magyar irodalomban (Cs. Szabó Lászlónak köszönhetően) igencsak elterjedt, az csszéisztikus közelítésmód és a tanulmányírás elemeit ötvöző — írás. Egyud Anna Szókimondás Thálla berkeiben, avagy obszcenitás az amerikai színpadon címmel a tengerentúlon az utóbbi két évtizedben annyira elterjedt „szókimondó darabok" kulturálistársadalmi hatásait taglalja. Korunk egyik jellegzetes színházi jelenségét állítván az olvasói figyelem középpontjába, ügy, hogy egyszerre láthatjuk az amerikai társadalom reagálóképességének mechanizmusát, eredőit, önmagában is roppant érdekes-izgalmas szociológiai, kultűrantropológiai aspektusait — és a lehetséges következmények, a jövő egészen bizonyosan számunkra is döntó fontosságú esélyeit. Tanúsíthatom: 1975-ben a Szórakoztató Mr. Sloane-elöadás Londonban nekünk csak azért számithatott döbbenetes élménynek, mert részint irtóztatóan csúnyán beszéltek, szinte öklendeztek-fröcsögtek a színpadon, részint meg a nyilt színen szeretkeztek, szadisták korbácsoltak, és hasonló épületes dolgok segítették érvényesülni a karaktikus hatást, a fogalom kissé sajátságos értelmezésében. Igen; amikor 1959-ben az Egyesült Államok Kerületi Bírósága föloldotta a cenzúra alól az angol iró, D. H. Lawrence Lady Chatierlev szeretője cimü regényét — az aktussal többszörös értelmű frontáttörés, valóságos hegyesuszamlás történt az angolszász szellemi életben. Szinte pillanatok alatt terjedt el és kapott teljes polgárjogot a négybetűs, addig illetlennek mondott szavak ö/óne, az úgynevezett „obszcén szinház" pedig rövidesen már a stílusirányzatok legalitási igényével lépett föl, messzemenően propagálván egy újfajta teátrum-felfogást is. A lényeg, olvashatjuk, csak látszólag volt a szókimondás; nem a kispolgá'vaev annak minősített) normák Megint egy malom, melynek őrlési tempója lassú volt ugvan, de az általa nyert liszt ízletes, eredeti, emlékezetesen finom 7amatú kenyérrel gazdagítja az egyetemes magyar kultúra asztalát. A hires illyési fogalom, az ötágú sip legtávolabbi ágának terméséről, az eddigi mostohák tán legmostoháhbikának, a nyugati, ezen belül az amerikai magyar irodalomnak ajándékairól van szó. elleni lázadás, a különféle hagyományos kötöttségekkel történő szembenállás és a provokatív megbotránkoztatás volt az igazi motiváló tényező, még csak nem is új politikai mondandó új szó-köntösbe öltöztetése — hanem a társadalmi érintkezés új(nak hitt) formáit megteremteni próbálván, az USA-ban annyira hatékony reklám és sznobéria hatalmas paripáit meglovagolva pénzt szerezni, de nagyon gyorsan ám. A hatás persze, miként ilyenkor lenni szokott, többszörösen felülmúlta a várakozásokat: „egy újonnan értelmezett intellektuális függetlenség irányzatát hozták létre, s míg ...a csapdába hullt egyénről mint a társadalmi erők áldozatáról értekeztek, a közönség számára olyan életélmc-. nyeket mutattak be, ahol a konvencionális obszcenitás eszközei művészi és társadalmi célokat szolgáltak." Ugyanakkor: „bár ezek a művek társadalmi igazságtalanságokra (képmutatás, bűnök, elnyomás) mutattak rá, nagyon kevés korunkbéli drámairó alkotott jelentós modern színművet az új szabadság felhasználásával." Az amerikai társadalom a kezdeti felháborodás után szinte rögvest csatlakozva a szabadszájú színház támogatásához, nemsokára szinte intézményesen lépett fel mindenfajta ellenállással szemben. Ahogyan Együd Anna szellemesen imitálja a műfelháborodást: „micsoda, ön cenzúrázni akarja a szabad szót?! A cenzúra az igazi obszcenitás! És egyáltalán, milyen jogon...?! Így történhetett aztán, „hogy az új irányzat íróinak sikerült nyilvánossághoz jutniuk az ipari civilizáció oly magas és az esztétikai érzékenység oly alacsony fokán álló amerikai közönség körében." Ám ne feledjük, mindez a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején történik. És a tanulmányban kifejtett, a jelenidő felé kormányzó tengerentúli társadalmi hatások több mint intő példák: a színpadi, később a filmes szabadosság eluralkodásának bomlasztó, kasztráló jellegű hatása az emberi érintkezés számos elemére, p szókincsre, a stílusra, az igényrendszerre nyilvánuló. Sőt, idővel már a társadalom elleni nyílt cselekedetek ösztönzésében is közvetett, determináló szerep fedezhető föl, a bűnözés további növekedésében, az erkölcsi normák lazulásában. Az még hagyján, hogy „irók ezrei közepes vagy rosszabb képesítéssel színpadot találtak műveik számára... mig komoly irók, például Arthur Miller darabjainak előadási lehetősége csökkent, sőt, az irányzat egyenesen megalkuvásra késztette stílusban, kifejezésmódban a jó ízlésű drámaírókat is." Viszont mi következhet abból, hol, hogyan mérhető direkt és indirekt, hatása mindannak, ami a (főleg fiatal) leikékben, kialakulatlan személyiségekkel, a társadalom egészséges normáival, a szabadságnak a betolakodott szabadosságba való süllyedésével történt? Aki azt hinné, még az amerikaiak bajánál, az ottani kulturális-szociális gondok érzékeltetésénél tartunk, vagy naiv, vagy vészes farkasvakságban szenved. Mintakövető, noha jórészt történelmi kényszerből ugyan, ám mégiscsak differenciálatlanul nyugatmajmolásra, -utánzásra, -követésre mindig kész magyar világunkba éppen mostanság van erőteljesebben beszivárgóban, netán eluralkodóban (is) az obszcenitás Thália berkeiben (is). S véle mindaz a közvetett-közvetlen társadalnji veszély, ami Együd Annánál oly világosan fejtegetve vagyon. (Gondoljunk a másféle közelítésmódban lehetséges, hogy kiemelkedő, ám ebben az összefüggésben kifejezetten iskolapéldaként szolgáló, nagy sikerű Sp/ró-darabokra, a Csirkefejre.) A napnyugati üzenet jelen összefüggésben — teljesen egyértelmű. Együd Anna írásának végén nem mulasztja el érzékeltetni az obszcenitás-divat mostani feltűnő, amerikai viszonyát sem. Bizonyítékként idézi neves amerikai értelmiségiek véleményét is; például a Los Angeles-i egyetem drámatörténeti tanszékét vezető professzort, aki sierint az egész „divathóbort, semmi más", ami teljesen „letűnőben van". Lenny Rosengarden, az a pszichiáter, aki Nürnbergben a náci háborús bűnösöket vizsgálta, azt mondta Egyud Annának: „ez varázslat-pótlék, és egyben nevelési rendszerünk csődje. Ahelyett, hogy fiaink Ízlését művelnénk, sörivó, mogyorót majszoló szamarakat nevelünk." Az obszcénnak, mint esztétikai kategóriának behatolása az amerikai és tágabb értelemben a nyugati színpadra, sajnos, hiába van leáldozóban, miként ezt most napnyugatról ottani gondolkodó magyarok az itthoniaknak üzenik — ha nem jutnak el az érintettek egyféle, ezúttal végre tán hasznos „nyugatmajmoló" következtetésig. Magyarul íratott le — ott — ez is: „remélhetőleg a mesterséges korlátok feloldása és a szabadságjogok korlátlan kitombolása után a társadalom, az egyén és az iró önszántából fog majd új esztétikai értékrendet alkotni, mely a társadalmat nem az utca nyelvével, hanem egy újonnan felfedezett humanizmus szótárával fogja gazdagítani." Hogy e szép üzenet-záradék megvalósulásától még igencsak odébb vagyunk? Tán nem is annyira. Főleg, ha nagyon figyelünk az ilyen és hasonló napnyugati üzenetekre. DOMONKOS LÁSZLÓ ...egy ügyész, egy hivatásos pártfogó ugyan mit kezdhet egymással? Dorozsmán ült a eigányklubban, és természetesen meg akarta váltani a világot. A eigányvilágot. Előzménye is van, kezdjük tehát onnan. Sok éve működik már a cigányklub, Hajdú Géza és Komlósi Zsuzsanna vezeti. Minden klubfoglalkozás avval kezdődik, hogy minden gyerek megfürdik. Nincsen rituális jelentősége a fürdésnek, inkább riagyonis gyakorlati. Játszanak, rajzolnak, gyurmáznak utána, műanyagzsákokat is darabolnak, hogy pénzhez is juthassanak általa, a lányok pedig főznek is. Nyaranként táborba szállnak, hogy huzamosabb ideig lehessenek együtt. Idén kirándulni vitték őket az ország túlsó felére, és olt kezdődött a baj. A Törvény szigorával A kirándulás azon a pénzen történt, amit zsákdarabolással kerestek. Civil ésszel azt is hihetné az ember, mivel maguk dolgoztak érte, jobban megbecsülték, de nem igy volt. Akinek soha nem volt gyűjteni való pénze, most is igyekezett a lehető leghamarabb megszabadulni tőle. És utána? Utána pedig lopott. A két klubvezetőt meglehetősen összetörte az eset, ők arra számítottak, a sokéves ráhatásnak vigasztalóbb eredményei lesznek. Igen erős pesszimizmus vett erőt rajtuk, nem is akarták tovább folytatni. Itthoni pályatársaik győzködték őket, hogy .abbahagyni a legnagyobb vétek lenne. Talán érthető már, hogyan került ide Tóth Péter, a fiatalkorúak ügyésze és Kovács Miklós, a gyermekvédő intézet hivatásos pártfogója. Beszélgessenek a gyerekekkel, mi vár rájuk, ha például jogosítvány nélkül motoroznak, ha elveszik a másét, ha tőrrel járnak-kelnek, ha kocsikat törnek föl. Mindre tudtak mondani érvényes, eleven példát, ráadásul Dorozsmáról, és cigánykörnyezetből valót. A szívhez szóló, dc egyáltalán nem kenetes beszélgetésben igen egyszerűen megjegyezhető tételek jöttek elő. Ami nem az enyém, azt nem viszem el! A boltból a csokoládét se, és a halastóból a halat se. Illedelmesen hallgattak a gyerekek. Amikor azonban a késről, sőt a tőrről jött elő a szó, és az a tanács hangzott el, hogy inkább fusson el, akit bántani akarnak minthogy előrántsa a kését, sőt kést ne is hordjon magánál, akkor fölzúgott a méltatlankodás. Elfutni? Annál nagyobb szégyen el nem képzelhető kamaszodás küszöbén. Az egyik cigánylánnyal olvastatják föl a törvénykönyv idevágó paragrafusát: öttől tiz évig terjedhető szabadságvesztéssel büntethető, ha valaki rablást bűnszövetségben, fegyverrel követ el. Ha többen vannak, az már bűnszövetség, és a kés, a tőr már fegyver, akár a bot is az. És a törvény az törvény, kemény akkor is, ha cigánygyerekkel áll szemben. Sajnos, alig van dorozsmai cigány, aki ne ismerné egészen közelről Tóth Pétert. Szó volt a visszaesőkről is — másfélszeres adagot kapnak bünteCHAGALL: MÚZSA, JELENSÉG J SZILAGYI DOMOKOS Rab Egy gép rabja vagyok. Egy írógépé. Rababb, mini kurtavasban a rab. Taposnám, kalapáccsal zúznám péppé. De nem szabad. Ó, mennyi mindent megutáltam, csak amiatt, mivel tilos. Robbanásig feszült gőzmozdony — álltam: nincs indulás: a szemafor piros. Nincs kinek és hints mit szemrehánynom. Végső soron magam rabja vagyok. S tán nincs is szemafor, mert vakvágányon állok — már a remény is elfogyott, az indulásé. Miért? Hova? Merre? és meddig, meddig, uramistenem? Mindegy már. Nincs a terűnek se terhe, és nem segítsz, nem segíthetsz, te nem. Hát járom, mert járnom kell, mig lehet, az utal, melyen hajdan elindultam, s káromlom az összes isteneket — ennyi az enyém — rabbá-szabadultam. tésből —, a közveszélyes munkakerülésről is, és elősorolni is nehéz lenne, mi mindenről még. Mátyás Bejön közben egy bajuszkás fiatalember is. Világos a melegitője, ennélfogva papirzsebkendöt vesz ki a közös dobozból, és megtörüli a székét, mielőtt leülne rá. Kemény múltja van már, másfél évet töltött Tökölön. Kocsit „találtak", föltörték, és kirámolták, ezért Ítélték el. Föllcbbezés folytán újabb forduló következik a bírósági eljárásban, előfordulhat tehát az is, hogy második félideje is lesz Tökölnek. Mátyás tehát, aki még a törvény védelme szerint K. M. lehetne csak, beszédes példa. El is hivjuk magunkkal a klubfoglalkozást követö kétórás megbeszélésünkre is. Tartunk tőle, hogy a fiatalkorúak nevelőintézete, mint bármelyik börtön is, a bűn iskolája lehet. Mátyás azonban, legalábbis így mutatja, mindenestől megváltozott. Bátran és többnyire okosan szói hozzá az igen-igen meredek kérdésekhez is. Lassan-lassan harminc éve lesz, hogy a cigányputriban jártam. Akkor is el voltunk telve a megváltoztatás igényével, de az a kislány, aki akkor a maga tizenkét-tizenhárom évével már gyerekét szoptatta, többszörös nagymama lehet már, és az akkori kérdés még mindig kérdés: megváltozhatnak egyáltalán? Igaz, putri már nincsen, van helyette betonházas Búza utca. Mátyás szerint az a legnagyobb baj, hogy mérhetetlenül hideg, kicsi, és nincsen benne fürdőszoba. Ő már a fürdőszobát tartaná a kiemelkedés első lépcsőjének, az emberi lét követelményének. Az, hogy egy vízcsap van az egész utcában, iszonyatosan kevés. Akkor még egyejlei1, dolgozó ember keresetén szinte az egész putri kártyázott, amíg az fillérekre oszolva szét nem csurgadozott a nemdolgozó többség között és italra át nem váltódott. Az időközben nagymamanagypapa sorba serdült akkori fiatalok többsége többet dolgozik már, de még mindig nem biztos, hogy keresetét okosabban tudja elkölteni, MaTS kérdés tehát, tudunk-e egyáltalán változásokat elérni? És a felelet hajszálra úgy szól, mint harminc évvel ezelőtt: nemzedékek munkája és akarata árán legföljebb. Aranycsöpp A jog ugyanúgy hadakozik a maga eszközeivel, mint annak idején, sajnos, ugyanannyira kétes eredménynyel is. Most is fölmerült, azokra kellene jobban támaszkodnunk, akik a cigánysorból emelkedtek ki, és diplomát is szereztek. Sajnos, nem mindig tudnak követendő példák lenni, mert nem tudnak mindig visszanézni, honnan jöttek. Igaz, ott lenne az iskola a maga tankötelezettségével, de egész sereg lóláb látszott ki azonnal itt is. A tiz gyerekből aznap csak három volt iskolában! És az is ötödikes még csak, aki maholnap betölti a tizenhatodik évét. Sőt: ötödikesnél tovább csak egy jutott, a Mátyás, és ö is Tökölre ment. Hatalmas erők húzzák vissza tehát azt a nemzedéket is, amelyiktől, ki tudja hányadik nekifutásunk után újra meg újra a megváltozást, az átváltást várhatnánk. Most is kapnak ruhát is a gyerekek, mint harminc évvel ezelőtt is kaptak, és most is hajtandók bárhol otthagyni, mint harminc évvel ezelőtt. Ha viszont ennyire nyilvánvaló, hogy lobogós fáklyásmenet semipi' nem változtat, akkor kitartó, makacs, a törvény kemény sújtására is figyelő segítésre kell berendezkednünk. Hajdú Gézát, Komlósi Zsuzsannát kellene támogatnunk elszánt és csupaszív munkájában. A kiemelkedő cigányok és ide is nézni tudó nem cigány minden segítése nemzedékek létkérdése lehet. Persze, vegyük észre a változásokat, hogy bizakodni tudjunk, de lássuk meg a még mindig toronymagas nehézségeket, hogy változtatni is legyen erőnk. A dorozsmai cigányklub egy csöpp a tengerben, Aranycsöpp, úgy látszik. s