Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-28 / 281. szám

Szombat, 1987. november 28. DM) magazin ® „Amikor már nagyon elegem van..." Ismerősömtől hallom: „Amikor már nagyon elegem van mindenből, lemegyek a garázsba és barkácsolok ". Vezető beosztású közéleti ember nyilatkozatában olvasom: „A munkámmal járó mindennapi feszültségeket a családdal a kiskertben töltött idő oldja". Kollégák mondják: „ Tudjátok, ez a Z. azért olyan sztahanovista újabban, mert az otthoni bajai elől a munkába menekül". Barátomon látom, hogy a hajszás, feszitett periódusokban igyekszik néha egyedül lenni, sétál, zenét hallgat s meditál. Egykori szomszédom meséli: „ Változtattunk az életmódunkon, eszünkiszunk, abban legalább örömünket leljük ". Korosztályos társam minden este a kocsmapultnál filozofál, s közben valósággal eszi a cigarettát. Elvált asszony keres a szerkesztőségben, kétségbeesetten kér, segítsek, mert kiderült, hogy kamaszfia kábítószerezik. Ahány ember, annyiféle kísérlet, próbálkozás (a fent említett vagy más módokon), hogy kiegyensúlyozza a mindennapok konfliktusait. Hogy kompenzálja a társadalmi és emberi tehertételeket, hogy oldódást, esetleg némi „védettséget", netán örömet találjon. Az egyensúlyozás belénk épített ősi természeti ösztöne diktálja a túlhajtottság, a feszültséglevezetés kényszerét, az „önvédelmet". A módozatokat pedig elvileg szabad akaratunk szerint választjuk meg. A kiegyensúlyozás lehetőségei közül jó, építő, s rossz, leépítő formákat kereshet, találhat az ember magának. De képesek vagyunk-e mindig az éppen helyeset, a testet-lelket építőt választani? Látva a leépítő, a rossz kompenzációkat választók egyre gyarapodó táborát, nem kell-e feltenni a kérdést, hogy a „rossz úton járásért" valóban csak ők-e a felelősek? Az ember méllett nem kell-e megvizsgálni az emberi, társadalmi viszonyokat, erőtereket is, melyek között érvényesülni kell a beépített természeti ösztönnek? Ki, mikor, miért, mit választ(hat) egyensúlyban maradása érdekében? Próbatétel. A kompenzálás útjainak keresése manapság nálunk egyre több ember számára tűnik labirintusnak, melyben rengeteg idöt-energiát, s hitet lehet elvesztegetni, mire rálel(het) a kivezető ösvényre. A nagyobb élet szférák között úgy próbálnak egyensúlyozni, hogy a munka, a köz feszültségei, terhelései elöl a magánéletbe menekülnek; vagy a magánélet gondjai elől a munkába, a közéletbe; vagy éppen mindkettő elől „kivonulnak a természetbe", a kiskertjüket művplik (egyre többen!); otthon barkácsolnak, bütykölnek, „alkot"-nak a lélektelen, monoton munkát végzők, a csak részfeladatokkal megbízottak; a felszínes, üresjáratokkal teli munkahellyel vagy családdal megvertek lázasan fordulnak a belső értékek keresése felé; a magukat tárgyak közé beszűkítettnek érzők élmények utáni járásra vágynak, s mennek, mennek... S ha nem viszik mindezt túlzásba, ha viszonyaikhoz szabva sikerül megtalálniuk a helyes arányokat, akkor sikerülhet a nem könnyű mutatvány, lehet eredményes az önvédelem, a mindennapok kisebb életterének konfliktusait is oldhatja a kompenzáció. Vagyis építő lehel: visszaadhatja az embernek a napi, sőt, az évekre, az életre szóló készenléti állapot-tal való megküzdéshez szükséges energiát, fizikai-lelki és érzelmi erejét. Sőt, lehet többletet adó is — az olyan kiegyensúlyozó tevékenység például, ami sikerélményt, alkotói pluszt hoz (eredményt, „terméket" felmutató barkácsolás, kiskertművelés stb.); ami tudását, műveltségét gyarapítja; ami érzelmi töltést ad, igazán örömet szerez — amellyel fejleszthető a testi-szellemi erő, az emberi minőség. Ám sajnos, nem az épitő vagy éppen a többletet adó kompenzációk jellemzőek nálunk mostanság. Még a potencionálisan annak számitókat is sokan túlzásba vive fordítják ellenkező hatásúra. (A munka miau elhanyagolják a családot vagy fordítva; a kiskertjük, a hobbijuk felé fordulva egyszersmind magukba is fordulnak... stb.) S egyre többen élnek az építőnek egyáltalán nem nevezhető kompenzációkkal: • sajnálatosan gyorsuló ütemben gyarapodik azok tábora, akik helytelen módszert választó, sikertelen kiegyensúlyozási kísérleteket tesznek, s ezzel leépítik magukat. Ártanak maguknak, mert kompenzálásként, feszültségektől, konfliktusoktól szabadítóként káros szenvedélyek felé fordulnak. Feloldásként kocsmalégkörre és rendszeres alkoholizálásra vágynak; „eszik a cigarettát"; primér örömforrásuk a jókat evés-ivás; gyógyszerekkel és más narkotikumokkal kábítják magukat; pótélményeket keresnek a krimiolvasásban, a pornófilmnézésben... stb. Álmegoldásokban keresnek ideiglenes egyensúlyérzést s szinte észre sem veszik, hogy lassan rabjaivá, szenvedélybetegeivé válnak ezeknek a rossz kompenzációknak, amelyek fokozatosan leépítik testiszellemi erejüket. A leépülő pedig csak annál jobban kapaszkodik a számára „egyensúlyt" adóba, s képtelen már felfogni, hogy minél jobban kapaszkodik belé, az annál jobban leépíti. Nem Is tud, nem is akar már konfliktusai megoldására, feszültségei oldására más módszert keresni, más örömforrást találni. Nosza, mondhatják erre, „mentsük meg" a rosszul kompenzálókat, tiltsuk meg nékik káros szenvedélyeiket, sőt, a tilalmat bé nem tartókat esetleg még büntessük is. Lehet. Akkor például, ha olyan egyoldalúan fogjuk fel a dolgot, hogy a káros szenvedélyekről való leszokás „csak akaraterő kérdése". Letenni, letétetni a poharat, a cigarettát, a nagy kanalat, a nyugtatósdobozt, az izgató élményt adó könyvet, filmet, a kábszerestűt „akaraterő"-vel is lehet. De arról megfeledkezni, hogy helyette kompenzáló, egyensúlyra tartó törekvésként mást kell találni-adni, azt nem lehet! Mert tény: a leépítő kompenzációk, a káros szenvedélyek is azért keletkeztek, mert velük a túlterhelést, a sikertelenséget, a feszültséget, az élet tehertételeit próbálták levezetni, kiegyensúlyozni. S attól, hogy eme leépítő kompenzációkat megtiltjuk, büntetjük, „akaraterő"-vel megszüntetjük, az élet tehertételei még megmaradnak, s marad az ősi természeti ösztön késztetése a kiegyensúlyozásra. S kinek hol a biztosíték arra, hogy az egyik károskóros,, leépitő „egyensúlyozási módtói" eltiltatott nem egy másik káros kompenzációval kezd-é próbálkozni? Hiszen a feszültségei megmaradnak, (sőt, többnyire átmenetileg növekednek is!) azokat nem tudja jobban kezelni akkor se, ha egy rossz kompenzációt „elhagy": keresnie kell egy más kiegyensúlyozási lehetőséget. S ha ebben a keresésben nem segítünk egymásnak, akkor nagy valószínűséggel nem tudjuk „megmenteni" a rosszul- egyensúlyozókat. Sőt, észrevétlenül magunk is az épitő kompenzációkat túlhajtó veszélyeztetettekké vagy levezető káros szenvedélyek rabjaivá válhatunk, hisz tehertételeink, feszültségeink mostanság gyarapodnak, a tűrőképesség igénye fokozódik. Az önvédelem építő formáinak megtalálásához több belső tartás, és egyszersmind az azt éppen tartani, fejleszteni segítő emberi viszony, társadalmi erőtér szükséges. Felismerése s lehetőség szerint mielőbbi megoldása az egyént terhelő, feszítő társadalmi ártalmaknak, a közösség és a magunk eszközeivel — együttesen. Úgy, hogy az építőnek számító kiegyensúlyozásI lehetőségeket választjuk. S úgy, hogy segítünk egymásnak abban, hogy egyre többen választhassák az építő lehetőségeket — azok közül is, akik most éppen a leépülés stádiumában bolyonganak a kompenzáló útkeresés labirintusában. Az útvesztőből kivezető fonálként „csak" az egymással való több, jobb törődést kellene nekik nyújtanunk — egymás odafigyelő tiszteletét; azaz az emberi méltóságot. Ami persze csak testi, szellemi és szociális jólét állapotában teljesedhet ki. — Ha teszünk érte végre: ha tudjuk, hogy nélküle nincs társadalmi-gazdasági kibontakozás, csak a konfliktusok gyarapodhatnak. Amiket aztán úgyis kompenzálni kell... Fel kell tenni a kérdést: ki, mikor, miért, mit választfhat) az egyensúlyban maradás érdekében? — S a lehetőségek szerinti jó választ megadnunk itt és most azért kellene, hogy a kompenzáció később ne váljék a társadalom és az egyén még nagyobb, nehezebb próbatételévé! SZABÓ MAGDOLNA Küldjön egy képet! „Bilo János halász-csárdája" — viseli a föliratot most közreadott fotónk, amelyet Karancsi Sándor, a Szegedi Földhivatal vezetője juttatott el hozzánk, s amely az eredetin lévő dátum szerint 1905-ben kés/ült, a Takaréktár és a Horváth Mihály utca sarkán álló jelenlegi „vasalóház" helyén. FARKAS ISTVÁN: KLVALTAK (1941) Színek és helyek SLAGERDALLAMOK Horváth Jenő műveiből sugárzott összeállítást nemrég a Magyar Televízió. Lehet, hogy nem-egészen ez volt a szándéka vele, engem mindenesetre e műsorral egyik pillanatról a másikra visszaröpített a múltba — a jó négy évtizeddel ezelőtti időkbe, amikor... Egy barna bádogdofyozos Philips-rádió büszke —? — tulajdonosai voltunk a fölszabadulás előtt. A készüléket apám már használtan szerezte egyik barátjától. Kopasz rádió- és villanyszerelő úr műhelye ptt állt a Dóm tér és a Somogyi utca sarkán. Mikor arra ballagok, mindig eszembe jut tar feje, furcsa szájállása, tokája. Kopasz úr — ennyi idő után már jószerével közreadható — felettébb szerette a nőket. S noha nem áldotta meg (enyhén szólva) előnyös külsővel a sors, folyamatos sikereket mondhatott magáénak. Ráadásul a kis üzlet is jól jövedelmezett. Szóval tőle vette a kis Philips-rádiót apám. A készülékhez nagy méretű, külön hangszóró tartozott. A védővászont kartonpapír helyettesítette. Néha behorpadt, ilyenkor lassú, ütögetős mozdulatokkal ki lehetett egyenesíteni. Számunkra hosszú éveken át ez a kis doboz jelentette nem csupán — kissé frázisosan szólva — a nagyvilágot, hanem a mozit, a színházat, általában a szórakozást is. Kora reggeltől késő estig ott döngicsélt a szabómúhelyben, ontotta a hireket, a cigányzenét, továbbá a legfrisebb slágereket. Mikor negyvennégy októberében egyik napról a másikra városparancsnoki rendelet jelent meg a rádiókészülékek beszolgáltatásáról, fájó szívvel váltunk meg tőle. De hát a parancs az parancs. Ha jól emlékszem, az egykori adóhivatal — ma: Tábor utcai zeneiskola — épületébe kellett beszállítani. Onnan aztán a készülékeket — ezt mindenki tudta a városban — átvitték a Paprikabeváltó hatalmas földszinti raktárába. Igen, oda, a nagyállomás mögé, az Átrakó-pályaudvar szomszédságába, nem messzire a madzagvasút indóházától. Mindenesetre mi, srácok is megszimatoltuk a dolgot. S mert a Boszorkányszigetre igyekezvén, ott vitt el utunk a Paprikabeváltó mellett, hamar föltérképeztük a terepet. A földszinti raktár ablakait rombuszdíszes — zöldre festett — vasrács védte az illetéktelenektől. Annál nagyobbak voltak a rések, amennyi hely egy kézfejnek szükségeltetik, annál ellenben kisebbek, hogy egy rádió — még akár a legkisebb méretű készülék is — kiférjen rajtuk. Ráadásul őr is cirkált az épület körül... Az egész olyan volt, akár egy amerikai bűnügyi film részlete. Kiszámítottuk, mikor tűnik el a poszt a téglafal szeglete mögött, s mennyi idő múlva bukkan fel újra. Nem sokat lehetett teketóriázni. A leggyorsabb és a legmerészebb felkapaszkodott az ablakba, odahúzta a legközelebbi rádiókészüléket és kiemelt belőle egy „lámpát", azazhogy egy rádiócsövet. Majd — a sikeren felbuzdulva — ugyanezt cselekedte a második, harmadik páciens is. A rádiócsöveket aztán — javaslatomra — Kopasz úrnál értékesítettük. A mesternek volt egy falra erősített mérőmúszere, ott próbálta ki a lopott alkatrészek használhatóságát. Legalább oly szivdobogva lestük, kimozdul-e helyéből a mutató, mint mikor „szereztük". Én kivételesen nem pénzt kaptam Kppasz úrtól, hanem — két további cső ellenében — egy szobai lámpaburát. (Ma is megtalálható a „történelem viharait" átvészelt családi kacatok között.) Szép, zöld lámpabura volt. Odahaza — határozott grandezzával — apám nyomban el is nevezte „lampionnak". Annyi év után is váltig tűnődöm, nem kéne-e benevezni vele (az első három díj valamelyikének határozott reményében) egy giccskiállításra? , Ahogy konszolidálódott a helyzet, úgy került napirendre a rádiókészülékek visszaszolgáltatásának ügye is. Hamarosan közlemény jelent meg. S mindenki, aki jelentkezett — legalábbis az elején — a beszolgáltatott fejében kapott egy készüléket. Hogy ugyanazt-e, amit beadott, azt nem garantálták, de számszerűleg károsodásmentesen bonyolódott le az üzlet. Csodák csodájára mi egy barna bléhdobozú Philips-készüléket kaptunk vissza. Kartonpapíros külön hangszóróval. Nem kezeskedem, hogy azonos volt az eredetivel, de hogy megszólalásig hasonlított hozzá, annyi bizonyos. És még csak „ki sem volt belezve" — ahogy akkoriban mondták. Csak bedugtuk a csatlakozóvégei a konnektorba, s már döngicsélt is nagyvidáman. No, ettől kezdve aztán újra főszereplővé lépett elő. Ezt hallgattuk megint reggeltől estvélig, akarom mondani este kilencig. Akkor ugyanis kikapcsolták az áramot. Pontban kilenckor kezdődött a londoni rádió magyar adása. (Churchill fultoni beszéde még nem hangzott el, a vasfüggöny és a hidegháború még az idő méhében.) Az adást kísértetiesnek is mondható dobütések prologizálták. Csak idáig jutottunk el. Mire a bemondó megszólalt volna, kis készülékünk már javában játszotta, áramtalanítottan, a kukát. Nemsokára újraindult a — kis alakú, mélynyomásos — rádióújság is. Külsőre olyan volt, mint a valahai Délibáb vagy a Színházi Élet. Áz első számban közlemény jelent meg. Ha valaki beküldi a mellékelt szelvényt, fél évig ingyen kapja a hetenként megjelenő kiadványt. A postás ettől kezdve rendszeresen kézbesítette a műsorfüzetet, én meg szabadidóm javarészében vagy ezt böngésztem, vagy rádiót hallgattam vagy fejtettem a keresztrejtvényt. Itt hallottam először Horváth Jenő dalait. S most, négy évtized után újra a „Ma este nem gondoltam rád"-ot, a „Tizenhat éves volt és szőke, a hatodik ába járt"-ot, a „Gyere, öcsi, boci, kapaszkodj, hozzám ragaszkodj, mert az valami jó"-t és a „Gyere, ülj, kedves, mellém"-et. Istenem, Philips-rádió, külön hangszóróval... A recsegés, amit az előttünk elszáguldó villamos szikrái pattogtatták be hangszórónkba... Hatodik á... Hol van ettől a mai legmodernebb, sztereó Sanyo?... PAPP ZOLTÁN t