Délmagyarország, 1987. október (77. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

77 Szombat, 1987. október 10. © magazin | [DM Színek és helyek szerek változtak, világháborúk zúgtak el fölöttünk, ám az Aczél-puskák átvészeltek mindent, fél évszázadot követően is eljutottak hozzánk. Nomármost, a diáknak mindössze annyi dolga maradt, hogy a zsebébe rejtett „puskákból" kiválassza a vonatkozót. Ha Tacitus volt napirenden, ha Livius, ha Vergilius... — csupán ki kellett keresni a vonatkozó kötetből a vonatkozó részt. S már hozzá is lehetett kezdeni a — másoláshoz. Laci bácsi cerberusként járt-kelt a padsorok között. Lehetetlen, hogy ne vett volna észre semmit. Ám nem szólt. Hanem dolgozatjavításkor kiszólított hármunkat az osztály szine elé. Komolyan mondom, olyan volt az egész, akár egy színdarab. Mondatról mondatra haladtunk. Imigyen. Felolvastam én az első mondatot. Aztán ugyanezt tette I. O., majd V. M. Ezt követően Laci bácsi citálta ugyanezt a nyelvtani egységet — Aczéléktól. Tán mondanom se kell, hogy a szöveg szóról szóra egyezett. Még csak egy névelőnyi elférés se volt „önálló'* fordításaink között. P. Laci bácsihoz nem volt túl kegyes a sors. A háborúban tüdőlövést kapott. Majd érzelmi konfliktussal sújtotta az élet. Utóbb a latint, azután — az ötvenes évek legelején — a franciát is kihullajtotta a rostán a felülről jött szigorúság. Laci bácsi megtanult oroszul, levéltárakban kutatott, és amikor gimnáziumunkat is — egyetlen tollvonással — megszüntették, átkerült a pedagógiai főiskolára, ahol igazgatóhelyettességig vitte. Mát túl jár a hetvenen. A múló idő törékennyé tette. Hogy ott állt előttem, nem is tudtam hirtelenjében. miért látom mégis egyre nagyobbnak... PAPP ZOLTÁN TELEPÜLÉSI TENDENCIÁK - NÉPESSÉGMEGTARTÁSI TÖREKVÉSEK Munka — alkalom — igény A közhelyek és az újmódi családi házak mögött olyan társadalommobilitási tényezők vannak, melyeket érdemesebb közelebbről is szemügyre venni. Például a Szeged környéki községekben. Ahol a települési tendenciák, s velük a népességmegtartási törekvések az utóbbi évtizedekben elég változatos képet mutatnak. Eleinte Volt a „tanyáról a városba mozgalom". Amikor is az emberközelség, a jobb, változatosabb ellátás, a nagyobb komfort, a munkahely miatt sok-sok tanyalakó önként települt be a faluba. Sokan meg úgymond „koncepcióra" települtek be, mert meghirdettetett a tanyák felszámolása. — Később a falu mozdult lakói kezdtek beszivárogni a városba. Ezerszám találtak itt munkál, később lakást is, feladták ingázó, kettős gazdálkodást folytató életmódjukat, keresték a komfortot — irány a panel. Főleg, ha az ember fiatal. Aztán ha pár év múlva már nem tud elég könnyen élni a városi feltételek között és szeretné a számítását is jobban megtalálni, elkezd a városlakó a falu felé kacsingatni. Eleinte például csak kertészkedni. Aztán kertészkedni, állatot tartani, ház körüli mellékjövedelmet, önálló portát, családi házat szerezni — kitelepül valamelyik város környéki községbe. Igaz, ez utóbbi jelenség még nem annyira tömeges, mint volt a városba település, de egyre erőteljesebb tendencia. Miként az is, hogy falukból szivárognak ki tanyákra a családok — vélvén számításaikat ott jobban megtalálni. — Ugyanakkor tapasztalható, hogy a községekből kevesebben igyekeznek betelepülni Szegedre. Az ott lévő családi anyagi javak, a rokoni segítség, a kettős gazdálkodás lehetőségei még a városban dolgozó falusi fiatalokat is mindinkább arra késztetik, hogy az otthonteremtéshez a faluban kezdjen, ott mintha könnyebben boldogulna. Sőt: sokan dolgozni se járnának be már Szegedre, ha laMi a bioépítészet? LATINUL Egy verőfényes őszi napon a múltkor váratlanul összefutottam P. L.-lel, egykori latintanárommal. A mai gyerekeknek — óriási, hogy úgy ne mondjam, elsöprő többségüknek — már fogalmuk sincs róla, mit is.jelentett még a mi életünkben, akik a régi gimnáziumi rendszernek megfelelően nyolc esztendőn át tanultuk, e holt nyelv. S még csak meg se tudom róni őket istenigazából érte. Elvégre nekem se volt annak idején fogalmam róla, minő „szörnyű" kínokat kiállva birkóztak eleink a latinnál „még holtabb" görög nyelvvel. Még csak abban a szerencsében — vagy szerencsétlenségben — sem részesültem, hogy a „görögpótlónak" nevezett tanórákat beiktatták volna tanrendünkbe. Mert tán mondanom sem kell, hogy anno dacumál — a visszaemlékezésből szerzett ismereteim tanúsága szerint — a görög, mint tantárgy és mint tanóra csak lassan,, fokozatosan halt ki a hazai középiskolás tanrendből. S hogy keményen védelmezhette hadállásait, azt a már említett „görögpótló" órák továbbélése is jelzi. Szükség volt-e annak idején, mint tanulandó idegen nyelvre, a görögre? Ehhez a vitához nem is tudok, nem is akarok, nem is mernék hozzászólni. Lévén, hogy mindmáig csodálója vagyok a görög kultúrának. A latinról már irányultabb véleményt tudok mondani. Ha az úgynevezett „latinos műveltség" fölött — sajna — tán el is járt az idő, a latin, mint „alapnyelv" szerintem távolról sem avult el. Struktúrája, a szak-, a tudományos és a köznyelvbe átszivárgott szóanyaga napjainkban is nélkülözhetetlenné teszi még akkor is, ha sokan ezt kétségbe vonják. De nem akarok én most — e tán nem is túlontúl időszerű — téma körül keringeni. Az egész mindössze ahhoz szolgált apropóul, hogy felidézzem az egykori „Baross" gimnázium latinóráit, amelyeket elsős korunktól kezdve P. Laci bácsi prezentált. Sose felejtem el: megjelent egy inkább köpcösnek mondható, simára fésült hajú, szolidan elegáns, igen ápolt benyomást keltő férfi, bemutatkozott és imígyen szóla: — Fiúk, úgy kell minden órára felkészülnötök, hogy majd az érettségin... Mert, fiúk, az érettségi... Hogy mily távolságnyira volt tőlünk eme nevezetes — és rettegett — alkalom, annak illusztrálására elegendő talán csupán arra utalnom, hogy e szavak 1942 őszén hangzottak el. Árra a bizonyos érettségire 1950 késő tavaszán került sor. A tanár úrnak annyit mindenesetre már az első alkalommal sikerült elérnie, hogy a leendő alkalom — virtuálisan legalábbis — a ténylegesnél jóval közelebb került hozzánk. Hogy úgy ne mondjam, ettől kezdve szinte — véres? — Damoklész-kardként lebegett fölöttünk... Kemény nyolc esztendőn át. P. L.-ről gyerekésszel is hamar kiderítettük, hogy fölkészültsége, ambíciója jóval terjedelmesebb az átlagosnál. A másik szakja — ennek is utánanyomoztunk — a francia volt. A latin auktorok mellett gyakran idézett francia klasszikusokat is. Óráit szigorú rend szerint építette fel. Már-már óramú-pontossággal. És ahogy az már lenni szokott, erénye bizonyult gyakran vesztének is. Ha valami halaszthatatlan ügy miatt néhány percet késett a tanárúr, akkor fölborult az előre eltervezett rend. A ritmus lassúból siettetettre váltott. S melyik láncszem is eshetett ki a folyamatból? Hát persze, hogy a legrettegettebb: a feleltetés. Hogy e sorokat írom, láncreakció-szerúen bukkannak elő a múltból az emlékek. Oldalakat írhatnék tele a történtekkel. Ehelyett megelégszem csupán egynek e hasábokra idézésével. Az idősebbek tán még emlékeznek rá, hogy a századforduló táján bizonyos Aczél-testvérek tenyérnyi nagyságú, puha födelú kiadványokat forgalmaztak: latin és görög auktorok műveinek magyar lürduá.-ídii tartalmazó könyvecskéket. Nem is titkolt célzattal: a diákság számára — „puskaként" Rend Ne várjon az olvasó kerekded meghatározást avagy frappáns választ a címbe emelt kérdésre. Arra kérem inkább, olvassa el ezeket a szomorú adatokat: Hazánkban ma 2 és fél millió ember számára veszélyes a kútvíz közvetlen fogyasztása. 88 faluban még ma is megoldatlan probléma az ivóvízellátás. Lakásaink közel felének szennyvize kezelés nélkül terheli környezetét. A csatornázottság viszonyított aránya fokozatosan csökken. Magyarországon az erdőállomány tíz százaléka károsodott, az okozott kár évente körülbelül háromszorosa a védekezés költségeinek. 1938 óta a magyar mezőgazdaság műtrágya-felhasználása megkilencvenszereződött! Alighanem nincs szükség a tételes folytatásra. Lehetne szó a hulladék hasznosításáról — illetve hasznosithatatlanságáról —, az energiaszükséglet vészes gyarapodásáról, a zajártalomról, az építőanyagok sugárzó hatásáról és sok egyéb dokkoló tényezőről. És ezen a ponton jutottunk el a bioépitészethez. A hatvanas években hivatalosan nem támogatott bioépitészeti kutatások kezdődtek szerte a világon. Elsősorban természetesen a fejlett tőkés országokban. E mozgalom avagy irányzat legnevesebb képviselője az az osztrák Ottó Frei, aki a pókhálók és a szappanbuborékok vizsgálatával jutott el a könnyű- és sátorszerkezetekhez. Olyanhoz például, mint amilyet a Münchenbe látogató csodálhat meg az Olimpiai Stadion fölött. Az NSZK-ban elsősorban néhány nyugtalanító vizsgálati eredménynek köszönhetően kapott lábra az épületbiológia nevű tudományág. A természeti és az épített környezet állítólag bizonyos magasságpontokon veszélyes az emberre. ugyanis a föld visszaveri a kozmikus sugarakat és az erővonalak metszési pontja kárt okozhat az élő szervezetnek. A kutatások folynak, a feltételezéseket még nem sikerült teljességgel igazolni, de több üzlet született e hirtelen támadt rémület nyomán. Nálunk szolidabb formákat ölt a bioépítészeti kutatás. Ennek egyik irányzatának, a bioklimatikus ág- ' nak két magyar a megalapozója: Olgyay Viktor és Aladár. Ők a nap sugárzási energiájának a felhasználhatóságán törték a fejüket. Igaz, gondolatmenetüknek a Princeton Egyetem adott otthont valamikor a hatvanas években. Magyarországon még friss a bioépítészeti szemlélet. Olyannyira, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemen nem is tanítják a jövő építészeinek, csupán a pécsi Szász János tanítványai ismerkedhetnek meg ezzel az irányzattal a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán. Szász Pécsett fölépített egy kísérleti bioházat, melynek — terményei szerint — rövidesen lakója lehet ő és családja. Ez a ház a hazai lehetőségekhez képest maximálisan figyelembe veszi a bioépítészet előírásait. Ügyel a klímára, figyeli a Nap állását, számba veszi a széljárást, formájában a gömb felé tart, természetes anyagokat tartalmaz és kifelé sok üveget mutat. Mindezek hatására energiatakarékos és természetes otthonérzetet nyújt. Szász János úgy gondolkodik, hogy az építészet olykor durva beavatkozás a külvilág rendjébe. Azt mondja, hogy az építőanyagok gyakran környezetszennyezőek, a technológiák energiát pocsékolnak. A tereprendezés során a környezetet drasztikusan módosítják, az aszfalt- és betonburkolat nem engedi lélegezni a földet. A kivitelezés során pusztul a természet, csökken a termőföld, az épület fenntartása közben szennyező K

' zhely, de igaz hogy mindenki szeretne könnyebben élni: oda igyekszik, ahol jobban megtalálja a számítását. Sőt, ezek a közhelyek rendezőelvvé is váltak-válnak: irányító is a társadalmi mozgásoknak. A jelen megélésében és a jövő tervezésében figyelmen kívül nem hagyható tényezők. Különösen nem azok a településfejlesztésben. Amiről — mondjuk, a falun autóval végigrobogva — többnyire felületes képünk van, előtérben szép új családi házakkal. Aminek alapján megállapítjuk: nagyon fejlödnek a magyar falvak, jó lehet ott élni, saját portán, növények között, tágas, modern házban. — Ennyi? kóhelyukön megfelelő munkalehetőségük lenne. Mert egyébként egyre jobban „megvan majdnem mindenük" a községben is. A népességmozgási tendenciát „közelképezvén" mostanában azt firtattam, valóban úgy van-e, ahogy sok város környéki községben lakótól hallottam, hogy „megvan majdnem mindenünk". A települési és a népességmozgási tendenciák a mi vidékünkön nem Gyűrűfű, az elnéptelenedő falu irányába mutatnak. Inkább a népesedő, a gyarapodó falu felé. Ezzel kell számolnia a jelen és a jövő településfejlesztési koncepcióinak, népességmegtartó s -eltartó tetteinek és terveinek. Amelyek természetesen abból indulnak kí, hogy a községben marasztaláshoz vagy az odatelepüléshez a lakosok számára biztosítani kell a munkát, a lakásépítés lehetőségét, az infrastrukturális ellátottságot, a szolgáltatásokat, a közművelődést. Ezek határozzak meg ugyanis egy-egy településen a népesség életfeltételeit. Hogyan állunk mostanság mindezzel a Szeged környéki községek; égéstermékek és hulladékok keletkeznek, s ha meg kell szüntetni egy épületet, rengeteg hasznosíthatatlan hulladék terheli a környezetet. Ezzel szemben a bioépítészet szellemében olyan épületek születhetnek, amelyek egészséges életkörülményeket nyújtanak, főleg helyi, természetes építőanyagokból készülnek, harmonikusan illeszkednek a mikrokörnyezeti adottságokhoz, hasznosítják a természetes, ezért megújuló energiaforrásokat és a legkevesebb égésterméket, hulladékot bocsátják ki. Ennek megfelelően az építési forma megválasztásakor előtérbe kerül az „energiatudatos geometria". Például hatszögletes, kerek, anyagtakarékos formálás. Az építőanyagok a fa. a szalma, az anyag. Szigetelőanyagként használatos a gömbfa, a lángmentesített szalma, a heraklit és a vályog. S ha fölépül a ház, benne sok lesz a növény, a fa, az üveg, a természetes szövésű textil. Szász János a közelmúltban tartott előadást „tudományáról" a November 7. Művelődési Házban. Képekkel illusztrálta, hogyan lehet „kicsukni" és „becsalogatni" a napfényt, milyen módon lehet irányitani a szeleket, miként órizhetők a ház belső energiái. Amiről szólt, az nem ördöngösség. Naiv álmodozásnak pedig azért nem nevezhető, mert makacs tények állnak e vágyból és valóságból gyűrt eszme mögött. Például az, hogy a pécsi kísérleti ház energiaigénye körülbelül a fele a hagyományos házakénak. Vagy az, hogy — mivel minden fölsorolt anyag hazánkban föllelhető —, az építkezési költség alig magasabb a ma megszokottnál. Aki az itt elmondoitaknál többet akar tudni, vegye elő a Lakáskultúra tavalyi júniusi számát vagy a 15. Biofüzeiét. Zárásul pedig a leghozzáértőbb válasz a címbeli kérdésre: Szász János szerint a bioépítészet a „korszerű" anyagokkal való szembenállás. DLUSZTUS IMRE ben? A jellemző főmondatot szinte mind a 11 legközelebbi falu helységnévjelző táblája alá odaírhatnánk: fejlődő község. A főmondathoz tartozó kiegészítésekből viszont az is kiderül, hogy többségük gondokkal is küszködve próbál a fejlődésben lépést tartani. A legfőbb gond a helybeli munkalehetőségekkel van. Azaz azzal, hogy azok nincsenek igény szerinti kellő számban. Szeged vonzáskörzetében 11 községben mintegy 30 ezer ember él, a munkaképes korúak száma 16 ezer 357 (az összlakosságnak csak 56 százaléka), az aktív keresők közül minden második ember a faluján kívül dolgozik, 6 ezer 612-en járnak el. Többnyire szegedi (esetleg kisteleki) üzemekbe, a legtöbb ingázót foglalkoztatókhoz: a textilüzemekbe, a paprikafeldolgozóba, a ruhagyárba, a gumigyárba, a Déléphez, a kábelgyárba, az építőipari szövetkezetbe, a konzervgyárba, a Volánhoz, a szalámigyárba. Tiszasziget keresőlakosságának például 73 százaléka az eljáró, az ingázó. S a foglalkoztatási tendenciák, a községek munkaerőhelyzetének jellemzői nemigen mutatnak arrafelé, hogy egyhamar széleskörűen sikerül ezen a gondon segíteni — bár minden tanács és társadalmi szerv népességmegtartó tervei között a prioritások, az elsőbbséget élvezők közé sorolják. Annak ellenére, hogy csak elvétve fordul elő, hogy a helybeli tanácsot keresnék munkalehetőségért. Az ugyanis van a falukban — sajátosságokkal. A községek többségénél a helybeli munkaadóknál a létszámhiány a jellemző. A termelőszövetkezetek állattartó telepein például "betanított munkásból, a növénytermesztésben „gyalogmunkásból" és idénymunkák idején. Az ipari munkáltatók is több szakmunkásnak tudnának kereseti lehetőséget biztosítani. A lehetőségek és az igények azonban egyelőre úgy tűnik, nemigen találkoznak. (Az ingázó nem vállal a falujában munkát, ha abban úgymond nem találja meg a számítását). A helyi tanácsok részéről folyamatosak a munkahely-teremtési próbálkozások, elsősorban Sándorfalván, Zsombón, de Kübekházán, Röszkén is. Például azért, hogy az eljáró gyermekes anyáknak, illetve az ősztől tavaszig a téeszben nem foglalkoztatott nőknek munkát adjanak. A Tápéi Háziipari Szövetkezet bedolgozóit (varrót, székfonót) próbálják errefelé gyarapitani — nem sok sikerrel. Szerződéses munkavállalási lehetőségeket is igyekeznek biztosítani, amik a háztáji mellett átmeneti jövedelemszerzést tesznek lehetségessé. A Dél-Tisza Menti Áfész például SándorfaTván tojótyúk- és nyúltartásra köt szerződést; Kübekházán a megyei Zöldért próbálkozik szerződéses paprika- és hagymatisztítással. — A termelőszövetkezetek is törekednek arra, hogy bővítsék a munkaalkalmak körét helyben — például melléküzemági tevékenységgel. A néhány jó példára építve — igényeket és lehetőségeket egymáshoz közelítve —, teret engedve a vállalkozásoknak, tovább kell lépni a helyi munkaalkalom-teremtésben. Gondolva arra is, hogy körülményei a nyugdíjas, de még munkaképes korosztály jó néhány tagját kényszeritik a jövőben munkavállalásra (lehetőleg lakóhelyén). Számításba véve, hogy a városi vállalatok esetleges létszámleépítései érintik az ingázókat is. Látva azt, hogy a nők körében növekszik a részmunkaidős foglalkoztatás iránti igény. — Elgondolkodva ugyanakkor azokon a mutatókon, melyek jelenleg a községeinkben dolgozókra jellemzőek. Hogy tudniillik a mezőgazdaságban fizikai állomámban dolgozóknak háromnegyed rés/e, a kereskedelemben dolgozókénak fele, az ipariaknak 43 százaléka betanított munkás. A Szeged környéki községek gazdasági ehartóerejc mindezek függvényében fejleszthető cs fejlesztendő. SZABÓ MAGDOLNA