Délmagyarország, 1987. szeptember (77. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-12 / 215. szám

Szombat, 1987. szeptember 12. DM| [magazin @ c-p (:.:í A ceg erdeke — az én érdekem Valamikor komolyan hittünk abban, hogy miénk a gyár és magunknak építjük. Az államosítás, az első munkásigazgatók kinevezése milliók élménye, történelmi tette volt. Hitlünk önmagunkban, a közeli boldog jövőben. Ám idővel kiderült, hogy a hőskori szocializmus nem más, mint illúzió.. Arra is rájöttünk — igaz,elég későn —, hogy pusztán az állami tulajdonból nem csiholható tulajdonosi öntudat. Az állami tulajdonban rejlő társadalmi hajtóenergiák egyre inkább kimerültek, sőt kiderült, hogy szervezeii-irányitási jogi aktusokkal sem lehet azokat igazán mozgásba hozni. Megalakullak a vállalati önkormányzatok, a dolgozó kollektívák és képviselőik tulajdonosi jogokat kaptak, igazgatót választottak. Elvágták a köldökzsinórt, amely a céget a minisztériumhoz, az irányító hatósághoz fűzte. De a vállalati tanácsok így sem bizonyulnak — az elképzeléseknek megfelelően — a stratégiai érdekek képviselőinek. Szívesebben döntenek béremelésekről és más, a helyzetük alakulását befolyásoló operativ ügyekben. Vagyis munkavállalói pozíciójuk, és nem a tulajdonosi mivoltuk a cselekvés mozgatórugója. Támogatom, mert kifizetődik Tapasztalatok cs tudományos megállapítások bizonyítják, hogy jelenleg a dolgozó kollektívák elsődlegesen olyan vállalati, üzemi döntésekben készek érdemben részt venni, amelyek közvetlenül érintik őket. Persze nem kizárt a beleszólás a vállalati gazdálkodás egészét érintő stratégiai kérdésekben sem. De mi a garancia arra, hogy a dolgozó „kivárja", vagy „megéri" a hosszú távú döntés eredményét az adott vállalatnál? A tulajdonosi érdek, csakúgy mint a magasabb rendű társadalmi érdek elvont fogalom marad csupán, amennyiben elméleti síkon a tulajdonviszonyokból kívánjuk levezetni. Valós érdek, bármilyen szintűnek minősítsék is, csak konkrétan létezik. vagyis valamilyen (egyéni, csoport-, vállalati, réteg ) érdek egyeztetésének eredménye lehet. Várható, hogy az önkormányzó vállalatok az. alapitói jogot is megkapják. így a tulajdonnal való gazdálkodási önállóság teljessé válik — jogi értelemben. A tulajdonosi érdek érvényesüléséhez a gazdasági tartalmat a vagyonjegyek teremthetik meg. Vagyis lehetővé teszik, hogy a dolgozók önkéntes alapon saját anyagi eszközeikkel részt vehessenek a vállalati vagyon gyarapításában. Ezáltal nem csupán a vállalat anyagi helyzete javulhat, fejlesztési forrásai bővülhetnek, hanem a vagyonjegyek tulajdonosai, a „részvényesek" érdekeltté válnak a hosszabb távú eredményes munkában, például a fejlesztésben, a hatékony felhalmozásban. Az a cél, hogy a személyes javakhoz. a családi vagyonhoz hasonlóan a közös tulajdonnak is legyen mozgósító, motivációs szerepe. Ahhoz persze, hogy a dolgozó kollektíva döntéseit, napi munkáját a jó gazda gondossága jellemezze, nem néhány forintos „téglajegyre", hanem kellő nagyságú, ösztönző hatású összegek 1 jegyzésére van szükség. Ha nem is minden dolgozónál, de a döntésekre, a közvéleményre, s főként a vállalat jövőjére leginkább hatni tudó kulcsembereknél feltétlenül. A vagyonjegyeknek legfeljebb 30 százalékát ellenszolgáltatás nélkül átadhatják, a többiért viszont fizetni kell. Vállalják-e ezt az önkéntes befektetést az érdekeltek? Méghozzá olyan feltétellel. hogy az állam a vagyonjegyekre nem garantál a kötvényekhez hasonlóan fix kamatjövedelmet. Az osztalék — és ennek megfelelően a vagyonjegy árfolyama — a vállalat jövedelmezőségétől függ majd. A megtakarítás új formája A vállalkozáshoz hasonlóan a vagyonjegy is kockázat hordozója. A vagyonjegyek jegyzése és a jegyzés mértéke pedig a dolgozók egyértelmű állásfoglalása a vállalat jövője, kibontakozási, megújulási programja mdleit. Az elkötelező állásfoglalás eleve javítja a holnapi a holnap utáni nagyobb kereset, a fejlesztés, a vagyonarányos nyereség növelési esélyeit. A vagyonjegyek hosszabb távon jelentős tőkehozzájárulásként, beruházási forrásként szolgálhatnak. A vásárlóerő és az árualap összehangolásának kétféle módja lehetséges. Az egyik: a lakossági jövedelem növekedésének visszafogása, korlátozása. Ez kényszerű, adminisztratív módszer. A másik, a jövedelmek megtakarítható részének visszafor gatása a termelésbe, hogy ne a keresletet, hanem a kínálatot növeljék. Ez viszont csak saját kezdeményezésre és önkéntesen mehet végbe. A szocialista országok gyakorlatát idáig csaknem kizárólag az előző megoldás jellemezte. Az árutermelés, a piac éppen ezért egyoldalú és korlátozott volt. Az általános áru- és tőkehiány félreérthetetlenül jelzi, hogy a társadalom növekvő, sokirányú szükségletei zavartalanul nem kielégíthetők kizárólag központi forrásokból. A második megoldás alkalmazásától mégis vonakodtunk. Valószínűleg a tulajdonformák merev, ideologikus jellegű elhatárolása miatt. Lehet, hogy formailag az OTP-takarékbetétek révén megoldottnak tűnt a lakossági megtakarítások „visszaforgatása" Ténylegesen azonban a lakosság tartós felhalmozásai, biztonsági tartalékai értéküket megőrző-növelő ingatlanokban (telek, hétvégi ház stb.) és ingóságokban (bélyeg, műtárgy stb.) tárgyiasultak. Az infláció és az áruhiány egyébként is a pénzbeni megtakarítások ellen hat, serkentve a konzumálást. A lakossági kötvény már új jelenség, jóllehet a jelenlegi garantált kamatjövedelemmel inkább az átmeneti pénzmegtakarítások egy változata. A vagyonjegy már másfajta befektetés, bár kezdetben nem is annyira gazdasági, mint inkább elvi-politikai jelentőségű. A külföldi tőkét a kilátásba helyezett kedvezményekkel is nehéz becsalogatni az országba, miért ne építhetnénk bátrabban a magyar állampolgárok megtakarításaira. Szocialista magántársulás Az MSZMP Központi Bizottsága a július 2-i irányelvekben a kibontakozás lehetőségeit elemezve egyebek közt megállapítja: „Az alapvető tulajdonformák változatos kombinációjával megfelelőbb kereteket kell létrehozni az értékteremtő tevékenység bővítéséhez." A kombinációban, a korábbinál nagyobb súllyal esik latba a személyi, a magántulajdon. Fontos társadalmi érdek fűződik például ahhoz, hogy a magánvállalkozások nyereségüket ne vagyontárgyakba halmozzák fel, vagy fényűző módon feléljék, hanem vállalkozásuk bővítésére fordítsák. A maszek is csak akkor tevékenykedhet és gazdálkodhat perspektivikusan, ha hisz saját jövőjében, és érdekelt annak megalapozásában. A magánszektorban különösen bántó és szemet szúró a máról holnapra élés. A gyors meggazdagodás szellemének eredményes leküzdéséhez nélkülözhetetlen a társadalmi közvélekedés megváltoztatása. Az például, hogy a háztájihoz hasonlóan tekintsük a magántevékenység más hasznos formáit ugyancsak a szocialista gazdaság szerves részének. De intézményes garanciák is szükségesek, hogy a magánvállalkozások meghatározott mértékig növekedhessenek. S olyan megoldásokról is célszerű gondoskodni, amelyek e határokon túl átvezetik a magánvállalkozásokat — a tulajdonosok számára is elfogadható módon — a társadalmi tulajdonformába. Például valamilyen szocialista magántársulás létrehozásával. E feladatokat az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő közgazdasági munkaközösség fogalmazta meg, s a Közgazdasági Szemle 1987. júniusi száma közölte. Az elvi és gyakorlati tennivalók logikusan következnek a magánkezdeményezéseket felkaroló jelenlegi gazdaságpolitikából. A kishitűek máris a magántulajdon térhódításáról, a szocializmus hadállásainak feladásától tartanak. Pedig a gyakorlat bebizonyította, hogy a szocializmus életképességének árt a túlzott védettség, az inkubátor-légkör —, használ viszont a külső és a belső kihívás. A szinte nulláról induló magántőkétől ne féltsük a sok százmilliárd forintos szocialista nemzeti vagyont. A szocializmus ügyét nem a magánkezdeményezés veszélyezteti, hanem sokkal inkább a bizalmatlanság, a merevség, a doktrinérség, amely korlátozza mozgásterét, távlati érvényesülését. Tudomásul kell venni, hogy a szocialista és a magánszférában egyaránt a cselekvés, a kezdeményezés fő mozgatórugója az érdek. Csakhogy nem valamiféle beszűkült, hanem távlatos értelmezésben. Vagyis az szükséges, hogy a mai tettek kiállják az erkölcsi megméretés, az idő szigorú próbáját. A valós értékek alapján ítéljünk, s ne a szocialista és a magánkezdeményezések közé húzzunk határvonalat, hanem a kényelemszeretet, a rövidlátó önzés, valamint a messzire tekintő, áldozatos jövőépítés közé. KOVÁCS JÓZSEF Anna Margit: Vörös rébék POLNER ZOLTÁN Két groteszk VENDÉGSZÖVEGEK Én is fordítva te is akár a nyári időszámítás és Nelson Piquet elrobogott még láttam a kék autóbuszt szájában a hóidat az ezüst ételhordót tágasság kívül/belül számítógépen futtatott magágy vagy megfejted vagy sem kulcs a lábtörlő alatt tegnap nálam járt Hamlet ó édes úr bár Apollinaire halott hömpölyög a Szajna a gödöllői személy már nem közlekedik most már tűzzé! mint a vadréce sűrű sötét az éj a pápa mély hallgatásba burkolódzott TIKA TAH LINNO (finn ráolvasó) Nikla tatihon, Ontin kalahit, kanto talihin. túlikon nahti, ¿la'in tinto ha kálin: kintoh, Honti Katalin, ahiton laklin. A

Petőfi sugárúton laktunk. A ház kertje a tudományegyetem Ady téri tömbjével nézett farkasszemet. A mostani Egyetem utca északi sarkán üres telek állt. A térséget rézsút átszelők ösvényt tapostak a növényi vegetációba. De sokszor is elgondoltam: itt fogok majd én is közlekedni, ha egyetemi polgár leszek. Otthon is táplálták bennem a reményt, a kisemberek sajátszerű — másodlagos — föltörekvési vágyával. Ha már őket megfosztotta tőle a sors, legalább a gyerekük járhassa végig azokat a grádicsokat, amelyeken annak idején ők szerettek volna lépkedni. S mert áhítoztam az egyetem után, már korábban be is szoktam az épületbe. (Az altisztek, akik a hatalmas épület szolgálati zugaiban laktak, mint jó szomszédok, mind-mind régi ismerősök.) Néha filmvetítéseket tartottak, másszor érdekes, a kívülállók számára is nyitott előadást. Lassan, fokozatosan kezdtem megismerni e bonyolult labirintust, a maga belső udvaraival, összekötő folyosóival, elektromos úton nyitható intézeti ajtajaival egyetemben. S bár a hallgatóktól — korban — csupán néhány esztendő választott el, mégis óriásinak tűnt a távolság. Mintha a föld porában járnék, ők pedig a Tejút csillagporában lépkednének. A hallgatónőket csudaszépnek láttam, a férfiakat meglett embereknek, igazi férfiaknak. így aztán annál meglepőbb volt számomra, mikor az egyik napon csupa-csupa mezítlábas lányt, fiút (férfit) láttam felballagni a lépcsőkön Még nem SZÍNEK ES HELYEK TÓTÁGAS tudtam, amit ők már igen, hogy vi haros gyorsasággal kezdett tért hódítani Szegeden (természetesen szinte kizárólag az ifjúság körében) a „Járj mezítláb"-mozgalom, egy korabeli hóbort, melyet csodaszernek ígértek propagálói egy sor betegségre (kezdve a lúdtalptól egészen a vese-és idegbajokig). Nekem egész más fogalmaim voltak erről. Mi akkor jártunk mezítláb, ha nem volt rendes cipőnk, vagy ha kímélni kellett azt az egyetlen párat. így aztán igencsak elcsodálkoztam. Különösen, mikor az Auditórium Maximum előtt szembetalálkoztam K. P.-vel. (Később közelebbi ismeretségbe kerültem vele, mert amikor hallgató lettem, ő utolsó évét taposta az univerzitáson.) Alacsony, mokány fiú. Széles vállal, szöghajjal. Látszott, a nadrágot nem rá szabhat ták, majdnem fölért a hónaljáig. Alja még így is a földet súrolta. Akkoriban a bő „tengerésznadrágok" dívtak, barátunké is vitorlaként lobogott, a sok-sok súrlódástól kirojtosodottan. K. P. különben még a „fényes szelek" legátusa volt, s mondom, egyébként is mokány gyerek, jó határozottan ment, keményen odaverte, mondhatnám, csak úgy porzott. Lábát teljesen eltakarta a tengerésznadrág. így aztán csak hallottam, amint talpa-körme nagyokat csattan a műmárvány padlón Barátunk találta ki — minő frenetikus ötlet! — a „szocialista vizsga" gyakorlatát is. Az egyik polgári genezisű történészprof — aki ekkor még egzisztált, s csak a szalámitaktika következő „szeleteként" penderült ki intézetéből — kellő alázatossággal meg is kérdezte, mi fán terem ez az újmódi kezdemény? K. P. tüzetesen elmagyarázta: — A profeszszor elvtárs felteszi a kérdést, mi meg majd jelentkezünk felelni. — Mondják, de tényleg, hát nem pofonegyszerű?! Csak meg kellett várni, hogy olyat kérdezzenek, amiről sejt valamit az ember, és már róhatják is be a csillagos jelest. Akadt persze a profok közt karakánabb is, aki — valami okból — nem volt hive a mindenáron való újítgatásnak. Nos, az illető időnként afféle „röpvizsgát" tartott, az anyagot mintegy így is besulykolandó. Egy alkalommal nem átallotta a „pimasz kispolgárja" — K. P. utólagos megjegyzése — barátunkat is fölszólítani. — Mikor volt a mohácsi vész? — szegezte neki. K. P. vasvillaszemekkel bámult vissza rá, bár, meg kell hagyni, távolról sem jött zavarba. Némi hallgatást — kínos csöndet? — követően, kissé recsegő hangon felszólította a profot: — Professzor elvtárs, szíveskedjék konkrétabban föltenni a kérdést. V P barátunk --- akkoriban sajá tos átmenete a lírai költőnek és a rímkovácsnak világéletében kedvelte az extremitásokat. Nyilván ezért is jegyeztette be az indexébe a szabadon választható kollégiumok közül a neves pesti lélektanász előadásait. A fővárosi prof hetente egy nap járt le Pestről — repülőn. (Akkor még javában működött a belföldi légijárat.) Két hallgatója volt: K. J., a vonatkozó intézet tanársegédje, hivatalból, valamint V. P. Az előadások a' következőképp zajlottak. Az első órában a prof fiatalokról mesél devianciára utaló eseteket. A második óra a „hallgatóké". Most nekik kell ugyanilyeneket prezentálni — a saját élménykörükből, V. P. nagy mesélő, afféle furfangos vásárhelyi fabulázó, a humorérzéknek sem híjával. Á legnagyobb sikert mindig — újra és újra elismételt — Széchenyi téri történetével aratja: jön, egyre közeledik a villamos. Egy kisgyerek áll a sinek közt. A villamos jön, egyre közelebb. A gyerek áll, ugyanott. Pattanásig feszülnek az idegek, hiszen a távolság veszedelmes gyorsasággal főgy. S a csattanó. Mikor a jármű az utolsó pillanatban fékez, már hárman vannak. A villamos, a gyerek, és alatta a tócsa. Vizsgaidőszakban a prof nagyvonalúan odaszól Gyorgyevics Irénkének, a titkárnőnek: — Kérem kiirni a hirdetőtáblára, hogy mához egy hétre szignálom az indexeket. V. P.-ét. Szóval — mind az egyet. PAPP ZOLTÁN jnwnMi l