Délmagyarország, 1987. szeptember (77. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-12 / 215. szám

Szombat, 1987. szeptember 12. DM| magazin ® ® ® r Életrajzi lexikon A MUNKÁSMOZGALOM CSONGRÁD MEGYEI HARCOSAIRÓL Gesztustalanság? Bizonyságaként annak, hogy Csongrád megyében az utóbbi évekhen jelentősen felgyorsult, szelesebb körűvé s mind több eredményt felmutatóvá vált a munkásmozgalom-történeti kutatómunka, a napokban kikerült a Szegedi Nyomdából A munkásmozgalom Csongrád megyei harcosainak életrajzi lexikona. A kötet az MSZMP Csongrád Megyei Bizottsága kiadványaként folytatását jelenti a Csongrád megye forradalmi harcosainak életrajzi gyűjteménye címmel 1973-ban megjelent könyvnek. Az akkori. 186 forradalmár életútját ismertető műnél terjedelmében bővebb, tartalmában gazdagabb — 422 munkásmozgalmi harcos életrajzát összefoglaló — elveit, módszereit tekintve is tökéletesebb gyűjtemény az új lexikon (amiben az 1984. december 31-ig elhunytakról szólnak). Az ismerettár szerkesztői — Anlalffy György főszerkesztő, Kanyó Ferenc és Rácz János szerkesztők — és munkatársai — az életrajzírók: Fehér István, Földváriné Kocsis Luca, Kanyó Ferenc, Kormányos András, Labádi Lajos, Ocsák Miklós, Oltvai Ferenc, Rátkai Árpád, Sipos László és Tamasi Mihály; a lektor Dégi István és Serfőző Lajos; a mutatókat készítő Máder Béta — nehéz, bonyolult feladatra vállalkoztak: minél teljesebben, tudományos alapossággal feltárni a megyei munkásmozgalomban jelentősebb szerepet játszók életútját. Keresve és felhasználva minden forrást — dokumentumokat, szakirodalmat és személyes emlékezéseket —, ami csak teljesebbé teheti a sorsleírásokat. Ha az 1973-ban megjelent gyűjteménnyel összevetjük, világosan látszik az, hogy a kutatók mennyi új adatot tártak fel. Ám nyilvánvaló az is, hogy még az új kötetben leírt adatokat is bővíteni, kiegészíteni, pontosítani kell ahhoz, hogy az eredeti vállalkozásnak megfelelhessenek. (Szemet szúró hiányosság például, hogy az 1960-as, 70-es években Szegeden elhunyt dr. Berkes Pál, Deli Károly halálának pontos dátumai hiányoznak. (Tudják, s a bevezetőben jelzik ezt a szerkesztőbizottság tagjai is: „A jelesebbeknek... életrajzát hiányosan is közreadjuk. Ugyanakkor nem mondunk le a további kutatásról, újabb adatok gyűjtéséről... Számos fontos életrajzi adat is (születés, elhalálozás) még további tisztázásra vár. A rendelkezésre álló forrásanyagok egyenetlensége tükröződik az életrajzi szövegekben is. Az adatok mennyisége befolyásoló tényezőként hatott. Törekedtünk ugyan a megfelelő arányok kialakítására, de a terjedelem még igy sem tükrözi minden esetben az egyes személyek munkásmozgalomban betöltött szerepét." Bővíthető, bővítendő ismerettárat készítettek; kézikönyvet, amely összefoglalás és kiindulópont — elsősorban szakembereknek. A történelem kutatóinak és oktatóinak, a marxizmus, a munkásmozgalom propagandistádnak, tanároknak, a munkásmozgalmi hagyományok ápolóinak. Akiktől bizonnyal várható, hogy munkájuk során hozzájárulhatnak a kötetbe foglaltak szélesebb körű propagálásához, a munkásmozgalom megyei jeles személyiségeinek megismertetéséhez, sőt életútjuk, sorsuk alaposabb feltárásához, a szűkszavú lexikális anyagokból a tanulságos életút, az ember és jelleme, a példa, a példakép, az ellentmondások felmutatásához is. Hiszen a kötet ezt a célt szolgálja. Mint Komócsin Mihály, a megyei pártbizottság nyugalmazott első titkára írja az előszóban: „Gazdag — küzdelmekben és áldozatokban különösen — életútjuk fényes és árnyoldalaival együtt is tanulság számunkra, de az utánunk jövő generáció számára is. Érdemes tehát számba venni, megörökíteni magunknak és utódainknak ezeket az életutakat, ezeknek tanulságait." Éhhez járul hozzá ez a lexikon, mely több mint ötszáz oldalán 422 cletrajzot közöl; korabeli dokumentumok, párttagkönyvek, igazolványok fotómásolataival illusztrál; bibliográfiával és névmutatókkal segíti a pontosabb eligazodást. A félezernyi könyvlapon sokezernyi adaj dokumentálja azt a jelentős, szerteága/ó, nagy apparátussal végzett munkát, amit a kutatók elvégeztek. Nyilvánvalóan elismerésre méltó szándékkal és igénnyel, megküszködve a dokumentáció, a hiteles iratok hiányosságaival, a személyes emlékezések ellentmondásaival és szubjektív voltával éppúgy, mint a lexikonműfaj kívánta tárgyilagosság, szűkszavúság diktátumával. A szakszerű anyaggyűjtést és feldolgozást érezhetően megnehezítette, hogy kissé megkésve kezdődött, s talán az is, hogy — különböző okoknál fogva — a rendező elvek sem tűnnek mindig egységesen követettnek. A fő szempontnak — hogy tudniillik, akik jelentősebb szerepefjátszottak, kiknek nagyobb súlyuk volt a mozgalomban, azoknak tevékenységéről több szó essék; kiknek pedig kisebb volt szerepük, azokról rövidebben írassék — a szerzők igyekeznek megfelelni. Többnyire tartják magukat ahhoz is, hogy tárgyilagosak, lényegre törők legyenek, az életutak összegzésénél kerüljék a frázispufogtatást. E dicséretes törekvés azonban akkor érvényesülhetne igazán, ha a visszafogottság feloldásával is párosulna, ha bátrabban mernék feltárni például az ötvenes évekbeli tevékenység nem pozitív tényeit is, nem félvén a „deheroizálástól". Hiszen — mint a kötet előszava is hangsúlyozza — „a mi forradalmi harcosaink nem voltak misztikus hősök, nem voltak emberfeletti emberek. Hús-vér emberek voltak, emberi hibákkal... Akadnak közöttük, akiknek életútja nem egyenes vonalú. Követtek el az akkori helyzetben sem menthető hibákat vagy tévedéseket, mégis mi jót tettek, azért tiszteletet és megbecsülést erdemeinek tőlünk, még ha hibáikért bíráljuk is őket." A tisztázatlannak tűnő dolgokról több utánajárással, alaposabb tájékozódással valószínűleg többet lehetne megtudni. Szerencsés lett volna talán ennek érdekében jobban támaszkodni a kötetben szereplő szerzők mellett a szegedi kutatóhelyeken tevékenykedő más szakemberekre is, kik egy-egy jeles személyiség, egyegy periódus alapos ismerői, Segítségükkel bizonnyal teljesebbé tehetők még az életrajzi vázlatok (pl. olyan személyiségek esetében is, mint Wallisch Kálmán vagy Zöld Sándor). — Ugyanakkor (bár elfogadható a szerkesztők magyarázata a forrásanyagok egyenlőtlenségének hatásait illetően) említést kell tenni arról is, hogy a feltárt ismereteket egységesebben lehetett volna kezelni. Semmi sem indokolja például, hogy Komócsin Zoltán életrajzában érdemeinek elismeréséről csak annyi szó esik, hogy „számos magas hazai és külföldi kitüntetésben részesült", míg másoknál a legkisebb kitüntetéseket is tételesen felsorolják. Miként nem egészen érthető, miért van, illetve miért nincs jelölve néhány jelentősebb egyéniség családi kapcsolata, rokonsági, harcostársi köre. Miért tudjuk meg a lexikonból kevésbé ismert személyiségekről, hogy melyik temetőben nyugosznak, s miért nem szólnak arról, hol van Komócsin Zoltán, Juhász Gyula, Ladvánszky József, Nagygyörgy Mária s más egyéniségek sírja? — S bizonyára egységesebb mederbe lehetett volna terelni a szócikkírók azonos korszakokról, azonos eseményekről beszámoló — hol megemlítő, hol elhallgató — mondatait is. A lexikon erényeit elismerő, a kutatómunkának tisztelettel adózó dicséret mellett a fentebb említett — s a hozzájuk hasonló hiányosságokat csak azért kell felemlegetni, mert ez a kötet — a megyei munkásmozgalmi dokumentumokat bemutató, korábban megjelent könyvekkel együtt — ismerettár, kézikönyv a megye munkásmozgalom-történetét összefoglaló, készülő nagy monográfiához. Amiben remélhetőleg közreadják majd a mostani lexikonból elmaradt arcképtárat is, ami segit emberközelibbé hozni a mozgalmi munka kiemelkedő személyiségeit. SZABÓ MAGDOLNA 1. Finoman, akár a harkály kopogtak az ajtón. Ismerős vagy rokon lehet, csupán ők tudják, mennyire utáljuk a csörömpölő, idegtépő csengőt. Nagy lendülettel tárul az aj« tó. A szomszéd fiú némán, lehorgasztott fejjel kér bebocsátást. Már pelyhedzik a szakálla. Ez persze nem jár azzal együtt, hogy mondjuk egy Jó napottal üdvözölje is időnként az embert, még ha belénk botlik se. A gólem-házban nincs egyedül. Szótlanul meredünk egymásra. — Segíthetünk? — Egy százas kéne, mert megláttam egy oltári f.... bársonyzakót, fél óra múlva zár a bolt, az anyám elvitte a pénzt, lehet, hogy holnap már késő lesz... — hadarta egy szuszra. Miközben nyúlok a pénztárcámért, bevillan egy ötlet. Mi volna, ha mondjuk a lépcsőházban kiírnám egy cfdulára, hogy pénzt kölcsönzők. Bekopognának a szomszédok, a lakók? Több szempontból sántít a sziporkám. Pénzem csak alig van egyik hónapról a másikra, nem tudni, kinek szúrna szemet a botcsinálta hitelező, és annak sem nagy a valószínűsége, hogy ha felszínesen is, de némiképp megismerném egyengólemünk tisztelt tulajdonosait. Azzal a gondolattal viszont már régen foglalkozom, hogy egy egész álló nap liftezek. így akár több száz lakóval is szót válthatnék. Hülyeség. Vetem el gyorsan. Ki kíváncsi rám, és mit érdekelnek engem mások? Továbbra is nézhetem a földszinti lépcsőházban a levelesládákon az átragasztott neveket. Költözünk egyik helyről a másikra. Nyomtalanul. Kovács, Molnár, Juhász egyre megy. Akár meg is halhatunk. Ki veszi észre? Nyújtom a százast, a fiatalember lecsap rá, akár a héja. Elbúcsúzom a pénzemtől. Ezek után pláne nem reménykedem, hogy megismer. 2. Történészismerősöm állást változtatott. Fél éve nyüstölte már új munkahelyét, amikor összefutottunk. — No, milyen? ': ': v® " fl&r - sí Mf/ mmm m V' v*> f t \ V ÍWíi iw M \ - , • / m \í rí " ' I Mi jr^ V m . • ,Í W v,. *<• • M V' ís í 'v .. . \ •/•; •• • ' . ,; Vs r • •'v 4 ' - ^ Küldjön egy képet! Különös örömmel fogadtuk e két képet, amelyeket Farkas József (Pusztaszeri u. 17.) juttatott el hozzánk Béketelepröl (a volt Aignertelepről). A 20-as évek kemény világában út, járda és víz nélkül a szegedi munkásság tán legszegényebbjei éltek ott. És hogy mégis voltak igényeik a többre, jobbra, bizonyság rá e két fotó. Az egyik műkedvelő színjátszó csoportjukról készült a Piros bugyelláris c. népszínmű előadása után, a másik pedig saját labdarúgócsapatukról. Mindkettő a húszas években. A kenyérgondok, a szegénység korszakában. Példájaként annak, ami manapság sokszor emlegetett hiánycikk: az igényeknek, az önállóan kezdeményezett közösségteremtésnek. — Sz.... — Ebbe az egy szóba mennyi düh, szenvedély, elkeseredés, utálat tud sűrűsödni?! — Legszívesebben megennének, csak tűnjek el a szemük elől. Nem dicsekvés, de szépen jelennek meg folyóiratokban a tanulmányaim. Az akadémiától is kaptam megbízásokat. Jól érzem magam, izgatnak a feladatok, a „fúrógép" azonban állandóan működik. Milyen világ ez? Nem tudjuk lenyelni mások sikereit? Utálatos pondró az, aki töri magát, melózik? Tudom, naiv vagyok. Miért nem tudjuk egymásnak azt mondani, apám, ezt jól megcsináltad, folytasd, mássz jobban bele, ennek van értelme. Nem tisztcletkörökre gondolok, szuperlativuszokra, csupán egyetlen keresetlen gesztusra. De én azt se bánnám, ha érvekkel korholnának, szidnának, másfelé terelnének. Bugyutaság. Miért nem lehet a másikra hatni? A dicséret vagy a korholás ez esetben egyre megy. — Túl érzékeny vagy. — Frászt. Engem már nem tudnak elbizonytalanítani, haladok, akár egy faltörő kos. Máskor a dzsungelben érzem magam, melynek törvényeivel most ismerkedem. Voltál te már kirekesztett? Na, ugye? — Tudod, mi egyébből sem állunk, mint tömjénezzük egymást. És természetesen él és virágzik az egészséges kritika. — Viccelsz. — Úgy gondolod? 3. Hogy hova vezethet egy babavizit, magam se hittem volna. Egy újabb ismerős, ezúttal pedagógus. Hölgy, már benne a korban. Kétségbe esve megállít: — Te mit vennél egy kéthónapos kisbabának? — Tipegőt! — rávágom. — Engem most már nem érdekel. Veszek valamit. Még ha meg se nézem azt a pelenkást, akkor is. 7? — A kollégám gyerekéről van szó. Fia született, de senkit nem tudok rávenni, hogy látogassuk meg. Már legalább az ötödik időpontot tűztük ki. Mindig közbejött valami. Vagy én vagyok a hülye? Hát nem természetes az, ha ilyenkor az ember felkerekedik, és egy kis ajándék kíséretében gratulál? A kolléga igazán rendes, megérdemelné. Úgy élünk, mint a birkák. Nekem, bizony isten, kínos! Tovább megyek. Egy másik kollégánknak meghalt az édesapja. Csak hebegtünk, habogtunk. Egy koszorút se tudtunk venni. Harmadik kolléga. Megnősült. Nehogy azt hidd, hogy táviratoztunk! Jött dolgozni, és ment az élet tovább a saját medrében. Semmi gratuláció, semmi öröm. Az első osztályfőnöki órámon erről lesz szó. — Hívd meg a kollégáidat is! Augusztusban még reménykedtem, talán mégiscsak megszervezi valaki közülünk a tízéves találkozót. Talán jön egy levél, egy lap, egy meghívó. Az áhítozáson túl azonban mi magunk se jutottunk. Mi ez a restség? Nyomtalanul eltűnt életünkből az a főiskolai négy év, és ennyire utáltuk egymást? Egy bankettnyi időnk nincs a másikra? Mi már soha nem emlegetjük fel Hegedűs András Ábel-előadásait? Török Gábor egyik kedvenc egysorosa — Vajúdik a sirásó felesége — is kikopott a memóriánkból? Békési Imre modellált mondatözöneit végképp kitörölte a szigorlat? Riesz Béla fesztelen órái talán le sem zajlottak, mint ahogy Geréb György szerelem-előadása se? Emlékek, élmények a senki földjén? Kiből rendőr lett, kiből tévébemondó, költő, tréner ... Semmi nem fontos. Szültünk és nem, meghíztunk, megöregedtünk, elszürkültünk. Kit érdekel? Tanárok költöztek el azóta az Elysiumi mezőkre. Ki rendül meg? Nekünk úgy látszik, már soha nem csöngetnek be. Széthulltunk, menthetetlenül? Próbálgatom a névsort: Balda, Bay, Bálint... A húszéves találkozót tényleg össze kellene hozni valahogy. BODZSÁR ERZSÉBET J