Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-08 / 186. szám

12 Szombat, 1987. augusztus 8. DM] [magazin Szegedről a világ színházába A város és a tanya tanítója A tényállás: Bodolay Géza, a Szegedi Nemzeti Színház fiatal rendezője az NSZK-beli Nemzetközi Színházi Intézetközpont meghívására június 14. és 29. között nemzetközi színházi szemináriumon vett részt a stuttgarti Theater der Welt, azaz világszínházi fesztiválon. A legelső kommentár: huszonkilenc résztvevő, nagyobbrészt nyugatnémetek, de színházi emberek Lengyelországból, az Egyesült Államokból, Belgiumból és az NDK-ból, Finnországból, Görög- és Spanyolországból. A szegedi rendező csoportja — ki hitte volna, hogy ilyesmi is létezik? — a színpadi verekedések, vívó- és harcijelenetek fortélyait tanulta, két álló héten át mindennap délelőtt tíztől kettőig, minden rendű és rangú színpadi pofonok, hasba- és más testrészekbe történő rúgások és egyéb szcenikai agressziók sorozatát. Még bemutatót is tartottak a többieknek, akik ez idő alatt a szó- és hangképzés, vagy a japán kabuki tanulmányozásával múlatták idejüket. Egyik ilyen alkalommal érkezett a helyszínre a nemzetközi eseményről tudósító Stuttgarter Nachrichten riportere is, a cikkével napvilágot látott fotók egyikén pedig, fölöttébb ruganyos kalandfilmhős beállításban, maga Bodolay Géza látható. — A szeminárium mellett, gondolom, adódott alkalom színházi produkciók tanulmányozására is... — A fesztivál minden jelentősebb színielőadását láthattam, néhány rendkívüli produkciót is. Róbert Wilson, a kitűnő amerikai rendező-mágus két darabot mutatott be. ezúttal német színészekkel: Heiner Müller Quartettjét és egy Euripidész-feldolgozást. Ez utóbbi társszerzője is Müller volt, s ők ketten valóban az intellektuális színház elitjét jelentik ma, hallatlanul koncentrált, remek színészekkel, és mindenki mást felülmúló színpadtechnikai bravúrokkal. A fesztivál egyik legjobb bemutatója egy olasz együttes, a pármai La Compagnia del Collettivo Milyen messze vagyunk az éjszakától címú Büchner-produkciója volt. Az első részben a Danton halálát, a másodikban a Woyzecket adták elő, erősen rövidítve és átdolgozva mindkettőt — ám így a mai, forradalom nélküli világot mulatták fel, elementáris erővel. A fesztivál legmulatságosabb és egyik legsikeresebb előadásának a francia Compagnie Jerome Deschamps Vasárnap ran-ja számított. A világhírű komikus. Jacques Tati filmjeire emlékeztetett leginkább, amelyekben a tárgyak lázadásából jönnek letre különböző mulatságos szituációk, mégis, az egész nagy vidámkodást átlengi valamiféle alapvető emberi esendőség megragadó érzékeltetése. — Magyarok? — A Katona József Szinház. Az Ascher Tamás-féle Három nővérrel voltak jelen, hatalmas sikert aratva. Felemelő, gyönyörű érzés volt magyarként ott megélni az egészet... — Egyéb? — A moszkvai Tabakov-féle stúdiószínház Bulgakov: Féleszű Jourdain-jét mutatta be, az 1981es veszprémi ősbemutató után most anyanyelven. A Taganka a moszkvai színművészeti főiskolával közösen lépett föl, Szlavkin Scherzo címú darabjával. Szovjet színházakban eddig nem nagyon látott formai megoldásokkal, izgalmas díszletképekkel prezentált produkció volt: egyféle „poszt-csehovi" darab, egy romos vidéki nyaraló lakhatóvá tételének esélyeiről... Aztán láthattam egészen közelről Jeanne Moreau-t, aki egy monodrámát adott elő, egy Hermann Broch-regényből adaptált, Zerfine, a szobalány vallomása címú művet — zseniálisan. Volt persze még sok minden, amerikai „actual show", látványosan ötvözve a mobilszobrok, a vetítettképes csillagaszati előadások, a lézerszínház és egyebek technikai trükkparádéit, forgatható műtőasztalra fektetett konferansziéval és tolókocsival és színorgiával és mindennel a világon. Akadt olyan előadás is — például a szintén amerikai Ajaxprodukció —, ahol fantasztikus technikai apparátussal felvonultattak utcáról összeszedett műkedvelő színészeket, miközben egy teljes felvonáson át csobogott a víz, plexiukváriumban térdig vérben gázolva agáit a süketnéma főhős és helikopterzúgást túlordítva tolmácsolták a szavait. Ezt a „vietnamositott" Szophoklész-átiratot az amerikai fenegyerek, Peter Sellers rendezte, aki egyébként Mozart: Cosi fan tuttejét is „lazán" amerikanizálta: Despina „bárjába" helyezve a cselekményt, s a két ifjú hős ezúttal a koreai háborúból tért haza a nagy megcsalatásra... — Ennyi, nyilvánvalóan hatalmas élményanyagot jelentő tapasztalatot összegezve mi mondható el a világ mai színházi kultúrájáról? Felfedezhetők tendenciák, változások, hangsúlyeltolódások, „irányzatok", stílusok ilyen kavargó nemzetközi produkciohalmazban? — Először is: a mindenütt széltében-hosszában hangoztatott alapelv, márminthogy visszatérőben lennénk a szó színházához, egyáltalán nem tűnt bizonyítottnak. A Katona József 'Színház előadása volt szinte az egyetlen, kimondottan szövegcentrikus produkció, kívüle gyakorlatilag egy sem. Tudom, hogy nem szabad ebből túlzott vagy éppen félreérthető következtetéseket levonni (annál inkább nem, mert a Katona-teljesítmény kivételesen nagyszerű volt az adott stíluson, előadásmódon, színházi közelítésformán belül) — viszont az igazság az. hogy én is azt vártam, a világ színházának újszerűségéből több jel lesz látható, légyen az akár „nagy visszatérés" is valamifajta régebbi eszményhez, persze nyilvánvalóan magasabb, „emeltebb" szinten. Ehelyett a Stuttgartban színre került előadások váltig a „színházközpontú színházat" mutatták, amelynek értelmében az előadás önálló esemény és nem mint irodalmi interpretáció jelenik meg. És kifejezetten „rendezöcentrikusak" voltak az előadások, még a „rendezőtlennek" kikiáltott olasz „kollektív színház" produkciója is. A legfontosabb tanulságnak azonban azt tartom, hogy a legjobb szinielőadásokban méghatározó volt mindig egyféle, igen erőteljes alapgondolat. A látványosság Nyugaton annyira jellemző, itthon persze kissé túlhangsúlyozott (mert komplexusokból táplálkozó) szerepe, a színpadi gegekre építő modor nyilvánvalóvá teszi az előbbi, döntő jellegzetességet: a „show" minden esetben a rendkívül koherens, mély gondolatiság kizárólagos alátámasztására, hangsúlyozására szolgál. — Megítélhető úgy ez a tapasztalatsorozat, hogy a magyar színházi világ lemaradását kell konstatálnunk? — Nem. Lemaradva semmi esetre sem vagyunk, de — ahogy egy lengyel barátom megfogalmazta — Nyugaton, sőt, azt hiszem, a világ színházi életében azért tűnik úgy, hogy annyira nagysúlyú, komoly „élet"' van, mert rengeteg az előadás. Csakis és kizárólag annyi a „titok", hogy ott bátran és nyugodtan sokan sokféle színházat csinálnak. Amelyek között egyébként a Katona József, állítom, az elsők között volna bármikor ... Ráadásul: a „szó-mágiás" színház mezőnyében az európai élvonal legelején foglalunk helyet. Csakhogy az az itthoni álvita, hogy „irodalom- vagy rendezőcentrikus színház", ott az égvilágon senkit sem foglalkoztat. Az a természetes felfogás dívik — „világszínházi alapokon" akár —, hogy azért van mindenkoron színházi előadás, mert fontos, önálló mondandó van. És tulajdonképpen ezzel, ennyivel kész is. DOMONKOS LÁSZLÓ Móra Ferenc írja: „Harminchárom éven át ő járt ki a tanyára, a 34-ben a tanya jött be hozzá, a koporsójához. Nagyot mondok vele, de nem tudom, hogy István szent király óta gyászolt-e még valakit a szegedi magyar oly igazán, mint a -nagyságos direktor urat-. Es most hihetetlenebbet mondok: noha tanfelügyelő volt, minden tanító sirt a temetésén." Ezek a sorok Tóth Jánosnak, „Szeged oktatásügye mindenesé"nek szólnak, aki 100 éve, 1887. augusztus 8-án halt meg. A gazdag és termékeny élet- és munkapálya a Vas megyei Nyőgérről indult. 1804. november 7én. Szombathelyen, Trencsénben és Kalocsán tanult, majd belépett a piarista rendbe. Elsősorban a természettudományokkal jegyezte el magát, s élete végéig a matematika és a fizika maradt legkedveltebb munkaterülete. Miután a pesti egyetemen diplomát és doktori címet szerzett, 1828ban szentelték pappá. Egy évet Vácott tanitott. Ezután. 1828-ban. a mintegy 25 ezres Szegedre jött Reisinger János történésszel és Horváth Cyrillel együtt. .Reisinger és Horváth később egyetemi tanárok a pesti tudományegyetemen. Tóth is mehetett volna, de ő mindvégig Szegedé maradt. Tóth János a szegedi piarista gimnáziumban kezdett tanítani akkor, amikor a reáltudományokat még kis óraszámban okították. Tehát azzal kellett szembenéznie, hogy tudományágai még nem találnak kellő fogadtatásra. De kiváló felkészültségével, önképzőkörökön keresztül diákjait hamar megnyerte a természettudományoknak. Demonstratív oktatási rendszerének hamar híre járt, és jöttek diákok nemcsak a Dél-Alföldről, hanem az ország más területeiről is. Egy-egy osztályban hamarosan 200 diákot oktattak, ö alapozta meg a gimnázium fizika- és vegytani szertárát, hogy kísérleteivel még A

fölsővárosi Dugonics-temetöben, ha a Temető utca felőli oldalbejáraton megyünk a hajdan központi helynek számító kápolna irányába, még a kápolna előtt, bal kéz felé találunk egy furcsa fölírású sírkövet. Nem könnyű megtalálni, mert a fölirat nem az útra néz, hanem a kő másik oldalán — s ott is csak nehezen — olvasható. A festék rég lekopott, a betűk vésete sem olyan éles, mint valaha, új korában, több mint hetven esz>tendeje. Nekem is mások hívták föl rá figyelmemet. A böngésző azt olvashatja: „Itt nyugszik Willim Pistika / élt 12 évet / Meghalt 1915. aug. 8. / Béke poraira." Utána még versszerú sorokba tördelve a következők vehetők ki: „Néma e sír lakója már, / Alszik! / Édesanyja várt rá, / Es most már az angyalokkal játszik. / Elűzték közülünk a / gonosz franciák. / Itt hagyta kis testvérét / és bús édesapját. / Imádkozz érettünk, kis angyal / Ott fent a nagy magasságban. /" A legalsó sorban: „Emeltette/ Szeged város közönsége." 0 Miért állított Szeged társadalma sírkövet egy kisfiúnak? Mire utal a csak az első világháború fölszított gyűlölködésében érthető jelző, a „gonosz" franciákra? Irodalmunkban klasszikus mű örökitette meg azt a szomorú lélektani jelenséget, amely a háború alatt az egymással szembenálló népeket — csekély, tiszteletre méltó kivétellel — eltöltötte. Kuncz Aladár írta meg A fekete kolostor címú regényében (1931) franciaországi internáltságának történetét. A tragikus éppen az volt, hogy a franWillim Pistika tragédiája cia szellem, a francia nép, a francia főváros szerelmesét, rajongóját alázta meg, fosztotta meg négy évre elemi emberi jogaitól a militarizmus és a sovinizmus. (Kevesen tudják, hogy a Fekete Kolostornak szegedi lakója is volt: Ernyei Jenő, akit ugyancsak szeretett Párizsában ért a hadüzenet, s aki nekem is kedves tanárom volt a Baross Gábor gyakorlógimnáziumban.) Kuncz Aladár emelkedett szelleme azonban a rabság megpróbáltatásai ellenére is képes volt a különbségtételre: meggyűlölte a francia bürókráciát, a francia hadsereget, embertelen porkolábjaikat, de föltétlen tisztelője maradt továbbra is a francia kultúrának, a francia népnek. Ezt nem várhatjuk el a szegedi sírkő szövegének megfogalmazójától. Igaz, a gonosz lehet kiemelő jelző is, azaz nem minden franciára, hanem csak a gonoszokra érvényes, de ez alighanem erőltetett szépítése volna a ténynek, hogy 1915-ben a minket a németekkel együtt gyűlölő franciákat általánosan ítélték el a szegediek Willim Pistika szomorú haláláért. De ki is volt Viliim Pistika, és miért kellett 12 éves korában meghalnia? 0 A Szegedi Napló 1915. augusztus 10-i számában alighanem Móra Ferenc írta meg a kis mártír tragédiáját. Apja szűcs volt, és mintegy másfél évtizeddel előtt ment ki a feleségével Párizsba, mikor ott nagy keletje lett a női szőrmének, és keresettek lettek a magyar szúcsök. Párizsban született két fiuk. majd meghalt az édesanyjuk. A háború kitörésekor — akar Kuncz Aladárékat— az apát és a két gyereket internálták valahová a spanyol határ mellé. Az embertelen körülmények közt Pistika súlyos tüdőbeteg lett. Ekkor — úgy látszik — már inkább teher volt a franciáknak, ezért a beteg gyereket hazaengedték a Vasas Szent Péter utcában lakó rokonaihoz. Itthon a Csillagbörtón orvosa. Regdon Károly azt tanácsolta, vigyék ki a köhögő fiút „a jó áldott meleg tanyai homokra". Mórát idézem tovább: „Azonban nem, már a szent honi föld ereje sem birta lábra segíteni a fiút, mert a franciák krumplija és ecetes makarónija gyilkos eszköz. Haza kellett hozni a homokról a kis mártirt. ha még itthon akarták eltemetni, hogy legalább a sírja a rokonokhoz közel legyen." Augusztus 8-án meghalt a háború legártatlanabb szegedi áldozata. Temetésén sok iskolásgyerek megjelent, s az egyik kislány lelkében fogamzott meg "a gondolat, hogy emléket állítsanak tragikusan elpusztult kis kortársuknak. Gyűjtést indítottak. s az összegyúlt pénzből állították a mára rejtélyessé vált szövegű síremléket. Érdemes lesz vigyázni rá, megőrizni az utókor számára is, a rá vonatkozó történet tanulságával együtt. Nem azért, hogy mint a friss fájdalom idején, egy másik nemzet ellen élezzük ki ezt a tanulságot, hanem hogy jelkép legyen általában, a háború ellen, az embertelenség minden fajtájával szemben. PETER LÁSZLÓ vonzóbbá tegye a természéttuu..mányok oktatását. Egyben a kutatási vágyat, a kíváncsiságot is szerette volna diákjaiban felkelteni. Nemcsak a gimnáziumban oktatta a természettudományokat, hanem a város lakosságának is tartott rendszeres népszerúsitő előadásokat, amiket kiterjesztett a tanyavilágba is. Később a- tanyai és a városi népiskolák, a tanítóképezde és az alreáltanoda igazgatójává nevezték ki. „Nemzeti polgári iskola" néven 1847-ben gyakorlati értékű oktatási intézmény nyílt Szegeden. A városi alreáltanoda 1851-ben nyitotta meg kapuit, hogy az iparos pályákra készülőknek nyújtson maga«abb felkészültséget. Ennek első igazgatója Tóth János volt. egyben ekkor kapott megbízást az 1844-ben alapított tanítóképző vezetésére is. A városi iskolák vezetése mellett. mindennél fontosabbnak tartotta a népművelést, a tanyai „sötétség" felszámolását, és szellemi kultúra pallérozását, A szegedi tanyavilág szellemi kitárulkozásának első agitátora volt! Ugybuzgalma során iskolák létesültek a szegedi tanyavilágban, éa mint apró mécsesek, vitték a szellem napvilágát! Tanítás közben arra is szakított időt, hogy a népet apró-cseprő, ügyes és bajos dolgaiban eligazítsa, adókönyveikkel megismertesse őket. Ebben az időben 25 népiskola négyezer gyerekének volt felügyelője. Móra Ferenc 1921-ben ezeket írja: „Az újabbkori Szegednek három nagy jótevője volt: Kallay Albert, aki a várost építette (azért a várost mérnökök, és nem főispánok építették. B. J. meg-., jegyzése). Kiss Ferenc, aki az erdőket nevelte, és Tóth János, aki a tanyai iskolákat ültette." A tanyai iskolaügy mellett, nem hanyagolta el a tnnítóképezdei és a reáliskolai feladatait sem. A szegedi Baross Gábor reáliskola (későbbi épületében, ma a Vedres István Építőipari Szakközépiskola székel) az ő igazgatása alatt kezdte meg működését 1852-ben 15 tanulóval, és amikor 1868-ban megvált az iskola vezetésétől, utódjának Jóhírü főreáliskolát adott át. » 11» A szegedi népiskolák felügyelőjévé 1868-ban választották, és az 1873-ban megnyílt első állami polgári fiúiskola megnyitásakor Tóth Jánost máris azok az eszmék foglalkoztatták, hogy a lányok számára is hasonló iskolát kell nyitni, és mielőbb. Ez az iskola hihetetlen gyorsasággal, 1874. november 12-én, 62 tanulóval meg is nyílt, és az az első igazgatóvá Tóth Jánost nevezték ki, s egyúttal a természettant (fizikát) tanitotta is. Ennek az iskolának ajándékozott legtöbbet Korabeli negyezer forintért vásárolt felszerelést a fizikai szertárnak. ásvány- és növénygyűjteményét is (hol lehetnek ezek?) ennek az iskolának ajándékozta. Nemcsak iskolaszervező, hanem jó tankönyvíró is volt Tóth János. Megírta és saját költségén kiadta a gimnáziumok és polgári iskolák számára a Szerves vegytant (rövid, gyakorlati vázlatokkal). Saját, mintegy 350 kötetből álló szakmai könyvtárát is a polgári leányiskolának ajándékozta. A város rekonstrukciós építkezése során a polgári leányiskola a Tisza Lajos (ma Lenin) körútra új épületet (ma az Államés Jogtudományi Kar) kapott, amelvet 1882-ben még ő avatott fel. Érdemeiért több magas kitüntetést kapott: kormánytanácsos (1850). Arany Érdemkereszt (1861), királyi tanácsos (1867), majd 1938ban, halálának 50 évfordulóján a feketeszéli tanyai iskolát róla nevezték el. A száz éve elhunyt természettudós, város- és tanyatanító ezrekre fordította gazdag életét, amely a későbbi oéoesseg műveltségében virágzott ki igazán. BÁTYAI JENŐ