Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-08 / 186. szám

12 Szombat, 1987. augusztus 8. magazin | [DM Elektronika és foglalkoztatás BAKACSI LAJOS GRAFIKAJA Színek és helyek HÁZTÁJI Hogy a szegedi íróknak, újságíróknak — mondjuk, a századfor­dulótól — hány klubjuk egzisztált Szegeden, ezt talán Péter Laci barátunktól kéne megkérdezni. Én csupán kettőre emlékszem — a mostanira, meg az azt megelőzőre, amely a Szabadság (a régi Bel­városi) mozi emeletén üzemelt, az egykori vívóteremben. Hogy a termet miért hívták vívóteremnek, azzal kapcsolatban bővebb felvilágosítást nem tudok nyújtani. Mindazonáltal később ahány alkalommal átléptem a küszöbét, akaratlanul is elmosolyintot­tam magam. Hát hogyne! A negyvenes évek második felében — gimnazistaként — bokszedzésekre (is) jártam, a Szegedi Egyetemi Atlétikai Clubba (SZEAC). 48-ban vagy 49-ben az egyetemi meg­nyitót eseménysorozattal gazdagították. Sportbemutatók is szerepel­tek a programban. A bokszmeccsek pont e vívóteremben. Akkor bok­szoltam először (és utoljára? — ki tudja? elvégre az élet annyi mindent tartogathat az ember számára) nagy nyilvánosság előtt. „Ellenfelem" egy gacsos tüskehajú srác. Előtte „megegyeztünk": csak semmi durvaság! Szép, technikás bokszot fogunk prezentálni. Hadd teljék benne gyönyörűsége a publikumnak. „Szurkálás", lát­ványos elhajlások, technikás lábmunka... Ahogy a nagykönyvben írva vagyon. Et cetera... et cetera ... Mit is mondjak? A gacsos tiiskehajú cirka a harmadik másodpercben úgy állonvágott, hogy (ötágú) csillagok kezdtek röpködni előttem menten .. Szóval így va­gyunk?!... Puff!... Mire ö... Puff!... Puff-puff-puff' .. A végén úgy kellett bennünket — erőszakkal — szétválasztani Üjságiróklub az ötvenes évek végére lett a vívóteremből. A bü­fépult teljhatalmú ura Jenő volt. (Vezetéknevét senki nem tudta. De, vélem, ez így is volt rendjén.) Mit lehetett kapni az egykori újságíróklubban? Hát természete­sen mindenekelőtt „klasszikusokat": bort, sört, pálinkát, likőrt, virs­lit, tojásrántottát... És — hitelt. S rögtön kényelmetlen helyzetben is vagyok, hisz ezek után az árakról is szót kellene ejtenem. Meg­próbálom valahogy áthidalni. Nos, az akkori büféárak úgy viszony­latiak szintén akkori fizetésünkhöz, mintha... Mintha a mostani ítalárakat felére csökkentenék, a gázsinkat pedig megdupláznák ... De vigasztaljon bennünket, hogy e tekintetben azóta — elvégre köz­ponti célkitűzés! — bizonyára javult különben a cserearány. Persze ne higgye senki, hogy a klub csupán a mértéktelen ve­delések színhelye volt. (Bár néha az is.) S azt se gondolja a Nyájas Olvasó, hogy kizárólag sakkozással, ultizással — télen a galérián, nyáron a teraszon — telt az idő. Akadt itt program is — szépszeré­vel. Hol Szakasits Árpád látogatott hozzánk, hol a — sokadvirágzá­sát élö — Kiss Ferenc bácsi adott elő hálóingben, gyertyával a ke­zében hátborzongató nagymonológot. Másszor pantomimmüvészek kápráztattak el bennünket vagy éppen á helyi tehetségek bontogat­ták szárnyukat két nagyfröccs közt a Nagyérdemű előtt. A büfé áruellátását akár kifogástalannak is nevezhetném. Akadtak, persze hogy akadtak akkoriban is hiánycikkek. Olcsó piát ellenben mindig lehetett itt kapni — és ez, hogy, hogynem, sok mindenért kárpótolt bennünket. Jenő: akár egy kapitány a nyílt tengeren hány­kolódó hajó parancsnoki hídjánál. Kopasz fején időnként megcsil­lant a sápadt lámpafény. Alakja kissé már korpulens, mint a hosszú­járatú kapitányoké. De — többnyire — biztosan markolta a kor­mányt. Ha pedig mégse, kedves felesége azonnyomban ott termett, és a gépezet, rövid üzemszünetet követően, működött tovább. Se szeri, se száma a bohókás történeteknek. Egyszer például háromdecis borospohárban gyűjtöttük össze — közadakozásból — a ceh várható ellenértékét. A summában — akarom mondani, a po­hárban — apró-, papírpénz egyaránt akadt. Kinek volt az ötlete? — ki tudja azt már ennyi idő elteltével kinyomozni? Mindenesetre va­laki a pohár szabad kapacitását Pusztamérgesi rizlinggel töltötte ki. — Fizetünk! — kiáltottuk. — Jenő egyből ott-termett. — Tessék — toltuk elé a vegyes elegyet. Jenőnek arcizma se rezzent. (Nem tudom, hol tanulta, de egyetemi végzettségű vendéglátós volt.) Le­itta a pénzről a rizlinget, aztán markába fordította a pohár további tartalmát. — Kifutja? — puhatolóztunk. Jenő kis ideig hintáztatta még markában az ázott summát. — Cirka — mondta. Mi meg: ren­deltünk még egy rundóval. A záróra itt „rugalmas" volt. (Hiába fenyegetőzött Markovits bácsi, végső kétségbeesésben néha már egészen magasztos nevekkel is előhozakodva.) így aztán nem volt semmi akadálya, hogy az iro­dalmi orgánum akkori költő-föszerkesztöje (micsoda briliáns litera­túrai ötlet!) átinvitálta hozzánk a Hági zenei részlegének teljes stábját. (Plusz fölszerelés.) Most. hogy e helyiségben tartják a Filmtéka előadásait, hóna­pok óta készülök újra felkeresni. Kissé szívszorongva. Hisz már a régi görögök is óvtak bennünket, hogy másodszorra belelépjünk ugyanabba a folyóba. Meg különben is: hol vannak mar a régi fröccsök? Az egykori szereplök? S hol a feleségek, akik — minden férji fröccsot köve­tően — oly szigorral vonták össze szemöldökük?... Elektronizáció — mindennapi beszédünkben ritkán használjuk ezt a szót. Nem is tudjuk egé­szen pontosan, hogy mit jelent. Pedig az elektronizáció korát él­jük, s napjaink sürgető szükség­lete, hogy éppen olyan szerves része legyen munkánknak, min­dennapi életünknek, mint annak idején a villamosítás. Az Országos Műszaki Fejlesz­tési Bizottság a közelmúltban egy tánulmanyt készített, amely­nek témája az elektronikának a foglalkoztatásra, a munkaerő­struktúrára gyakorolt hatása volt. Erről beszélgettünk a ta­nulmány koordinátorával, Talyi­gás Judittal. — Az elektronizáció fogalmát éleg nehéz egyszerű szavakkal megmagyarázni. Nem ugyanaz, mint a számítástechnika; bár a hozzá kotödö elemekből épül föl, vagy azokat alkalmazza, mégis többet jelent nála. Lényegében mikroprocesszorral vezérelt esz­közökről van szó, amelyek pél­dául lehetővé teszik teljes gyár­tósoroknak számítástechnikai esz­közökkel vagy mikroprocesszoros láncon történő vezérlését. De eb­be a fogalomkörbe sorolhatjuk egyebek közt az automatizálást, a robottechnikát, a korszerű táv­közlést is. — Volt idő, amikor az elekt­ronikának a termelésbe való be­lépésétől azt várták, hogy sok dolgozó munkáját teszi fölösle­gessé, s mivel valamennyi gaz­dasági ágazatban várható az el­terjedése, tömeges munkanélkü­liséget fog okozni., — A külföldi felmérések azt mutatják, hogy ott, ahol a kor­szerű elektronikát bevezették, vállalati szinten nem követke­zett be drasztikus csökkenés a munkaerő-állományban. Bizo­nyos területeken kétségkívül csökkent a foglalkoztatottak szá­ma, viszont az új technika be­vezetése egyúttal új, más jelle­gű munkahelyeket is teremtett. Egyes munkakörök teljesen meg­szűnnek, mások könnyebbé vál­nak. Van. ahol a dolgozónak ta­nulnia kell ahhoz, hogy megma­radhasson korszerűbbé vált ko­rábbi szakterületén, és természe­tesen új szakmák, új munkakö­rök is keletkezhetnek, hiszen ezt igényli az új eszközök tervezése, gyártása, karbantartása. A nyugati tapasztalatok sze­rint az elektronizáció előretörése nem okoz munkanélküliséget, legföljebb olyan esetekben, ha a dolgozó nem vállalja az átkép­zést, vagy pedig nincsenek meg hozzá a kellő szakmai alapjai. Az elektronizáció olyan általá­nos műszaki képzettséget igé­nyel. amely szakterülettől függet­lenül igényként már szinte min­denhol jelentkezik, iparban, me­zőgazdaságban egyaránt. Nem is annyira a tudásra, mint inkább az új befogadásának készségére van szükség. Arról van szó ugyanis, hogy az elektronika olyan gyorsan fejlődik, hogy alig képzelhető el olyan nagy munkaerő-kapacitás, amely &z adott technikai szintet széles körben ismeri. Olyan munkaerő iránt van inkább igény, amely­ben megvan a képesség az új befogadására. — És a magyarországi mun­kaerö-állományban megvan ez a készség és képesség? — Magyarországon sok min­den másképpen történik, mint amit a világtendencia mutat. Olyan országokban például, ahol jelentős munkanélküliség van, ha meghirdetnek valahol egy átképzési tanfolyamot, örömmel és tömegesen jelentkeznek rá. Nálunk nem. Igazából sem az egyén, sem a vállalat nem érde­kelt az át-, illetve továbbkép­zésben. Űjabban például a hazai vállalatok átképzési támogatást kaphatnak, hogy dolgozóiknak a tanfolyam idejére is a teljes fi­zetést ki tudják adni. Ezt a le­hetőséget azonban alig néhány cég vette igénybe. Az átképzésnek, sajnos, sem a feltételei, sem az igénye nincs meg nálunk. Alapvetően hiány­zik belölünk a mobilitási kész­ség, mind földrajzi, mind mun­kaköri éltelemben. A dolgozó csak akkor mozdul, ha megfize­tik. A tudást, a magasabb kép­zettséget nálunk nemigen díjaz­zák. A dolgozó azt látja, ha nem tanul, akkor sem történik sem­mi. gond nélkül el tud helyez­kedni. — Nagy várakozás kisérte az iskolákban bevezetett számítás­technikai programot. Talán fel­növekszik egy nemzedék, ame­lyikben meglesz a készség, az új iránti fogékonyság az elektroni­ka által megkövetelt munkakul­túra befogadására. — Valóban nagy volt a vára­kozás. A program felülről indult, országszerte elterjedt, mindenki örült, bizakodott. De vajon való­ban jó-e ez a program? Vajon tényleg a számítástechnikát ta­nulják-e meg ezek a gyerekek az iskolában, vagy csupán elszó­rakoznak a játékprogramokkal? Erre csak akkor lehetne választ adni. ha tudnánk, hogv azok a fiatalok, akik érettségi körül vannak, érdeklödnek-e azután, hogy a munkahelyükön a kor­szerű elektronikával dolgozza­nak. Nemigen hallani olyat, hogy egv titkárnő csak akkor megy egy munkahelyre, ha ott szöveg­szerkesztő gépen dolgozhat. Nin­csen rá igénye. De a munkál­tató sem nagyon támaszt olyan feltételt, hogy csak akkor veszi fel, ha tudja kezelni a szöveg­szerkesztőt, ugyanis ilyen gép sincS mindenhol. Tehát sem az igénye, sem a szükséglete nem jelentkezik az ilyenfajta tudás­nak. — Ez nagyon szomorú kép. Hol van a kiút ebből a helyzetből? — Mindenekelőtt azt kellene elérni, hogy legyen tervezés a munkaerűstruktüra terén is. mind ágazati, népgazdasági, mind területi szinten. Azokon a területeken, ahol meglódult az ipari fejlődés, ahol felszívó ha­tása .van, nincsenek olvan gon­dok. hogy hol helyezkedjenek el az emberek, s ott van igény a magasabb képzettségre. Én in­kább azért érzem elkeseritörtek a helyzetet, mert általános kul­turális elmaradottság tapasztal­ható. — Érvényesüljön a munkaerő­piac törvénye, vagy inkább ter­vezzünk? — Mi újabban mindent mun­kaerőpiaci mechanizmusokkal akarunk megoldani, pedig ná­lunk, ahol monopolvállalatok vannak, ez nagyon nehéz. Igenis szükség van tervezésre, ezt hol­landiai. finnországi példák is bi­zonyítják. 1945 után nálunk kétmillió ember váltott képzettséget, hi­szen agrárországból ipari-agrárrá váltunk. S ma kétszázezer em­ber átképzésének szükségessége mindenkit kétségbe ejt. A fejlő­dés ezt igényelné, de nem va­gyunk felkeszülve rá tudatilag sem, pedig — ezt mindenki ér­zi — az országnak lendülnie kellene. A továbblépés érdeké­ben kulcsszerepük kell hogy le­gyen azoknak az intézmények­nek. amelyek az átképzést meg­oldhatják. és meg kellene te­remteni ebben a vállalatok ér­dekeltségét úgy, hogy az egyén is érdekelt legven. NÉMETH GÉZA Mesterség, művészet, ipar A Fémmunkás Vállalat Fe­rencvárosi Gyáregysége nemrég ünnepelte az alapítás ipartórté­netileg is jelentős 200. évfordu­lóját. A jogelőd Jungfer Andrást, a Fővárosi Tanács levéltárában őr­zött eredeti dokumentum tanú­sága szerint, 1786. december 24­én jegyezték be a Pesti Lakatos Céh mesterkönyvébe. A diszmü­lakatos mesterséget, melyet mű­velt, unokája, Jungfer Gyula emelte művészi rangra, a mes­terségbeli tudásnak olyan foká­ra. melyet az 1900-as párizsi, majd 1904-es St. Lous-i világki­állításon elnyert Grand Prix is fémjelez. Az iparos dinasztia működése 163 év alatt, megszámlálhatatlan remekmívű alkotással járult hoz­Kép a kiállításról PAPP ZOLTÁN Jungfer Gyula kovácsoltvas kapuja a Budai Várban zá Budapest, az egész ország la­kó- és középületeinek építészeti megformálásahoz. Városszépítő mülakatos- és műkovácsmunkáin keresztül követendő jeleket ha­gyott az országhatáron túl is, örökre beírta nevét a művészi vasmüvesség aranykönyvébe. Az államosítást követően a jogutód Műlakatosipari Vállalat, a fémmunkás ipari nagyvállalat létrejötte után, a ferencvárosi gyáregység őrizte, folytatta a diszmülakatos mesterség haladó hagyományait. Szakemberei a sé­rült épületek felújítása, majd az országépítés folyamata során • — az elődökhöz hasonlóan — szám­talan. a mesterségbeli tudást hirdető terméket hoztak létre. Az elmúlt korokban létrehozott értékek megmentése, megőrzése iránti eredő igény minden bi­zonnyal jó hatással lesz a fele­désbe merült, vagy méltatlanul mellőzött kézműves mesterségek, köztük e kiállítás tárgyi anya­gát létrehozó mülakatos, műko­vács mesterség újjáéledésére is. A kiállítás anyagát az iparmű­vészeti, a kisceli és a munkás­mozgalmi múzeumok, a Buda­pesti Műszaki Egyetem Épület­szerkezettan Tanszéke, illetve a Fémmunkás Vállalat Ferencváro­si Gyáregysége birtokában lévő tárgyakból mutatta be a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum. KOLTAI SÁNDOR I. uiúnt «I m^mnit^^^r. t/ii-^ • • •¿áw.wmt—:»-. .

Next

/
Oldalképek
Tartalom