Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-29 / 203. szám

10 Péntek, 1987. augusztus 28. Önállóság, nyitottság MENT-E AZ OKTATÁSI TÖRVÉNYTŐL ELŐBBRE DM1 mg9azi" © >7 v;.y.:: íss A LEGNAGYOBB IPARÁG: A TURIZMUS Mikor építünk újabb szállodákat? AZ ISKOLA? Ivan Illich szerint az iskoláztatás nem segíti elő sem a tudást, sem az igazságot. Csak arra való, hogy engedelmes szolgákat neveljen. Uniformizálja az egyéniséget, mert minden fokon előregyártott ismereteket nyújt. Olyan illúziót kelt, hogy a tudás kizárólag tanítás eredménye lehet. Ezaltal beleneveli az emberbe azt az igényt, hogy tanítsák, ugyanakkor kiölik belőle az önálló fejlődés igényét. A polgári társadalom lerombolásához vezető első lépésnek tartja az iskolák felszámolását. Utópisztikus álmodozásaiban, a „falak nélküli iskolákban" mindenki kedve, egyéni érdeklődése által vezérelve tanulna, az értékelést is az egyénre bízza. Maximális teret ad az önkéntességnek, a szabadságnak. Ez a „faltalan" és parttalan szabadság a ló másik oldala, míg a bürokratikus, vaskos bástyákkal körülvett iskola az innenső oldal. Ennek tarthatatlanságát mi is felismertük. Az oktatási törvény többek között ezért ad nagyobb önállóságot, választási lehetőséget, azaz szabadságot, ami persze a felelősséget is magában foglalja. Ment-e az új törvénytől előbbre az oktatás ügye? Tapasztalataim alapján ezt a választ adom: csak kismértékű elmozdulásokkal találkoztam. Mindjárt hozzáteszem: én ezt természetesnek tartom, mert türelmes vagyak, s realista is. A demokráciát, az önkormányzatot nem lehet „bevezetni", „elrendelni", a törvény életbelépésével „hatályba helyezni". Minden törvény tendenciaszerűen érvényesül. A benne megfogalmazott kívánalmaknak, lehetőségeknek fokozatosan lehet megfelelni, méghozzá a mindennapok gyakorlatában. A szakmai önállóság, az önfejlesztő képesség, a nyitottság, a demokrácia alapvetően új viszonyrendszereket feltételez, ezt tanulni, gyakorolni kell. hogy majdan olajozottan működjék. A pedagógusok jó része, beleértve vezetőiket is,' nem készültek fel eléggé arra, hogy az űj kihívásokat bátran értelmezzék, élni tudjanak és merjenek a kínálkozó lehetőségekkel. Meggyőződésem, hogy ez nem elsősorban az oktatók-nevelők mulasztása, hanem az eddigi gyakorlaté, amely adminisztratív béklyókkal bénította az iskolákat, aprólékos gyámkodásokkal szerelte le a cselekvő kedvet, az önálló gondolkodást. Az egyik megyei tanácsi művelődési osztályon hosszú ideig csak halkan merték kimondani, hogy ajánlást készítettek a szervezeti-működési szabályzatok elkészítéséhez. Eluralkodott ugyanis az az alaptalan optimizmus, miszerint a jogászi és közgazdászi erényeket is kívánó feladatot segítség nélkül meg tudják oldani az iskolák. Voltak, akik ezzel érveltek; nem kellenek a minták, a mankók, mert azok sértik az önállóságot. Az országos tapasztalatok végül azt igazolták: igenis szükség van útmutatókra, kalauzokra, hiszen alapvetően űj feladat a helyi „alkotmány", a saját „kódex" megszerkesztése. Mert ezt oly módon kell megalkotni, hogy a cselekvő kedvet ne korlátozza, ne fékezze, hanem minél tágabb mozgásteret teremtsen. Ezt az igényt felismerve, a Művelődési Minisztérium útjára indította a továbbképzési füzeteket, amelynek első száma a működési szabályzat elkészítéséhez ad útmutatást. Ez a segítő, előkészítő magatartása végül országos jó példa lett. Nagy gondot fordítottak a jogszabályi előírások egységes értelmezésére, s ezt írásos orientáló anyagok is szolgálták. Nemcsak a működési szabályzatra készítettek ajánlást, a pályázatok lebonyolítására is. Ezekben a segédanyagokban értelmezték a jogszalvály egy-egy előírását, javaslatot tettek a pályázati kiírást megelőző és követő teendők körültekintő ellátásúnak módjára, felhívták a figyelmet a pályázók kellő informálásának fontosságára, a különböző teendők helyi sajátosságoknak legjobban megfelelő ütemezésébe. „Forgatókönyvük" mindenütt jótékonynak bizonyult, hiszen bonyolult lépések sorában zajlott és folyik a vezetők véleményezése, megbízása, kinevezése, A tapasztalat országszerte ez: a pályázatokra vállalkozók száma kevesebb, mint remélték. Az állások többségére egy pályázó jelentkezett, főleg a jelenlegi igazgató. Téved, aki azt hiszi: népszerű, vonzó feladat ma vezetőnek lenni. Különösen oktatási intézményekben nem az, ahol rengeteg az űj feladat, viszont a személyi és tárgyi feltételek még sok helyen rosszak. Ezek mellett a műit jóidéig még eltakarithatatlan maradványai is hatnak, fékeznek. Arra a jövő idejű kérdésre: megy-e az új törvény által előbbre az iskola, egyértelműen igent mondok. De csakis fokozatos előrehaladásra számítsunk, s ne rohamos fejlődésre. Lassítja az iskolák innovációját az iskoláskorú népesség nagy tömege, és a minőségi követelmények feszültségei, az oktatásra fordítható anyagiak és az űj igények közötti ellentmondás, s nem utolsósorban az iskolák öröklött, csak fokozatosan felszámolható nehézkessége, lassú alkalmazkodása. A változás azonban elodázhatatlan. Meggyőződésem, hogy a kényelmességnek nem lesz élettere, mert ma mindenütt igaz, de az oktatásban különösen, hogy a késlekedés veszéllyel jár. Tálán nem túlzok, ha azt mondom: eddig a gazdaság fejlődésétől függött a képzés fejlesztése, mostantól viszont a képzés minősége határozza meg gazdaságunk, társadalmunk fejlődését. Szeretném hinni, hogy Takács Géza Örkényi tanárnak nem lesz igaza, aki egy „értetek aggódom, nem ellenetek haragszom" esz•szében így fogalmazott: „Nálunk az új pedagógus generációk nem az újítás lázában égnek, hanem elkeseredett és reménytelen harcot folytatnak foszló önbecsülésük maradékaiért... Csak akkor remélhetnek sikert, ha elvakultak és legyúrhetetlenek". Az elvakultságra már nincs szükség, de a legyúrhetetlenség a jövőben is fontos erény. És nemcsak ezen a pályán! ZÁGONI ERZSÉBET Egy ízléses, modern szálloda városépítészeti-városszépitési szempontból sem megvetendő, a turisták fogadásához viszont egyenesen elengedhetetlen. Épült is ilyenekből vagy egy tucat a nyolcvanas évek elején, amikor az emlékezetes 300 millió dolláros osztrák idegenforgalmi célhitel háromnegyed részét erre — szállodaépítésre — lehetett fordítani. Azóta viszont a szállodaicjlesztés berkeiben szélcsend honol. Nem azért, mintha a vállalkozások gazdaságtalanok lettek volna. Ellenkezőleg. A négy-öt éves hotelek megnyitásuk napjától kezdve igencsak látogatottak, és tekintélyes nyereséget hoznak gazdáiknak. S ami ennél is figyelemreméltóbb: nemcsak nekik, hanem az egész népgazdaságnak, azon belül is az ország külföldi konvertibilis fizetési mérlegének. Merthogy az olykor gyengélkedő mérleg egyik legbiztosabb forrása éppen a turizmus, az abból származó devizabevétel. Az idegenforgalom devizaszaldója minden esztendőben aktív: a turizmusból származó bevételek évről évre jócskán meghaladják a turizmusra fordított devizakiadásokat. Kevés és drága Ez vitathatatlan tény, nem is kérdőjelezi meg senki. Amiből viszont annak kellene következnie, hogy folytatódjanak a szállodaépítések. Ezt javasolják a turizmussal foglalkozó szakemberek is, akik állítják: a korábban gyors ütemben fejlesztett szállodakapacitás ma már távolról sem elégséges. Jóval több vendéget fogadhatnánk, sőt, fizetőképesebb vendégkört vonzhatnánk, ha újabb hotelekkel bóvíthetnénk a külföldi turistáknak szánt kínálatot. A szakvélemények szerint nem is annyira luxusszállókat, mint inkább közepes kategóriájúakat kellene építeni, mert ma ezekből van a legnagyobb hiány. Az egyszerűbb fogadókkal. a régebbi időkből fennmaradt, alacsony komfortfokozatú, olcsóbb szállodákkal ki tudjuk szolgálni a vendégeket, akárcsak a nemrégiben emelt négy-öt csillagos hotelekkel. Közepes árú szobákat viszont a főszezonon kívül is nehezen talál a turista. A megépült szállodák földrajzi eloszlása sem ideális. Az évtized elején felhasznált pénz javát kapta, míg a Balaton és több tucatnyi város, kisebb település nem tudja elhelyezni a vendégeit. Pedig Sárvár és Bük példája bizonyítja, hogy a hangulatos kisvárosok is vonzók, különösen ha olyan gyógyszolgáltatásokat nyújtanak, mint az emiitettek. Gyógyvíz pedig, mint ismeretes, az ország megannyi pontján nyerhető, s gyógyszálló építése sem csak a Nyugat-Dunántúlon lenne kifizetődő. Hogy mindennek ellenére sem folyik ma szinte sehol számottevő szálloda építése, annak okát az olvasó bizonyára tudja, de legalábbis sejti. Természetesen ebben az ágazatban is a pénz hiánya akadályozza a fejlesztést. Csakhogy itt a pénzhiány valami egészen faramuci módon jelentkezik. Mert az lenne a természetes, hogy olyan nagy szállodavállalatok, amilyen a HungarHotels, a Pannónia, a Danubius sikeres, gazdaságos tevékenységük eredményeként rendelkezzenek anynyi nyereséggel, amennyiből nem sokat, de mondjuk évente egykét szállodát megépíthetnek. Hogy természetellenes módon nem rendelkeznek, az éppen a korábbi szállodaépítésekkel függ össze. Totális eladósodás Az osztrák idegenforgalmi célhitel felhasználásakor ugyanis a beruházásoknál olyan pénzügyi konstrukciót alkalmaztak, amely — túlzás nélkül állitható — példa nélküli. Tekintve, hogy a szálloda igen nagyértékú objektum, megépítéséhez általában hitelt vesznek igénybe a vállalatok. Hitelt — is. Kiegészítésként saját pénzükhöz, amit számos országban, városi, állami támogatással fejelnek meg. Hogyne, hiszen a majdani szállodába érkező vendégek nemcsak a szállodaipart gazdagítják, hanem fellendítik a köínyék kereskedelmét, vendéglátóhelyeit, sportlétesítményeit. szórakozóhelyeit. egész szolgáltatóiparát. Például Ausztriában kis települések, alpesi falvak sora él meg a turizmusból. Ez indokolja, hogy a szálloda-beruházásokhoz közpénzekből is hozzájáruljanak. A nyolcvanas évek elején Magyarországon nem így történt. Sem a szállodavállalatok saját pénze, sem holmi állami támogatás nem járulhatott hozzá a beruházásokhoz, minek következtében a nagyértékú létesítményeket száz százalékig hitelből hozták létre. Most pedig a nagy öszszegú hitel visszafizetése olyan súlyos terheket ró ezekre a vállalatokra, hogy további fejlesztésekre nem marad erejük. Sőt, ahhoz, hogy a hiteleket kamatostul vissza tudják fizetni, és eközben a normális üzletmenet it zavartalan legyen, a vállalati jövedelemszabályozásban különleges preferenciákat kellett nekik nyújtani. Más módon a korábbi tévedést — a száz százalékig hitelből történt nagy beruházásokat — nem lehetett ellensúlyozni. így történhetett, hogy manapság a mégoly jó üzletmenettel büszkélkedő szállodavállalatok sem képesek a népgazdasági szempontból is szükséges fejlesztést folytatni. Igaz. mindhálom nagyvállalat próbálkozik valamilyen módon bővíteni hálózatát. s ez a mód többnyire külföldi tőkés partnerek bevonása. lgv épült fel a Club Tihany üdülőfalu, osztrák és dán tőke bevonásával. A közös tulajdon azonban azt jelenti, hogy a nyeíeségen is osztozni kell. De számos ok miatt az ilyen lehetőségek is erősen korlátozottak. Ez Is szerkezetváltás Pedig a magyar szállodaipar most már bővelkedik szakismeretekben, jó szakemberekben. Olyannyira, hogy mind a HungarHotels, mind a Pannónia külföldi szállodák üzemeltetésére vállalkozik, vagyis ügy tesz szert konvertibilis bevételekre, hogy szakembereinek egy-egy csoportját elküldi Ausztriába, az NSZKba dolgozni. A jelenlegi szorult helyzetben ez igencsak ésszerű lépés, ám minden tekintetben jóval kifizetődőbb lenne, ha a szaktudást határainkon belül kamatoztathatnák. Egyelőre nincs döntés arról, hogy állami támogatással, netán újabb külföldi hitel felvételével ismét fejleszthető lenne a hazai szállodaipar. Pedig amikor a gazdaság, a termelés struktúrájának korszerűsítéséről beszélünk, akkor igencsak gondolhatnánk erre az ágazatra is. Hiszen a turizmus révén az áruexport átlagánál gazdaságosabban jutunk konvertibilis devizabevételekhez, és a turizmus útján másként exportálhatatlan szolgáltatásokat lehet kemény valutáért értékesíteni. (Gondoljunk a gyógyászati szolgáltatásokra, vagy akár csak azokra a szállodai, vendéglői szolgáltatásokra, amelyeket a turisták itt-tartózkodásuk idején ugyanúgy igénybe vesznek, mint a fodrász-szalont, az autójavítót, a taxit. Ezek egyikét sem lehetne más módon exportálni). S ha azt kutatjuk, hogy a jövőben is lesz-e elég fantázia a turizmusban, vagyis hogy perspektivikusnak nevezhetö-e ez az ágazat, akkor elég, ha a legkompetensebbre, az idegenforgalmi világszervezetre hivatkozunk. A WTO prognózisa szerint ugyanis az ezredfordulóra éppen a turizmus lesz a világ legnagyobb iparága. Alaposan meg kellene tehát gondolni, hogy miközben különféle, inagas műszaki kultúrát igénylő, korszerű iparágak meghonosítását — például az autóiparét — célozzuk meg, vajon nem bánunk-e érdemtelenül mostohán azzal a turizmussal, amelyben már sikereket értünk el, amelyben mar, mondhatni, hagyományaink vannak. g. zs. í 1 .1 ""'láifii m<w*m rékassy csaba grafikája PÁKOL1TZ ISTVÁN Illik Ripicskes csont-billentyűkre repedezett ujjak bütyke. Szerszámnyélhez fénylő kopás, ámuláshoz nagyujj-szopás. Kugligolyó-tar tökfejre vaskalap, elnyűhetetlen. Délibábhoz álom-puszta, szeplős lányhoz degesz buksza, Asszonyöl túzbarlangjába férfi indulata-vágya. Eljövendő kisdedekhöz cél. terv, út, szív, vágy, hit, eszköz. Giccs-szónokhoz hordó-pátosz, Miskakancsó Kismiskához. Mecénás a tehetséghez, jó válasz a jó kérdéshez. I I