Délmagyarország, 1987. június (77. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-13 / 138. szám

Szombat, junius 13. DM| [J^gazin ÁRPÁS KÁROLY xeroxolt szf inx Ami sokszor ismétlődik, az talán egyszer (miben?) egyedi lesz. Ez vélem is megeshet... — az éj ménje kapál — Egy számsor tagjai a napok. Elem halmazukat, s mert megfigyelhetők, törvényük keresem rég. Van, ki múlat így időt. (Élnek Örök Hitetök) Napjaim telnek: meddők, mind temetők. Válaszaimra kérdés és újabb kérdés jö: életet, vért követelök. Sorsom latolom, helyzetem mérem: létem épületét — ahogy irva áll — nem látom, se zárókövét (félem!) mint illeszti helyére a halál. VECSfSI SÁNDOR: GIDAETETÖ KISLÁNY Kisegítéstől a jószomszédságig KUTATÓSZOBA Az élet: egyensúlytalanság Balogh Tibor, a Szegedi Orvostudományi Egyetem filozófiai tanszékén docens. A JATE magyar—pedagógia szakán végzett, egyetemi doktori disszertációját 1975-ben, kandidátusi értekezését 1983ban védte meg. Mindkettőben a pszichikum egycnsúlyának-egyensúlytalanságának esztétikai, illetve később szoeiálantropológiai: biológiai-pszirhológiai-esztétikai nézőpontból való vizsgálata volt a témája. Ugyanezek a témái recenzióinak, tanulmányainak, amelyek többsége akadémiai orgánumokban jelent meg. Kismonográfiát irt Jean Piage-ról, megvet ugyancsak a fönti téma iránti érdeklődés inspirált. Hazai és nemzetközi tudományos társaságok tagja (alapító tagja a nemrég szerveződött Magyar Filozófiai Társaságnak), filozófiai. pszichológiai kongresszusok előadója. — Ha kizárólag a tanulmányainak a címét olvassuk, azt latjuk: roppant szerteágazó az érdeklődése. Am a tanulmányokból kiderül: az „egy témájú" kutatók közé tartozik. — A tudományok általában, de különösen a filozófia, a részleteken keresztül, az úgynevezett nagy kérdésekhez igyekeztek, mindig eljutni. A világ, az ember. az élet működési elveihez, szabályaihoz, mechanizniusa11IOZ. Az embernek az a sajátos tulajdonsága, hogy rendszert keres mindenben. De korántsem bizonyos. hogy a valóságot immanensen ragadja meg. Sok olyan jelenscg van, amelyeket nem lehet a rendezettség fogalmával leírni. Nyugaton, főként Amerikában divatosak az úgynevezett káoszelméletek, főként természettudósok dolgoznak óriási apparátusokkal annak kimutatásán, hogy a valóság rendje némelykor az ember által a valóságra oktrojált rend Lényegileg a determinizmusclmélctek lazításáról ."van szó. Mondok egy példát: kiol» dunk egy léggömböt; hiába veszszük figyelembe az. összes elérhető adatot-ténvezőt, ami befolyásolhatja útját, használunk számítógépet, a léggömb pályája mégsem számítható ki pontosan. Sem például a patak örvénylésének rendje. Ez is egyfajta egyensúlytalanság. A rendezettség fogalmaival tökéletesen leírni éppúgy nem lehet, mint az emberi megismerést, az alkotást, a lélek mibenlétét, s az embert, mint biológiai konstitúciók Ez. utóbbi gondolat tart fogva — tulajdonképpen egyetemista korom óta, s. azóta keresem hozzá a legkülönfélébb tudományágakban, illetve a művészetekben föllelhető érveket. Ennyiben sokirányú az^ érdeklődésem, egyszersmind ahogy mondta, egy témájú kutató vagyok — Hogyan kezdődött? Mi keltette föl a figyelmét? — Vigotszkij müvészetpszichológiája. Strukturalista ízű fejtee gelései az emberről ö energetikai paraméterekkel is jellemezhető szerveződésnek tekintette a pszichikumot, s ezzel nekem komoly élményt adott. Azontúl nem nyugodhattam, s bármit olvastam. mindenben az egyensúlyegyensúly talanság kérdéskörére való utalásokat kerestem. Az első lényeges érveket ahhoz, hogy az. ember valójában nem az egyensúlyt, hanem az ellenkezőn jét kultiválja, számomra Bauer Ervin biológus kevéssé ismert könyve szolgáltatta 0 Balázs Béla testvére volt, Leningrádban élt és dolgozott, a 30-as évek törvénytelenségeinek aldozata lett. Az asszimiláció-disszimiláció folyamataira hivatkozva kimutatta: az élet az egyensúlytalanságra épül. A további érvek fölkutatását a pszichológiai funkciók elemzésével kezdtem, kalandoztam értük a művésze- -, tekben, később pedig a természettudományokban A szoeiálantropológiai közelítés különösen sok érvet szolgáltatott. — Ha jól értem, nyíltnak tételezi ez a felfogás a legmagasabb szerveződésű rendszert, az embert, abban az értelemben, hogy változásai nem mindig ragadhatok meg pusztán ok-okozati öszszefüggésekkel, racionálisan, tehát ez a rendszer nem is határozható meg egyszer s mindenkorra, véglegesen. — Prigogine és Atlan felfogása szerint az élettelenek és az élők jellemzésére használt mon dell: a kristály — és a füst. Az előbbi szuverén szerveződés, az utóbbi a belső logikája és a külső hatások szerint változik. Az ember autonómiája, szabadsága abban áll, hogy mennyire tudja függetleníteni magát tág értelemben vett kulturális kötöttségeitől. Az erre való törekvés — természete. Ha túlontúl racionálisak ezek a kötöttségek, ha túlontúl szabályozott az embert körülvevő kultúra — ez megnyomorító hatású. Mert bár az embernek természetes igénye van bizonyos biztonságot nyújtó kötöttségekre, racionális kultúrára, de ugyanilyen igénye van a nem racionális dolgokra, például művészetekre, játékra is. Ha ezt nem tudjuk, vagy nem akarjuk tudomásul venni, meggörbül a világ gyémánttengelye, József Attilával szólva. Érdekes kifakadást olvashatni Leninnél: most nem szabad zenét hallgatni, „keménynek" kell lenni — erősíti magát a gyakorlati teendők szorításában. Nos, alighanem a felvilágosodás kori tévhit él tovább a modern társadalmakban, amikor azt hisszük, mindennek megvan az ésszerű oka, ami a társadalomban-emberben történik. Pedig nem szabad mindig „keménynek" lenni. Nem veszszük számításba igazán az ember valódi természetét; hogy tudniillik egyszer képes „keiménységre", de máskor játszani kíván; ha baja van, sír; de ha nincs baja, csinál magának. — Vagyis, a szó hétköznapi értelmében: egyáltalán nem baj a harmóniátlanság? Az ellentmondásosság? Az egyensúlytalanság? — Nemhogv nem baj; természetes. A klasszikus katarziselmélelek szerint az ember a művészi átéléssel harmonikus viszonyba kerül a valósággal Né zetem szerint: épp ellenkezőleg is lehet. S ilyenkor nem a kiegyenlítő tendencia érvényesül, hanem a késztetés, hogy megváltoztassuk a valóságot. A pszichiáterek többsége szerint a terápia, a kliens szembesülése önmagával, azt szolgálja, hogy helyreálljon a pszichikai egyensúly. Lehet. De mennyire más minőség az újonnan „működőképes" személyiség! Füst Milán hasonlítja össze az embert és az állatot, azt mondja, az emlékezés és a fantázia révén az ember egy világot tud építeni magának, mindig változtatni tud. ha másképp nem, a fantáziájában. Ez a művészet forrásvidéke. Ha áfc egyensúlytalanság, a kötöttségektől való szabadulás igényekényszere, az autonómia, a szabadság, ha tetszik, az irracionalitás nem lenne természete az embernek — nem lenne ember. — Gondolom, itt a magyarázata, hogy bevezette azt a furcsa fogalmat: pozitív deviancia. — Is. A normától, a többség által elfogadottól való eltérés egyáltalán nem kizárólagosan negatív. Az úgynevezett autonóm személyiségek között vannak a zseniális emberek, az alkotó elmék, az értékteremtő, kreatív egyéniségek. A másságuk: pozitív. — A többség persze konvencionális módon szabadul a kötöttségektől. — Igen. Alkoholizál, mqndjuk. „Elmenekül a szabadság elöl", ahogy a szakma nevezi azt a folyamatot, amely a modern társadalmakban megfigyelhető. Az agyonracionalizált, túlszabályozott, kevéssé demokratikus rendszerekben kollektív tébolyokba menekül a tömeg, az idézőjelben mondott jobb esetben konformizmusba. Szerencsém volt közelről megismerkedni az Ai\-en-Provence-i iskola matematikai módszerekkel, nagy apparátussal folytatott kutatásaival, a „saját magasabb rendű komformitás" jelenség vizsgálatával. Az a lényege, hogy az ember, bekerülve valamilyen közegbe, nem egyszerűen hasonulni akar, „jó fiú" szeretne lenni, hanem még „jobb", még olyanabb, első — Nagyjából értem már, miért foglalkoztatta a fiatal Lukács György „normális ember" felfogása, Tarkovszkij Solaris című filmje, a főszereplő normától eltérő, de pozitív, humánus viselkedése; biológusok, antropológusok, etológusolc, fizikusok, matematikusok. szociológusok és persze, a filozófia és a pszichológia klasszikusainak, költőknek és zenészeknek a munkáfsága. De mi a végcél? — Eddig gyűjtött „egyensúlytalanság-adataimat" átfogó rendszerbe szeretném foglalni; kisérv letet tennék egyfajta személyiségmodell megalkotására. — Amely személyiség vonásait figyelembe vehetnék a társadalmi struktúrák-mechanizmusok alakítói? — Talán. Hasznos lenne. De ez már a képzelet birodalma SULYOK ERZSÉBET — Mióta él magányos tömegben? — Miben, kérem? — Magányos tömegben. Azaz, lakótelepen. — Ja, lakótelepen. Tizennégy éve. — És ennyi idő alatt nem érezte, hogy rpagányos tömeg veszi körül? — Hová akar kilyukadni? Nemigen éreztem. A tarjáni házban is elsősorban a szomszédok veszik körül az embert, még a belvárosi bérházban is. Ügy együtt mindenki lehet tömeg, de hogy annyira magányosak benne az emberek, nem hiszem. — Szociológusok, lélekbúvárok, társadalomkutatók, közhangulatértékelök állítják évek óta a lakótelepi magányosságot, s annak veszélyeit... Zsótér Jenöné — akihez találomra kéredzkedtem be egy kicsit beszélgetni az egyik Pentelei sori lakásba — most már erélyesen felbeszakítja okoskodásomat: — Nézze, állítani lehet. De azt, hogy ki-ki magányos-e, azt embere válogatja. Kezdettől, a beköltözési, belakási közös, hajsonló gondoktól kezdve, van lehetősége mindenkinek, hogy rányissa az ajtót a szomszédaira. Történetek következnek a kölcsönkért csavarhúzóról, a háromszori közős cipekedéssel végleges helyére került szekrényekről, a „maguknál sincs meleg víz"-ről. A szükség szülte ismeretségekről. Amik tulajdonképpen első formái az alakuló lakótelepi kapcsolatoknak. Alapvető funkciójuk pedig a segítségnyújtás. — A segítségadás a normális szomszédok között mindig megvan — bizonygatja a Szamos utcában Vághelyi Andrásné. — Mi is több mint tíz éve lakunk a lakótelepen. Csak tudnám, hogy mi az ördögért nevezik ezt télepnek?! Leginkább akkor próbálunk segíteni a másikon, ha betegség van a családban, vagy szülés, vagy esetleg baleset. Olyankor még az is mozdul, aki máskor nem sokat foglalkozik. a másikkal. — És nem szükséghelyzetben mennyit törődnek egymással? Tétovázik. Láthatólag nem tudja rövid válaszban összefoglalni a jellemzőket. Megkérem, meséljen a szomszédsági kapcsolatokról. Kelemlegetett példái ismerősek (tizenötödik éve élek én is a tarjáni lakótelepen),- mintha mindegyik szűkebb, környezetemmel vagy éppen Velem történt volna. Az egymás mellé (alá, fölé) költöztetéssel, a szükséghelyzetekkel egymás felé kerített szomszédok (persze, embere vá lógatja) viszonyára sem a teljes közönyösség, elfordulás, sem a sülve-főve együtt levés nem jellemző. Az utóbbi azonban az otthon levő nők és a nyugdíjasok körében gyakoribb. — Tudja, akj gyesen, gyeden van, az jobban összejön a másik, hasonló asszonnyal — magyarázr za Gáborosi Adámné a felsővárosi panelház előtt. — Kisegitjük egymást a bevásárlással, néha a házimunkával, a gyerekekre ügyeléssel. Főzésreceptet, szabásmintát, gyermek holmikat, meg ezt-azt csereberélünk. („Beugrik" az agyamba a szociológus megállapítása: „A szomszédsági cserében a különféle anyagi és szellemi javak; tevékenységek nem valami meghatározható érték alapján cserélődnek, hanem a bizalom, a kölcsönösség, a szolidaritás, a koncenzus alapján.") Gáborosi né mondja tovább: — Akik egész nap otthon vannak, sűrűbben találkoznak, többet beszélgetnek. Főként a nők. — Miről beszélgetnek a leggyakrabban? — Hát, a háztartási dolgokról, az árakról, a vásárlásokról, a tévéműsorról, a szomszédokról — A lakótársakról pletykálnak is? — Van olyan. De én azt nem szeretem. A hát mögötti susmus, a „visszamondogatás" csak ronthatja a kapcsolatokat. Az irigykedés, a rosszindulat, a másik nak ártó szándék, az áskálódás is. Aki ilyen, az maradjon magának! Egyetértek! Sőt... Aztán Cár borosi Ádámot kérdezem; — ön szerint — az asszonyok „háztartási kapcsolatain" túl — mi kell ahhoz, hogy a lakótelepen élő szomszéd családok jobban összejöjjenek? — Mondjuk, például az, hogy a férfiaknak azonos érdeklődése legyen. Együtt nézzük például a tévén a meccseket. A másik, házból a srácok évek óta együtt járnak pecázni. Vagy közösen bütykölik az autóikat. Szóval, összehoz a hasonló hobbi, vagy a foglalkozási hasonlóság, esetleg a közős munkahely. A hasonló korok, anyagiak, az azonosítható családi körülmények. — Kis töprengés után még hozzáteszi: — Számít a hasonló iskolázottság is. Sokszor pedig a gyerekek haverkodása hozza össze a famíliákat. (S annál keservesebb, ha később a szülők, valamiért felrúgván a jószomszédságot, a gyerekeket is eltiltják, elszakítják egymástól!) összehozó tényezők tehát bőségesen kínálkoznak. A segitsé»gükkel szerveződő, a rájuk épülő szomszédsági kapcsolatok akár a közösségi integráció alapformái is lehetnek a lakótelepeken. Ha nem hat ellenük számos szétszakító, távol tartó tényező. Amiket „urbanizációs drtaímafc"-ként szokás emlegetni a szakirodalomban. A nem éppen meghitt, jószomszédi viszonyairól híres házban a házmester nem „flancol" a szakkifejezésekkel, sorolja a mindennapi viszpri}/}, ,.méfgesitő jelenségeket: . — Sokan semmibe veszik (az együttélési normákat. Arrogáns életvitelüek, bizgatják a környezetüket. Lazultak a gátlások, és lazult az önkontroll is, a közösségi ellenőrzési, visszotartó erő is. Manapság túl sok együttélési normasértőt magánügynek tekintünk, és mérgezzük, vele a házbeli kapcsolatokat. Sokat eltűrünk, közömbösek, be nem avatkozók vagyunk többnyire. A szaporodó egyéni gondok kevésbé teherbíróvá és konfliktustürővé tesznek sokakat. Ugye, kedves olvasóm, ön is tud rá kapásból példákat? Bőséggel sorolhatjuk a minket irritáló cselekedeteket, viselkedéseket. Amiket viszont — ha már felismertük őket —, ha meg» próbálnánk első lépésként a saját, később a mások magatartásából is kiiktatni (uram bocsá', kiirtani), akkor lehetnek, lesznek jószomszédi, kisközösségi, sót lakótelepi kapcsolatok. Amelyeket — a szakirodalmi elemzések ellenére állítom — a személyes, és nem a szervezeti kötődések. képesek leginkább alakítani mostanában. A szervezeti kötődéseknek ugyanis nem kedvez a mai közvélekedés. magatartás. (A „hivatalosan szervezett" társadalmimunka-akcióban szinte alig vett részt például a Pentelei soron ott lakó, Tarján másik, részén pedig spontán összeállt néhány jó szomszéd, és önként, akcióhirdetés nélkül rendbe szedték a házuk környékét. — A lakótelepi életet „szervezni hivatott" aktivisták többsége panaszkodik, hogy nincs szükség a tettre készségére, packázik vele a hivatal, lejáratják a mozgósítani próbált lakók előtt. — A tanácstagi beszámolón — s más, meghirdetett „szervezeti rendezvényen" — szinte csak a szervezetek képviselői, tagjai jelennek meg, s néhány nyugdíjas — a köz ügyei iránt másoki nem nagyon érdek lödnek.) Személyes kötődésekre, kapcsolatokra építödve ' formálódhatnak elsősorban a „magányos tómeg"-nek tituláltak viszonyai. Egyéni kezdeményezéssel, közösségi erővel. S ha a kisegítéstől a jószomszédságig vezető útra egyre többen lépnének, nem lehetne — s nekem meggyőződésem, hogy már most sem lehét — ,,magányos tömeg"-nek tartani, a lakótelepeken élőket. SZABÓ MAGDOLNA