Délmagyarország, 1987. május (77. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

9 Péntek, 1987. május 1. kár. Hatalmas a kötöttség is, tavaly csak egynapos kirándulásra futotta a szabadidő. A gyerekek is szeretik a jószágokat, a legkisebb is tud vigyázni a kiscsibékre, a világért sem taposna rájuk. A 'házi „bölcsődében-óvodában" mindig az anyu sarkában járnak, ha beszélgetni akarnak. Nincs idő leülni a „mesesarokba". A gépkocsi mindennapi használati tárgy, hisz Csengele központja 6 kilométerre van. A csirkék miatt is akad szaladgálni való bőven. Tavaly sikerült lecserélni a régit, egy újabb ezerötös Ladára. Azt mondják, csak szét kell nézni, a szomszéd halad, nekik se szabad lemaradni. Hat anyadisznót tartanak, a malacok egyrészét eladták, az idén negyvenet hagynak hizlalásra. Még ez sem elég, fél holdon megpróbálják a paradicsomtermesztést is. A sokféle foglalatosságból nagyobb az esély, hogy valamelyik minden évben „bejön". Ha vége a gyesnek, nem muszáj felhagyni a gazdálkodással. A nyugdíjhoz, munkaviszonyhoz szükséges kötelező napokat megszerezheti az otthoni árutermelés révén is. Csak ne hiányozna annyira a társaság! Korábban a növénytermesztő brigádban jól érezte magát, 1—2 napra szívesen visszamenne közéjük. Most csak a csirkeeladáskor, rakodáskor jön össze a hasonszőrűek csapata. Gyorsan kell végezni, a kocsi nem várhat. A segítséget alkalomadtán illik visszaadni, a tanyai ember ezt sohasem feledte. Beszélgetésünk után indultak egy jószomszédjukhoz, fél tizenegykor indul szállítás. Késni illetlenség. Szabó Béláné „Sínen vagyok..." Kismárton Béláné villamosvezető monológja: — Csanádpalotáról kerültem Szegedre, gyerekkoromban csak hallomásból ismertem a villamost. Kirándulni jártunk néha ide, akkor tetszett meg a város. Elhatároztam, eljövök. Állást kellett keresni, így lettem kalauz. Hetvennégyben, amikor ez a munkakör megszűnt, szakaszellenőr lettem, de azt sosem tudtam igazán megszeretni. Alig vártam, hogy induljon villamosvezetői tanfolyam. 1975-ben kerültem végül kocsira. Azóta a 4-essel járok. Tarjánból a vágóhídig hat kilométer és négyszáz méter az űt. Tizennyolc-tizenkilenc fordulót teszek meg naponta. Oda-vissza • • • oda-vissza ..., a villamos egyik végéből a másikba tucatszor átülök. Mégsem unalmas. Ez a vonal a legforgalmasabb, Tarjántói a Centrumig két vágány van, ott valamivel könnyebb, aztán jönnek a kitérők. Figyelni kell, hogy megvolt-e a találkozóm az ellenkocsival. — Kötött pályán dolgozunk. Lent a sínek, fent a vezeték. Jó, hogy nem kell kormányozni a szerelvényt, de ha baj lenne, hirtelen elém ugrana valaki, nem tudnám kikerülni. Olyankor vagy sikerül megállni, vagy nem. Balesetem csak egyszer volt, elkapott egy kamion és lehúzott a nádasba a Horgosi űt mellett. Igy kerültem aznap este a tévéhíradóba ... Szerencsém volt, komolyabb baj nem történt. Kisiklani is csak nagyon ritkán szokott a kocsi. A váltókkal szerencsére nem sok baj van. Meg lehet bízni bennük. A „béka" biztosítja, hogy balra fordul a kocsi vagy jobbra. De azért jó vigyázni. A villamos nem olyan, mint egy autó Lassabban gyor Kismárton Béláné sul fel, aztán nem könnyű megfogni, ha baj van. Hiába csak negyven kilométeres a sebesség, mégis nagyon hosszú a fékút. — Az utasok? Ilyen is akad, meg olyan is. A részegeket nem szeretem. Sajnos akad belőlük, főleg esténként. Van aki jó néhány fordulót jön velünk, mielőtt beállunk a remízbe, alig lehet felkölteni. A gyerekekre és az idősekre külön is gondolni kell. Nehezebben szállnak fel, kevésbé figyelmesek. A délutáni csúcs idején nem ér rá az ember figyelni a várost, máskor azért észrevesszük, ha felhúznak egy új épületet, festik a zebrát, vagy ültetik a virágokat. — Tizenkét év alatt félmillió kilométert tettem már meg a városban, ki tudná megszámolni, hányszor forgattam előre-hátra a menetkapcsolót, hányszor fékeztem hirtelen, hogy ne legyen semmi baja a mögöttem ülőknek. Százan-százötvenen kényelmesen elférnek egy ilyen csuklósban. Elképzelheti mit érzek, ha elém csellen valaki ... Szép szakma ez, de nem könnyű. Ezt mondom mindenkinek, ha a munkáról kérdeznek. A tanulóknak is, akiket hozzám osztanak be. Ne csak a jó oldalát lássák, a nehezét is. Ezért aztán jönnek is, mennek is a kollégák. Van, aki nehezen tudja megszokni ezt a munkát. Az időbeosztás sem a legjobb. Napi tíz órát dolgozunk három-négy napon át, utána persze jár a szabadnap. Legtöbben nem szívesen áldozzák fel a hét végét, az ünnepnapokat — inkább más foglalkozás után néznek. — A vezetőfülkében egészen egyedül van az ember. Még rádiót, magnót sem hallgathatunk, nehogy elvonja a figyelmünket a vezetéstől. Így aztán munka után szívesen hallgatok zenét. A dorozsmai kertes ház sem hagyja nyugodni az embert, mindig akad tennivaló. Ha mégis ráérek, kézimunkázom. Igaz, ahhoz is akkora türelem, figyelem kell, mint a vezetéshez. Szóval nagyjából sínen vagyok . .. „Hárfantázia" — Hány húron játszik? — Negyvenöt? Negyvenhat? A hangszer típusától is függ. Egyébként még sosem számoltam meg — csodálkozik a kérdésen Felletár Melinda hárfaművész. — Miért választotta ezt a különös hangszert? — Csak nálunk ritka. Más országokban legalább akkora kultusza van, mint a zongorának. Általános iskolás koromban én is zongoráztam, később lett csak hárfa belőle. — Nem volt nehéz váltani? — Előfeltétel, hogy zongorázni tudjon, aki ezt a hangszert választja. — Akkor ment simán minden, mint a karikacsapás ... — Azért nem egészen. Annak idején ugyanis nem indult Szegeden ilyen szak, zeneszerzőnek vettek fel. Fél évvel később ülhettem csak a húrok mögé. — Mit érdemes tudni a hárfáról? — Már az ókori Egyiptomban is ismert és kedvelt hangszer volt. Azóta sok változáson ment keresztül. A mai formáját a tizenkilencedik században öltötte magára — És a zeneszerzők mennyire szerették? — Sokáig nem fogadták igazán a' kegyeikbe. __ Pedig kiváló szólóhangszer. Igazi klasszikus darab ennek ellenére szinte alig akad, jórészt átiratokat játszunk. Az impresszionisták hozták újra „divatba" ezt a hangszert. — Kiktől játszik legszívesebben? — Mozart: Fuvola-, hárfaversenyét mindenkinek el kell játszani ... Debussy, Ravel, Weiner Leó darabjai is a kedvenceim közé tartoznak. — Hol tanulta a hangszer mesterfogásait? — A Gorkij Egyetemen, Moszkvában. — Idehaza nem is oktatják? • — De. Csak a szovjet hárfaművészeknek különösen jó híre van a világban. Sokat lehetett tőlük tanulni. Ráadásul még egy nyelvet is. — Hogyan került végül Szegedre? — Úgy, hogy visszajöttem. És nem bántam meg. Jó lehetőségekkel vártak, és most már négy szezon van mögöttem. Én játszom egyedül ezen a hangszeren a városban. Úgyhogy koncert előtt nem szabad megbetegednem .. . — Hol várják? — A Szegedi Szimfonikus Zenekarban, a munkahelyemen. No meg a színházban is, ha hárfás kell egy-egy darabhoz. — Mennyire megbecsült hangszer ez a zenekarban? — Igazából nekem mindig „szólót" kell játszanom, a zenekarban is. Három percért éppen annyit kell gyakorolni, éppen olyan fontos, mint egy félórás műsor. — Mit jelent az a szó, hogy munka? — Hát...! Nehéz ezt így szavakba önteni. Talán azt, hogy a maximumot tudja nyújtani az ember egy-egy fellépésen. A közönség csak azt látja, hogy szépen felöltözve kiülünk a koncertpódiumra és eljátszuk a darabot. A rengeteg munkát senki sem látja mögötte. Talán így a jó, a közönségnek a produkció a fontos. — Hány órát tölt a hangszer mellett naponta? — Délelőtt próba, este előadás, közben szabadidőben lehet gyakorolni. Igazán nehéz napokon tíz-tizenkét óra is összejön. — A hangolást saját maga végzi ? — Hogyne! Ezért mindig egy órával korábban kell kezdenem, mint a többieknek. Ilyen a hangszer. — Ilyen kegyetlen? — Ilyen szép. — Tervei? — Nyáron Bécsben mesterkurzust rendeznek. Oda szeretnék eljutni és persze fel is lépni. Sokszáz órát kell még addig gyakorolni... Felletár Melinda A fém formálója Vörösen izzik, szikrázik a folyékony fém, ahogy a kemencéből az öntőformába kényszerítik. Magabiztos mozdulatokkal forgatja, húzza-vonja a hatalmas öntőtégelyt a szakember, olyan nyugalommal, mintha nem is ezerkétszáz fokon fortyogna benne a fém. A szalag másik végén már a homoktól, salaktól megtisztított kész öntvény hull a ládákba. Mint hatalmas piros tojások, békésen pihennek a láHorváth István da mélyén az izzó vasdarabok. Jó méterről is égeti az arcom a forróság .. . — Csak itt, az öntvény közelében van meleg. — mondja Horváth István öntő-formázó szakmunkás, a Szegedi Vas- és Fémöntődében. — Képzelje el, télen még fűteni is kell a műhelyt. Sokan azt hiszik, hogy itt mindig elviselhetetlen a forróság. Pedig nem így van. Csak nyáron szenvedünk egy kicsit az ötven-hatvan fokban. — Miért választja valaki ezt a nehéz munkát? — Mert ezt is lehet szeretni. Kap az ember egy mintát, egy tervet és abból kell kiönteni valamit. Én ezt alkotásnak tartom. Az is igaz, sokáig az átlagosnál jobb kereset is vonzotta ide az embereket. Csakhát az elmúlt években kicsit lemaradtunk a fizetésekkel. Ma már nincs akkora különbség, mint régen volt, amikor én kezdtem. — Mikor volt az? — Húsz évvel ezelőtt tanultam a szakmát Vácon. Azután kerültem ide Szegedre. Közben voltam kézi formázó, öntő, homokműves... mindig azt csináltam, amire éppen szükség volt. — Mi a legnehezebb ebben a munkában? — A formakészítéshez kell a legtöbb türelem, tudás. Az öntésnél meg nagyon ismerni kell a fémet. Ha túlhevítjük az se jó, ha „hideg" az sem ... — Csak nem azt akarja mondani, hogy az izzó vasat is meg lehet hőmérővel mérni ? — Meglehet. De a jó szakember ránézésre látja, elég folyós-e már. — Most melyik részen dolgozik? — Élsősorban alumíniumot öntök. Ez „csak" 600 fokon olvad. De a zsugorodása is nagyobb, jobban oda kell figyelni. — Melyik fémet a legnehezebb kezelni? — Nem fémtől függ. Hanem attól, hogy mennyire bonyolult formát kell önteni. — Mi volt eddig a legnehezebb munka? — Egy két méter átmérőjű fogaskerék. — És mire emlékszik a legszívesebben ? — Szobrokat szívesen öntök. Nagy figyelmet, szakértelmet igénylő munka. — Úgy hallottam, az öntés mellett más tennivalója is akad ... — A szakmunkástanulók gyakorlati oktatását vezetem. Most tizenhárom elsős, és három másodikos diákom van. — Sikerül velük megszerettetni a szakmát? — Egy részük elmegy, a másik meg marad. Akad olyan is, aki itt „szabadult fel" és már lassan törzsgárdatag lesz. — Sose gondolt arra, hogy mást csináljon? — Nem. De azt ne kérdezze, hogy ha újra kezdeném, mit csinálnék ... Nem tudom. Talán ezt, talán mást. „Szeretem a nyüzsgést" Amikor belépek a Kossuth sugárúti vas-műszaki bolt vezetőjének irodájába, Tárnyik Pál éppen telefonál. Az egyik szállító hónapok óta adós a hűtőládával, a vevők pedig nagyon várnák. Aztán hozzám fordul és arról beszél, hogy mennyire jogos a vevők méltatlankodása. Próbálja kisebb mélyhűtővel helyettesíteni az elmaradt darabokat. Boltvezetői jogosítványaival élve ingyenes, illetve nagyon kedvezményes hazaszállítást ígérhet annak, aki beéri a raktáron lévő hűtőládával. — Nagy taktikusnak kell lenni annak, aki hiánygazdaságunkban vállalja, hogy önként beszorul a nemegyszer a szállítások elmaradása miatt kifogásokat soroló gyártók és a jogos igényeik kielégítését kereső vevők közé. — Erre az érzékre itt a boltban mindenképpen szükség van. Nem lehet minden szállítóval egyformán tárgyalni. Van, amikor a legcélravezetőbb a szép szó, máskor erőteljesebb ráhatás szükséges, egyszer-egyszer pedig elengedhetetlen a kemény fellépés. — De — helyzetéből adódóan — az összeveszésig mégsem mehet el. — Oh; az katasztrófát jelentene a boltnak. Máskor — emlékezetből — is érnének bennünket hátrányok. — A nem is régi nyitáskor saját maga kérte, hogy ne a kirendeltségen keresztül, hanem közvetlenül a gyártókkal tarthassa a bolt a kapcsolatot. — Igen. Így legalább tudom, hogy mi fut éppen a szerelőszalagon. Ezt összehasonlíthatom az előjegyzési listával és a meglévő készletekkel. így könnyebb a manőverezés. Talán ennek is köszönhető, hogy tavaly nyár végéig széles választékot tudtunk ajánlani hűtőszekrényből vevőinknek. Míg nemegy helyen a teljes skálát egy-két fajta jelentette. De talán ezért is jutott több hozzánk a mostanában nagyon kedvelt Szieszta hősugárzóból. — ön egy kis csapat vezetője is. — Szerencsém van. A bolt gárdája átérzi, hogy minden hozzánk betérő vevőt maximálisan ki kell szolgálni, mert, ha elégedetten távozik, akkor elviszi a jó hírünket. S másnap azok nyitják ajtónkat, akiknek a tegnapi vevőnk ajánlott bennünket. — Milyenek vagyunk mi vevők mostanában? — Mindenképpen igényesebbek, mint a korábbi években. De ez így természetes. Ezért igyekszünk kisebb szolgáltatásokkal segíteni. Ilyen a házhoz szállító kocsink. S ha egy hűtőgép jobbra nyíló ajtóval kellene és csak balra nyílóval van, hát átfordítjuk. — Munkaidejének mekkora hányada az, amikor nagyon-nagyon kell figyelnie? — Itt reggel 8-tól zajlik az élet. Telefon cseng, vevők és szállítók érkeznek, tárgyalnak, távoznak. Szeretem átlátni a bolt teljes működését. Előfordul, hogy a feleségem otthon észreveszi: nem rá figyelek, mert akkor jutott eszembe, valamelyik árucikkünkből holnap pótrendelést kell feladnom, hogy ki ne fogyjon. Nem vagyok veszekedés és nem szeretem a kiabálást. A hétközben bennem felgyülemlett feszültségek a hétvégeken a kiskertünkben oldódnak. Szeretem a nyüzsgést, azért érzem jól magam itt a boltban. Tárnyik Pál SZÖVEG: BÖLE ISTVÁN, KAFAI GÁBOR, TÓTHSZELES ISTVÁN. FOTÓK: NAGY LÁSZLÓ, SCIIMIDT ANDREA, SOMOGYI KÁROLYNÉ, VADASI GYÖRGY.