Délmagyarország, 1987. május (77. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-16 / 114. szám

7 Szombat, 1987. május 16. » ® magazin | [DM Zenés színházak találkoztak GONDOLATOK A SZEGEDI OPERAFESZTIVÁLHOZ Volt egyszer egy operafesztivál Az operafesztivál közvetlen élményei ..ülepedvén", úgy gondoltuk, nem haszontalan operajátszási kultúránk néhány, fesztivál-feldobta jellegzetességét utólag mérlegre tenni. S emlékeztetni különleges teljesítményre (Tóth János), megismerkedni alkotói ambíciókkal. Hernádi Oszkár felvételével pedig emlékezni díjátadás pillanataira... A RENDEZŐ SZERINT: Énekes színészek előnyben Az operafesztivál egyik rendezői díját Éry-Kovács András kapta. A pécsi operatársulattal Mozart Figaro házasságát vitte szinre. Bár prózai szakon végzett öt évvel ezelőtt, a Színművészeti Főiskolán, mindig is vonzódott a zenéhez. — Tiltakozna, ha Szegednek jelentőséget tulajdonítanánk pályája alakulása szempontjából? — Semmiképpen. Azonkívül, hogy éneket, zenét, irodalmat tanultam a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, nyaranta rendszeresen asszisztáltam a szabadtéri játékokon. Vámos László, Szinetár Miklós munkáiban. Már a szakmában dolgoztam, amikor a kisopera előadását irányítottam a tanácsháza udvarán. — Közben négy esztendeig Szolnokon jegyezték a nevét. — Szintén egykori szegedi, Paál István főrendező mellett tevékenykedtem. Ott készítettem a diplomamunkámat, aztán maradtam is. Az első három esztendőben sajátos arculatú, igazi művészszínházat alakítottunk ki közösen, páratlanul jó hanagulatban. Mindenki beleszólhatott, mit játsszunk, hogy osszuk ki a szerepeket. És — jó színészekből állt a társulat, azt csinálták, amihez legjobban értettek. Ebben az időben a legkülönfélébb műfajokban próbálkoztam. Schiller drámájától, az Ármány és szerelemtől Eisemann vagy Lehár egy-egy operettjéig, Harold Pintér-darabig. A legviharosabb munkám kétségtelenül az Egy szerelem három éjszakája. — Következett a negyedik szolnoki esztendő. — Paál István lemondott, az új vezetőséggel pedig nem találtuk meg a közös hangot. Ekkortájt kértek fel Pécsett vendégrendezésre, Puccini két egyfelvonásosára. Kellemesen teltek a próbák, akkor még a nagyszínházban. Tíz éve nem volt önálló rendezője az operatagozatnak, odaszerződtem. — Azóta a pécsiek is Szeged, Debrecen korábbi sorsára jutottak: felújítják színházukat, addig kényszerű körülmények közt dolgoznak. — Valóban ez okozza a legtöbb fejtörést mostanában. A kamaraszínház hiába modern, a nézőtér és a színpad ugyan szabadon mozgatható, ám az operában jóformán kihasználhatatlan: a konvenciót, hogy a karmester az énekeseket és a zenekart is egyszerre látja, nem lehet egyszerűen felrúgni. így erősen szűkül a választék. A korábbi repertoárt teljesen el kellett hagyni, a tavalyi sikeres előadásokat sem tudtuk átmenteni. Most olyan darabokat keresünk, amelyek elférnek. Alig akad mű, melyben mind a tizenegy szólista szerepet kap, ugyanis mindössze egyetlen nagyszinpadi és egy stúdióbemutatót tarthatunk évente. Sajnos, itt nem az operatársulat képviseli a színházat. .. Még az áldatlan szegedi mozikorszak is jobbnak tűnik, legalább rendes zenekari árok volt, nálunk az is kicsi. — Mi lehet a megoldás? — Mindenesetre kísérleteken át vezet az út. Ilyennek számít az évad elején bemutatott két Offenbach-egyfelvonásos. Orfeum-jelleggel adtuk elő: a játéktér középen, körben ültek a nézők kis asztalok mellett, a zenekar a színpadra települt. Az énekesek és a közönség között jócskán csökkent így a szokásos távolság, s ez ráébresztette a szereplőket arra. hogy természetes gesztusokat kell használniuk. A hagyományos felnagyított mozdulatok korábban azért voltak Szükségesek, hogy át tudják hidalni a rivaldát. Akik megérzik az ízét, hogy az operában is „színjátszani" kell, nem csinálják másképp később sem. — Létezik másféle álláspont is, tudniillik, hogy az operaénekes a hangjával játszik, azaz elég, ha kiáll és énekével elbűvöli a hallgatóságot. — Az a véleményem, hogy az operai szituáció alárendeli az énekest. Az igazi nagy operasztárok rendkívüli színészegyéniségek is egyben. EL kell hitetniük a szerepet, nem elég a hatalmas hang. Tito Gobbi például játékával vált igazán nagyszerűvé. Placido Domingo sem véletlenül lett világhírű: gyönyörű éneke mellett jelentős színpadi személyiség. A hazai operajátszásnak nincsenek igazán fejlett hagyományai, kultúrája ilyen téren, a főiskola opera szakán is bizonyos kliséket tanítanak. Pedig nekik is ugyanúgy kellene színpadi játékkal foglalkozniuk, mint a prózai színészeknek. Talán az Oífenbach-darabok mutatják, hova szeretnénk eljutni. VARJÚ ERIKA Bartolo, a gumiember „Siker" — ez volt a kulcsszava csaknem mindenkinek, aki szót ejtett róla. A szakma és a közönség egyaránt éljenezte; a tényt, hogy megrendezhették, és a módot, a körülményeket. ahogy megrendezték — a negyedik országos operafesztivált. Ez a fesztivál többek között abban különbözött az eddigiektől, hogy a párbeszéd, a felelős együttgondolkodás létrejött. A színházak vezetői közül jó néhányan végig (vagy csaknem végig) Szegeden tartózkodtak. A személyes beszélgetéseken kívül több hivatalos fórumon is találkozhattak. Oberfrank Géza kezdeményezte, hogy a vidéki színházak szorosabban muKoajeueK együtt. Tegyék szervezettebbé az énekesek cseréjét, a műveket egységes fordításokban játsszák, sőt csináljanak közös produkciókat. Ha meg tudnának egyezni néhány olyan darabban, amelyet az elkövetkezendő években a vidéki színházakban be akarnak mutatni, ezt meg lehetne oldani úgy, hogy az előadás „körbeutazna": azonos rendezésben, díszletekkel és jelmezekkel adnák elő mindenütt. Így jelentős összeget lehetne megtakarítani. Az anyagiakon túl ez művészi kérdés is. Tegyük fel, kiváló produkciók jönnének így létre — ez haszon. Ám a fenti összedolgozás veszélyeztetheti a társulatok önálló arcának kialakulását, csökkentheti a kísérletezés terét, azaz operajátszásunknak épp azokat a lehetőségeit, szűkítheti, amelyek Legfontosabbak lehetnének a fejlődés szempontjából. Mindazonáltal ha meggondoljuk, hogy nálunk a rendezők, karmesterek, operai vezetők abba fektetik legtöbb energiájukat, hogy az előadások egyáltalán létrejöjjenek, ilyen feltételek között nincs érv a közös produkciók ellen. . A fesztiválon örvendetes volt látni, komoly szakemberektől hallani, hogy a magyar operajátszás úgy éli meg ezeket a gondokat, hogy az utóbbi években bizony fejlődésnek indult. Hangsúlyozni kell, hogy az operafesztivál, mint rendezvény azért tűnt színvonalasabbnak az előző évekéhez képest, mert színvonalasabb az operai kultúra, amelyet tükröz. A változás 'bizonyos jegyei már az itteni előadásokon is tapinthatóak voltak. Az elmozdulás a zenés színház irányába történt. A külföldi (elsősorban német) színpadokon már mintegy húsz esztendeje rájöttek, hogy az opera nemcsak zene. hanem színház, dráma is. Pontosabban: zenés megtörténő dráma. A zenei történéseket tehát képileg, színpadilag is meg kell fogalmazni. Ez az igény nálunk is régen deklaráltatott, ám konkrét kísérletek csak a legutóbbi években történtek. A fesztivál műsorának összeállítása rendkívül szerencsés volt. Egyrészt megfelelő arányban állt komoly és könnyű, (Wagnert kivéve) minden igazán jelentős szerző képviselve volt, másrészt pedig a társulatok jobbára újító, kísérletező produkciókkal rukkoltak elő. A nyitóestén a házigazdák léptek föl, mégpedig mai magyar operával. A Vérnász egyik látványos eredménye annak a műhelymunkának, amit Oberfrank Géza Szegedre kerülése óta végez. Bizonyítja, hogy a zenei megvalósítás magas színvonala és az „élénk", aktív színpadi mozgás még egy ilyen különösen igényes mű esetében sem egymást kizáró, hanem épp segítő összetevők. A határozott felütés után a Népszínház folytatta az operahetet. Ezt a társulatot több szempontból sem lehet a többivel azonos mértékkel mérni Nem azért, mert ők operettet (A párizsi élet) játszottak, hanem mert a társulat létszáma csak töredéke egy igazi operaházénak, aminthogy nincs is igazi házuk, szinte állandóan utaznak, tájolnak. Az énekhangok minősége, vagy a szcenika tekintetében természetesen nem lehet összehasonlítani őket akár a legrosszabbul ellátott vidéki színházzal sem, ám tevékenységükkel legalább úgy szolgálják az ügyet, mint azok. A győri Carmenról írt napi beszámolómban azon sajnálkoztam, miért nem választott az új társulat kissé merészebb utat. Azóta némileg másképp látom a kérdést. A fő gond inkább az, hogy a maguk kijelölte elméleti keretben is hibákat vét ez az inszcenálás. S bármekkora is örömünk az új társulat „létképessége" fölött, ezeket a hibákat nem szabad elhomályosítani, hiszen kiküszöbölésük egyetlen útja a tudatosítás lehet. Rendezési díjat kapott a pécsi Figaro házasságg előadás, „az űj szellemű megvalósításért". Az a gyanúm, a rendezés inkább csak az új szellem képzetét keltette. Az. hogy a szereplök már a nyitány alatt megjelennek, az utóbbi időkben kezd divattá válni. Elvileg nem helyes, de a gyakorlatban izgalmas és indokolt lehet, ha a zene dramaturgiája szerint mozognak. Ebben az esetben csak tiszteletüket tették, bemutatkoztak. Az, hogy néhány áriát koncertszerűen tálaltak, jobb, mintha a szokásos ;,ágálás" kíséretében hangoznának el, ám kissé a probléma megkerülését is jelenti. A szervezőket dicséri. hogy biztos érzékkel tették péntekre és szombatra, a legexponáltabb helyre a két legjobb előadást. Amit a Macbeth-rő 1 ezúttal fontos kiemelni: ez volt az az eset, amikor az újító, kísérletező szándék leginkább találkozott a mű, a zene szellemével, itt valósult meg leginkább a zenés színház ideálja. Ha valamit, hát ezt a produkciót irányadónak tekinthetjük. Békés András Sevillaija (merthogv leginkább az övé) még tovább ment az arányok eltolásában. Itt a színjáték nem is egyenrangú a zenével, de felülimúlja azt. A~z ötletözön nem mindig a partitúrából ered, bár többnyire ökonomikus a bohóckodás, mégis kissé háttérbe szorítja a tiszta muzsikát. Vitatkozni lehet a felfogáson, egyszerűen elutasítani nem. Ezért döbbentett meg a zsűri döntése, hogy egyedül ennek a produkciónak nem adott semmiféle díjat. Ez az álláspont elszomorító, még akkor is. ha sejthetjük: kit -kit a saját lehetőségeihez mérA sevillai-előadás legnagyobb meglepetése, unikuima Tóth János Bartolo alakítása volt. A fiatal énekes (32 éves) nem pohos orvost formált, hanem egy középkorú, állandóan csetlő-botló, izgő-mozgó férfit — szinte akrobatikus mozgással. — Ki találta ki ezt a figurát? — Én — mondja Tóth János, szemlesütve. — Ez a szerep úgy maradt rám. Gregor József énekelte volna, de ő a színpadi próbák előtt visszaadta. Hamarjában engem bíztak meg vele, mert elég gyorsan tanulok. Érdekes, hogy a Rózsalovag Ochs báróját is ugyanígy énekelhettem el: kellett valaki, aki Gregor helyett próbál néha, én megtatek. Vannak ennek a rendezésnek túlzással; az azonban kétségtelen, hogy egészen kivételes megújítási kísérlet, amelynek értékét csak fokozza, hogy épp az Operaházban születhetett meg. Egyetlen változás sem zajlott le még ellentmondások, átmeneti kudarcok nélkül. Soha nagyobb „kudarcot" a magyar operai megújulásnak, mint ezt A sevillai borbélyt, ezt a „bohócian te^ hetséges" komédiát! A fesztivált záró tanácskozáson mindenki lelkendezve beszélt az értő, érzékeny közönségről. Nos a nagyérdemű nem zavartatta magát és' remekül mulatott ezen a valóban víg vígoperán. A Macbeth és A sevillai borbély kivételes sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy elfogadta a kor kihívását, és a műfaj alapkérdéseire mai választ tudott adni. « Ezután szép lecsengetésként a debreceni Tosca zárta a fesztiválprodukciók sorát. Puccini művében szinte minden a három főszereplőn áll. (S persze a karmesteren és a zenekaron.) Ha egy színház nem rendelkezik kiemelkedő szólistatriásszal, ne is gondoljon a Toscára — mondják. Debrecenben yan egy pompás drámai szoprán (szerencsére az Aidát nálunk is énekli), aki ebben a szólamban is jenyűgöz (Pelle Erzsébet). Van egy széphangú tenorista (Sebastian Gonzalez), aki túl van pályája delelőjén, de egy-egy pillanatra még képes összpontosítani erejét, s van egy megbízható Scarpia (Gyapjas Tibor). Az eredmény jó átiagszínvonalú, helyenként izgalmas előadás. Ez történt a színpadon. Legalább ilyen fontos volt azonban mindaz, ami a színfalak mögött játszódott, s amiről a bevezetőben beszéltem. Ezeknek a háttéreseményeknek bizonnyal lesznek a közönség számára is észlelhető, ha tetszik „első" következményei. A továbblépésnek több lehetősége merült föl. Leszögezték, hogy a továbbiakban rendszeresen meg kell rendezni az operafesztivált, legalább kétévente. Erősíteni kell találkozó jellegét biztosítani kell, hogy minden társulatból legalább néhányan végig jelen lehessenek, s még több előadást, szemináriumot kell szervezni. Így nemcsak a kapcsolatok erősödnek, de a társulatok inspirációt, ötleteket meríthetnének egymás munkájából. Igen nagy volt a lelkesedés. A résztvevők nem vitatkoztak azon, hogy van-e magyar operakultúra, hanem azért dolgoztak, hogy legyen. MAROK TAMÁS nultam, aztán egyszer be kellett ugranom. Eddigi pályám csaknem beugrások története. — Eleinte nagyon rosszul éreztem magomat a szerepben: hogy jövök én egy ilyen lomha vénemberhez? Ezért aztán az egyik próbán elkezdtem hülyülni. Én sokat foglalkoztam a Commedia dell'ártéval. Tulajdonképpen Bartolo is egy ilyen tipikus figura: Pantalone, az örök vesztes. Hát én ezt csináltam: mindenbe belerúgtam, elestem, lepottyantam az erkélyről. Békés Andrásnak nagyon megtetszett. Később, ha valamire nem találtam ki gaget, már méltatlankodott; „Mi az? Mi lesz már?" így alakult ki ez a mitugrász pasi, aki borzasztó agilis, de mindig közbejönnek neki a tárgyak és az emberek, úgyhogy a darab végére teljesen összetörik. — Öriási állóképesség kell ehhez a megoldáshoz. — Ma borzasztóan elfáradtam, mert pár hónapja már nem csináltam a szerepet. Ehhez pedig állandó tréning kell. — Gondolom, sportoló voltál, — Kicsit atlétizáltam, kicsit tornáztam, de fontosabbnak érzem, hogy mindig volt mozgásigényem. Gyerekkoromban lestem a kaszkadőrüket. És utánoztam őket: izgatott, hogy lehet leesni egy fáról, hogy az ember ne törje össze magát. — A könyöködön ez a forradás nem függ össze a szereppel? — De, ez igen! Megütöttem, csontburjánzás keletkezett, azt kellett megoperálni. — Óriási a sikered. Milyen „következményei" vannak? — Gondolom összefügg vele, hogy kaptam két újabb főszerepet, Don Alonsot és Mozart Figaróját. Megosztja az embereket: megalakult a rokonszenvezők és az ellendrukkerek, az irigyek tábora. — Én az előbbibe tartozom, gratulálok, M, T.