Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-11 / 86. szám

Szombat, 1987. április 73. If DM| [magazin ® Tíz év, tíz kötet Titkos értékek tárháza a levéltár, keveset tudunk róla. Többnyire minden lényeges iromány, levél, jelentés megtalálható benne, szinte írásbeliségünk kezdetétől fogva, csak tudnunk kell megtalálni. A dolog természetéből következik, legtöbből csak egyetlen példány van, és az egy témába tartozókat azért is nehéz, megtalálni, mert azt az egyet más-más szempontok szerint öt-hat helyen is őrizniük kellene, mégis nehezen találna rá, aki keresi. A kutatók igénye is, hogy napvilágot lásson, amit ők már összeraktak, és amiből valamilyen következtetésre juthattak, a belső dolgozók is hasonló előnyökhöz szeretnének jutni, és jó lenne folytatni azt a hagyományt is. amelyet régen a monarchia már gyakorolt. Hadd legyen hozzáférhető, ami eddig nem volt az! Minden évben egy kötet — ahogy minden évben egy fürdőmedencét terveztünk. Elsősorban tematikus sorozatokat akartak, de nem mindig sikerült. A tartalom minőségéből ez persze semmit nem von le. Szempont lett nálunk mostanában, mennyire esik jól kézbe venni egy könyvet. Gusztusos mindegyik, gondos technikai szerkesztésről árulkodik, és a nyomda is igyekszik kitenni magáért. (Nagy kár, hogy néhány fejezetben legalább annyj a sajtóhiba, mint a mi újságunkban.) A tartalmi szerkesztőt is dicsérni illik, legalább tízévenként, és a szerzőket _ is, természetesen. Az évkönyveket a kutatási eredmények jól megfogalmazott temetőjének is szokták nevezni, nehéz is eldönteni, a tíz kötetben hány olyan dolgozat van, amelyik dacol majd az idővel, de a szakembereknek biztosan, hozzáférhető lesz. És a diákoknak' is, ha egy-egy pályázat kiírásakor el akarnak mélyedni valamelyik korunk anyagában. Évi ötszáz példány, tíz év alatt összesen ötezer, inkább a temetőgondolatot erősíti bennünk. Sajnos, akkor is ragaszkodniuk kell hozzá, ha előre látható, országos unikum lesz, ami megjelenni készül. Szinte hajtóvadászatot tartanak a vásárhelyiek és a nyelvészek Bodnár Béla egyébként is elkésett kötete után, amely Hódmezővásárhely és környéke földrajzi neveit gyűjti össze. Mire megjelenhetett, régen elszántották már a mezsgyéKet, azt a területet, amelyet a népi lelemény tündérszép névvel ruházott föl, most legföljebb valami térképészeti kódszámféle jelöl. A kutatás számára azonban nélkülözhetetlen kincs, és talán a mostanában induló vLsszakereszteléseknél is hasznát lehet majd látni. Mert arra azért rájöttünk már, hogy kincset értek régi határneveink. Ebből se készülhetett több, csak ötszáz, ennélfogva magának a levéltárnak is csak egy példánya maradt. Pedig a boritója ennek is éppen olyan szerény, mint a többié, semmi vevőcsalogató nincsen rajta. A szerző, aki egyébként az orvosegyetem gazdasági hivatalában dolgozott, 1938-ban befejezte már a gyűjtést, de munkája csak 1983-ban jelenhetett meg. A nyolcadik kötet szinte kifejezetten szegedi, akár együtt is árulhatnák városunk nagy monográfiájával. A tavalyi, a kilencedik Vásárhely monográfiájához lenne kapcsolható hasonlóképpen. Érdemes lenne mind a tíz kötetet áttekinteni egyszerre, de helyünk sincs rá, és annak idején mindegyikről külön irtunk. Szóljunk tehát most külön a tizedikről. A levéltári ügyekben járatlan olvasónak az tünik föl leghamarabb, hogy bár a Csongrád Megyei Levéltár kiadványát tartja a kezében, a benne található dolgozatok jelentős része mégis Csanád megyéből való. Blazovich László a Hunyadiak dél-alföldj toirtoktörténetéhez szolgáltatott adatai, Gillcze János és Vigh Zoltán, Géczi Lajos, G. Tóth Ilona, Dunai Józsefné K

özeli analógiára támaszkodva akár Levéltári Műhelynek is nevezhetnénk a Csongrád Megyei Levéltár tíz éve indult kiadványsorozatát. Levéltári évkönyv is lehetne ennyi erővel, hiszen minden évben egy kötete jelent meg, de ez az elnevezés csak mostanáig, a tizedik megjelenéséig lenne érvényes. Készen van már a tizenegyedik is, néhány hét múlva megjelenik, sőt. a szerzők a tizenkettediknél is a korrektúrán dolgoznak már. Hirtelen fölgyorsult tehát a tempó, és ez önmagában is méltánylást érdemel. mind Csanád vármegye közigazgatásának egy-egy fontos szeletéről ír, és csak Barta László, Balázs György, Takács Edit és Berta Tibor áll elő megyénkbéliekkel. Semmiféle megyei sovinizmus nem beszélhet belőlem, de tudja-e valaha is a nyájas érdeklődő, hogy a régi Kaszaperek-Kaszapereg (a mai Kaszaper) adásveteii egyezsegeit Csongrád megyei könyvben kell keresnie? Igaz, a megyej központ — Makó — a mi megyénkhez tartozik, de Kaszaper Békés megye része. Csak első látásra tűnik furcsának ez a jelenség, a levéltárakban járatosak tudják, Csanád megye közigazgatására vonatkozó minden adat ide került hozzánk, így Kaszaperről se feledkezhetünk meg csak azért, mert az harmadik megyéhez tartozik. A megyehatárok politikai lépések következtében változnak, tehát esetlegesek a történész szemében. örülnünk kell inkább neki, hogy hazánk keveset kutatott megyéjéből ilyen gazdag összeállítás áll előttünk. Gilicze János és Vigh Zoltán a hajdani szomszédos vármegye közigazgatásáról és tisztviselőiről értekezik a püspökfőispánok idejéből (1699—1777). Végeredményben a török kiűzése utáni újranépesítéfsi gondok hivatali változatairól beszél, a vármegyei élet kezdeteiről, és a földeáki Návay család hivatali terebélyesedéséről. Géczi Lajos tanulmánya a neoabszolutizmus első éveit dolgozza föl (1849—1854-ig), amikor is állandósultak a rekvlrálások és előfogatozások, és az alispán mellett a királyi biztos szava volt a döntő, igen sokszor az utóbbi javára. Ilyen körülmények között megint csak újjászervezni a közigazgatást — nehéz föladat volt. G. Tóth Ilona csöndesebb éveket választott, a kiegyezést közvetlenül megelőző hét esztendőről beszél. A csöndesebb éveket arra értjük, hogy nem' kellett mindent újra szervezni, és nem arra, hogy nem élénkült volna meg a vármegyei élet. Dunai Józsefné azonban megint újjászervezésről értekezik, közvetlenül a kiegyezést követő évekből. A megyei önkormányzat igyekezett lerúgni magáról az abszolutizmus éveinek idejétmúlt takaróját. A Csongrád megyeiek közül Barta László szabad Szentes varasának reformkori képviseleti és igazgatási rendjéről tár föl beszédes adatokat, Labádi Lajos az előbb már említett Géczi-tanulmánnyal szinkronban a Csongrád megyei neoabszolutista közigazgatásról szól, Balázs György pedig fontos történelmi sorsfordulónk időszakából a szentesi Nemzeti Bizottságot idézi meg 1944—1948 között Takács Edit ugyancsak fontos időszakunkból Szentes képviselő-testületéről összegez nagyon fontos adatokat (1945—1950 között), Berta Tibor pedig a Szegedi Járási Tanács első korszakának működését és szervezeti fölépítését elemzi 1950 és 1956 között Titokzatos értékek tárházának mondtuk az előbb a levéltárat, néhány szót hadd vesztegessünk a hozzánk legközelebb álló szegedi járás tanácsára. Ezt a korszakot most kezdi egyáltalán boncolgatni a történelemtudomány, föltehetően emberi emlékezet őriz még igen fontos dolgokat, de szédítő adatok kerülnek elő magából a közigazgatástörténetből is. Az például, hogy az alakulás utáni első évek szinte legfontosabb tanácsi kérdése a kulákok megbélyegzése, megnyomorítása, illetve kitelepítése, az osztályharc erősödése, a padlássöprésnek emlegetett beszolgáltatás! rendszer mesterséges táplálása, a szövetkezetek erőszakos szervezése, a kisipar minden erővel történő visszaszorítása. Történelmünknek alig néhány évéről volt csak szó, sötétségének nyomasztó következményeit azonban harminc év után is érezzük. Hát ha még a papirosból beszélő alapelvek mellé a megvalósítás könyörtelenséget is hozzá tudjuk gondolni! (Erre mondtuk, ezt még az emlékezet őrzi.) A történelmi kényszer szorít bennünket, hogy bogozzuk ezt a korszakot is, noha tudjuk, itt-ott élnek még, akik jámbor jóindulattal, vagy elszabadult ösztönökkel végrehajtói voltak egy kificamodott gondolatnak. Meglepő adat lesz az egyszerű tényből: hiába vasalták ki parasztságunkat naponta. a beszolgáltatást kötelezettségeket túllihegve is csak feléből-harmadából tudta teljesíteni a szegedi járás. Sajnos, elkerülhetetlennek látszik innen nézve is, hogy egyszerűen össze kellett csapnunk a rossz kottát hordozó nagykönyvet, és újat kellett nyitni helyette. Arról még nem beszélünk ilyen alapossággal, mibe került ez az öszszecsapás. HORVÁTH DEZSŐ Veszendő értékeink nyomában Jó két évtizeddel ezelőtt társadalmi megbízatással részt vettem egy dunántúli múzeum baráti körének munkájában. Hogy valamennyire helyt állhassak a munkaterületen, elsőként áttanulmányoztam a múzeumi törvényt, s azon nyomban igyekeztem azt falusi útjaimon az emberekkel megismertetni. A múzeum hivatásos dolgozói örüllek ennek a segítségnek, s hogy minél jobban gyarapítsák tájékozottságomat, magukkal vittek ásatásaikra, megmutatták, hol, mit találtak, elmondták a leletek életkorát, kik-mire használták, s azt is, mennyi látható ezekből az ország más tájain levő múzeumokban. A táci — gorsiumi — ásatásoknál elém tartott egy kedves régésznő egy épségben megmaradt, égetett agyagedényt, a kezembe is fogtam, forgattam magam előtt, nagyon tetszett, igazi művészi alkotásnak véltem. Érdekelt, hogy Gorsium idejében hány ilyen edény fordulhatott meg az ősi város otthonaiban, a régésznő megmagyarázta, hogy ezt nyugatról hozhatták ide, használták minden háztartásban, sok töredéket találtak ezen a területen. Bolyongásaim közben összeakadtam egy fiatal tanárházaspárral, falun éltek, falusi iskolában tanítottak, szolgálati lakásban laktak, azért hívtak magukhoz, hogy megmutassák néprajzi gyűjteményüket. A faluba költözve ráeszméltek, hogy töméntelen heverő, félredobott használati tárgy található a falusi házakban, a padlásokon; nekifogtak mind a ketten gyűjteni. Amikor náluk jártam, tele volt a kis lakásuk edényekkel, egyéb használati tárgyakkal, arra készültek, hogy helytörténeti múzeumot rendeznek be egy öreg parasztházban, csakhogy ilyen házat nem tudtak szerezni. Nem tudom, összefoglalta-e valaki, hány ilyen magángyűjtemény található ma az országban. Eötvös Károly följegyezte valamikor egy sümegi vaskereskedő, Darnay Kálmán nevét, addig talán a szakmai körök se tudták, hogy ez a szerény, megszállott kisvárosi kereskedő, minden szakértelem nélkül, ezerszám gyűjtötte a régiségeket, de Eötvös fölsorol másokat is, akik ennek a nemes szenvedélynek hódoltak, s akiknek az utókor hivatásos múzeumai rengeteg műkincset köszönhettek. Ismertem Csákváron egy tanítót, az ő gyűjtőszenvedélye nélkül kevesebbet tudnánk a helyi népszokásokról, a nevezetes csákvári fazekasságról, s hogy nagyot ugorjak visszafelé: a Széchényi Könyvtár se született volna meg Jankovich Miklós könyvgyűjtő tevékenysége nélkül. Mindezt csak bevezetésként mondtam el, most főként azon szándékozom elmélkedni, vajon közelmúltunk használati tárgyainak gyűjtése, megőrzése hogyan áll napjainkban. Dicséretes törekvés az, hogy a régmúlt, a középkor emlékeit szervezetten igyekszünk megmenteni, de vajon a háború óta elfutott évtizedek jellemző tárgyait, eszközeit gyűjtjük-e módszeresen. A gorsiumi cserépedény megbecsült múzeumi tárgy, de foglalkozott-e például valaki azzal, hogy az űjságpapírzacskós csomagolási módszer után kifejlődött ezer műanyag csomagoló, különböző üvegpótló műanyag „flakonok" fejlődéstörténetét tárgyakkal megörökítse. Vajon megvannak-e valahol az első, hatvan évvel ezelőtt használt, kristálydetektoros, lámpás rádiókészülékek, őriznek-e valahol egy-egy példányt a hajdan kerékpárra szerelt kismotorokból, melyeket a székesfehérvári vadásztölténygyár — a Videoton elődje — gyártott. Gyűjtik-e a magánosok és hivatásosok a közelmúltban lepergett esztendők ezer és ezer használati tárgyát, nem az utókornak kell-e majd a földből előkotornia az eszközöket, amelyeket a mai ember használ, amelyek fejlődéstörténeti elemeit érdemes lenne följegyezni és megőrizni. Tudom, hogy a múzeumoknak nincs erre megfelelő számú szakemberük, de a baráti körök, a műkedvelő érdeklődők nagyon hasznos munkát végezhetnének, ha nemcsak a távolabbi múltba tekintenének vissza, hanem a közelmúltat is igyekeznének megőrizni. Azt is tudom, hogv múzeumaink nem rendelkeznek gazdag gyűjtemények tárolására alkalmas helyiségekkel, de talán akadnának vállalatok, társadalmi, gazdasági közösségek, amelyek a jelenkori tárgyakat elhelyezhetnék. A múzeumok — a nagyok — az egész társadalom érdeklődését, művelését szolgálják, fontos lenne tehát, ha látogatóikat nemcsak a kő- és vaskorszakba vezetnék vissza, hanem a tegnapot is elébük tárnák, ötletszerű példaként említem: a mezőgazdaságban néhány évtizeddel ezelőtt jóformán csak a rézgálicot használták a kártevők ellen, ma egész sor kémiai anyag kapható, különböző tartályokban; nyomon követhető ez a feilődés valamelyik, általánosan látogatott múzeumunkban? Vagy ezt Is az utókorra bízzuk? A múzeumok fenntartása, gvaranitása sok pénzébe kerül az államnak, nem is új anyagi források megteremtésére 'szándékozom én most buzdítani, csak a gyűjtőszenvedéllyel megáldott műkedvelőket szeretném fokozott és szakmailag iól irányított tevékenységre serkenteni. Az ember szellemi fejlődésének ütemében mindig szerette a múlt, az őstörténet dokumentumainak keresését, megőrzését; a kör zelmúlt és a jelen fejlődéstörténeti elemelt azonban meghagyta ap utókor műkedvelőinek, tudósainak. Ha nem fogjuk meg időben a gyűjtést, lehet, hogy — ha megérjük — eljön a kor, amikor szenzáció lesz egv-egv mai műanyag tárgy fölfedezése, mint ma a gorsiumi agyagedényé. ORMOS GERO Komputerizált művészet A számítógép életünk minden területén jelen van. Bevonult a művészetek világába is. (A velencei biennálé egyik szekcióját A komputer szerepe a műemlékvédelemben és -helyreállításban című témának, a másikat a számítógép képzőművészeti alkalmazásának szentelték.) Magyarországon az alkalmazott grafika olykor már élt a számítógép adta lehetőségekkel (plakátok, címlapborítók stb.), de ónálló képzőművészeti műfajként alig használják. Ezért is hatott az újdonság erejével a Szépművészeti Múzeumban decemberben megrendezett Digitart című, nemzetközi komputergrafikai kiállítás, amelynek magyar és külföldi művészek voltak a résztvevői. A hazai anyag az Impulzus című folyóirat és az MTA Sztaki által hirdetett pályázatra érkezett. Negyvenhét alkotó nyolcvan művét állították ki. A pályázók fele hivatásos képzőművész, főiskolai hallgató, a többi számítógépes szakember. Azoknak a művészeknek, akiknek nem volt számítógép-használati lehetőségük, a Sztaki egyhetes stúdiót biztosított, ahol IBM-számítógépen dolgozhattak. Sem a pályázati kiírás, sem a kiállítás nem tartalmazott különös megszorításokat, mindössze azt kötötték ki, számítógép segítségével készüljön a mű. így aztán meglehetősen színes volt a kép, amely a kiállításon a látogató elé tárult. Ügy is, hogy színesek voltak a grafikák, színesek a műtárgyak is, s úgy is, hogy sokfélék voltak az anyagok, a képi átültetések. Voltak grafikai jellegű munkák — a számítógépes program megjelenik rajzban, fotón, szoborban, festményben. Megjelenik grafikai átültetésben, szitanyomaton, papíron, dián, magnón, flopy disken. Az alkotók többsége a számítógépes programot tette át hagyományos képzőművészeti megfogalmazásba. KÁDÁR MARTA BECK ÊS JUNG: CHROMO CUBE