Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-11 / 86. szám

Szombat, 1987. április 74. If PJ^] magazin 1-55 „Őrizni és erősíteni egymásban a szögediséget' BESZÉLGETÉS DR. UDVARDY JÓZSEF SZEGED-CSANÁDI PÜSPÖKKEL Néhány héttel ezelőtt jelent meg a hír, hogy a szeged-csanádi egyházmegye püspöke felkereste hivatalában Papp Gyulát, Szeged megyei város tanácselnökét, és megbeszélést folytattak — többek között — a várospolitikát érintő kérdésekről is. — Mikor és milyen körülmények között került kapcsolatba Szegeddel? — Kezdeném azzal, hogy eddigi életem során a leghosszabb időt (összesen immár több mint huszonhat esztendőt) ebben a városban töltöttem el... Ezerkilencszáznegyvenegyben tábori lelkészként működtem az 5/2-es számot viselő tábori kórházban, az egykori Kálvária soron, amit ma Tolbuhin sugárútnak hívnak, és most a szegedi városi kórház egyik részlege működik abban az épületben ... Akkor már háborús idők jártak, de itt még béke honolt. Ezt sugározta a városkép, az emberek hangulata. Számomra Szeged jelentette az első igazi alföldi várost. Hisz a helységek, amelyekkel korábban megismerkedtem, csak részben voftak városnak tekinthetők a szó szigorú értelmében. Többnyire a vasútállomásról vezetett be a főutca a főtéri templomig, ennyi volt a városmag. Jobbról-balról pedig már kertesházas mellékutcák nyíltak mindenütt. Itt, a Tisza partján találkoztam először az Alföldön egy városiasságot jelképező helységszerkezettel, rendezett belvárossal, emeletes házak sorával. Hogy milyen volt az 194l-es Szeged? Mondom, kifejezetten békebeli. Ebédelni, vacsorázni többnyire a Hágiba és a Hungáriába jártunk. Telve mind a két hely városi urakkal, katonatisztekkel. A mulatozás is dívott még. Néha az egyik gyógyszerész, aki szintén a tábori kórházban szolgált, kivette^a prímás kezéből a vonót, maga kezdett el muzsikálni. — És 1945 után? — A negyvenes évek második felébon az alsóvárosi Ferencesrend könyv- és levéltárában kutattam. Abban az időben a kalocsai érsekség középkori történetével foglalkoztam. S tudni kell, hogy Szeged — továbbá Tápé, Szentmihálytelek — korábban a kalocsai érsekséghez tartozott. De amikor a csanádi püspök nem lakhatott Temesvárott, mert e helység még török megszállás alatt volt, akkor Szegedet választotta — ha nem is állandó — lakhelyül. 1702-ben házat is kaptak a várostól. Igaz, az épület elég rossz állapotban volt, úgyhogy nem is nagyon szívelték a püspökök, mindazonáltal 1735-ig Szeged volt a Csanád egyházmegyei székhely. S az egyik — igen erélyes — csanádi püspök (Nádasdy) csatolta végül Szegedet a csanádi egyházmegyéhez. — A következő, akkor már huzamosabb, hiszen nyolc esztendeig tartó, szegedi tartózkodásra 1951-től került sor ... — Igen, ez már egy egészen más Szeged volt, mint amilyet korábban megismertem. Lassúbb ritmusú lett az élet. Az emberek kezdtek befelé fordulni. A társaságok — és a társas összejövetelek — megszűntek. Legföljebb egy-egy színvonalas színházi produkció vagy hangverseny tudta megmozgatni az értelmiségieket. — 1969-ben, csanádi püspökként viszont már egy egészen más város fogadta... — Igen. Oldódott a feszültség, szép fejlődésnek indult Szeged. Kezdték fölszámolni a korábbi lemaradást, amikor éveken át különböző indoklásokkal ugyan, ám végül semmi nem épült itt. — Emlékszem, a hetvenes évek elején széles körű vita bontakozott ki a város szellemi arculatáról. A helyi újságban és az irodalmi lapban sorra jelentek meg a vitairatok, hozzászólások. Bocsásson meg, ha most a magam nézőpontjából vizsgálom a dolgokat, és hivatkozom Erdei Ferencre, akit igen jól ismertem, és akivel sokat beszélgettem. Nos, a makai kálvinista Udvardy József 1911. február 16-án született Bácsalmáson. Kalocsán érettségizett. Teológiai tanulmányait Kalocsán kezdte, majd Rómában folytatta — 1930—1938 között —, a Greogorlana egyetemen, itt avatták a hittudományok doktorává, 1939-ben. Háromévi káplán! szolgálat után a Kalocsai I'api Szemináriumban tíz, a Szegedi Egyházmegyeközi Szemináriumban pedig — 1951—1957 között — nyolc éven át teológiai tanárként működött. 1957-től jánoshalmi plébános, majd kerületi esperes és c. apát. 1969 januárjában nevezték ki tabborai c. püspökké és csanádi apostoli kormányzóvá. 1975 januárja óta csanádi — az egyházmegye új neve szerint: szeged-csanádi —megyéspüspök. A beszélgetésre a szegedi püspöki palotában, Udvardy József dolgozószobájában került sor. Valóban szegények vagyunk? Erdei hívta föl a figyelmet rá, hogy a szegedi karakter integráns eleme a katolicizmus is, ez az évszázadokon átívelő kontinuitás. Hiszen e város mindig fontos szerepet játszott a katolikus hitéletben is. Már 1189ben főesperesség volt, ami jelentőségére is utal. Ennek a folytonosságnak az objektív tanúságtevője többek között a Dömötör-torony, az alsóvárosi templom, a Szegedi-kódex: „soror Marta yrta" a 16. század elején ... — íin szerint milyen a szegedi karakter? — Nyitottság jellemző az Itt élő emberekre. De nem mindegy, hogyan szólunk hozzájuk. Ha tudunk a nyelvükön beszélni, akkor igen tettrekészek. Ugyanakkor önállóak is. Szeged évszázadokon át szabad királyi város volt, polgárai elmondhatták véleményüket. S ez még akkor is igen nagy dolog volt, ha tudjuk, hogy e véleménynek legtöbbször nem volt foganatja. — Az elmúlt évtizedekben a város ugrásszerűen fejlődött, rengetegen költöztek más helységekből ide. Ügyhogy a szegedi karakter olykor a várost környe^ ző községekben, tanyavilágban talán még tisztább képletként lelhető föl. Időnként megfordulok tanyai emberek közt, akik ilyenkor asztalukhoz invitálnak. Nyitottságuk, jó szándékuk, tettrekészségük igazán imponáló. — Véleménye szerint a dinamikus fejlődés nem szünteti meg automatikusan a regi szegcdi hangulatot? — Ha vigyázunk rá, akkor egyáltalán nem. Nekem mindig fáj, ha lebontanak egy-egy régi épületet. Még akkor is rosszul esik ez, ha közben tudom, hogy amit tesznek, az a város fejlődése érdekében történik. A régi hangulatot őrző és lebontásra ítélt épületek közül néhányat talán' meg lehetne menteni. Egy kis odafigyeléssel, leleményességgel és ... városszeretettel... Amikor egy-egy újságcikk egy lebontott ház történetével foglalkozik, azt rflindig kivágom, elteszem magamnak. Már egész kis gyűjteményem van ilyen közleményekből. Most talán nincs különösebb jelentősége. De ha arra gondolok, hogy száz év múlva egy kutató majd kezébe veszi az elsárgult újságlapokat, akkor már egészen másképp látom a helyzetet. Szeged nem túl nagy város. Itt még van reális esély a régi városhangulat megőrzésére. Persze ez távolról sem csak pénzkérdés. Véleményem szerint őriznünk és erősítenünk kellene egymásban a meglévő szögediséget. Manapság, amikor annyi szó esik a társtalanságról, az elmagányosodásról meg a dezilluzionizmusról, különös jelentősége lehet többek között az együvétartozásnak, a városszeretetnek. Vagy itt az ö-zés. Gyönyörű. Mikor az ötvenes évek elején (teológiai tanár koromban) szűk értelmiségi társaságban összegyültünk egy-egy tarokkpartira, mindig gyönyörűséggel hallgattam, milyen szépen ö-znek a szegedi asszonyok, köztük értelmiségiek, orvosok, gyógyszerészek. Az egésznek volt valami utánozhatatlanul ősi magyaros zengzete. Ugyanakkor, érdekes módon. előkelőnek éreztem. Alsó- és Fölsővároson még manapság is ö-znek a gyerekek. Aztán a felsőbb iskolákban valahogy lekopik róluk ez a szép szokás, amit pedig őrizni kellene. Ezt néha a máshonnan jöttek jobban érzékelik, mint mi, akik itt élünk. Hada említsek egy példát. Amikor a Fogadalmi templom felszentelésének félévszázados jubileumát ünnepeltük, az ünnepi misén egy szegedi diáklány — olvasta fel a „leckét", a bibliai szakaszt ö-zve. Fellépett az ünnepségen a budapesti Mátyás templom kórusa is. Néhányan a kórustagok közül könnybelábadt szemmel hallgatták a szöveget. „Nem is gondoltuk, hogy ilyen gyönyörű ez a szegedi beszéd" vallották meg — Másoktól is tudom, személyesen is tapasztaltam többször, szívesen rója a szegcdi utcákat... ' — Most, hogy orvosaim mérsékletet parancsoltak e tekintetben is, már kevesebbet. Régebben valóban nagyon sokat sétáltam. Idekerülésem után eleve a város tüzetes föltérképezésének szándékával, később csöndet, jó levegőt keresve. Tisza-part, Újszeged. a Tisza és a Maros öszszefolyása. Külvárosok. Mind egy-egy kedves sétahely volt. Kivillamosoztam a körtöltésig, aztán gyalog mentem tovább. Igaz, errefelé nagyobb a por, de kisebb a forgalom, úgyhogy nincs, amf felkavarja. Nagyon szeretem Alsóvárost. De szívesen elidőzöm a körtöltésnél is. Még manapság is felülök néha a buszra ós leszállok a városszélen. Körülnézek, csöndesen elmeditálok ... — Milyennek ítcli a városfejlődést? — Sok minden létesült itt. Lassan sikerül behozni az ötvenes évek első felének mulasztásaiból eredő lemaradást. Szépek az új lakótelepek is. Én szívesen sétálgatok a panelházak rengetegében. Hogy miért? Ott több a levegő, a szabad tér, sok a gyerek ... De néha azért jobban kellene vigyáznunk, törődnünk arra és azzal, amit már létrehoztunk. Ezért örülök, amikor a városvédők egy-egy ügyben hallatják szavuk és intézkedéseket sürgetnek. Itt van például a Dóm tér. Az egyébként nagyon impozáns Nemzeti Emlékcsarnok sokszor úgy fest, mint valami csatatér. Szemetes, elhanyagolt. Az idegenforgalom manápság egyre inkább a vendégre épít, közben kissé mintha elfeledkeznék azokról, akik nap. mint nap itt élik le életüket ebben a városban, amelyet szeretnek, magukénak vallanak és ragaszkodnak hozzá... — Megfigyeltem interjúkészítés közben, hogy — például — Felsőváros helyett következetesen Fölsővárost, szegediseg helyett szögediséget mondott. Vajon azt jelenti ez, hogy a szó teljes értelmében „szögedinek" vallja magát? — Fogalmazzunk inkább úgy, hogy szögedinek meg bácskainak is. Hiszen gyermekkorom, fiatalságom évei sok tekintetben ehhez az országrészhez kapcsolnak. Ugyanakkor már több mint két évtizede e varos falai között élek, és — mint mondottam — életemben e helységben töltöttem el eddig a leghosszabb időt... Az arányok pedig már, lévén, hogy hetvenhat esztendős múltam, aligha változhatnak lényegesen ... Ez a város az otthonom. Könyvekkel zsúfolt dolgozószobájának ablakai a Vértanúk terére, a Hősök kapujára néznek. A Dóm téri harangszó éppúgy idehangzik, mint a nagyállomási villamos csilingelése. Egy darabka Szeged ... később. PAPP ZOLTÁN Magyarország ásványi nyersanyagokban szegény — tanultuk az iskolában és halljuk mind gyakrabban különböző rangú szónokoktól. Szegénységünk tudatat fölerősítjük azzal is, hogy lépten-nyomon szűkös lehetőségeinkre hivatkozunk. Természetes dolog, hogy a telenként szénért sorban- álló honpolgár arra gondol: kiürültek odalent a tárnák. Pedig olyan köszénvagyonnal rendelkezünk, hogy a jelenlegi termelési szint mellett 180 évig maradnak tartalékaink. Recsken a világ első húsz legnagyobb rézbányájának egyikét nyithatnánk meg — az ott rejlő készletek alapján. Gyöngyösoroszit bezárták, holott az ólom- és cinkércvagyon ma nagyobb, mint a nyitáskor — hála a kutatásoknak. Rudabánya sóm működik, pedig 13 millió tonna ipari ércvagyon van még a mélyben. Erősen vitatható tehát, hogy szegények volnánk ásványi nyersanyagokban, mégha csak ezeket a példákat tekintjük is. Erről a szegénységtudatról beszélgettünk Szederkényi Tibor professzorral, a JATE Ásványtani, Geokémiai és Kőzettani Tanszék vezetőjével. — Ha egy ország kijelenti magáról, hogy szegény, akkor ahhoz az emberhez tudom hasonlítani, aki hzt mondja, hogy nincs pénze, de a zsebeit meg sem nézte — mondta a tanár úr. — Véleménye szerint hogyan, mikor alakult ki ez a hamis tudat? — Régi ez a beidegződés. Még akkor született, amikor a föld mélyének a fele sem volt megkutatva. Ezt az érzést fölfokozta a Trianon utáni veszteségtudat. Folyton arról beszéltünk, hogy mindent elvesztettünk. Tény, hogy színesérceink nagy része, az összes kősó, óriási gázmezőink más országokba kerültek és gyakorlatilag csak a kőszén maradt, de például a bauxitról még nem is tudtunk. Az intenzív kőolajkutatás is később kezdődött, tehát sok fontos dologról nem is tudhattunk. Más kérdés, hogy az irredentizmusnak nem tett jót a bauxitvagyon fölfedezése, így inkább elhallgatták, mint propagálták. — A valós helyzetet ismerő kutató mit tehet ebben az esetben a korszerű kép kialakításáért? — A kutató ilyen helyzetben kívül reked a politikai célokon. Hazánkban a föld mélyének kutatói hagyományosan magas színvonalon végezték a munkájukat és ezzel végül is ellátták a feladatukat. Trianon után a kőszén, a kavics és a cementgyárakat kiszolgáló bányászat maradt nekünk. Ez rendkívüli módon serkentette a kutatást. Elsősorban szénhidrogént kerestek. Böckh Hugó például fölfedezte, hogy a magyar Alföld hasonló szerkezetű, mint az iráni medence, és ott talált kőolajat, ahol korábban nem is gondolták, hogy előfordulhat. 1925-ben találták meg a bauxitot. Fölfedezték, hogy a Dunántúli-középhegységnek hasonló képződményei vannak, mint a Balkánon azoknak a hegyeknek, amelyekben bauxitot találtak. — A mai helyzet azt mutatja, hogy a második világháborút követően sem változott ásványvagyonunk megítélése. — Nem, mert a kutatási eredmények azóta sem kapnak megfelelő publicitást, ugyanakkor a „bűnös nép" képbe jól beleillett az is, hogy szegénnyé lett. És ez a szegény nép mégis az acél országa lehet, ezt diktálta a propaganda. — Legfurcsább története alighanem a szénbányászatnak van. Annyiféle akarat, megítélés hatott a sorsára. — A második világháború után kiemelten fontos volt a szénbányászat, a bányászokat hősként tisztelték. Azután jött a fordulat: a hazai energiaipart a szénhidrogénekre akarták alapozni, Sorra zárták be a bányákat, 6 mire fölemelkedett a szénhidrogének ára, a szénbányászat nagy részét sikerült tönkretenni. Igaz, az újabb váltásnak voltak pozitív hatásai is. Ösztönzően hatott a szervezett bányászatra — eocén és liász program — és sok korszerűtlen bányát egyszerre zártak be. Ezáltal sikerült átcsoportosítani a tőkét, végre fölújításokra is sor kerülhetett. Do a bányászat átmeneti leértékelése súlyos problémákat is szült: a többi iparág szintjére került a bányászat presztízse, régi dinasztiák sarjai fordítottak hátat a bányáknak. A degradált hivatás így jön kapcsolatba a tüzelőért való sorban állással. Régi, bezárt bányákat njétnak újra, de az elhasználódott szerszámokkal, gépekkel, a kevesebb és nem megfelelően megfizetett munkaerővel már nem megy úgy a termelés, mint régebben. — Üj bányákat is kellett nyitni, mert például a tatabányai szénkészlet kimerült. — Hatvan évvel ezelőtt a Tolnai világlexikona már csaknem kimerültnek mutatja a tatabányai készletet. Tehát nem szabad meglepődnünk a tényeken. De hangsúlyozni kell, hogy n szénvagyon nem merül ki egyelőre, mert nagyon nagy a tartalék. Csak hát az ipari szénvagyon működő bányákkal való igénybevétele a húsz százalék alatt van, és a külfejtése.«; lignitvagyon népgazdasági hasanositasa is elmarad a lehetőségektől. — Bauxitbányászatunk esetében is felújításra lenne szükség. — Bauxitvagyonunk kis mértékben, de egyre gyarapodik. Ez úgy lehetséges, hogy a kitermelést képes kiegyenlíteni az időközbeni földtani kutatás, sőt újabb lelőhelyeket is találunk. A magyar bauxit története külön regény. Elegendő itt annyit morvdani, hogy minőségjavító bányanyitások lennének szükségesek. — Ügy gondolom, hogy a kutatás, különösen az alapkutatás, nem lehet szoros függvénye politikai és gazdaságpolitikai döntéseknek. — Ez a földtudományok esetében azt jelenti, hogy célszerű, ha a kutatás 15—20 évvel a bányászat és a felhasználás előtt jár. Ez az előny, szerencsére, nálunk biztosított, de ez nem jelenti azt, hogy téves döntések ne éreztetnék hatásukat a tudományra. — Hallhatjuk, és ön is említette, hogy különféle kutatások eredményeként újabb és újabb készletekről tudhatunk. Meddig folytatható ez. és egyáltalán: mennyire föltérképezett hazánk? — A kutató először geológiai térképet készít, számba veszi, hogy a képződmények hol találhatók, mit lehet keresni. Ezután geofizikai térkép készül, amely a gravitációs erő alakulását, a mágneses hatásokat stb. írja le. E kettő összevetésével készülnek: a kutatástervezési programok. Bizonyos helyeken alap- vagy támfúrásokat végeznek, hogy megvizsgálják: bizonyíthatóak-e a geológiai sejtések. Ezután következnek a mélyfúrások, a geológiai anyagvizsgálatok, mintavételek. Ilyen módon a hegységeink kellő részletességgel vannak föl térképezve, illetve ma is folyik ez a munka. Az Alföld nagy része is térképre került, csak különböző méretarányban. Tehát hazánk térképezettsége színvonalas és eléggé részletes. de a mélyfúrások még sok érdekességet tartogatnak számunkra. Hogy mennyit? Ezt alighanem senki sem tudja. — Szóval: szegények vagyunk? — A pontos fogalmazás az lenne, hogy ásványi nyersanyagokban közepesen ellátott ország vagyunk. Európában egyébként — a Szovjetunió és Románia kivételével — nincs gazdag ásványi vagyonú ország. Tehát ebben nem vagyunk lemaradva. DLUSZTÚS IMRE