Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-11 / 86. szám

Szombat, 1987. április 75. If j§ magazin |DM Egy királysír viszontagságai A székesfehérvári ásatások • Az utóbbi években jelentősen nőtt az érdeklődés múltunk iránt. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy a nemzet középkori történetének olyan területére is vetődik egy kis fénycsóva, amelyet eddig elhanyagolt a kutatás. Az Árpád-házi és az úgynevezett vegyes házból származó királyaink és családtagjaik sírhelyeinek tudományos feltárásáról van szó, 1984-ben Székesfehérvárott a Romkertben, a régi bazilika romjai alatt felnyitottak néhány sírhelyet. Az eredmény ismert: lesújtó. Egyszerűen érthetetlen az a bűnös nemtörődömség és kegyeletsértés, amelyet hajdani uralkodóink végső nyughelye körül az ország ez idáig tanúsított. Ám az 1984. évi sírfelnyitás mérföldkőnek tekinthető ezen a téren, s talán változik a nemzet vétkes hanyagságáról alkotott kép. Azoknak a nagy királyainknak a csontjai, akik előtt valamikor egész Európa fejet hajtott, megfelelő helyre kerülnek. Olyan környezetbe, amely méltó ahhoz az országhoz, amely Európa legrégibb államai közé tartozik, s uralkodói egyenrangúak voltak az angol, a francia és a spanyol királlyal. Egyetlen kivétel azonban akad a Székesfehérvárott elhantolt magyar királyok között: Árpád-házi III. Béla — uralkodott 1173— 1198 között —, és első felesége, Antióchiai Chatillon Anna koporsója háborítatlanul érte meg az új kort. Nem találtak rá a törökök, pedig Fehérvár is nyögte vagy másfél századon át az oszmán igát, sem a város visszavétele után garázdálkodó, a királysírokat feldúló, meggyalázó, a török pusztítását betetőző vallon-spanyol zsoldos katonák. De rábukkantak azok a munkások, akik a püspöki palota melletti artézi kutat javították 1848 nyarán, a magyar szabadságharc hajnalán. Pontosabban szólva, először csak egy nagy kőtáblát és néhány oszloplöredéket találtak, de azután az ásatásokat abba kellett hagyni, mert a háború elérte Székesfehérvárt, ahová a horvát bán, Jellasich hadai vonultak be. Távozásuk után folytatták a kutatást, 1848. december 5-én akadtak rá egy márványkoporsóra. Felnyitva, egy királynő érintetlen csontvázát láthatták benne, az összes felségjelvénnyel! A városi tanács leállíttatta a munkát, s értesítette a leletről a pesti kormányt. Három nap múlva Fehérvárra érkezett Érdy János, a Nemzeti Múzeum régiségtárának tudós őre, és most már az ő felügyeletével folyt tovább a munka, amelynek során a királynő koporsója mellett rábukkantak a másik koporsóra, amelyet december 12-én nyitotta|c fel. Ebben egy hatalmas termetű király érintetlen csontváza feküdt, ugyancsak az összes felségjelvénnyel, halotti koronával stb. E, 194,9 centiméter hosszú, királyi csontvázról csakhamar kiderítették — külön Érdy és külön Pauer János, a múlt kutatásával foglalkozó pap, később fehérvári püspök —, hogy ameddig élt, III. Bélaként uralkodott, mégpedig olyan kitűnően, hogy jövedelme akkora volt, mint a francia és az angol királyé, ö honosította meg az államigazgatásban az írásbeliséget, esztergomi palotája egyedülálló volt a maga korában. Történészeink szerint legkiválóbb uralkodóink egyike volt. A leleteket — még két másik sírhelyet is találtak, valószínűleg közeli rokonaikat temették melléjük — még akkor decemberben Pestre, a Nemzeti Múzeumba szállították, bemutatásra, majd tudományos feldolgozásra. A szabadságharc, majd a bukása utáni kor nem kedvezett a feldolgozásnak. A királyi csontok üvegszekrénybe kerültek, a felségjelvények pedig a raktárba. 1862-ben Kubinvi Ágoston, a Nemzeti Múzeum igazgatója végigvezette gróf Pálffy Móric helytartót a kiállítási termeken, s büszkén mutatta az üvegszekrényekben őrzött csontokat. Amikor Pálffy meglátta az ömlesztve, rendetlenségben tárolt maradványokat, felháborodott, s azonnal tárgyalásokat kezdett Scitovszky János bíboros hercegprímással és a kancelláriával a királyi hamvak méltó elhelyezése érdekében. Ennek eredményeként, a temetési szertartás után, 1862. július 10-én a királyi pár maradványait, két bádogkoporsóba helyezve, berakták a Budavári Nagyboldogasszony (Mátyás) -templom egy-egy fülkéjébe, az 1848. évi feltáráskor talált férfi és a terhes nő méhében rejlő magzat csontjaival. Minderre azonban csak akkor derült fény, amikor — 1883. november 10-én — Török Aurél antropológus megkapta a csontokat, hogy már a modern tudomány eszközeivel vizsgálja meg azokat. Sőt ekkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a csontvázakból több darab hiányzott, erősen megsérültek, összekeveredtek, és az állapotos nő csontváza, valamint a férfi koponyája hiányzott. Török Aurél évekig dolgozott azon, hogy III. Bélának és feleségének földi maradványai körül rendet teremtsen, majd megkezdte a küzdelmet a királyi pár méltó elhelyezéséért. Két röpiratot is írt 1897-ben, „Esdő szó a magyar nemzethez a honalapító királyok emlékei iránt való kegyelet ügyében" és „Esdő szózat az országgyűlési képviselőkhöz III. Béla király és neje testereklyéi végleges nyugalomba tételének ügyében" címmel. A millenniumi légkörben élő ország végül is kitett magáért. A Mátyás-templom egyik kápolnájában pompás síremléket építtettek, ahová 1898. október 21-én, ünnepélyes Icülsőségek között, az országgyűlés, a magyar és a közös kormány, egyházi és világi főméltóságok, a diplomáciai testületek stb. jelenlétében Vaszary Kolos, hercegprímás és Esztergom bíboros érseke eltemette III. Bélát és a királynét, Antióchiai Annát. Ez a királyi pár már megérkezett végső nyughelyére. Vajon milyen sors vár a többiekre — Nagy Lajosra, Hunyadi Mátyásra — a tudományos vizsgálatok befejeztével? A nehezen fölfogható valóság „Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ók is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért." Nagy László szavai ezek. Többször követtem el azt a „bűntettet", hogy négy mondat ismertetése — fölolvasása, táblára írása — után föltettem a kérdést: fölfogható-e költeménynek ez? Nem döbbentem meg, amikor a magyar költészet megrendítően szép versei közé tartozó Pilinszky-versre, a Négysorosra, azt mondták: „Ez bizony nem vers." A költök és a költészet nemzetének mondjuk a magyart. Szónokok és tévékommentátorok színezik mondandójukat versidézetekkel, ha lezárul egy tanév, ha kisüt a nap, ha anyák napjára fordul a kalendárium. De négy mondatban nem fedezzük föl a verset. Es az archaikus ritmust sem abban, hogy „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő". Ugyanígy abban a hitben élünk, hogy a költő mihaszna bohém, aki zöldre festi a haját, ágy alatt alszik, mesterséges örömöket keres, pózol, és szépeket ír a kikeletről. Nem. A költészet régóta nem az érzelmek nyelvi kifejezésének ilyen-olyan formába öntött eszköze. Elképesztő, hogy több mint egy évszázada a tapasztalás közvetítője az európai líra, és az irodalomórákon még mindig életrajzokat oktatnak, és azzal tömik a gyerekek fejét, hogy ez hasonlat, ez pedig ellentét. De miért? Mi haszna van abból a költőnek, hogy azt írja: „a kihűlt tálak közei"? Mit tud kezdeni ezzel a képpel az, aki korán elhunyt anyákról, ibokorrimekröl, elkötelezettségről és közérthetőségről hallott csupán irodalmi tanulmányai során? Semmit. Öt nem készítették föl arra, hogy a költészet nem csupán ábrázolni akar, hanem kifejezni, sót közvetíteni. Lényegéhez híven, a valósághoz hasonló valóság teremtésével kíván szólni a létezés mély összefüggéseiről, hiszen minden művészet gyakorlata az, hogy a lehet kifejezőeszközeivel mondja el a van-t. Nicolas Boileau összefoglaló szavaival: „A költök sok hamis fortélya arra jó, Hogy megcsillanjon igy szemünkben a való."' Hazánkban az egy négyzetkilométerre jutó költök száma alighanem a legmagasabb az egész világon. Utcák, terek, iskolák, művelődési intézmények neveztettek el nagy lírikusainkról. Köztereinken költőkről mintázott szobrok. Mégis, a középszer ízlése uralkodik. Ha ma a költészet napja van, ha ez valóban ünnep, akkor a magyar lírához méltó, igaz szavakkal kell szólni — a minőség védelmében. Nagy László a következő mondattal zárta föntebb idézett gondolatmenetét: „Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsr gáztassák le a költöt." Szóval, eljött az ideje a minőség forradalmának! D. I. BELLA ISTVÁN Miért a vers? Verseim nem arra valók, hogy díszzsebkendök legyenek holmi múltba öltözött jelenek csikkzsebében; — nem dekorációk, s nem is jelszavak, melyeket, mint a szentek szájából vöröslő írást, nem másolnak többé a falakra, se a szívekre. — Nem is templomi zászlók, amiket kiosztanak minden Nagyszombat este lobogtatni a húsvéti körmenetben; — nem hallelujázok, a baldachint nem viszem. Vagyok, aki voltam: egy a tizenegy közül, a tanú, aki tudja: a szivek sziklaüregében fekszik a megfeszített jövő. Még nem támada fül a Föld. LŐDIFERENC Elvitte arcom... Lányom, a lányom, legszebb ivadékom, harcom, hitem, a hűség is köré fon. Van nékem három boldogságos csókom ... Hiányuk hordom, beléjük fogódzom. Lányom, a lányom, legszebb álmodásom, ha nem volna is, most már kitalálom, Csak ö vihette el az arcom, énem, reá testálnám minden küldetésem. Megáldom, ahogy apja áldja lányát, ahogy a nomád fogja szivárványát. Átadta szurok szemem unokámnak, s már nem vehetnek birtokba az árnyak. Elvitte arcom, elvitte a lányom, s így megmaradok túlnan a halálon. KOPASZ MÁRTA METSZETEI POLNER ZOLTÁN Kinga nevére Te kis napkeleti infánsnő, álmok Beatricéje: lángok sétálnak szemed árnyas kertjében, mint a pávák. Öröm becézget, lányom s te suhanó felhőket kergető borzas kiskutyára vágyódsz. ^Sejtelmes mosolyod fénylő tükrében fűzfák fésülködnek s matuzsálemek álmélkodnak váltig rügyező szavaid bölcsességén, míg csillagok szövőszékén kék idő szövi gyöngyös jegykendödet. CSONKARÉTI KÁROLY