Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-21 / 44. szám

6 Szombat, 1987. február 21. DMJ magazin A mérnöki munka feltételei A vezérigazgatók, igazgatók, főmérnökök. főkönyvelők 82 százaléka ma már diplomás. De a következő szinten — a főosztályvezető beosztásokban is — 65 százalékban felsőfokú végzeitségű szakemberek dolgoznak. A kereskedők, konstruktőrök, technológusok, vállalati kutatók is nagy szakmai hozzáértésről tesznek tanúbizonyságot, többségük fiatal, jól képzetl szakember. Ha egyik-másík munkakörbe — főleg a konstruktőri és technológusi szakmákba — egyre nehezebb szakembert találni, ez önmagában nem magyarázat értetlenségünkre. írásomban nem vállalkozom teljes körű helyzetelemzésre, különösen nem tanácsadásra, de szeretnék néhány — a megértést elősegítő — mozzanatot felvillantani. KORSZERŰ GÉPPARK Nem ritkák még azok a vélekedések, hogy 50—80 éves technikai eszközbázison, a század elején meghonosodott technológiával is lehetséges korszerű termékeket előállitani. Nem vitatom, ha egy-két termékről van szó, és időt, fáradtságot nem kímélünk, kijöhet ebből a tudásanyagból is néhány jó termék. Ha okos, tapasztalt mesterek „kifaragják" az anyagból ezeket a művészeti értékkel is bíró remekműveket. Ám az iparszerű technológia, amikor is jó minőségű termékeket kell nagy mennyiségben reprodukálni, más eszköz- és ismeret bázist követel. A korábbi esztergapadok, vagy mechanikus szövőgépek, amelyek falják az energiát és anyagot, ma már alig jók valamire. Olyan elektronizált eszközbázisok és technológiák léptek a helyükre, amelyek elektronikus adatutakon kapják a technológustól, konstruktőröktől a parancsokat, és képesek vásárlói, megrendelői igényeket személyre szabottan kielégíteni. A General Motors Manufacturing Automation Protocol néven ismertté vált termelési rendszere például összeköti a kutatás-fejlesztés, a gyártmány és technológia fázisait a terméket előállító rugalmas gyártórendszerekkel, egészen a vállalatirányításig, illetve a szervizhálózatig. Múzeumba kell tehát helyezni a technikai matuzsálemeket, helyükre olyan — nem kevés pénzbe kerülő — technikai apparátusokat kell állítani, amelyek tömeggyártási eszközökkel képesek akár egyedi igényeket is kielégíteni. A papíriparban például a norvég, finn és svéd üzemek alkalmaznak olyan — az egész gyárra kiGyakran adunk hangot elégedetlenségünknek, amikor az ipar teljesítményét helyezzük nagyító alá. De nemcsak az elégedetlenség lesz úrrá rajtunk ilyenkor, hanem gyakran értellenkedünk is. Nehezen tudjuk megérteni, hogy a nemzetközi összehasonlításbán is elismerést kiváltó ipari vezetés — vállalati és ágazati egyaránt — miért produkál a lehetséges és elvárható szinthez képest ilyen gyenge anyagi és szellemi teljesítményt. terjedő — hálózati felépítésű, irányítási rendszereket, — millwide system —, amelyek automatikusan szabályozzák a papírszalag nedvességtartalmát, vastagságát, hamutartalmát és átlátszóságát. A számítógépes energiafelhasználást ellenőrző és optimalizáló rendszerek alkalmazása révén 10—25 százalékos megtakarítások érhetők el. Az emiitett példák is azt bizonyítják, hogy a korszerű technológia szükséges feltétele a jó minőségű energia- és anyagtakarékos termékgyártásnak, illetve szolgáltatásnak. ELEKTRONIKUS INFORMÁCIÓS BÁZIS A mérnök számára elérhető ismeretbázis sokáig az egyetem padjai közt memorizált információkból állt. Munkája során elsősorban ezekre támaszkodhatott. A kutatás-fejlesztés, illetve termelés infrastruktúrájához mindig is hozzátartoztak azok a találkozó-eszmecsere rendszerek, fórumok, vándorutak, amelyek bővítették ezt a memorizált tudásanyagot. Napjainkban azonban lehetőség nyílik a világ különböző pontjain felhalmozott technikai-technológiai eszköztár közvetlen lekérdezésére. Elektronikus eszközökkel bővíthető a hozzáférhető ismeretek köre. A mérnöki munka szakmai tartalma jelentős mértékben növelhető. Magyarországról több száz nemzetközi adatbázis kérdezhető le azok számára, akik úgynevezett on-line terminálokkal rendelkeznek. A Magyar Posta Nedix adatátviteli hálózatán, az Osztrák Posta Radaus hálózatán, majd a Tymnet vagy a Telénet nemzetközi hálózatokon keresztül kapcsolatot teremthetünk például amerikai, svájci adatbankokkal. Az információszerzésnek ez a módja a tervező számára sok esetben helyettesíti a szakkönyvet, kézikönyvet. Rövidíthető az információszerzés — ezáltal a kutatás-fejlesztés — időszükséglete, ami előnyhöz juttathatja a szervezetet a versenytársakhoz képest. JÓL FELSZERELT LABORATÓRIUMOK Közismert, hogy a termékek „életében" is megkülönböztetünk bizonyos periódusokat: kifejlesztés, piaci bevezetés, felfutás, telítettség, hanyatlás. Az új termékkel realizálható jövedelmezőség nagymértékben függ attól, hogy a kifejlesztést milyen gyorsan követi az ipari gyártás. Ha sokat késlekedünk, a kedvező piaci lehetőségeket kiaknázzák a versenytársak. Az új gondolatok, kutatási-fejlesztési eredmények gyakorlati bevezetését jelentősen hátráltatja, hogy nagy különbség van a tömeggyártás és a kutatás-fejlesztés feltételrendszere között. A kutatóknak és fejlesztőknek sok esetben még a konstruktőröknél, technológusoknál is rosszabb feltételek között, és elavult, gyakran maguk gyártotta eszközökkel kell dolgozni. Mire ilyen körülmények között eredményt produkálnak, a téma jórészt elavulttá válik. Az iparilag fejlett országokban a helyzet fordított. A kutató-fejlesztő intézetek a holnapot, a jövőt megalapozó technikákkal, technológiákkal rendelkeznek. Ha az ipar „tudásszintje" mikron, akkor a laboratóriumokban mikron alatt a mérő és környezeti rendszerek pontossága. Ebből a jövőorientált környezetből kikerülő termékötletek — a termelő és kutatószféra összehangolt normaés feltételrendszere miatt a tömegtermelésben gyorsan realizálhatók és piacra dobhatók. A rosszul felszerelt laboratóriumokból kikerülő innovációs ötletekkel nálunk még évekig bíbelődni kell, mire gyártható termék válik belőle. Megjegyzem — mielőtt szememre vetnék —, hogy mindehhez nem kevés anyagi erő, rengeteg beruházás, drága csúcstechnológia kell. A korszerű termékgyártáshoz más utak viszont nem vezetnek. Kizárólag jó vezetési stílussal, hibátlan szervezéssel mindezeket nem tudjuk elérni. A mérnöki munka szakmai tartalmának bővítése, a kutatási-fejlesztési szféra feltételeinek az ipari követelményekkel szinkronizált javítása — „előre-szaladása" — a tömeggyártás felé vezető „közlekedési utak" kiépítése, és elektronikusan vezérelt, hálózatszerűén összekapcsolt technológiai bázisok hordozzák főleg a jó ipari teljesítmények titkát. HENCZI ALAJOS az MTESZ főtitkárhelyettese Visszatekintés bölcsőre és középosztályra ZSIRAY KAROLY SZEGEDI ÖNELETIRASA Az 1911. évi szegedi címtár betűrendes jegyzékében található ez az adat: Rummer Károly máv hivatalnok, Csenkovics u. 1. A nevezett innen hamarosan a Takaréktár u. 2-be költözött, mert 1912-ben már ott született hasonnevű fia. Innen is tovább álltak egy év múlva: a Jósika u. 30ba. 1918-ban a Szentháromság utca (mai Hunyadi János sugárút) 25-be, 1923-ban pedig az ún. leszámoló palotába, a mai Ady téri egyetem épületébe. Egy év múlva megszűnt a vasúti leszámoló hivatal, tisztviselőit a fővárosba helyezték. Rummer Károly főellenőr is családostul felköltözött. Ifjabb Rummer Károly már Budapesten érettségizett 1931-ben, s utána megmagyarította nevét dédanyjának vezetéknevére, Zsirayra. (Az y miatt különleges belügyminiszteri engedéllyel.) Életed kész regény. Századunkban különösképpen regénybe kívánkozik egy-egy viszontagságos sors. Zsiray Károly, bár ő is vasúti tiszt lett, majd utóbb statisztikus-közgazdász, ifjan verseket írt, így érthető, ha idősen is föltámadt benne az írói hajlam, s megírta szegedi gyermekkorának történetét. A dolog természetéből következően főként a Szentháromság utcában és a leszámoló palotában töltött éveinek kalandjait. Betegségeket és baleseteket, foghúzásokat és verekedéseket, iskolai és azon kívüli csínyeket és gyermeki élményeket. Háttérül halványan ott az első világháború, a két forradalom, az ellenforradalom. A hatéves gyermeknek nem sok fogalma lehetett az őszirózsás forradalomról, ezért meglep kijelentése, amely szerint a szegediek nem fogadták olyan örömmel, mint napjainkban véljük. Horthyt viszont „legalábbis azokban a körökben, amelyekkel érintkeztünk", nagy megelégedésre választották kormányzóvá. „Ha voltak is elége' detlenkedők, ezek zúgolódása nem hatolt el a felszínig" — teszi hozzá a szerző. Nyolcévesen nyilván nem hallott a szegedi munkásság és a Juhász Gyula, Móra Ferenc nevével jellemezhető értelmiség véleményéről. Juhász Gyula csak egy rágalmat visszhangzó atyai megjegyzés erejéig — Strigulákat húzok, az ablakból látok mindenkit. — Aztán mivégre. Jani bácsi? — Hát, hogy tudjam, reggel meg délután egy-egy óra alatt hányan mennek be a boltba és hányan jönnek ki. — A kijövőket miért számlálja? — Hogy nehogy elégessenek bent valakit. A beszélgetés a Szabadság tér legidősebb polgárával zajlott. Talán emlékszik az olvasó, ő az, aki nyugdíjas korában sajátította el tisztességgel a betűvetést, s kinek unalma regényt szült. Jani bácsi ablakából jól rálát az újonnan épült ábécére, ennek építése kergette és működése űzi máinap unalmát. Az átadás előtt néhány órával is papirossal a kezében figyelmezett a bolt előtt Jani bácsi. Két tábla között álltunk, az egyiken az volt olvasható, hogy tízkor, a másik szerint 11-kor lesz nyitás. Nem ez az érdekes, legyintett, hanem ez a lista, s mutatta a papírt. Jani bácsi összeírta mindazokat a dolgokat, amik várhatóan hiánycikkek lesznek. Úgymint sáfrány, csizmazsir, bakancsfűző... és itt megakad az emlékezetem, mert a többi, tucatnyi árunak a nevét se hallottam. Régi boltos vagyok, mosolygott az öreg. » Nem tudom, hogyan fogadták kollégái. * Amikor elözvegyült, méginkább az Jancsi bácsi strigulái írás, a kifejezés nehézségeinek legyűrése adott számára munkát. Ez jelentette a feledést szolgáló elfoglaltságot. Megírta a tér történetét is, ezért kértem arra, vesse papírra, mit csináltak akkor, amikor paprikával foglalkoztak. Én a néprajzi adatokra lestem kérésem mögött, ő viszont csak a szokatlan nagy vetélytársat látta: „Bálint Sándor jobban megírta ázt". A Mátyás téri búcsúk megörökítésére is fölkértem, de ugyancsak a jeles kutató nevével hárított el. Beláttam: nem magamfajta bértollnokkal van dolgom. Bizonyította ezt, hogy időről időre egy-egy papirossal jelentkezett. Karácsonykor kis vers volt a postaládánkban. A 89 éves bácsi írta alig kéthónapos kisfiúnknak: „Találkozás egy még nem ember és egy volt csak ember között". Leírja az első találkozást és igy fejezi be: „egészség, béke és önzetlenség kísérje utadat és mennél kevesebb orvos ismerősöd legyen, kis tudatlan!" Ezt a — sárga munkautalvány hátlapjára írt — verset a legfontosabb iratok között őrizzük. Nemrég két fát vágtak ki a teret kórbeállók közül. Jani bácsi ott téblábolt persze a munkások között, s ahogy magyarázott, kicsit előredőlve, biztosra vehettem, hogy azt a történetet mondja el, amelynek egykoron cselekvő hőse volt. Egyik Írásából tudom: történt, hogy fűrésszel, fejszével fölszerelkezett munkások jelentek meg a téren. Jani bácsi mintha hatóság lenne, a fák védelmében felszólította a munkásokat, hogy igazolják: jogszerű cselekedetre készülnek. Ilyen papír természetesen nem volt, és amíg a hivatalos irat léte, illetve hiánya fölött vitába szálltak a favágásra küldött dolgozók, az öreg rendőrért ment. Az intézkedés eredményei: megmenekültek a fák és egy írás, amely a tanulságokat vonja le. Az elöregedő fák közé már ma ültetni kellene csemetéket, mert előbb-utóbb árnyat adó lombok nélkül marad a tér. Néhány esztendeje, mikor az alsóvárosi Hámán Kató iskola tanítónője megkérdezte diákjait, kinek a szülei, nagyszülei mondanak mesét odahaza, az egyik tanítvány nagyon lelkesen számolt be nagyapja teljesítményéről: hat éve folytatásokban mondja ugyanazt a mesét. Biztosan nem lep meg senkit, hogy ez a nagyszülő azonos azzal a bácsival, aki jó időben házuk előtt ülve, borongósabb vagy hideg idő esetén az ablak mögött veti papírra a látottakat. Egyik írásából idézek: „Én, a fentiek írója az utcán üldögélő, írdogáló János bácsi vagyok. Az iskolából jövő diákok kérdik, mit ír a bácsi? Mondom, írjatok ti is, belőletek még lehet újságíró is. Kérdik, hogy kell kezdeni? Úgy, hogy amit láttok és hallotok, azt le kell írni." Kész a párhuzam: a mai kor mesemondója az újságíró. Öregemberek barátsága, ahogyan az élet írja. Egy idős felsővárosi embert, kinek házát kisajátítják, Alsóvárosra sodor a sorsa. Elsétál egy ízben a Szabadság térre, ahol megismerkedik egy másik öregemberrel, Vass Jani bácsival. Hamarosan kiderül, hogy régről kellene ismerniük egymást, hiszen együtt harcoltak az olasz fronton. Barátságot kötnek, két múlt századi születésű magyar. Képzelhető az az eset, amikor egyik közös sétájuk végén arra döbbentek rá, hogy be vannak zárva a füvészkertbe. S elgondolható az is, milyen tragikomikus volt, ahogy kerítést mászott a két agg. Mikor végre „szabadlábon" voltak, elhatározták, senkinek nem mondják el esetüket. A titoktartási fogadalom az első szembejövőig tartott. Majd az első adandó alkalommal papírra is került ez a történet. Mert ha írva vagyon, minden úgy hiteles. DLL'SZTUS IMRE bukkan föl, Mórának a neve sem, pedig a szerző mint kisdiák megfordult a múzeumban. Az is jellemző, hogy Ady — egy lónak a neve; a baráti körükhöz tartozó főhadnagy nevezte így fl lovát. Nem csoda, ha annyi év távlatából a szerző rosszul emlékezik. A különleges szegedi süteménynek, a suhajdának készítője nem Suhajda Ferenc, hanem József; Charpy nem ezredes, hanem tábornok volt; Shvoy 1919-ben szóba sem jöhetett olyan szerepre, mint Horthy, hiszen akkor még nem tábornok, csupán őrnagy volt. Petrovics nevűről nem tud a forradalmak szegedi története, nem hogy vezető lett volna. A franciák 1918-ban nem novemberben, hanem december végén szállták meg Szegedet, és nem „1919 nyarán vagy végén" távoztak, hanem 1920. március 1-én. „De nem olyan fontos ez" — írja joggal a szerző, s valóban, önéletrajza szempontjából nem fontos; de nem lett volna szabad semmit leírnia, ha bizonytalan benne, s ha egyáltalán nem fontos. A torontáli főispán nem Rónay Ernő, hanem Jenő; König Péter nem haláláig volt a zeneiskola igazgatója, hanem 1934-ig. Hóbiárt basáról sem ebből a könyvből hall a szegedi olvasó, hanem Móra Ferenctől. A szárma sem csak szegedi tájszó: ismeri a Dél-Alföld, az egész Bácska. A pilács eredeti jelentése mécses; ebből válhatott a gázlámpa-gyújtogató szerszámának a neve, végül magának az embernek gúnyneve. Szegeden nem két, hanem öt napilap volt a húszas évek elején. Balról jobbra: Délmagyarország, Szegedi Napló, Friss Hírek, Szegedi Friss Újság, Szegedi Új Nemzedék. A Fogadalmi templom orgonája csak a második legnagyobb Európában. Azt írja a szerző, hogy ma sem tudja senki, miért támadt összetűzés 1919-ben a Csillagbörtönt őrző franciák és a magyar katonák közt. A történeti irodalom pontosan tisztázta: a franciák fogva tartották a Szegedre érkezett orosz küldöttséget, az ún. Vöröskeresztmissziót. Őket szabadították ki a szegediek. Kétszer is azt írja a szerző, hogy unokabátyja, a röszkei plébános, Boris István 1975-ben halt meg. Valójában 1976. március 5-én. Nem tudja, miért kaphattak ingyenjegyet a Korzó moziba. A megfejtés korábbi szövegéből derül ki: édesapja és * Bach Artúr üzleti kapcsolatban állottak. A Korzó mozi a Bach családé volt. Mindez és még sok apróság valóban nem fontos, annyira nem, hogy a szerzőnek nem is kellett volna leírnia az adott szövegösszefüggésben. Ha azonban leírta, hiba volna az olvasót tévedésben meghagynunk. Nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy Zsiray Károly gyermekemlékei nem eléggé jelentősek. Dédapja, a gazdag, de a hadikölcsönnel és az inflációval vagyonát jórészt elvesztő vaskereskedő, Grasselly László (1842—1925) alakja is épphogy föltűnik a könyv lapjain, de érdemi ismereteket róla sem kapunk. Azon meg csodálkozom, hogy a szerző szerint e családra csak a legöregebb szegediek emlékezhetnek. Nem tudná, hogy a család ma is él Szegeden, s viselője Grasselly Gyula akadémikus, a Szegedi Akadémiai Bizottság elnöke? A cím adja meg a megjelenés értelmét: nem önmagában, hanem a sok apró mozaik összerakásából adódik tanulsága a tízes-húszas évek szegedi középosztályi életforma megismeréséhez. Tehát nem az egyéni, hanem a közös, a tipikus fölmutatásában. PÉTER LÁSZLÓ ti