Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-10 / 8. szám

10 Szombat, 1987. január 10. DMI [magazin ® Emlékezés Báthory Istvánra ERDÉLYI FEJEDELEM ÉS LENGYEL KIRÁLY A középkori Magyarország történetének kiemelkedő szakasza volt Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király uralkodása. A közelmúltban ünnepeltük halálának négyszázadik évfordulóját, amely jeles alkalom arra, hogy felidézzük történelmi alakját, s visszatekintsünk korára. Báthory István 1571. május 25-én foglalta el Erdély fejedelmi székét. A szabad fejedelemválasztáson féltékenyen őrködő erdélyi rendek egyhangú szavazattal választották meg, jóllehet a háttérben éles politikai harcot vívtak az egymással ellentétes érdekű csoportok. A választás során Báthory legnagyobb ellenfele a Habsburg-„párt" volt. Törekvésük jogi alapját a János Zsigmond választott király (1540—1571) és Miksa német császár és magyar király (1564—1576) között megkötött speyeri egyezmény jelentette (1570. aug. 16.). Ennek értelmében János utód nélküli halála esetén Erdélynek a Habsburg uralkodó hatalma alá kellett volna kerülnie. Miksa császár tett is néhány bátortalan lépést ez irányban, ereje azonban elégtelennek bizonyult arra, hogy az ő képében fellépő kornyáti Bekes Gáspárt hathatósan támogassa. Ezzel szemben Báthory határozott fellépése, politikusi és hadvezéri múltja, valamint az a tény, hogy ő volt Kelet-Magyarország leghatalmasabb földesura, elegendőnek túnt, hogy elnyerje a fejedelmi széket. S ha ekkor még azt is tudjuk, hogy a fenséges török Porta is szívesen vette megválasztását, akkor beláthatjuk, hogy milyen mértékben volt valóban szabad az 157l-es fejedelemválasztás. Báthory István uralkodását alapvetően meghatározta Erdély sajátos helyzete. Az önálló állami lét első éveit élő kis terület a török hódítás következtében megosztott Magyarország része volt. Az egymásra éberen vigyázó két nagyhatalom — a Habsburg és a török — között csak megfontolt politikával lehetett ezt a bizonytalan alapokon álló önállóságot megszilárdítani. Mivel Magyarország 1526-tal kezdődő részekre bomlása az 1570-es évek elején még frissen élt a kortársak gondolkodásában, ezért természetes, hogy az erdélyi magyar rendek és a magyarországi uralkodó osztály célja e fájó széldaraboltság megszüntetése volt. Ennek az addigi gyakorlatban két módját próbálták megvalósítani: Szapolyai János, majd fia, János Zsigmond, s kezdetben Fráter György is bízott abban, hogy a török engedni fogja az ország újraegyesítését. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy a Porta nemcsak segítséget nem nyújt ehhez, hanem a megosztottság fenntartására törekszik. Ekkor Fráter György más útját választotta az eredeti cél megvalósításának: megpróbálta elaltatni a törökök éberségét, s ezzel egy időben Habsburg segítséggel egyesíteni az országot. A barát halála (1551. december) azonban meggyőzte a kortársakat arról, hogy a gyanakvó Habsburg uralkodó ereje kevés egy esetleges török elleni háború sikeres megvívásához. Erdély számára mégis a „fráteri út" tűnt járhatónak, amennyiben ezen egy a lehetőségekhez mérten önálló, körültekintő politika folytatását értjük. Ezt próbálta Báthory István is: adózott a Portának, ugyanakkor tilkon megerősítette a fejedelemmé választása előtt'Miksának tett hűségnyilatkozatát. E kettős függésre utal, hogy nem fejedelemnek, hanem vajdának címeztette magát. Elismerte ezzel, hogy Erdélyt a magyar király alattvalójaként uralja, s jelezte Konstantinápoly felé, az eddigi erdélyi—török viszonyon nem óhajt változtatni. Mindezek alapján az sem meglepő, hogy ellenfelei hol török-, hol németbarátsággal vádolták: „ez ő kedvek szerént formálnak és változtatnak engem, mikor akarják németté és mikor az tetszik törökké." Kortársai közül kevesen ismerték föl, hogy fejedelmük c taktika folytán páratlan politikai bölcsességgel és ügyességgel irányította or szága sorsát, s helyezte Erdély létét biztos alapokra. Báthory tevékenységét segítette Erdély Magyarországénál kedvezőbb politikai heiyzcte. A fejedelem hatalma ugyanis jóval kiterjedtebb volt, mint a király jogköre Magyarországon, s ezért az erdélyi rendekkel való kapcsolatában egyértelműen övé volt a vezető szerep. Természetesen ezeket a lehetőségeket csak egy olyan képességű, a szó eredeti értelmében államférfi tudta kihasználni, mint Báthory István. Báthory fejedelemsége így is állandó harccal telt. Mint láttuk, legerősebb ellenfele Bekes Gáspár volt, akit taktikai megfontolásból még a Porta is támogatott egy ideig. A határozatlan és a törökkel való nyilt szembeszegülést kerülni óhajtó Miksa császár segítsége ellenére Báthory a szentpáli csatában fényes győzelmet aratott támadói fölött. A siker fontos mérföldkő lett Erdély történetében: a vajdából nagyságos fejedelemmé előlépett Báthory megszilárdította országa belső helyzetét, s egyúttal olyan tényezővé emelte, amellyel a nagyhatalmi politikában is számolni kellett. A megkezdett munkát azonban nem tudta személyesen befejezni, mert 1575 végén meghívták a lengyel trónra. A történetírókat és a történelem iránt érdeklődő közvéleményt régóta foglalkoztatja a kérdés: miért éppen az európai nagyhatalmakhoz képest parányi állam urát választották Lengyelország királyává. A kérdésre még ma sincs kielégítő válasz. Csupán feltételezhető, hogy a kedvező nemzetközi helyzet mellett Báthory eredményes erdélyi fejedelemsége, az európai diplomáciában kivívott elismerése döntő szerepet kapott a választásban. Lengyelország a XVI. században élte középkori történelmének virágkorát. Az európai kereskedelembe való aktív bekapcsolódása azonban a politikai élet öröklött fejletlensége miatt nem eredményezhetett tartós fejlődést. Amikor II. Zsigmond Ágost (1548—1572) halálával férfiágon kihalt a Jagelló-ház, a jelöltek közül az került a királyi székbe, akinek megválasztása nem okozott háborút. A francia—török szövetség miatt ez Valois Henrik, IX. Károly francia király (1560—1574) öccSe volt. Henrik rövidéletű országlása után (1572—1574) ismét megindult a harc a lengyel trónért. A török vazallusaként ismert erdélyi fejedelem, Báthory István biztosította a törökkel fennálló békét, ami a lengyel nemesek választásában döntő érvnek bizonyult. 1576. május elsején Báthory feleségül vette az idősödő Jagelló Annát, s vele elnyerte a lengyel koronát. Lengyelországban feudális anarchia várta. A közép- és főnemesség, valamint az egyházi elöljáróság már korábban biztosította rendi jogait, s Báthorytól ennek tiszteletben tartását várta. A határozottsághoz és meglehetősen nagy önállósághoz szokott erdélyi fejedelem azonban nem osztozott a hatalmon, s hogy az ellentétekből fakadó feszültséget levezesse, háborút indított a lengyel nemesség régi ellenfele, IV. (Rettegett) Iván ellen. 1579—1581 között három hadjáratot vezetett, s ezek eredményeként sikerült visszafoglalnia a cár által korábban megszállt kelet-lengyelországi területeket. Báthory lengyel királyként sem feledkezett meg Magyarország sorsáról. Terve azonos volt azzal a gondolattal, amely a jelentősebb kortársak zömét foglalkoztatta: a török elleni szövetség megteremtése, sikeres török elleni háború megvívása. Céljának megvalósítását a nemzetközi körülmények kedvezőtlen alakulása akadályozta: a pápa. XIII. Gergely felajánlásai önmagukban keveset értek. Spanyolország az Angliával való nagy leszámolásra készült (néhány évre vagyunk a Nagy Armada 1588as hadjáratától). Velence csak most kezdte belátni, hogy eddigi békülékeny török politikája hibás volt. A lengyelekről maga Báthory írta, hogy „hátuk megett ellensigek lévén az muszka, nem nyúlnának más dologhoz". A nagy török elleni terv megvalósítását a fejedelem és lengyel király korai halála is gátolta. Életműve így is sok tanulsággal szolgált az utódok számára: példát mutatott arra, hogyan kell Erdélyben konszolidált belső helyzetet teremteni, s erre hatékony külpolitikát felépíteni; hagyományt teremtett a lengyel trónra való törekvéssel; széles körű szövetségi rendszer kiépítésével megszabta a sikeres török elleni harc útját. Uralkodása a XVI. századi magyar és lengyel történelem fontos szakasza. Kiváló politikus, ragyogóan művelt államférfi volt, aki méltán tarthat számot az utókor tiszteletére. LELE JÓZSEF PINTÉR JÓZSEF: F.IZENSTEIN EMLÉKÉRE Találkozások Tele az életünk találkozásokkal. Sok közöttük az olyan, amelyik nyomtalanul kikopik az emberből, de akad örök emléket hagyó is. Ezeket úgy őrizzük, akár életünk legintimebb történéseit. Lelkünkbe épültek. A kecskeméti színház öblös folyosója. Jancsó Miklós farmerben, a fülünkben még ott dübörög a Jöjj, délre cimborám fergeteges tapsvihara. Lassan indul a beszélgetés. — Mondja, miért vonult ki a budapesti színházi életből? Csönd. A meditáció másodpercei. Megszületik — belül — az első válasz. De Jancsó gyorsan vált. Mindketten érezzük, az őszinteségnek egy kicsit meg kell hátrálnia. — Nem vonultam ki. Ez egy új lehetőség számunkra. A város maximálisan támogatja az elképzeléseinket. A folytatást már tudja maga... Értem, szokvány szöveg, lekerekített válaszok. Ha egyszer a mi szakmánkban is szóhoz juthatna a szövegmögöttiség! Már csak annyit hallok félfüllel, hogy az egyik koIlégánaK Jancsó ennyit mond: ilyesmit legutóbb tőlem Révai József kérdezett. Szép budai lakás, aranyesők lesnek be az ablakon. A ház ura. Berezeli Anselm Károly, neglizsében. Az egykori szegedi író, költő hetvenhat évesen is lelkesedni kezd a szülővárosáért. Előkerül két piciny pohár, császárkörtével koccintunk. — A Dóm tér, Hont Ferenc, a Fekete Mária cimű darabom, biztosan maga is élvezte volna. Képzelje, ha együtt vagyunk szegedi fiatalok. Töltök még. Látja, egyedül élek. Bocsásson meg, készülődnöm kell, ma temetik Kardos László barátomat. Mintha álom lett volna az egész. Körülöttem vékony, megsárgult lapú verseskötetek. A Misére még emlékszem. A esászárkörte likőr illata, íze kellemesen elbódít. Mit is kerestem én Budán? Talán Péter László üdvözletét hoztam — akkor könyvtárostanoncként idős mesternek. az Az „egyetemalapítók" emléktáblája Néhány adatot közlök az „egyetemalapítók" emléktáblájáról, amelyről az utóbbi hónapokban többször esett szó ezeken a hasábokon. A Szeged története 4. kötete oktatástörténeti részének megirása során alaposan átnéztem a helyi lapokat, az egyetemi tanácsülési jegyzőkönyveket, a Levéltár egyetemi anyagát, az almanachokat, beszámolókat és minden egyetemünkre vonatkozó kiadványt. Az emléktábla elhelyezéséről sehol sem találtam feljegyzést. Sőt az 1941-ben megjelent „Erdély magyar egyeteme" című vaskos kötet sem emliti, holott a nemzeti pantheon számos szobrát, domborművét nemcsak szövegesen ismerteti, de több képet is közöl. így bizonyos, hogy 1940-ig nem helyezték ki az emléktáblát. 1940 után már azért sem lett volna időszerű az elhelyezés, mert az egyetem Kolozsvárra került vissza és Szegeden megnyílt a Horthy Miklós Tudományegyetem. Az emléktáblával kapcsolatos részletes tájékoztatót a Szegedi Szemle 1931. május 31-i számában találtam meg az Elkészült az Egyetem-alapítók emléktáblája című cikkben, mely a Szentgyörgyi István szobrászművész által készített és „a napokban" Szegedre érkezett emléktáblát mutatja be, a cikkíró értesülése szerint „a jövő hónapban" kerül sor a mű felállítására és ünnepélyes leleplezésére. „Aki a Boldogasszonysugárút felől közeledik a Templom-tér felé, láthatja, hogy a Kémiai pavilonnak a püspöki rezidenciára néző tompa falfelületén nagyobb négyszögű terület maradt burkolatlanul, amibe valaminek még jönnie keli Ennek a helynek tényleg van rendeltetése: ide kerül ugyanis, még pedig rövidesen az ún. egyetemalapítók emléktáblája; azoknak az egyéniségeknek bronzba öntött megörökítése, akik a kolozsvári egyelem idetelepítésének és újra való felépítésének nagy munkáját végezték... -•le emléktábla immár elkészült, sőt a napokban le is érkezett Szegedre,, ahol egyelőre a kémiai és a fizikai épületek összekötő átjáró alatt támasztották a falnak, amíg végleges helyére kerülhet. A táblán, balról jobbra haladva, a következő egyéniségek láthatók: Korb Flóris műépítész, a klinikák tervezője, Gaál Endre dr. ny. kultúrtanácsnok, Várhelyi József pápai prelátus, Glattfelder Gyula dr. csanádi püspök, Somogyi Szilveszter dr. polgármester, Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter, Aigner Károly dr. főispán, néhai Tóth Károly dr. egyetemi tanár, végül Rerrich Béla építőművész, a tér tervezője... A mű felállítására és ünnepélyes leleplezésére, értesülésünk szerint, a jövő hónapban kerül sor..." Hogy miért nem helyezték el az emléktáblát, azt is csaknem bizonyosan kikövetkeztethetjük: 1931 júniusában Rassai Károly képviselő éles támadást indított a parlamentben a már sok oldalról támadott Klebelsberg miniszter ellen. A támadások augusztusban lemondásra kényszerítették Klebelsberget, Rassai pedig, Szeged képviselője, sűrűn bírálja később is. Klebelsberg lemondása után egy éven belül két utóda, majd tíz éven át Hóman Bálint következett, aki éles ellentétben állt Klebelsberg eszméivel, féltékenyen gyűlölte szegedi alkotásait. Az 1932-ben meghalt Klebelsbergtől a szegedi közvélemény is elfordult, részben azért, mert a nagy eredmények kétségtelenül súlyos terheket is jelentettek a városnak és polgárainak. (Mindezt a Szeged története 4. kötetében részletesen is kifejtem.) Zallár Andor kollegámmal írt egyetemtörténetünkben és a Délmagyarországban részleteiben közölt Szent-Györgyi tanulmányunkban bőven kitérünk arra is, mit tett (vagy nem tett) Hóman a Klebelsberg-létesitette szegedi egyetemért. A Rassai-féle támadás a parlamenti jegyzőkönyvekben olvasható, de a Délmagyarország júniusi számaiban is elég részletesen megismerhető. SZABÓ TIBOR Újdondászként szorongtam a kisváros művelődési házának sötét folyosóján. Többedmagammal feszülten vártuk, mikor toppan be Köpcczi Béla. A jeles vendég ebédje jócskán elhúzódott, mi fel s alá róttuk a kilométereket. Ahogy csikordult az. ajtó, a társaság rendezte vonásait, alázat ült az arcokra. Belépett a miniszter. Villámgyorsan felmérte a terepet. A harmadik mondata után hozzám fordul: — Ugye maga, nem tartozik ehhez a társasághoz? Látszik az arcán. Újságíró? Őrizze is meg különállását! A miniszter mosolygott, és hátbaveregetett. Vártam, hogy ezek után kirúgnak a laptól... Másfél napom volt, hogy felkészüljek Hrabalból. A kortárs cseh író ugyanis szegedi egyetemisták meghívására a Tisza-parti városba érkezett. Teljes inkognitóban, a protokollt, az újságírókat messze elkerülve. Belöttyenek a Móra-kollégiumba. Legalább húsz kérdés a noteszemben és legalább ennyi a fejemben. Izgulok, irtózatosan kalimpál a szivem. Bejelentkezem — az egyik szemináriumi szobában — Hrabalhoz. Üzeni, hogy nem nyilatkozik. Szobrozom az ajtóban. Hátha megesik rajtam a szíve. — Ó az? — kérdezi a tolmácstól, miközben rám mutat. — Hrabal úr nem akar egyetlen hivatalos embert se látni ma este maga körül — a tolmács szavai félreérthetetlenek. Majdnem elbőgtem magam. Hrabal végigmér. Rándít egyet a száján. A tolmács némi utálattal mondja nekem: — Üljön be a találkozóra, és az alapján készíthet vele egy fiktív interjút. Látszik magán, hülyeséget nem fog írni. Ilyen vékony jégre még életemben nem léptem. A Vörös grófnő vetítése után állunk egymás mellett a mozivászon előtt. Kovács András, a film rendezője fáradtnak látszik. Tiz perc után rájövök, hogy ez az ember állandóan ostromolja a tévhiteinket. Gondolom, nem lehet az ilyesmi a filmszakmában sem túl népszerű. Az életben pedig pláne nem! — Nehéz embernek tartja magát? Szünet, tétova csend. Meg vagyok győződve az igenlő válaszról. A Kossuth-díjas rendező felhúzza a szemöldökét. — Maradjunk annyiban, hogy vonzódom a nehéz emberekhez... Futótűzként terjedt az osztályunkban — akkor tizennégy évesek voltunk —, hogy Nagy Ai'üa. a Szegedi Nemzeti Színház (akkori) nagyszerű színésze J. K.-éknál vacsorázik. Mi, lányok fülig szerelmesek voltunk Nagy Attilába. A következő nap reggel a suliban lerohantuk J. K.-t. — Ha az este ott vagytok, elolvadtok. Csodálatos férfi. Itt van nálam az a füstszűrődarab, ami az ő cigijéből megmaradt. Csodák csodája a felét megkaptam J. K.-tól. Szépen celofánba csavartam, és őrzöm. Tizenőt év múlva találkoztam Nagy Attilával. — Szeretem az itt élő embereket — kezdte. Arról viszont neki fogalma sincs, hogy mi akkor, süldő lánvként mennyire rajongtunk erte... Ugye. illetlenseg az ilyesmiről beszélni? BODZSÁR ERZSÉBET t í