Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-10 / 8. szám

magazin [DM az utóbbi alkoto nem küldte el müveit a kiállításra.) De az is lehangoló, hogy a 70-es évek közepétől valahogy ellaposodik Szeged képzőművészete. Jóllehet Benes József és Gerle Margit személyében tehetséges, egyéni arcélű alkotókat kap a város, s Papp György és Szathmáry Gyöngyi is igényesen szinten tudja tartani legjobb eredményeit, ám egészében visszaesés, elszürkülés tapasztalható. Ami a korábbiakban vitálisabb, elkötelezettebb művészi magatartás volt, az mostanra átadta a helyét egy szemlélődő, esztétizáló és manierista felfogásnak. És itt a fiatalabb korosztály sem kivétel, noha Sinkó Jánostól aligha lehet elvitatni az érzékletesebb festői adottságokat. Persze miért is beszélek fiatalabb generációról? Hiszen a mostani időszak esztétikai erőtlensége egyebek közölt abból adódik, hogy hiányzik a kapudöngetö, érdemleges művészi utánpótlás, Annál inkább, mivel az idősebb alkotóknál nem ritkán a kiüresedés, az önismétlés jelei mutatkoznak. Lényegében ennyit mutat a szegedi képzőművészet tükre. Igaz, ezúttal a minőségi mutatókat, a szellemi folyamatok alakulásrendjét fontosabbnak tartottam, mint a tárlat szisztematikusabb elemzéséi. Am ilyenképpen is igaztalan lennék, ha nem szólnék még néhány szembetűnő jelenségről. Arról például, hogy régóta becsülöm Fritz Mihály műves, nem egyszer szellemes éremmüvészetét. ahogyan a tisztes produkciókat létrehozó Kalmár Márton is valódi plasztikai izgatmat teremtett Töredék cimű szobrával. És KI regi Sándor Festője is a tártat élvonalába tartozott: jó lett volna még több munkájával találkozni (pl.: a Fotográfussá!). Cs. Paraj Mihály munkásságában pedig igazán sajnálhatjuk, hogy a szuszékos tematikákban feldobott gondolati, formai alternatíva csupán ígéretes lehetőség maradt. Máskülönben az alkotó Schéner Mihállyal állhatna egy sorban. Amiként Magos Gyulában is ott volt a képesség egy szerkesztő fegyelmi, monumentálisabb igényű piktúra kiépítésére. Sok-sok tanulsága lehet a mostani kiállításnak. Nem tudom valamennyit felsorolni. Tudom azonban, hogy az országos mércével is számottevőnek ítélhető Elődök munkásságát önálló kötetekben kellene népszerűsítenünk. Ha a kortárs grafikusok egyéni mappát kaphatnak, akkor ez korántsem maximalizmus. Inkább a város etikai, szellemi önbecsülése lenne. És ugyanígy: a művészi utánpótlás biztosításában is aktívabb, céltudatosabb módszereket lehelne alkalmazni. Nem biztos ugyanis, hogy az érdemes tehetségek önmaguktól is Szegedre találnak. Végül égető szükség lenne újabb pályázatokra, köztéri-közösségi feladatokra. Elvégre nemes és kemény próbatételek nélkül óhatatlanul elsatnyul a művészeti közélet. Különösen akkor, ha a társadalom értékrendszere is az olcsó, üzleti jellegű megoldások felé orientálódik. Lehet: mindez bonyolult, nehéz dolog. De mit tehetnénk mást? Adjunk magunkra! SZLKOMI PÁL BENES JÓZSEF: FÓLIAHÁZTÁJ(I) KOVÁTS MARGIT: POI.IP A komolyabb dolgok néha a fehér asztal mellett dőlnek el. A művészeti életben is. Ha a múlt esztendőben nem kellett volna zsűriznünk Fontos Sándor képeit, akkor korántsem biztos. hogy létrejött volna a Szeged képzőművészete, 1960—1985 című áttekintő kiállítás. De zsűriznünk kellett. És Sanyi bátyám volt az ötletet adó. Ott ültünk a műtermében, közben iszogattunk, legújabb műveit nézegettük. Aztán egyszer csak felém fordult. Nem gondolod, hogy csinálnunk kellene valamit? Mert egyre jobban széthullik, polarizálódik a város képzőművészeti közélete. A téli tárlat is megszűnt, nincs közös fórumunk. Jóformán azt sem tudjuk: hol állunk. A válaszokat a képtárban látható háromszintes tárlaton kapjuk meg. Természetesen vitatható: mennyire pontos és hiteles ez az összeállítás. Tandi Lajos már meg is fogalmazott néhány reális gondot, s egészében „felhősnek" találta a helyzetet. Szó se róla: magam se látom kimondottan napfényesnek a szegedi képzőművészet égboltját. Más kérdés, hogy a tárlat összképe alatta marad saját lehetőségeinek. Úgy is mondhatnám: valamivel érdekesebbek, színvonalasabbak vagyunk, mint ahogy ezt a kiállított művek alapján gondolhatnánk. Elvégre nem minden esetben a legfontosabb, legrangosabb művek reprezentálják az alkotók munkásságát. Elég itt csak a kiváló Dinnyés Ferencre, Dér Istvánra vagy Tóth Valériára utalnom. Ez pedig mindenképpen szervezői, rendezői gyengeség. Nem hiszem azonban, hogy „tisztázatlan" lenne a kiállítás koncepciója. Vagy miért gondolja Tandi Lajos: pusztán azok az elvek és támpontok érvényesíthetők e rendezvénynél, amelyekre ő voksol? Hisz a történeti visszapillantást, az „Elődök" szerepeltetését maga is szerencsésnek tartotta. E nélkül óhatatlanul zavarba kerülnénk a kortárs művészet megítélésénél, mert érdemleges viszonyítási, történeti bázis nélkül maradnánk: Másrészt a 60-as évek környékét igenis művészettörténeti fordulópontnak tekinthetjük. A magyar képzőművészet ekkoriban szabadul ki a kultúrpolitikai, esztétikai dogmatizmus szorításából, s kötetlenebbül alkalmazhatja az avantgarde törekvések vagy a modern realizmus tanulságait. Es Szeged sem kivétel. Vinkler László emberi, művészi nagysága egyebek közt éppen abban mutatkozott meg, hogy ő akkor is a tasizmus, a szürrealizmus elvei szerint formálta műveit, amikor környezetében majd mindenki a realizmusra esküdött. Fischer Ernőt egyébként tényleg lehetett volna szerepeltetni: ebben igazat kell adnom kritikuskollégámnak. De nézzük: milyen is az a tükör, amelyet a szegedi képzőművészet tart önmaga és a közönség elé! Először az Elődöket célszerű számba vennünk, mivel ők az alapozók, a hídteremtők és mértékadók. S itt már Dorogi Imre színnel, fénnyel átitatott szuggesztív látomásai is feladják a leckét. Egy olyan közvetlen és kozmikus hatású piktúrával állunk szemben, aminek ugyanúgy köze van a posztnagybányai festőiséghez mint Egry József szerkezetes JEGYZETEK A SZEGEDI KÉPZŐMŰVÉSZETRŐL tájmisztikájához. Mégis egyéni arcéle van képeinek. Ahogyan Dinnyés Ferenc és Erdélyi Mihály sem kötődik szorosabban az alföldi piktúra hagyományaihoz. Munkásokat, mulatozó társaságokat vagy árnyékokkal szabdalt, konstruált utcákat festenek, közben a szerkezetes képépitésre, majd a naiv, játékos és expresszív kifejezésre apellálnak. Akárhogy is nézzük: urbánus művészet ez a javából. Az alkotók ugyanis saját létformájukból merítik közlendőiket, s korszakuk progresszívebb formavívmányaihoz kapcsolódnak. Pedig még nem is emiitettem Lehel Istvánt, s főként a kiemelkedő Vinkler Lászlót, aki a festészetben és a grafikában is együtt lélegzett a legkorszerűbb, legtartalmasabb stiláris és gondolati törekvésekkel. Némi túlzással azt mondhatnám: ez a művészet sokkal inkább az Európai Iskola vagy a szentendreiek szellemisége felé tendált, mintsem a vásárhelyi realizmushoz. Ámde a 60as esztendők tájékán határozott fordulatot telt a szegcdi művészet. Főként csak Vásárhelyre figyelt, Vásárhelyhez igazodott. Érthető ez, hisz erre az időre esett az őszi tárlatok, egyáltalán a modern realizmus felfutása s egyértelmű társadalmi, kritikai elismerése. Az előtérben látható néhány alkotás voltaképpen jelzésszerű képet ad e korszak sajátos felfogásáról. Kiderül itt: a szegedi festők szemében különös becsülete volt Barcsay mester kontúrokkal élő mértanias képszerkesztésének, nem is szólva Kohán drámaian sommázó valóságlátásáról. Más lapra tartozik, hogy e kollekció közel sem tudta megidézni azt az őszinte hitet és művészi elszántságot, ami a legjobb művekben testet öltött. Nem véletlen, hogy ekkoriban születtek Magos Gyula, Fontos Sándor és Pintér József legmeggyőzőbb képei, mint ahogy Dér István és Zombori László festészetében is kitüntetett helye van e korszaknak. Ne gondoljuk viszont, hogy Vinkler László és az Elődök szellemi magvetése nyomtalanul eltűnt volna. Szó sincs erről. Legfeljebb egy különös paradoxonról kell tudomást vennünk. Amíg a hivatásos alkotók jó része a természeti, paraszti tematikákkal foglalkozik, addig néhány félhivatalos festő akaratlanul is felvállalja a korábbi időszak művészetszemléletének továbbépítését. Kováts Margit érzékletes „bioromantikus" képein mintha Vinkler organikus, absztrakt kísérletei folytatódnának, amiként Szűcs Árpád kubisztikus, orfikus művei és némiképp a Dorogi-féle fénymisztika elvontabb, filozofikusabb formaképleteinek tekinthetők. Itt van azután Veres Mihály metafizikai ihletettségű piktúrája, másfelől pedig Hemmerl János sok vihart kavart, popos, technikai indíttatású művészete. A/ ő szerepük már-már elhomályosul a szegedi képzőművészetben. Holott valójában ők is hídverők Mert egyféle át menetet teremtettek az Elődök nyitott, urbánus magatartása és a 70-es években megérkező, s hasonló alapállásból startoló Nóvák András és Pataki Ferenc között. Ezzel máris a 70-es esztendők világába csöppentünk, egyszersmind a képtár első emeletére. A változás mindenesetre szembetűnő. Először is felbomlik az a viszonylagos szemléleti egység, amit a kontúros realizmus és expresszionizmus képviselt. Helyettük egy elvontabb, lirikusabb és tasisztikusabb jellegű tolmácsolásmód bontakozik ki, amelyben éppúgy szerepe van Kokas Ignác felszabadító hatásának, mint a modern formavivmányok sokrétűbb adaptálásának. Egyébként feszültségekkel terhes, emberpróbáló időszak ez. A realista szemlélet országos háttérbe szorulása elbizonytalanítja az alkotók egy részét, bár a korszak formai, szellemi kihívásaira igv is válaszolni akarnak. Változnak ellenben az erőviszonyok. Igaz, Zombori László dekoratív, korrekt jellemzést ad egy Öreg munkásról, s Dér István piktúrájában is születnek még férfias lirájú táblaképek, de ez a korszak igazáV*nn már rtnrn 11 övÁl- IntáKt, p l;orszerűbb etikai és festői tartalmakat ötvöző Nóvák Andrásé és Pataki Ferencé. Ide tartozik azután a remekbe sikerült Kocsma szerzője, Zoltánfy István, majd Papp György, aki egyre autonómabb jelszervezéssel építi népművészeti fogantatású lapjait. A szobrászok közül pedig mindenekelőtt Szathmáry Gyöngyi változatos, invenciózus plasztikái emelkednek ki a mezőnyből. Azt hiszem: ez az a kivételes időszak, amikor a szegedi képzőművészet legjobbjai többé-kevésbé esztétikai, minőségi szinkronba kerültek a progresszívebb hazai törekvésekkel, egyben az Elődök által meghatározott szellemi mércével. Ugyanakkor a város hivatalos művészete valahol itt kapcsol vissza arra a szellemileg nyitott, a modern ember aktuális léthelyzeteit vizsgáló magatartásra, amely elsősorban Vinkler László munkásságában dokumentálódott. Más kérdés, hogy ilyen dimenziójú mesterünk a szobrászatban nem volt. így a modern plasztikai nyelv meghonosításában jelentős szerepe van Szathmáry Gyöngyinek, s némileg Lapis Andrásnak is. (Kár, hogy PAPP GYÖRGY: METAMORFÓZIS \