Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-21 / 17. szám

Szerda, 1987. január 21. 3 Mire szólít a munka? Az ötletemberek legyenek sikeremberek Az új iránti vágy az ember veleszületett tulajdonaaga. Ezt azonban nem minősíthetjük valami különleges szocialista jelzővel. De az tény, hogy a Szegedi Ruhagyárban most a jubileumi munkaversenyben tett vállalások teljesítése közben a mozgalom hármas jelszava jegyében a megújulás útját-módját kereső szocialista brigádok tulajdonságává válik. — Mire szólít napjainkban a munka a Szegedi Ruhagyárban? — Ne legyen előttünk technikai, technológiai, szakismereti érték méretlen — mondja N Nyári Lászlóné, a Szputnyik brigád vezetője — a többre, Jobbra vaió törekvés megigézettjeit ne csupán önmaguk személyes újítói dicsősége serkentse. Ösztönözze őket, hogy ezekben a napokban a gazdasági életben a közősségnek csau a tett számít. — Szeretjük csinálni, ami feladatunk, szakmánk. Ezért van úgy, hogy amit ma a magunk mércéjével mérve nem tudunk megcsinálni, az hajtóerőként van jelen brigádunkban — teszi hozzá Szeles Mihály, a műszerészcsoport vezetője. — Kíváncsi emberek vagyunk, talán nem is éreznénk jól magunkat lassúbb életvitelben. — Ezek a szavak teszik teljesebbé a közösség higgadt önértékelését, amelyet már többször mondott Kószó István, a vállalat egyik Jeles újítója. — Legyen körülöttünk alkotó a légkör, hogy ne fogyjon a lelkesedés — fűzi hozzá a brigádvezető. — Mi akkor sem adtuk Í2I törekvéseinket, közös vállalásaink teljesítését, amikor a múlt év utolsó hónapjaiban a hajtós napok kötötték le minden erőnket. Nem tettünk mást a brigádban, mint amit a tisztességesen tíolgozó emberektől elvárt a vállalat, amit mindanynyian megtehettünk. — Nem lassította az életvitelt a brígádérték „cserearányának" romlása? Vagy az új importgépek, berendezések érkezése, az adott technika és gyártástechnológia szintje? — Minden új a régi átalakulását sugallja. Ez érvényes a brigádmozgalomre, s a műszaki fejlesztésre is. Számunkra a munka az értékőrzés, az értéktermelés, az összetartozás alapja. Az újítók sikereinek útja minőig rögös, s a sikernex mindig a fáradságos — a főmunkaidőben, túlórában vagy a végéemben végzett — munka az alapja. Mi elmondhatjuk, hogy az átlagon felüli teljesítmény nemcsak átlagon felüli erőfeszítést kíván, hanem ennek megfelelő díjazásban is részesül. Mi adtuk a többet, az év végi hajrában, s nem éreztük, hogy szűkmarkúbban mérték volna az elis-merést. Igaz, magunk is állítjuk, hogy az adott technika olyan az újítók számára, mint a lerágott csont, viszont új feladatokat ad az új technika. Amit „lerágtak" az adott technikáról az újítók, azt őrzik az újítási és a brigádnaplók is. Ezekből olvasható a megtakarítás, az újítási díj összege is. A legfrissebb összesítő az 1986. évi verseny tényszámaival még nem készült el. A tavalyi értékelés során kifizetett összeg több kiemelkedő újítást és díját tartal'mazza. Például a Csepel 6*52-es típusú 28 öltésszámú gép átalakítását 42 öltésszámú reteszelő géppé, Az újítási versenyben az értékelés 6orán kimutatott kalkulációs eredmény megközelítette a 2 millió forinto'. Több alkalommal a rendeletekben megállapított 5 százalékos díjkulcstól eltérően 8—12 százalékot fizettek. Az újítók megbecsülését tanúsítja az is, hogy a kalkulált újítások esetén két évig díjazzák a javaslatokat. Ez a gyakorlat országosan is a kivételes esetekhez sorolható. Említésre méltó például, hogy Csongrád megyében a Szegedi Ruhagyárban a legalacsonyabb az újítási javaslatok elbírálásának ideje. Evek óta nem érkezett panasz a szakszervezethez újításokkal kapcsolatban. Ebben bizonyára szerepe van annak a vezérigazgatói újításnak is, amely alapján n belső ellenőrzési osztály rendszeresen vizsgálja az újítások nyilvántartását, szakvéleményezését, a kalkuláció helyességét, a díjak jogosságát és kifizetését, az elfogadott és díjazott újítások alkalmazását. — Nem hiányosak a vállalatnál az újítási érdeklánc szemei — mondja Szabó Sándorné újítási előadó. — Az ötletemberek versenye körül bár ez már tízesztendős múltra tekint vissz;', tavaly sem volt zajos felhajtás. Pedig a bácsalmási gyár részére ők gyártottak hőprést, amely 800 ezer forint megtakarítást eredményezett a vállalatnak, örömmel naplóztuk be Becski Antal, Mányus Imre, Komáromi Károly, Csurgó István javaslatát, kalkuláltuk és fizetjük ki az újítási díjat. Ezzel ugyanis importot takarítottunk meg. Sorolhatná a többi újítást is, a ráadásórákkal, a napi munkaidő megnyújtásával kidolgozott, sikert érő javaslatokat, amelyek csendben valósulnak meg, mert az újitók azt mondják, csak megzavarná munkájukat uz időnap előtti ilelkendezés. Ezek mind-mind szolgálják a termelékenység növelését, a munkaeszközök, a munkaidő, a személyi képességek jobb kihasználását. Természetesen a termékek minőségének, korszerűségének javítását is. Az ötletemberek sikeremberek. Nem érdektelen számukra ez a munka. Alkotásaik értéke forintokkal mérhető, s a sikereket is forintokkal értékelik. Volt idő, amikor a sikerembereket, köztük a brigádtagokat, akik újítottak, a Szegedi Ruhagyárban nemcsak megbecsült, hanem kiváltságos embereknek is tartották. Mindenekelőtt azért, mert jelentős összegeket kaptak tevékenységükért. Az utóbbi időben azonban a ruhagyáriak többsége sem úgy érti, hogy a közösség érdekében kifejtett eredményesebb munka, az újítások elismerése túlzás lenne. Amikor az újítással megtakarítható forintokról van szó, soha sem sántít az egyetértés. De esetenként még mindig előfordul, ha az átlagosnál több hasznot hozó munka elismerését pénzben fejezik ki, hogy biceg az egyetértés. Erősödjön az öszszefogás a brigádok, újítók és a gépeket kezelők között, ha az új berendezések munkába állítása kerül napirendre. Például az elmúlt évben érkezett nadrággyártó gépsor. Vagy a Gerbe számítógépes berendezés. Ezek hasznosítása most, a jubileumi verseny napjaiban követel többet. Mind-mind igénylik a tanulást, a szakmai ismeretek bővítését, azt, hogy akik kezelik a gépeket, valóban elfogadják az újat, és megfelelő szinten gondozzák, hasznosítsák. A közelmúlt hetekben a műszerészek szinte szóról szóra tanulmányozták a korszerű herendezések gépkönyveit. Az újítók közül voltak, akik — mint például Szeles Mihály — már a gyártó vállalatnál, az NSZKban ismerkedtek velük. Ezzel kapcsolatban miben látja a brigádok példaadó szerepét a kis közösség vezetője, Nyári Lászlóné? — Bizonyítani, hogy az összefogás, a közös akarat — talán nem szerénytelenség, ha hozzáteszem —, hogy a szorgalom, a tehetség, a nagyobb tudás milyen érték a műszaki fejlesztés mozgalmában. — Mi kell ehhez? — Valamennyien higyjünk abban, amit csinálunk, amit a vállalati tervek előírnak, legyen kezdeményezőkészségünk, lássuk meg azt ls, ha a korábbitól, a meglevőtől eltérően valami mást kell tennünk. Legyen a műszerészekre, lakatosokra, s a gépek kezelőire is jellemző, hogy tudunk változtatni a korábbi gyakorlaton, állásponton, ha úgy véljük, hogy az új többet ígér. Erre szólít napjainkban bennünket a munka . . . Nagy Pál Az élet lép egyet I

gen sok meséje van az emberiségnek, amelyik arról szól, minél többet enged meg valaki, annál többet kérnek még. Jószerivel egy éve sincs, hogy — hézagosan bár, de — föloldották a tanyaépítés korábbi drákói szigorát, némely falunk tanácsa máris újabb engedményeket kér. Lehet persze másként is nézni ugyanazt, és mindjárt másképpen is látjuk. Amíg szinte a gondolatát is megtiltottuk valaminek, részletkérdések elő se jöhettek, amikor azonban oldódni kezdtek a tiltások, olyan szempontok is születtek, amelyek addig eszünkbe se jutottak. (Ezért se kell félnünk, hogy a demokrácia igehirdetői egyszercsak kenyér nélkül maradnak, az élet mindig lép egyet, és ha teheti, mindig előre.) A bordányi tanács azonnal elkezdte rágni a ceruzáját, amikor értesült róla, hogy teljes területét tartósan fönnmaradó tanyai körzetté nyilvánitották. Arról régen meggyőződött már, hogy a régebbi elképzelés, amely szerint a tanyáknak meg kell szűnniük, nála se valósítható meg, de észre kellett vennie, sok tanyában igen öregek laknak már. Ha valóban igazodtak volna a reális alapot soha nem élvező elképzeléshez, és elkezdték volna befelé szorítani a kint élőket, rá kellett volna jönniük, ennyi helyet nem is tudnak adni a faluban. Egyébként is, minek építsen az, akinek van már jó háza, vízzel és villannyal. A szélnek is akkora utat engedtek volna, hogy tanya nélkül a szélverés minden növényt megtizedelt volna. Egyéb gazdasági hasznáról most ne beszéljünk. Arról se, hogy a gyümölcs se termelhető igazán, ha ki-bejár a gazdája, és állat se tartható odabent. Tessék csak elképzelni azt a falut, amelynek kétszáz négyszögöles minden portáján négyezer csirkét nevelő telep van. Az a falu úgy járna, mint Makó a-hagyma szagával: a mozdony is csak hátat fordítva menne be. Annyira gazdagok azonban soha nem voltunk még, és hamarosan nem is leszünk, hogy a mostani öregek igen jó tanyáit a váltó nemzedék nélkülözni tudja. Azért se. mert időközben a közlekedési viszonyok is javultak annyira, amekkora lépést szintén nem mertünk volna előre gondolni. Van tehát az a kitűnően fölépített — vagy átépíthető — tanya, amelyben szívesen telepedne meg egy fiatal házaspár. Közel a város is, a levegő is jobb odakint, és termelni is lehet valamit, miért ne tenné. Azt szeretné azonban a fiatal házaspár, hogy mindazokat a jogokat — mondhatnánk előnyöket is — élvezhesse, amelyek a bentieket megilletik. Kaphasson például hitelt a vásárláshoz, ahogy mi kapunk idebent, és részelhessen az úgynevezett szociálpolitikai kedvezményekben is. Joggal kivánhatja, hiszen nem sokadrangú állampolgár, és nem büntetésből vállalja a kinti életet. A hivatal szóhasználata szerint, nemzeti érdekünk is a lakásvagyon megőrzése, ennek azonban föltétele, hogy a tanyák forgalmazásának a hátrányos megkülönböztetése is szűnjön meg. Szociológusok hada bizonyltja ugyan már évtizedek óta, hogy a régi, a kizárólagosan paraszti tanya a múlté már, benne lakhat a bejáró munkás, a bejáró hivatalnok és az értelmiségi is. A megreformált építési rendelet ugyan még mindig ahhoz a föltételhez köti az új tanyák építését, hogy bennük mezőgazdasági termelők lakjanak, bár azt is hangosan mondja már minden statisztika, hogy ennivalónk jelentós része kiegészítő tevékenység keretében terem meg. Azt kéri tehát a bordányi tanács, az igen jelentős, és mással nem pótolható lakásvagyon értelmes fönntartása érdekében járuljanak hozzá országos központjaink, hogy az értékesítés szervezett formában, a máshol is jogos támogatások igénybe vételével történjen. Olyan mértékben, amennyire a tanya lakás céljára is szolgál. Hadd bonthassák meg a vételárat, hadd emeljék ki belőle a lakás céljára szolgáló épületeket, és csak ezekre adják meg a hitelt és a szociálpolitikai kedvezményt, a többi viszont hadd szerepeljen továbbra is a termelés nélkülözhetetlen föltételeként. A

z érvként és magyarázatként szolgáló mondat igen tömör, érdemes szó szerint idéznünk: „E lehetőség esetén községünkben is több olyan család számára nyílna reális esély az önálló lakáshoz jutásra, akik anyagi helyzetüknél jogva belátható időn belül lakást teremteni még munkahelyi és tanácsi segítséggel se képesek." Tegyünk hozzá még egy gondolatot, mert fontos ez is: még így is olcsóbb a jó tanyák forgalmának hivatalos támogatása, mintha helyettük új otthonok építését akarnánk támogatni. A tanácsi folyamodvány képviselői támogatással mindenesetre útjára indult, Bordányban várják a kedvező elbírálást. Föltehetően többi községünk is hasznát látná. Ne felejtsük el, egyre több tanya fűthető már földgázzal is, nem a hátrányos helyzetűek számát gyarapítanánk tehát. Horváth-Dezső Alapító munkásőrők Harminc év a hatvanból Közel . egy hete olvasható sorozatunkban arra vállalkoztunk, hogy alapító munkásőrök portréin keresztül felvázoljuk a szegedi és Szeged környéki munkásőrök életét, felelevenítsünk egyegy jellemzőbb fejezetet a párt fegyveres csapatának 3 évtizedes történetéből. Ha már alapítókkal beszélgettünk, a sorozat befejező részében legyünk stílusosak, s szóljon életéről olyan munkásőr, aki többszörösen is alapítónak vallhatja magát. Mi azt szeretnénk, ha... így szokott kezdődni az óhajtó mondatok többsége. Ki ezt szeretné, ki azt. Szuverén joga. Kivétel: közügyekben. Ott első a közösség érdeke. Persze, csak akkor, ha sok összecsengő egyéni óhajok szerinti. a szándék. Aminek megvalósulásáért hajlandók is tenni — közösségileg. Sőt, társadalmi munkában. Mit felajánlani, manapság sajnálatosan gyérülő szokás. Éppen ezért említésre méltó, ha vállalják. Mint például a minap a tarjániak. A szegedi 3. számú lakóterületi bizottság tanácskozásán. Ahol az volt a téma, hogy a Délép hajdani habarcstelepe helyén épült, három éve szinte gaztengerrel borított két ház környezetében ml légyen. A „hivatalos álláspont" és a lakók óhaja abban megegyezett, hogy gazzal, betonnal, szeméttel borított terep tovább ne. A Csörlő utca, Csorba utca által határolt területen és az ottani tömbbelsőben az építők hagyta „szeméttelep" helyén lakóterületet — vagyis az ott élők szükségletei és óhajai szerinti életteret — kellene kialakítani. Még akkor is, ha a Délép ehhez csak hevenyészett „tereprendezést" biztosított, otthagyván feltöretlen betontömbjeit, nem terítvén kellő mennyiségű földet a talajegyengetéshez... Az ott lakók képviselői a tanácskozáson azt mondották el „Mi azt szeretnénk, ha..." kezdetű mondataikkal, hogy — tekintettel az „új" házakban lakó sok gyerekre, s a környező régebbi épületekben élő idősebb emberekre — itt szabadidőpark lehetne. Zöld fák, bokrok, virágok, játszóeszközök, tereferére alkalmas padok... Ezt szeretnék — s létrehozásához, kézzel, társadalmi munkával kívánnak hozzájárulni! (Csakúgy, mint egy későbbi időben majd a Csörlő utcai részen egy végleges gépkocsiparkoló kialakításához.) A szándékhoz, a felajánláshoz' most partnerekre várnak. A lakóterületi bizottság is azt javasolja, a múlt héten lezajlott egyeztető tanácskozás után, amit a lakók: épüljön szabadidőpark. Pályázzák hozzá a városi lakóterületi alapból az anyagi támogatást — s az ott lakókkal közösen ajánlanak sok-sok társadalmi munkát. — „Ml azt szeretnénk, ha..." — kezdődnek a lakók óhajai, meg — az egyeztetés után most már — a lakóterületi bizottság tervei. S vállalásai. Melyekből egyre többre lenne szükség a városban! S nemcsak azért, mert lapunkban Ilyesmiről ildomos lenne (Ml azt szeretnénk, ha .,.) beszámolni minél többször,., Sz, M, Neve: Balogh József. Munkahelye: Szegedi Textilművek. Beosztása: műszerész csoportvezető. S ami Írásunk szempontjából a legfontosabb: alapító tagja a munkásőrségnek, a Madisz-nak és az MHSZ-nek. Ez a felsorolás jól mutatja — az idén hatvanéves Balogh József életének nagyobb felét elkötelezett társadalmi munkásként élte. Már fiatal korában kapcsolatba került a munkásmozgalommal. A negyvenes évek elején jelentkezett a Munkás Testedző Egyletbe, ahol hallott, vitázott jó néhány olyan kérdésről is, amelyet aligha könyvelhetünk el a „testedzés" rovatban. Az ifjúmunkások között bevonták a politikai munkába, s talán ennek is köszönhető, hogy a felszabadulást követően már a Madisz szegedi szervezői közt találhatjuk nevét. 1946-ban belépett a pártba, de később is szívesen vállalt olyan megbízatásokat, amely a fiatalabbakhoz kötötte. Aztán 1956... Már az ellenforradalnat követő kibontakozás első heteiben fegyvert fogott a munkáshatalomért — karhatalmistaként szolgált — többek közt a határon. Mikor erről az időszakról mesélt, mosolyogva jegyezte meg: „Tudja hányan köszönték meg azóta, hogy elfogtuk őket a ..." 1957 februárjában mér a munkásőrség tagjaként végezte munkáját. Ennek már harminc éve, de még ma is meghatódottan beszél az első feladatokról, a járőrözésekről, az éjszakai riadókról. De hasonló emlékeket ébreszt a hatvanas-hetvenes évek munkásőr-történelme is; a szolgálat, amelyet a család, a munkahely segítségével tudott napi gyári feladatai mellett ellátni. És ma? — A munkásőrség sokat változott az évek során. Katonásabb, mondjam úgy — komolyabb lett a kiképzés, fejlődött a technika. Ami viszont változatlan: a baráti közösségek hangulata, öszszetartása. öregebbek és fiatalok, vezető beosztásúak és egyszerű munkások állnak egymás mellett a sorban, együtt izgulunk a 'harcászati feladatok sikeres megoldásáért. Ha valaki azt kérdezi: miért kötődöm még mindig ennyire a testülethez, a most elmondottakat föltétlenül megemlítem. Hiszen egy jó közösségre úgy érzem mai, rohanó világunkban is minden ember vágyik. Én ezt találtam meg munkásőr társaim között. Bátyi Zoltán