Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

tó Szerda, 1986. december 24. * * Egy ünnep születése Legenda vagy valóság? Nagyon sokáig nem volt fontos az ember számára, hogy e kérdésre választ adjon. A legendákat teleszőtték a valóság elemei, mint valami színes szőttest. A múlt század derekától egyszercsak nagyon fontos lett a gondolkodó ember számára a valóság, az igazság. Történelmi kérdésekben is, vallási dolgokban is. Mint a karácsonyfát feldiszítő szülőket titokban megleső gyermek, úgy kérdezte: Valóban élte Jézus? Ha igen, akkor mikor? Tényleg Betlehemben született? Nem egyszerűen az ateisták és a hivők vitája volt ez, az egyházak is válaszra kényszerültek, s a válaszok nem voltak egyformák. Nagyon sokáig alapigazságként fogadta el a keresztény kultúrkör, hogy Jézus életét a négy evangélium — Máté, Márk, Lukács és János — irta meg először. Igaz ugyan, hogy a születésre, Máriára és Józsefre, az istállóra csak kettő emlékszik — nem is egészen egyformán — az is valóság azonban, hogy Jézus feltételezett életét nem tudományosan írták meg, hanem igét hirdettek, mai szóval propagandát, s ezt — a tudományos kutatás már tudja, — Jézus élete után legalább ötven esztendővel írták le. Volt azonban egy sokkal korábbi mű, az úgynevezett Beszédgyűjtemény, mely már az időszámításunk utáni negyvenes években szájról-szájra járt, amit később le is irtak — de elveszett. A zsidó fogolyból lett nagy római történetíró Flavius Josefus — aki az evangéliumokat író tanítványok kortársa volt — a Zsidó háborúról írott könyvében megemlíti — „azt a Jézust, akit Krisztusnak neveznek." Sok izgalmas kérdést vetettek fel a Mandeista szekta iratai, amelyeket hosszú évek kutatómunkájával tárták fel a történészek az elmúlt években. A Mandeisták Jézus mozgalmával kortárs vallási közösség, de nem tesszük hozzá, hogy volt, mert ma is élnek hívei Szíriában. Keresztelő Jánost tartják a Messiásnak, a megváltónak. Az időszámítás utáni első évszázadban komoly vetélytársai voltak a keresztényeknek. Irataik telis-tele vannak polémiával, ellenérvekkel arról, hogy Keresztelő János volt áz igazi küldött ebben a világban. Nem tekinthető ez a vallási harc közvetlen bizonyítéknak, közvetettnek azonban igen. Ma már nem vitás sem az ateisták, sem a hívők körében, hogy Jézus élt, tehát volt valahol a Szentföldön karácsony. Bét-Lehem: a Kenyér Városa a római uralom alatt sínylődő Izrael Júdea tartományában volt, a Jordán folyó nyugati oldalán. Mégis az első források közül csak kettő beszél róla, a többi Jézust názáretinek mondja. Nagyon sokáig az volt a meggyőződése a hívő embereknek, hogy a Betlehemben született kisded a Heródesféle gyermekgyilkosságok elől menekült szüleivel Egyiptomba, s csak a király halála után tért vissza, de északabbra, Názáret városába. Később a történészek kételkedni kezdtek ebben, mondván, hogy szokatlan valakinek előneveként nem a születési helyét megjelölni. Mi szüksége lehetett akkor a korai kereszténységnek a betlehemi születés történetére? A válasz adott: az első „valódi" zsidó királyi ház: Dávidé és Betlehembe való. A proféciók már majd ötszáz évvel Jézus előtt így szóltak: ebből a városból jön el a Messiás. Ma már a történetkutatás a viták ellenére elfogadja a betlehemi változatot. Természetesen közvetlen bizonyíték nincs, de az, hogy egy polemizáló irat sem vonja kétségbe abban a korban Jézus betlehemi születését, több mint elgondol kodtató. A történet leírása is erre utal: míg Názáret a Galileai tó partján van, és tavasziasan meleg klímájú város, addig Bethelem hegyek között fekszik, sok-sok sziklabarlanggal, melyekben a falu állatai vannak. Ma is igy van ez, amikor a falu túlnyomórészt arab lakosságú. Mikor volt az első karácsony? „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirenius volt a helytartó," — így ír Lukács evangéliuma a születés időpontjáról. A meghatározás pontatlan. Augustus valóban adott ki ilyen rendeletet, hogy megadóztassa alattvalóit, de ez időszámításunk előtt 7-ben történt. Cirenius helytartó volt ugyan Szíriában, de időszámításunk kezdete után 12ben vette át hivatalát. Heródes ekkor már halott volt. Három egymással homlokegyenesen ellenkező időpont. A történettudomány mai állása szerint tehát legalább három valószínűsíthető dátumról beszélünk. Ne legyünk azonban olyan szigorúan történészek. Mikor és hol lesz karácsony? 1986-ban — nálunk. Hívőknél és ateistáknál egyaránt, csak a közömbösöknél semmikor és sehol. A hívők Jézus születését ünneplik, aki körül ott a család, az édesanya és az apa, aki ha nem is vér szerinti, de vállalja a gyermeket, megmenti ezzel a korabeli törvények szerint járó megkövezéstől hitvesét. Az ateisták egy legendáról beszélnek — amely azonban szép és mélységesen emberi. Gyakran ábrázolták a festők is: az előtérben Mária a gyermekkel, a háttérben József, — együtt a család. RUTTKAY LEVENTE Ki ne tudná, hogy a karácsony a szeretet, a család ünnepe. De vajon hányan tudják még, hogy milyenek is voltak ama régi karácsonyok, melyeknek hagyományain fényeskednek mostani ünnepnapjaink? Gyanítom, kevesen. S a mai gyermekek jó részének már bizonnyal meseszámba megy, ha hajdanvolt adventekről, karácsonyestékről, netán angyalfiáról beszélünk nekik. Lassan-lassan kivesznek, illetve jelentősen átalakulnak e jeles ünnepi népszokásaink, hagyományaink. Melyeknek pedig hosszú-hosszú évtizedekig a sokrétűség, gazdag szellemi és tárgyi kultusz volt jellemzője. A vallásos hiedelmek és kötelezvények keveredtek a „hitetlen", sámánisztikus elemekkel. Legjellemzőbb példáját szolgáltatta ennek a karácsonyi lakoma, melyhez Európa-szerte alapvetően a jövő év befolyásolhatóságának hitével összefüggő bőség- és termékenységvarázslások, s a családlátogató természetfölötti Jények vendégül látásának szokásai fűződtek. Az ünnep fénypontját mindenütt a december 24-i esti vacsora jelentette. A fehér, piros (az öröm színe) csíkos abrosszal teritett ünnepi asztalhoz számos hiedelem, praktika, szokás fűződött. Már maga az abrosz is varázserejű volt: a néphit szerint egészséget, bőséget hozhatott annak, aki evett róla. Miként egészséget, jólétet biztosíthatott a hiedelmek szerint számos karácsonykor fogyasztott étel is. A főbb ünnepi ételek (pl. a diós és mákos tészta, kalács, később bejgli; a tyúkleves; a pulyka, a vadhúsok, halak; disznótorosok stb.) közül soknak volt mágikus jelentősége. A karácsony előtti böjtöt követő, az úgynevezett szentestén rendezett lakomákról nemigen hiányzott a mák, a bab, a borsó vagy lencse, a dió, a méz, a fokhagyma s az alma. Merthogy a hiedelmek szerint a mák, a bab, a borsó, a lencse a bőség szimbólumai, fogyasztásukkal biztosítható a sok pénz az új esztendőre; a dió elhárítja a rontást; a méz megédesíti napjainkat, megelőzi a torokfájást; a fokhagyma védi az egészséget; az alma pedig szintén az egészség, az élet szimbóluma. S egyben a közősségé, az egymáshoz tartozásé is. Ez fejeződött ki abban a karácsonyesti szokásban, hogy egy szép, egészséges almából a család minden tagja evett, hogy biztosítsák ezzel a következő esztendőre azt: közülük mindig mindenki hazatalál. Ünnepi étkezési szokásaink változtak, de lényegük nem: hiszen az a fontos, hogy az ünnephez illőnek érezzük őket. Az kell, hogy a távolról érkezők az ételekben érezzék a hazai, a családi asztalhoz tartozás ízét is! Haza ízeink keltsék fel korábbi közös karácsonyok emlékét, hangulatát s teremtsék meg családi ünnepünk számunkra egyedi ízét. A közös asztallal is egymáshoz tartozók, egymást szeretők, becsülők szép napjait. A szeretet ünnepét. Azaz az ajándékozás, az örömszerzés idejét, a felszabadult percekét, a megbékélést: karácsonyt. Mikor a régi szokások szerint maga a karácsonyfa is egyfajta ajándék volt. Nem padlótól mennyezetig érő, sokféle gyári szaloncukorral és csokoládéval, vakító üvegdíszekkel és villanygyertyákkal ékesített fenyőfa, hanem esetleg csak egy-két zöldág. Mit gyümölcs, dió, szentképek, gyertyák díszítettek. Későbbi időkben pedig a karácsonyi ünnepre készülődő család télesti közös tevékenykedésének eredményeként házilag főzött, selyempapírba, sztaniolba csomagolt szaloncukor; színes rajzolt-vágott-fűzött papírdiszek; aranyozott, ezüstözött diók; sütemények ékesítettek. Amit egymás örömére, közösen készítettek — családi ajándékba (legfeljebb a kisebb gyerekeknek ,,titok"-ként). Hisz hajdan jobbára csak arra kellett. A parasztság körében pl. a nagyobb arányú ajándékozás csak az 1940-es évek végétől bontakozott ki az anyagi és vásárlási körülmények javulásával, megnövekedésével. Az utóbbi évtizedekben viszont már ajándékozó — és ajándéktípusok alakulnak. A mivel szerezzünk örömet „őskarácsonyi" kérdése mellé újabbak sorakoztak fel: ki, miből, mennyiért, kinek és miért? Az angyalfia, az ajándék legfőbb értéke valamikor az volt, hogy annak, aki kapja, örömet szerezzen. Ezen igazi érték mellé azonban odakényszerített modern világunk olyan mérlegelési szempontokat is, hogy mi mennyibe kerül; ki mennyiért és mit kapjon, illetve mit tud megvenni; hogyan kapcsolható esetleg össze a vágyakozás a szükséggel, netalántán a kivagyisággal. S ettől felette színesre festődik az ajándékozási körkép manapság. Az ajándékozó- és ajándéktípusoknál a „hagyományosok" mellett megjelentek a „praktikusok", sőt a „luxusok" is. A „hagyományosok" táborában a szülők a gyerekeknek most is leginkább játékot ajándékoznak (tehetősség, kívánság, divat és kereskedelmi kínálat szerint), könyvet, lemezt, kazettát, ruhadarabokat. A nagyobb gyerekek hagyományos ajándéka a papának, mamának egy-egy könyv, toll, pénztárca, lemez, esetleg kisebb textilnemű (pl. sál, nyakkendő, zsebkendő). A nagymama és a nagypapa hagyományosan meleg zoknit, alsóneműt, kesztyűt, papucsot, sapkát, sálat „érdemel" ajándékba. A férjnek vagy a feleségnek ilyenkor szokás venni (hol kellő figyelmesség van) azt, amire egész évben vágyott, vagy ruhaneműt, cipőt, táskát, piperecikkeket, szerényebb ékszert tenni a fenyőfa alá. A „praktikusok" ajándékskálája a fentiekhez hasonló, de valamiféle „az éppen kell most, az lesz a meglepetés" gondolkodásmódra épül. Ilyen családokban kapnak aztán az ifjú házas gyerekek lakberendezési, konyhafelszerelési tárgyakat; mindenki, akinek szüksége van rá a soros téli ruhadarabokat; jobbik esetekben a család színes tv-t, számítógépet, modern magnósrádiót, hűtőládát s hasonlókat. A „praktikus" ajándékozók másik tábora a hobbikertes, a bütykölős, a barkácsoló családtagnak, barátnak szerszámot vesz, a kötögető nagyfnamák pedig természetesen fonalakat kapnak. Akik pedig „tehetik", extra ajádékokat adnak-vesznek. Jó lenne persze, ha megmaradnának, továbbélnének a magyar karácsonyi szokáskör pozitív elemei, s még évtizedek múlva is a karácsonyi nagyasztal köré gyűjtenék hazai ízekkel a családokat, s angyalfiaként az igazi értékeket. SZABÓ MAGDOLNA D

ecember 13-ra virradó éjszaI ka. A babonás Luca-nap hajnala közelít. Vajon lesz-e az idén fehér karácsonyunk? Kitekintek az ablakon: Szegedre csöndesen hulldogál az első idei hó. Nézem az alvó házakat és csak most döbbenek rá, mennyire nem vagyok egyedüli virrasztó az éjszakában. Számlálgatom az épületek álmatlan üvegszemeit. Épp tizenegyen vannak. A mai éjszakát is beleszámítva karácsonyig is pontosan ennyit kell még aludni. Legalábbis a gyermeki időszámítás mércéjével mérve. Találgatom: ki, mire áldozza az éjszakai pihenés drága perceit. Egyetlen ablak mögött tudom csak pontosan az ébrenlét okát. Az ott lakók — bár még maguk is oly fiatalok — nagyapává, nagymamává lesznek még ezen az éjszakán. Vajon tudják-e már a hírt? Kislánynak örülnek, vagy kisfiúnak? S most eszükbe jut-e, hogy a néphit szerint a Luca nap éjszakáján születő gyermek bírja a táltosok csodás erejét? Lehet, hogy ott, a másik ablak mögött meg azért őrködik a lámpa, mert akad még vállalkozó a lakótelepen élő asszonyok között, aki hozzáfogott meggyúrni a babonás nap tsizteletére feltálalandó pogácsa tésztáját? S ugyan, van-e még valaki, aki — már csak a hecc kedvéért is — faragni kezdi ma éjjel a Luca székét? A harmadik ablakon túl egy asszony árnya imbolyog. Karján pici baba ülhet — drága, gömbölyded teher. Talán fogfájás gyötri, azért kell nyugtatgatni e kései órán. Az egyik lépcsőház földszinti ablakán fiatal nő hajol ki. Integetve Virrasztó ablakok búcsúzik a motorbiciklire épp fölszálló férfitól. Mindenki ismert hasonló sorsokat. A fiatalember kedden és pénteken rendre megjelenik, de sohasem maradhat egész éjszakára. Hát karácsonykor? Azt az estét feleségével, családjával kell töltenie. Az ötödik ablak a félelem ablaka. Franciska, a tizenkét éves kislány egyedül van a lakásban, s bár lábánál ott szunyókál Mirci cica, a kislány mégis gyakran fölriad. Anyja éjszakai műszakban dolgozik. S hogy egészségtelen dolog a cicust maga mellé venni az ágyba? Ugyan! Szinte hallom a gyerek méltatlankodó válaszát: „Legalább ő melegít!". Nos, ebben végül is lehet valami, mert a két éve lakott épületek némelyikében még mindig rossz a fűtés, s bizony nemcsak Franciska mamája szeretné próbaképp a 18 fokos szobába lefektetni a lakáshőmérsékleteket precízen bemérő távhős megbízottakat. A hatodik ablak mögött asztali lámpa világít. Fényénél szikár alak kukkol könyvekkel körülbástyázva magát. Hja, kérem! Nyakunkon a félévi vizsga. Csuda élvezet ám ilyenkor több tucat könyvből kibányászni a tudnivalókat, mivel a tankönyvek, jegyzetek egyike-másika egyszerűen meg sem jelent, vagy épp nem kapható a magát képezni vágyó honpolgárok teljes örömére. A hetedik ablak? No, az is egy csoda! A konyhaasztalon pokrócokkal alábélelt írógép fölött Z. úr görnyed. A leendő Dr. Z. Egyszer csak meg kell már írni azt a doktori disszertációt, mert a lakásajtó névtáblájába már két éve bevésett doktori cím előbb-utóbb kellemetlenné válhat. A nyolcadik lakásban az aggodalom virraszt. Idős néni álldogál az ablaknál. A parkolóban álló, behavazott gépkocsisort figyeli. Egy kocsi helye még mindig üres. Fiatal nő lép a nénike mögé. Megérinti vállát, mond neki valamit, türelmetlenül gesztikulál. De a mama csak összébb húzza magán a köntöst és szinte hallom, amint odaszól menyének: „Majd megtudod te is, ha gyereked lesz". A fiát várja haza szorongó anyai szivvel. A kilencedik ablakon kékes fény szűrődik ki. A két gyermekét egyedül nevelő asszonykát gyakran nyomja el az álom fotelban ülve, a tévé előtt. Pedig mennyire szeretné egyszer végignézni a műsort! Talán majd karácsonykor neki is lesz lélegzetvételnyi ideje... Bizony, a karácsony már fél lábbal itt van. Piacra, boltokba viszik az autók a zöld fenyőfákat. Tömött pucorral alusznak most a boltok, drága ajándékoktól zsírosan csillognak a kirakatok. Az eladók teli pénztárcájú vevőkről álmodnak. De a tizedik ablakon túl épp egy sovány erszényű városlakó gunnyaszt. Feje lehorgad, de keze sebesen jár: kötöget. Elvégre a szegény ember karácsonyra is maga készít ajándékot. Mégpedig titokban. Éjjel, hogy senki se lássa. Most veszem észre, hogy közben a tizenegyedik ablak elsötétült. De ni, amott meg épp most gyúl ki a fény... „— András! Mi volt ez? — rázza fel anya ijedten apát. — Nem tudom... Talán egy szék... — dünnyögi apa álmosan. — Nem a gyerek ment ki?" Anya fölugrik, s amúgy, papucs nélkül átsiet a szobán a zaj irányába, ami határozottan a spájz felől hallatszott. Menet közben bekuccsant a kisszoba ajtaján. A nyolcéves Bandika — látszólag — mélységesen alszik. Anya csöndesen becsukja a gyerekszoba ajtaját, de megint halk zörej üti meg a fülét: „Pötty — majd kisvártatva még egy „pötty". S tényleg a spájzból szűrődik ki a zaj. Benyit a kamrába. A földön két narancs hever arany csillagokkal díszített celofánpapírba csomagolva. Egyiken rózsaszín, másikon kék masli, a maslikon pedig írás: „Apának", „Anyának"... És akkor anyu csöndesen visszadugja a két gyümölcsöt a legeslegfelső polcra, hová még ő is csak pipiskedve lát fel... Aztán elsötétül a szobaablak. Luca-nap éje — varázslatos éj. Közeleg a legszebb ünnep. S akár virraszt az emberek házának ablaka, akár álmodik, ez a különös varázslat felpattintja alvó szívünk rejtett kis ajtaját: hadd járjon rajta ki s be boldog-szabadon a Szeretet! GYÖRE KATALIN