Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

12 Szerda, 1986. december 24. í OM i»m tt^Á k 2 mmmíjj^jé^i A gyufa másfél százada A z öreg juhász aznap este a ke­mény szürkületben megálla­k podott négy maradék birká­jával és fiatal pulijával a romos kúria belső udvarában. Fáradtak, éhesek voltak mind a hatan, dél óta mene­kültek, keresztül az elhagyott lövész­árkokon. Az ember nem is a maga öreg életét mentette, inkább a négy birkát szerette volna valamiképpen kifelé vezetni a harcmezőről a váro­son rekedt unokáinak. A fegyverek, tán a szenteste tiszteletére ritkábban szóltak, ahogyan a csituló csuklás, ha megnyugodni készül az ember. Az alacsony felhőzet alatt ijedt var­jak igyekeztek a hegy felé, s gazdát­lan kutyák vonítoitak az elhagyott udvarokban. Az öreg juhász nem érezte túl hi­degnek a levegőt, rajta volt a bundás kabátja, jól fogott a csizmája is, de éhezett nagyon, reggel óta nem volt falat a szájában. Arra készült, hogy amint megállapodhat valahol, kihúz­za a birkákból a tejet, azoknak kerit valahol egy kis szénát, a kutyának is odavet egy darab Kenyeret. Mindezt szépen előkészítette ma­gában az öreg juhász, a birkák érez­ték a jószándékát, érezték, hogy ez az ember most a pusztulásból igyek­szik menteni őket, nem távolodtak el tőle, hozzásimultak a nadrágjához, örültek, ha szólt hozzájuk, s alig vár­ták, hogy lefekhessenek valahol. Az öreg juhász lelke tele volt puha érzel­mekkel, menekvés közben a régi ka­rácsonyok jutottak az eszébe, látta a szürke fellegek alatt hajdani ottho­nát, a meleg szobát, az asszonyt, érezte a fenyő illatát, látta a gyerme­keit, akik régen kiröppentek a ház­ból; sok mindent látott a hajdani ün­nepek szelíd örömeiből, amelyeket most teljesen szétvert a háború. A kúria belső udvarában bútor roncsok hevertek, egy helyen besza­kadt a fal, riadt macska ugrott meg előle, a boltozatos eresz alatt szét­dúlt széna hevert, az öreg megörült ennek: Lám a kicsi Megváltó máris segit a birkáin, csak födél kellene éj­szakára. Talált egy feltört ajtót, az a kúria hajdani előszobájába vezetett, ablakát tokostul kitörte a háború, de a mennyezete megvolt még, meghú­zódhatnak alatta. Itt vagyunk, mondta a birkáinak és összehúzott az eresz alatt két nyaláb szénát, bete­rítette a szemetes padlózatra. Akkor már sötét volt, kívül egyre ritkábban szóltak a fegyverek, a birkák gyapjas meleget adtak neki, már ettek is nagy éhségükben. * Lent a nedves pincében fölfigyelt az asszony a neszekre, ő már tegnap es­te érkezett a két kisgyerekkel, a pin­cét előtte lakta már valaki, kis vas­kályha állt a lapos pinceablak alatt, a csövét kivert ablakszemen vezették a szabadba. Tüzelő is volt és egy piszkos petróleumlámpa. • • Ünnepi vacsora Az asszony tiatai volt és nagyon félénk, amint meghallotta a juhász érkezését, leült a kályha mellé, ölébe vette a gyerekeit és megpróbálta fel­oldani a félelmüket, az ünnepről, a betlehemi istállóról mesélt nekik, nem formás mesék voltak ezek, nem volt képes semmit összefogni, elren­dezni az agyában, csak beszélt sut­togva és figyelte, mi történik oda­fönt. Az ajtó hasadékait is figyelte, de nem látott semmiféle világossá­got, a gyerekek hozzá tapadtak, érezték, hogy nagyon töredezett az anyjuk meséje, a nagyobbik meg is kérdezte olykor, hogy mi van, mért fogja őket ennyire magához. — Ne féljetek — igyekezett nyug­tatni őket, aztán egyszercsak meg­érezte a birkák szagát, s ez fölszaba­dította valamennyire. Letette öléből a két gyereket, elhatározta, hogy föl­megy körülnézni. A pincelépcső nem oda vezetett, ahol a juhász tartózkodott. Fölment az asszony tapogatózva a deszkalép­csőn, megnyitotta az ajtót, s akkor még jobban érezte a birkaszagot. Sö­tét volt, nehezen tudott tájékozódni, nem is lépett föl egészen, megállt két lépcsőfokkal lejjebb. — Van itten valaki? — kérdezte ijedten. Az öreg juhász még mindig álldo­gált, a kutya már az asszony indulá­sakor szimatolt és vakkantott egyet. — Elhallgass! — szólt rá az öreg és nehezen felelt az asszonynak. Nem tudja eldönteni meglepetésé­ben, hogy félnie vagy örülnie kelle­ne-e, de a női hang megbátorította. — Ember. Juhász. Az asszony följebb lépett eggyel. — Jaj de megijedtem hallja! Nem tudtam elképzelni, ki járhat itt. — Ide húzódtam négy birkám­mal. Ne féljen. Én se félek. Az asszony megkönnyebbült, föl­lépett egészen. Nem látott semmit az emberből, szaglászott a birkák felé, hallotta a széna ropogását, s azt is, hogy a kutya barátságosan morog. — Jaj, nekem, kutya is van magá­val!? — Ne féljen, nem bánt ez senkit. Szelid, akár a gazdája. Maga kivel van itt? — Mink lent vagyunk a két kicsi­nyemmel. Akkor már ott állt az öreg közelé­ben, a puli megnyalta a lábszárát, et­től megijedt egy kicsit, de a másik pillanatban mindent nagyon barátsá­gosnak érzett maga körül. — Hogy mik vannak az életben! A szent estén juhász gyün ide a bir­káival. — Énnekem is jó, hogy családot találok itten. — Gyűjjön le mihozzánk, le­gyünk együtt ebben a csúnya világ­ban. * A pinceajtón elsőnek az asszony lé­pett be. A gyerekek szeppenten áll­tak a kályha mellett, éneklő öröm­mel szólt nekik. — Nézzétek, itt van a jó pásztor bácsi! Talán a kicsi Jézus küldte ide mihozzánk, itt a bundás kutyája is, ez jó pajtásotok lesz, meg aztán nem odafölt négy bárányka, mit szóltok hoziá? A gyerekek fölengedtek, a puli ott volt már előttük, az öreg juhász érezte arcán a kályha melegét, szere­tett volna valami nagyon szépet mondani, de csak torlódtak, futkos­tak benne a gondolatok, örömet ér­zett, s leült a deszkapadra, ami a fal mellett állt két batyuval megrakot­tan. Az asszony egyre jobban lobogott örömében. — Nézze csak juhász bácsi, mine­künk van ám karácsonyfánk is, dél­előtt vettem ki a kertben. — Látom, csak cukor az nincsen rajta — mondta az öreg és nézte a kis csupasz fenyőt — a cukrot azt el­vitte a háború. . — A háború, az sok mindent el­vitt bácsi! Ezeknek az apját is elvitte valahová az Isten háza mögé. Nem tudom, mit csinálhat most szegény lelke. — Én meg most három napja elte­mettem az asszonyt. — Jézus, Mária! — Ilyen az én karácsonyom. — Jaj Istenem, én meg azt se tu­dom, hová kapkodjak! Láthatja, milyen fölfordulás van itt, hogyan fölforgatott bennünket a háború. De főzök valami vacsorát. Van még egy kis darám, cukor is van rá, az lesz az ünnepi eledelünk. És edények után kapkodott, a kályhát is megnyitotta, belenézett a parázsba, a gyerekek játszadoztak már a kutyával, az örég a szemét tö­rölgette, aztán fölállt nehezen. — Megfejem a birkákat. Keveset adnak, rossz a kosztjuk, de elég lesz a kicsi gyerekeknek. Abba főzze bele a kását. — Halljátok gyerekek? — örven­dezett az asszony. — Van edénye, amibe fejhet? — Csajka. Más nincs. — Van itten jobb is! — és kék fa­zekat adott az öregnek. — Tiszta. Lássátok gyerekek, mégiscsak lesz minekünk ünnepi vacsoránk. Ha meggyün apátok a háborúból, elme­sélhetitek majd neki. * A régi kicsi fiú orvos most egy nagy­városi kórházban. Neki is van két gyereke, a karácsonyfa alatt tízszer is elmondta nekik a régi ünnepi va­csorát. ORMOS GERÖ Irinyi János (1817— 1895) bécsi taná­rának, Paul Meissnernek egyik siker­telen kísérletén okulva, a kálium­klorátot ólom-peroxiddal helyettesí­tene, és ezzel 150 éve, 1836. decem­ber 18-án felfedezte az első zajtala­nul (robbanásmentesen) gyúló gyu­fát. Ötletét elsőnek nem ő, hanem Rómer István patikus hasznosította. A gyufa elnevezés is Irinyitől szár­mazik, és e szavunk is 150 éves. A gyújtószerek egyik fajtája, a mártógyufa 1805-ben jelent meg Pá­rizsban, és egyik anyaga a kálium­klorát, amelyet Berthollet fedezett fel, miként a hypót is. A mártógyu­fát az ugyancsak francia Chancel ké­szítette elsőnek. Használták, de nem bizonyult szerencsés találmánynak, mert a gyufa feje robbanókeverék volt, amely gyenge dörzsölésre is lán­got vetett, robbanással gyulladt, per­nyét szórt szét, amely égési sebeket ejthetett. A kénsav további óvatos­ságra intette a felhasználót. A kénsav nélküli első dörzsgyufát egy müncheni gyógyszerész, Tillmetz találta fel, 1815-ben. A további töké­letesítők angolok voltak, és a „lucifer matche" néven forgalmazott gyufa Joneslől származik. Ilyen és hasonló elven működő dörzsgyufát gyártott Magyarországon Rómer István, Zuc­ker László és Zarnetszky József is. Ez a gyufa sem bizonyult tökéletes­nek tűz- és balesetveszélyessége miatt. Az előbbi két gyújtószert váltotta fel a foszforos gyufa, amellyel elsőként az olasz Peyla kísérletezett. Ez is és az utána következők is robbanással gyújtottak, s ez volt a legnagyobb hi­bájuk. Számos további próbálkozást követően Irinyi János zseniális elkép­zelése jelentette a megoldást. Foszfor­ból és ólom-dioxidból gumiarábi­kummal pépet készített, és a kénes fácskákat ebbe a pépbe mártotta, majd teljesen kiszárította a gyufaszá­lakat. Irinyi felfedezését eladta Ró­mer Istvánnak, és ebből az összegből fedezte bécsi és berlini tanulmányai­nak költségét. Berlinben a kémiát forradalmasító új eszmék hatására írta meg első tu­dományos értekezését, amelyben kü­lönösen a savelmélettel foglalkozott. Nem sokkal később, 1839-ben haza­tért Magyarországra, és belevetette magát a tudományos életbe. Foglal­kozott a szikes talajok — elsőként ja­vasolta a gipsz, alkalmazását! — javí­tásának kérdéseivel, a kémiai affini­tással, Lavoisier-féle elmélet népsze­rűsítésével és számos más témával. Irinyi János a zajtalanul gyúló gyu­fa gyártására 1839-ben Pesten gyárat alapított, és itt naponta 50 ember al­kalmazása mellett félmillió gyufát ké­szített. A kész szálakat papirtokban, papírdobozokban hozta forgalomba. Jól menő üzemét a hatósági zaklatá­sok és a konkurencia kellemetlenségei miatt négy év múlva eladta. Az Irinyi-féle robbanásmentes, zajtalanul gyúló gyufa sem volt pa­naszmentes, ennek is volt egy hibája, éspedig az, hogy erősen mérgező fe­hér (sárga) foszfort tartalmazott. A sárga foszfor helyettesítésére végzett számtalan próbálkozás végül is a vö­rös foszfor tartalmú, úgynevezett biztonsági vagy svédgyufa kialakulá­sához vezetett. Pasch svéd egyetemi tanár 1844­ben szabadalmaztatott eljárását né­mileg tökéletesítve, a Lundström testvérek 1845-ben Jönköpingben megkezdték a biztonsági gyújtó, az egész világon elterjedt svédgyufa gyártását. A gyufa végleges megjele­nése is bizonyítja, hogy a találmá­nyoknak, a tudományos kutatások­nak egész sora, lépésről lépésre ala­kította a terméket, mígnem elfogad­ható minőségben és megjelenésben áruvá vált. Ebben a folyamatban Iri­nyi János elévülhetetlen érdemeket szerzett úgyis, mint tudós, no meg gyakorló szakemberként is. (Ezt bi­zonyítja Irinyi János gyufagyárának emléktáblája is, amely a budapesti VIII. ker. Mikszáth Kálmán tér 1. sz. alatti ház falán áll, és 1936-ban emelték.) Szeged ipari múltjában is jelentős helyen áll a gyufagyártás, ugyanis az „Első szegedi vegytani gyufagyárat" 1858-ban létesítette a városban Neu­bauer József. Jó szakembernek bizo­nyult, hiszen előtte ugyanezt a szak­mát hat éven át űzte, Csongrádon. Üzeme a Sóhordó utcában műkö­dött. Tőle 1877-ben Breier Miksa vette meg a gyárat, és Neubauer Győrben újat alapított. Szerény fel­készültségű üzem volt ez. A két munkaterem egyikében működött a kénolvasztó, a másikban a csomago­ló, amely száritóhelyiségül is szol­gált. Időközben másik két kisebb gyufagyár is működött Szegeden, az egyik Toveskó Lajosé és Ingyen (ma Alföldi), a másik Csikós Imréé a Hó­biárt (ma Hóbiárt basa) utcában. Mindkettő hamarosan megszűnt. Az „Első szegedi vegytani gyufa­gyár" 1895-ben Pálfi Lipót és veje cég tulajdonába került, majd 1909­ben Szikra Magyar Cyújtóárugyár Rt. néven részvénytársasággá ala­kult. További gazdasági változáso­kat követően, folyamatos fejleszté­sekkel emelkedett a gyártás volume­ne, majd 1949 decemberének végén következett be az államosítás. Most, a Gyufaipari Vállalat 2. sz. telepeként működik, és a gyufa 55 százalékát itt állítják elő hazánkban. BÁTYAI JENŐ Karácsonyi népszokások Rejtvényünkben ritka, inkább helyi elterjedé­sű, paraszti misztériumokat, moralitásokat rejtettünk el. VÍZSZINTES: 1. Karácsonyi rítus. (Zárt be­tűk: O, ő, A.) 14. önmegtartóztató. 15. Egy­kori török uralkodói cim. 16. Szid, fenyít. 17. Szóösszetételekben: három. 19. A legismer­tebb csillag. 20. Molibdén vegyjele. 21. Ruhát­lan alakot ábrázoló képzőművészeti alkotás. 23. „Uncle...", az USA tréfás alakja. 25. Jó­kor. 26. Gríz. 27. Berendezés. 29. Oldalfegy­ver. 30. Após. 31. Tordai látványosság. 32. Mordály része! 33. Hajtincs. 35. Lengyel légi­társaság. 36. Dalmát tengerparti üdülőhely. 37. Sokaság. 39. Kis sziget Japán közelében. 41. Dedós. 43. Anyagot ragaszt. 45. Béka oro­szul. 46. Főleg a Dunántúlon elterjedt népszo­kás. 48. Tolna megyei község. 50. Igen, Vas megyében. 41. A tanítást segíti elő. 53. Mint a vízszintes 20. számú sor. 54. Becézett fiúnév. 56. Kötözőszer. 57. Sírásra késztet. 59. Vádló. 62. Ausztráliai város. 63. Tésztasütéshez hasz­nálják. 66. Letapos. 68. Főként a Dunántúlon — vacsorára való terítéskor vitték a szobába és a padlón szétszórták, vagy az asztal lábára he­lyezték kötegben, szakajtóban (Zárt betű: A.) FÜGGŐLEGES: 1. Ádám-Éva napján a bűn­beesés történetét adta elő ez a népszokás (Zárt betűk: S, K.) 2, ...nagyharang (mondás.) 3. Század röviden. 4. Szakit páros betűi! 5. A láb része. 6. Az SZTK előde. 7. Argentin gépkocsi­jelzés. 8. Készpénz röviden. 9. Tó Turkesztán­ban. 10. Sajtjáról ismert holland város. 11. Pán hangszer. 12. Kétes! 13. Balatoni üdülő­hely. 18. Kotorász, keresgél. 22. Mezőgazdasá­gi erőgép. 23. Halkan zúg. 24. Lehetőség. 25. Angol író (Shackerley, 1603—1639.) 27. Mó­ricz Zsigmond írása. 28. Antik tárgy. 34. A Föld felszínére szállt felhő. 36. Váltott evezőla­pát angol szóval (OAR.) 38. Védjegy. 39. Ten­geri rabló. 40. Vele megy. 42. Küzdelem. 43. Vastagabb mint a spárga. 44. Kellemes ízű és illatú. 47. Váratlan fordulat angol szóval. 49. Folyómedret mélyít. 51. Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa. 52. Sárga színű ércásvány. 35. Igefajta. 58. Benedek Elek írói álneve. 60. Átlag röviden. 61. Román pénz többese. 64. Fordított névelő. 65. A zöm! 66. Luxemburgi és magyar autójelzés. 67. Néma tanú! / Beküldendő: a négy karácsonyi népszokás neve. Olvasóink figyelmébe: elmúlt heti rejtvé­nyünk megfejtését és a nyertesek nevét techni­kai okokból december 31-i, szilveszteri lapunk­ban közöljük.

Next

/
Oldalképek
Tartalom