Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

MAGAZIN tó Szerda, 1986. december 24. KATONA JUDIT Varázslat Tán itt suhannak el az angyalok, kiket gyerekként sokszor látni vágytam és hallottam, hogy tárt szárnyuk suhog. III Bár körit/lengene cukrok illata. Hűs sárga citrom, kávés barna íz, mit titkon anyám főzött éjszaka. Bezörgettek a betlehemesek: csak toporogtak, kántáltak mezítláb s hogy szemük láttam, láttam mind gyerek, a korom alatt sápadt mindegyik, a subában is reszket. Lesi, várja, hogy a kalácsot végre megszegik. Kezét apja tenyerébe rejtve lányom indul a Lechner térre most, figyelni földi neszre, égi jelre. Talpig fehér a templom. Hull a hó, fénylik fönn a színes üvegablak, kint fűz hajlong, sok tört alattvaló s lám itt suhannak el az angyalok, kiket gyerekként mindig látni vágytam s kiknek arcára a könnyünk fagyott. TÓTH VALÉRIA: MADONNA „JÓ CSILLAG ALATT SZÜLETTEK" Hogy vagytok, ötös ikrek? — Meg tudná mondani, merre laknak az ötös ikrek? — kérdeztem Kiskunfélegyháza központjában egy asszonytól. — Hogyne. Ki ne tudná megmondani? Menjen el a víztoronyig, majd forduljon balra, ott talál egy presszót, amellett laknak. Kis kert övezi a családi házat. A csöngetésre ötven körüli asszony nyitott kaput, s betessékelt a lányához, :uookáihoz. — Régen lát(am u gyerekeit, gondoltam, meglátogatom őket. — Tudja, minden csoda három napig tart — jegyezte meg Tarjányi Sándorné. — S már háröm év is elmúlt, hogy megszülettek... — Pontosan mikor is? — 1983. január 24-én. A jövő hónapban lesznek négyévések. — Hol vannak, alszanak? — Nem, már ébredeznek — nyitotta hálószobájuk ajtaját, s nyomult is ki rajta a majdnem féltucatnyi apróság: Szilvia, Melinda, Hajnalka, Sanvika, Erika. Hirtelen akkora zsivaj támadt, hogy saját szavunkat sem értettük. Biztos van némi különbség köztük, de idegen meg nem állapítja. Arcuk, szemük, hajuk, termetük megszólalásig egyforma. Szépek, nagyok. — Mekkorák? .— Tizenöt kiló a súlyuk, s centi hiján egy méter nagyok. Jó az étvágyuk, szépen esznek, nem válogatnak. A húst imádják. Egy ebédre kétkilónyi elfogy, úgyhogy nincs mindennap. A tej reggel, este nem hiányozhat a bögréjükből. Szeretik a kolbászt, a házi szalonnát, szinte mindent. — Látszik rajtuk, majd kicsattannak... — Kisebb náthán -kívül nem voltak betegek. Persze rendszeresen jönnek hozzájuk az orvosok, nézik a fejlődésüket, vizsgálják a szemüket, fogukat, a beszédüket. Semmi rendellenességet nem tapasztaltak. Jó csillag alatt születtek... — A családjában voltak ikrek? — Az enyémben nem. A férjeméknél igen. Az öccse és a húga ikrek. — Tehát onnan öröklődhetett... — Igen. Mindegy, fő az, hogy egészségesek, normálisan fejlődnek. — Boldog anya lehet. — Hát... — Talán nem? — Nézze, miért panaszkodjam, a gondjaimat úgysem oldaná meg más. Tulajdonképpen jól érzem magam, szép, egészséges, aranyos gyerekeim vannak, kitöltik az életemet és kész... — Milyen gondjai vannak ? — Kár erről beszélni... Nincs különösebb gondom Egész nap itt van velünk az édesanyám, segít. Mos, főz, takarít, szóval velünk él. Neki szoktam panaszkodni, elmondom, ha valami bánt. De hisz' sehol sincs felhőtlen élet. Az enyém miért lenne az? Dolgozom. Édesanyámmal együtt neveljük a gyerekeket. A jólétet senkinek sem dobják be az ablakon. — Anyagi természetű gondjai vannak ? — Egyszer van anyagi gondom, máskor nincs. — Öröklakás, amiben laknak? — Nem. A tanácstól kaptuk, amikor a gyerekek megszülettek. Akkor költöztünk ide. Bérlemény, dé nent kell fizetni érte. — Korábban hol lakott? — A férjemmel és a gyerekemmel egy házrészben. — Gyerekével? — Igen, Brigittával. Kilencéves. — Tehát az ikrek előtt már volt közös gyerekük... — Nem. Brigitta már megvolt, amikor házasságot kötöttünk. — Hány szoba van a házban? — Három. Most még jó, de ahogy nőnek a gyerekek, egyre szűkebb lesz. Kell nekik majd egy tanulószoba is... — Talán segít a tanács. — Jó lenne. Gondolnak ránk, szoktunk tőlük ajándékokat kapni, meg máshonnan is, vállalatoktól, szocialista brigádoktól. Persze ritkábban és kevesebbet, mint azelőtt. — A gyerekek teljesen lekötik a napjait. Jóformán ki sem mozdulhat. Fiatalasszony, a harmincon még innen. Talán ez a „rabság" kedvetleniti el néha? — Nem. Itt van édesanyám, vigyáz a gyerekekre. El szoktam menni Kecskemétre, Ceglédre, Pestre vásárolni. Nyáron gyakran kirándulunk. Beülünk a Trabantomba, meg apám Wartburgjába, s elmegyünk a Tőserdőbe és máshová is. — Ha jóI tudom, azelőtt a tanács adott két gondozónői segíteni. — Igen. — S hova lettek? — Azért mégiscsak más, ha az embernek az édesanyja segít... Nőtt a lárma a szomszéd szobában, benyitott a gyerekekhez rendet teremteni az anyjuk. — Hűha, bácsi! — lépett az asztalhoz az egyik apróság. — Nem ittad meg a kávét, amit a mama adott. Ebből baj lesz... — Majd megiszom. Téged hogy is hívnak? — Tarjányi Sanyinak. — Te vagy a kis Sanyi. És a nagy Sanyi, vagyis apa hol van ? — Hol van? — Na hol van, hát nem tudod? — Nincs apa — Tényleg nincs? — kérdeztem az anyjától. — Májusban elváltunk. Nem jöttünk ki egymással. — Tudom, magánügy, de mégis... — Nem tudok többet mondani erről. Nincs értelme, hogy sorolgassam a problémáimat. Egyébként már három éve külön éltünk. Itt van mellettem az édesanyám, a hat gyerek teljesen kitölti az életemet. — Ki adta be a válópert? — A férjem. Azóta rá sem néz a gyerekekre. A fizetése felét levonják tőle, havonta 2800 forintot kapok. — Tehát tulajdonképpen ez bánija. — Nem. — Visszafogadná? — Erre hadd ne válaszoljak — mondta már búcsúzóul az asszony. -És ön mit fűz ehhez? — kérdeztem az ikrek apjától, amikor fölkerestem a régi, közös lakásukban, s elmondtam neki volt felesége véleményét. — Igaza van neki, nem jöttünk ki egymással. — Ez mit jelentett? — Ne firtassuk. — Tehát ön sem akar válaszolni? — Nézze, 1980-ban házasságot kötöttünk, neki volt egy gyereke. Jól éltünk... az ikrek megszületéséig. A gondozónők elmaradtak, feleségem anyja segit a gyereknevelésben. Állandósultak a viták, veszekedések. Amit otthon csináltam, sehogyan sem volt jó. Fölösleges lettem? Nem tudom. Többször kizártak a lakásból. A zajos perpatvarokat mindig halották a gyerekek. Ettől akartam megkímélni őket, amikor beadtam a válópert. — Két éve nem látta a gyerekeket? — A láthatás úgy szólt, hogy a hónap minden első és harmadik szombatján megkapom a gyerekeket. Fölkerestem őket, el akartam vinni anyámékhoz, de ezt nem engedték. Jó, ottmaradtam velük, aztán kezdődött az ajtócsapkodás. Ezért kár... — Hol dolgozik? — A vágóhídon, hentes vagyok. — Mennyit keres? — Levonás után 2800-at viszek haza. — Megnősül még egyszer? — Többet nem viszek problémát karonfogva a házhoz... Hát így éltek Tarjányiék. A mindennapos perpatvaroknál talán ez tényleg jobb megoldás. Ha nem volt más kiútja... Fele, negyede, ötöde Úgy mesélik a mindent tudó vénasszonyok, a rosszaság ölte meg bice Nedelkót, van annak már jó harmincöt esztendeje. Sose dolgozott életében, néha mégis marékkal szórta a pénzt. Olyan elvet vallott, hogy munkával nem lehet görbe házat, csak görbe hátat szerezni, ezért nagy ívben elkerült minden olyan helyet, ahol meg kellett volna fogni a dolog végét. Állítólag Rádaynál is huncutabb volt, pedig az a jó szimatú Rózsa Sándort is tőrbe csalta. Becsapott mindenkit, aki alkuba bocsátkozott vele, s hordta a pénzt a bugyi nélkül járó menyecskéknek. A latorságba sántult bele, minthogy rosszul ugrott ki egy ablakon. Vedelte az „a betűs" italokat, vagyis mindent, ami ki volt Írva vagy pingálva a kocsma falára. Kártyázott, gyakran két-három napig is egyvégtében, s gyomra háborgását szesszel csitítgatta. Egy nyirkos őszutói vasárnap vitte el az ördög, az öreg szájhős nem is kapálódzott ellene. Megadta magát. Már a negyedik liter jánoshalmit szopogatta a sarokasztalnál, onnan pislogott az ajtóra. Két hete azon az átok helyen bukott el ferblin kétezer forintot. Nem volt már eev fityingje sem, ám hirtelen olyan bikaölő lapja lett, amelyre a kibicek szerint nemcsak a gatyát, hanem az életet is rá lehet tenni. Négy alsót szorongatott izgatottan és alig bírta kinyögni, hogy a pénze elfogyott ugyan, de ha veszít, becsületszóra, két héten belül meghozza a kétezret, amit a nála is dörzsöltebb spiler lökött középre. A nagy darab melák ember azt mondta, „jó, egye fene, ha ha Nedelkó tata nem állja a szavát, fasírtot csinál belőle." És kivágta négy fölsőjét az asztalra. Az öreg azóta szaladgált fúhöz-fához, hogy előteremtse az adósságot, de hiába. És várta a rabiátus embert, aki biztosan agyonüti. Föltápászkodott és kicsoszogott az udvarra, ahol a kíséretnek clgajdolta-nyöszörögte, hogy „Jézusomnak kegyelméből elkártyáztam pénzemet", aztán gondolt egyet, s eldőlt, mint egy zsák. A fejét belevágta a kőgrádics sarkába, s nem szólt többet. A szeme fölakadt, nyitott szájából sárgás lé csordogált a kövezetre. A pap is ingben, palást nélkül vetette rá a keresztet — így rendelték az örökösök. A felesége mellé temették. Az örökösök már a sirkertben fújtak egymásra. Alig értek haza, csúnya marakodássá fajult az egyezkedés. András, Sándor meg Illés meglelte apjuk végrendelkező paksamétáját, amely a keltezés tanúsága szerint három napja készüli, s szabályszerűen tanúk is láttamozták. Szólt pedig az írás lényeges része imígyen: „...a ház egyenlő részben legyen a gyerekeké. A tizenkilenc választási malacot, mivel nem keltek el a piacon, úgy osszák el a fiaim, hogy a legidősebb, Andris kapja az egésznek a felét, Sanyi a negyedét. Illés, a legfiatalabb, elégedjen meg ötödrésszel..." Tovább nem olvasták. András kijelentette, hogy az övé tiz malac. Hohó, csapott le rá a másik kettő, hogy a fenébe járna neked tíz, hisz az húsznak a fele, nem tizenkilencnek. Persze, nem mentek bele abba se, hogy Sándor öt. Illés pedig négy kis röfit mondhasson magáénak. Először Illésnek lendült meg az ökle,' s úgy vágta kupán az ötvenéves elsőszülöttet, hogy az beesett a disznóólba. Mire lábra kecmerkedett, két öccse javában rúgta, püfölte, karmolta, becsmérelte egymást. Persze az odaszállingózó utcabeliek nagy derültségére. Már megfájdultak a nevetőizmok, amikor valaki azt találta indítványozni: „Hagyjátok abba, menjetek igazságért a bíróhoz! Jóska bácsi majd eligazít benneteket!" A három tökéletlennek ez úgy jött, mint az elkapható szalmaszál. Leálltak egymás abriktolásával, összenéztek és usgyi, trappoltak a községházára. Tudnivaló itt, hogy Kutyás (rendes nevén: Szántó) Józsefet a népi rendszer emelte a birói székbe. Negyvenöt előtt „fineszös kommínista" jelzőt is ráakasztottak, merthogy ezermester volt, s csinált búbos kemencét éppúgy, mint széphangú citerát, gémeskutat, háztetőt. Oly könnyedén, akár egy kissámlit. Ha darálót vagy bármiféle masinát kellett javítani — nem fogott kí rajta. Sőt gyógyított is, ahol látta, mekkora a nincs. Előfordult, hogy ugyanannál a háznál a köszvényes asszonyt meg a kehes lovat is eredményesen kezelte. Volt is elég baja a törvénnyel. Abban az időben megírta a Független Újság, hogyan viselkedett a járásbíróságon. Azt kérdezték tőle a pulpitusról: „Hogy mert ön diploma nélkül orvosi tevékenységbe fogni?" Mire Jóska bácsi csöndes-szerényen: „Nem diploma kell ahhoz kérem, hanem egy kis hozzáértés." Negyvenöt előtt ritkán kapott munkát. Az esze óvta intette nagyobb türelemre, de a legkisebb igazságtalanságot sem volt képes lenyelni. Ha napszámra fogadták meg, kicentizte az időt, azaz naplemente után egy minutáig se dolgozott tovább. A saját szájize szerint szólt bele a politikába, s esküdözött, közeleg már az idő, amikor nem kell kussolniok a rongyosoknak. Naná, hogy megorroltak rá a munkaadók és leadták egymásnak a drótot: „Vigyázat, Kutyás kommunista!" Külsőre úgy festett, mint legtöbb falusi. Szürke cájgnadrágot és csola kalapot viselt, ám az inge meg a bakancsa hétköznap is mindig tisztára mosva-pucolva ragyogott. Vaskos termetén rövid, kálvinista nyak, azon száz helybelinek a feje: széles csontos arc, akaratos áll, kissé lapos orr, alatta lekonyuló harcsabajusz. Az, hogy egymaga többet olvasott, mint a parasztok együttvéve,, nem volt az arcára írva. Talán csak rendíthetetlen nyugalma, barátságos nézése, legfőképp pedig tanulságos viccei, példázgatásai ütöttek el mások viselkedésétől. Ázt mondták rá, kutyabolond, mert 3-4 ebet tartott, s a kóbor kutyákat is megsimogatta az utcán. Persze azok is rokonszenveztek vele — a leghamisabb kuvasz is farkcsóválva közeledett hozzá. Ez a szelíd gesztus ellenségeit zavarba ejtette, a lakosságban pedig bizalmat ébresztett. Ezért rohantak hozzá a nehézfejú Nedelkók. Jóska bácsi meghallgatta őket külön-külön, majd állát vakargatva oldalvást sandított rájuk: ugyan mit akarnak ezek tőle? Mihely azonban meggyőzték arról, hogy komoly a dolog, vagyis azok a széllelbéleltek valóban nem tudták elosztani a sovány hagyatékot, kacsintott a bámészkodóknak, Andrást pedig megkérte, hajtsák be a falkát a községháza udvarára. Vagy ötven utcagyerek és a verekedést végigélvezők rivalgása közepette ez meg is történt. A virgonc állatok ott rohangásztak a bíró szeme előtt, s talán csak ő és a három Nedelkó látta-tudta, hogy a községi kocsis konyhamalaca a beterellek közé keveredett. Megszámolta az állományt, így megvolt a húsz. „Be az akolba valamennyit!" — rendelkezett, majd odafordult Nedelkó Andráshoz: „Mennyi is a te örökséged?" „A fele" — húzta ki magát a buszma ember. „Egy, kettő, három... nyolc, kilenc, tíz — pattogott a bíró, amint egyenként engedték ki a malacokat. — Hajtsad fiam, ez mind a te részed!" Az majd kiugrott a bőréből és sietett kámforrá válni a szerzeménnyel. „Sadi, ha jól vélekszem, a te járandóságod negyedrésze. Egy, kettő, három, négy, öt. Ne bámészkodj, hanem vidd a magadét." Látszott, élvezi a játékot, ám azért méltóságos tartással és illő komolysággal kérdezte a bámész harmadikat: „Mennyit is örököltél, te Illés? Ötödrészt ugye? Egy, kettő, három, négy. Na, számold meg te is, aztán sipirc innen!" Mondják, a Nedelkókkal madarat lehetett volna fogatni. Hogyis ne! Mindhárman abban a boldog tudatban távoztak, hogy többet kaptak, mint amennyit örököltek. Az ottmaradt konyhamalac is vidáman futkározott. TAR.NAI LÁSZLÓ F NAGY ISTVÁN