Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

tó Szerda, 1986. december 24. Néprajzi pályázat Lehet-e mással, méltóbban kiemelni az ünnep hangulatát, mint zenével? Hallle-lúja! Hallle-lúja! örvendezik a kórus, először szinte piano, de ez a visszafogott hangerő csupa energia, remegő fényes hártyája alatt ott feszül a robbanás tűzvöröse, a didergő, sötét világot egy lobbanással áthevitö, életmeleget adó hatalmas csodaerő. És aztán valóban felharsan az újongó forte is, trombiták égboltot ostromló hangján szárnyal még magasabbra lázaspiros, tobzódó, víg öröm. Hevült, ragyogó arcok, különösen ott, az első sorban, az a szemüveges kislány. Ha ránéz az ember, Pittoni mester zengő, szép kórusművének címe jut eszébe: „Boldog, aki énekel." Valóban, úgy tűnik, a színpadon éneklő fiatalok mind boldogok. Hándel Messiásának részleteit szólaltatják meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola karácsonyi koncertjén a Weiner Kamarazenekar és a főiskola vegyes kara. Weninger Richárd, aki a nagy varázslatot előidézi. Asszisztensei Sinkó György, aki áriájával áhítatos, szép komolyságot bűvöl a nézőtérre, s aranytorkú neveltje, Frankó Tünde szintén hozzájárul az ünnepi pillanatok fényéhez. Szűnni nem akaró tapsorkán viszonozza a zene ébresztette pompázó ünnepi hangulatot, s köszöni meg a míves ajándékokat; a Locatelli Karácsonyi concerto grosso betlehemi szelídségű pastoral muzsikáját, az Albinoni Adagio mézfényű, daloló hangját, Szőkefalvi Nagy Katalin ékes-fényes, meleg szívű, kulturált Mozart-tolmácsolását, az Exsultate, jubilatét. 1980 óta lépnek minden karácsonykor a zeneszeretők elé a Welner Kamarazenekar, illetve a főiskola fiataljai. A legszebb öröm, az adni öröme élteti muzsikálásukat. Az egykori kezdeményezés beteljesedő hagyományvá vált. Expresszíven sugározza a karácsonyünnep minden felemelő gondolatát, és hogy mennyire vonzó az, amit és ahogyan közvetítenek, arra válasz az évek óta ismételten visszatérő, hatalmas, lelkes ünneplő közönség. Akik bizonyára a zenével együtt hisznek a Jóságban, a Békében, a Szeretetben, amelyek talán képesek lesznek megmenteni kis bolygónkat az emberi sötétség és gonoszság erőinek végső pusztításától. Berényi Bogáta Az elmúlt napokban hirdették ki a XXXIV. országos néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázat eredményét. Immár sokadszorra, értékes makói sikerekkel. A Csongrád megyében elnyert második díj után — felnőtt kategóriában — országos második dijat nyert Rácz Sándor makói tanár: Betyárok és betyárhistóriák, Makói nazarénusok nevei és ragadványnevek valamint Egy kisparaszt önvallomása (Kardos János életrajza) című pályamunkáival. Ugyancsak a megyében elnyert első díj után országos harmadik helyezést szerzett az ifjúsági (csoportos) kategóriában a Rácz Sándor vezette Makói Kun Béla Altalános Iskola „Mici-mackó" hagyományőrző néprajzi-nyelvjási szakköre: „Kolomphangolás." Makói állatnevek, valamint a „Kukurikú! — Macskatúrű" — Állatnévviselési kombinációk és variációk Makón című pályamunkáival. A Makói Kun Béla Általános Iskola „Micimackó" ... elnevezésű szakköre — sokéves, eredményes és magas színvonalú pályamunkáival — elnyerte a Néprajzi Múzeum kitüntető oklevelét is. FIUK CSAK A CSILLAG UTÁN ! VÍZIÓ ÁLCA EGYÜTT A CSALÁD PLUSZ- SZOLGALTATAS Színes magyar film. Mikszáth Kálmán regénye nyomán írta és rendezte: Révész György. Fényképezte: Szécscliyi Ferenc. Zene: Szörényi Levente és Mártha István. Dalszöveg: Bródy János. Főbb szereplők: Ilirtling István, Eva Vcjmelková, Hclyey László, Cserhalmi György. Ha valaki nem olvasta Mikszáth regényét, nagy jében: miért is kellett épp ezt a filmet elkészíteni? Apadóban talán a nagy romantikus témafolyam? Igaz, rég kész A köszivű ember fiai, Az aranyember, a Szegény, gazdagok. Vagy hogy Mikszáthnál maradjunk, a Beszélő köntös, a Szent Péter esernyője, a Különös házasság. Csakhogy ezek nemzedékeket szórakoztatnak máris. A rendezőt (filmográfiájából kiderül) többnyire a mindennapi élet témái foglalkoztatják. Munkái közül Az oroszlán ugrani készül, az Utazás a koponyám' körül ma már a magyar filmtörténet részei. Az Akli Miklós huszonegyedik játékfilmje. E pillanatban, egy-két órával az utolsó kocka után, kétségesnek tűnik, hogy évek múltán a fentiekkel együtt emlegettessék. V. E. valószínűséggel Toldi-képű népi izomór.iásnak, esetleg romantikus Jó/cai-regényhősnek saccolná Akli Miklóst. Nem is járna messze az igazságtól, hisz romantikus, műit század eleji figura, csakhogy nem épp hős: udvari bolond. Persze nem a púpos Rigoletto-fajtából. Igenis jóvágású, ihclyre legény. Talán nem bolondnak kéne nevezni, hanem udvari mulattatónak, sőt a császár bizalmasának. A nevettetés háttérbe szorult a történetben. A baj csupán, hogy a filmben ugyanez több szempontból is elmondható. Nem hallik ki különösebb történelmi, politikai mondanivaló — kedélyes szerelmi sztori inkább. Révész György lazán kezeli a forrásművet, hiányzik a szatirikus látásmód. Vagy némi humor legalább — egy-két lapos, „a császár parancsára" csattanó viccet csak nem számithatunk annak? Szép, szép, ám korántsem emlékezetes a fényképezés. A tájak, a jelmezek épp olyanok, mint bármely más kosztümös filmben. (Igaz, ezekben ritkábban ugrándoznak önfeledten pucér, bár ártatlan intézeti lánykák.) Nincs velük semmi baj: jóppfák, de nem bravúrosak a színészi alakitások. Hirtling István helyes, szeretetre méltó fiatalember, játéka akár dicséretes is — és kész. Az egész nem pendít meg semmit a nézőben. Pedig talán ez a legkínosabb. Törjön ki üjjongva, vagy szitkozódjon dühösen — jobb, .minthogy másfél óra elteltével más kérdés nem motoszkál a feA fényképész-karmester Becsky Balázzsal a véletlen hozott össze. Egyik dolgozatomban Szeged kórusmozgalmáról szerettzm volna rövid, a teljesség igényével föl nem léphető áttekintést adni, nos, ebben az írásban egészen egyszerűen megfeledkeztem róla. Miután udvarias levelében bizonyítékokat sorakoztatott: a szövetkezeti kórus létrehozása minden kétséget kizáróan az ö nevéhez fűződik — meg kellett hajolnom érvei előtt. Csak később derült ki, szívesen tehettem. Nemcsak azért, mert általában véve a szegedi zenei élet mostohán bánt el vele, hanem mert amiről beszélt, s ahogyan, rendkívül szimpatikus ember benyomását keltette. Becsky Balázs esete a zenével mindezeken túl tipikusnak is mondható. Egyebem sem volt, minthogy szerettem a muzsikát. Meg is lepett jócskán, mikor a somogyitelepi dalárdához hívtak karmesternek. Énekelgettem addig is. meg hegedülni tanultam előbb, a szegedi zeneiskolában. Aztán abba kellett hagynom, hiába ment jól, mert az akadémiát nem tudták fedezni a szüleim. Antos Kálmán, a dóm akkori orgonistája töltögetett a fejembe némi elméletet. Szívesen mentem a fogadalmi templomba amúgy is, csodálatos élmény volt, amikor a délelőtti misén félórányit improvizált orgonán a mester. Varázsa volt, hogy a kezemmel lapozhattam a Liszt dedikálta kottát — bizony, ilyen dolgokon nőttem én fel. Eljártam a templomi kórusba is. Csornák Elemér kántorral az élen Liszt Esztergomi miséjét és mindent ... a legnagyobb egyházi műveket adtuk elő. Erről jut eszembe: jó lenne már újra hallani Dohnányi Szegedi miséjét, amivel a dómot avatták. Szeged nevéhez úgyis olyan kevés alkotás fűződik. No, szóval ott volt ez a somogyitelepi dalárda. Tudja, a régi kórusok német hagyományokat követtek, azt tartották magyarnak, amit a cigányok húztak a vendéglőben. Bartók. Kodály kezdte felfedezni a mást, amit a parasztok a falvakban énekelnek, méghozzá minél távolabb a várttótól. Talán elmondhatom, hogy az első énekkarok egyike voltunk, akik ezeket tűzték műsorukra. Nevet is tudatosan választottunk, polgári vagy űri dalárda helyett iparos énekkarnak kereszteltük magunkat. A telepen egy kocsma nagytermében léptünk fel. Mindig büszke leszek rá, hogy ilyen körülmények közt egész estet betöltő hangversenyt tudtunk összehozni. Vacsorával egybekötve „hintettük" az újabb zenekultúra terméseit ... önkéntesek, önfenntartók voltunk, ez is összetartotta az embereket. Hogy mikor történt mindez? Várjon csak, vannak itt dokumentumok. Ez a márványlap az együttes ajándéka: „Emlékezünk, visszavárunk, 1937". Ügy 34-ben állhattam be, érettségi után nem sokkal. Akkoriban apám pékműhelyében segédkeztem, kereskedelmi érettségivel nem kaptam ám állást! Talán ez ültette el bennem a bizonytalanságot, ami aztán végigkísért az életemben. Kitanultam a fényképészetet, hogy valóságos kenyérkereső í>zakmám legyen — meg i.Vmaradtam mellette nyugdíjig. A negyvenes évek közepe háborúval, fogsággal telt. Negyvenhatban jöttem haza. Nyomban megkerestek a volt polgári dalárda tagjai, hogy alakítsuk meg a Kiosz-énekkart. Nézze csak ezt a fényképet, rádiószereplésen készült 1950ben. Akkor még élő adásban ment minden. Népdalokat énekeltünk. Meg persze kánont is az ötéves tervhez, dalt a béke harcosáról. Ezzel váltottuk ki Bárdost, Marenziót, Adám Jenőt. A fényképészek 51ben szövetkezetet alakítottak, beléptem. Ugyanebben az esztendőben indultam egy tömegdal-pályzaton. A legmagasabb díjat, 232 versenyző közül, nekem ítélték. Üjfalussy József szépen csengő, friss és optimista muzsikának nevezte... Soha többet nem komponáltam. Lefoglalt a kórus. Az az igazság, képtelen voltam eldönteni, melyik pályát válasszam végleg. Vonzott a zene, imádtam, képeztem magam, zeneszerzést tanultam a konzervatóriumban Szatmári Gézánál és Vaszynál. Csakhogy pénzt keresni ezzel nemigen lehetett. Kétgyerekes családapaként hiába kacérkodtam a művészettel, szorongatott a felelősségérzet. Közben az iparos énekkar alapjain létrejött a szövetkezeti kórus. A férfikarhoz nők is csatlakoztak. Hamarosan komoly repertoárral dicsekedhettünk. Tessék egy műsorlap! Verdi Nabuccójának részlete, Erkel-, Csajkovszkij-, Sosztakovics-, Kodályművek ... Jóformán minden nap próbáltunk. Kamarazenekart is alakítottunk konzistákból. Négyesi János akkori első hegedűs, ma Amerikában professzor, zongoristánk Weninger Richárd, a zeneművészeti főiskola igazgatója, az a sok felejthetetlen szereplés, rádiófelvétel. Öriási dolog volt, szenzáció, hogy külföldre, Aradra, Temesvárra is eljutottunk. Mégis keserűen gondolok erre az időszakra. Ekkortájt egyre több kellemetlen megnyilvánulás ért... Száz szónak is egy a vége — annak tulajdonítottam, hogy nincs kellően magas szintű zenei képzettségem. Csak fényképész voltam, kevés az igényes énekeseknek. 1956-ban átengedtem másnak a karmesteri dobogót. Befejeztem. Az asztalon seregnyi emlék gyűlt össze. Újságcikkek, koncertmeghívók, műsorfüzetek. Serlegek, oklevelek, márványtáblák. Egy másik halomban pedig, plakátnyi kartonon, Moldován Stefánia a színpadi függöny előtt, az érettségiző diák, Lehoczky Zsuzsa mosolyog úgy 20-30 évvel zzelöttről. „Nem hiányzik a muzsika?" — kérdem Becsky Balázst. „Nem" — válaszolja kicsit tán konokul. „Nézze, ott az én zenekarom" — mutat a sarokban álló Hi-Fi-toronyra. „Néha felteszem Csajkovszkij VI. szimfóniáját. Es sírva fakadok". Varjú Erika