Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

tó Szerda, 1986. december 24. A dialógus A marxista valláselmélet szakított azzal, a felvilágosítók által népszerűsített szemlélettel, amely szerint a vallás a tudatlanság gyümölcse, „az emberiség nagy tévedése", s amely szerint — ebből következőleg — a tudás bővülésével, a tudományok fejlődésével párhuzamosan a vallásnak meg kell szűnnie. De nem tudja magáévá tenni azt, a már Lucretius római filozófus által vallott, és azóta széltében-hosszában elterjedt elképzelést sem, hogy a „félelem szülte az isteneket". (Még abban az eléggé népszerű formában sem, amely szerint a kizsákmányolás viszonyai között a kiszolgáltatott, létbizonytalanságban élő ember az előre nem látott dolgoktól, eseményektől való félelmében válik vallásossá.) A marxi valláskritika a vallásban „az emberi lényeg fantasztikus megvalósulását" látja (Marx). E lényeg ugyanis — amely nem más, mint a társadalmi viszonyok összessége — a belső ellentmondásosságtól terhes társadalomban (az emberiség előtörténetében) nem valósulhat meg maradéktalanul, hiszen csak ellentéteiben van jelen (az osztályok harcában fejeződik ki), ezért e viszonyok között az emberek csak saját világukon kívül kereshetik, a fantázia világában (a vallásban) valósíthatják meg — illuzórikus formában — azt. Ebből azonban az következik, hogy a vallás bizonyos történelmitársadalmi körülmények között nem idegen testként van jelen az emberiség életében, hanem szükségszerűen jelenik meg, mint az emberi korlátozottság illuzórikus kiegészítése. (Eközben — ne feledjük —, a vallás ha a marxista számára elfogadhatatlan transzcendens, nem evilági kiindulópontból is, de gyakran az ember boldogulásáért, az emberiség harmonikus jövőjéért is szót emel.) Közös érdekek Ez azt is jelenti, hogy a társadalom gyökeres átalakításának nem előfeltétele, hanem csak következménye a vallás elhalása. A vallás csak akkor szűnhet meg, ha az ember nemcsak tervez, hanem végez is (Engels), ha forradalmi tevékenysége révén az emberiség megteremti azokat a viszonyokat, amelyek között az ember szabadon megvalósíthatja önmagát, amely viszonyok tehát nem igénylik a vallási kiegészítést. Más szóval: az emberiség „előtörténetében", amelyiiek korszakát éljük, a vallás olyan realitás, amellyel hosszú ideig számolnunk kell. Ha pedig ez így van, akkor szükségképpen adódik a feladat, hogy az éles eszmei különbségek ellenére, jelen ellentmondásos és sok oldalról veszélyeztetett korunkban és világunkban, amikor az atomháború árnyékában, a földi élet teljes kipusztulásának veszélye közepette élünk, keressük a hívőkkel is a dialógus, sőt a katasztrófa elhárítása végett a közös cselekvés lehetőségét. Számunkra ugyanis nem lehet közömbös, hogy miként foglalnak állást a vallásos emberek az emberiséget érintő olyan nagy kérdésekben, mint amilyen a béke kérdése, a fejlődő országok napirenden lévő problémái, a tömeges méretű éhínség, a demográfiai robbanásból, a környezetszennyezésből fakadó dilemmák. Hiszen ma olyan helyzetben élünk, amelyben az emberiség egyik részének a jövője sem képzelhető el az emberiség egészének jövőjétől elkülönülten. Helytelen lenne, ha az embereket elsősorban ideológiai beállítottságuk szerint ítélnénk meg, és figyelmen kívül hagynánk objektív, velünk közös érdekeiket. A marxizmus materialista alapokon nyugszik, következésképpen elválaszthatatlanok tőle az ebből adódó ateista nézetek, amelyek határozott terjesztéséről nem is szabad lemondania. Ebből azonban semmiképpen sem következik, hogy a társadalmi haladás ügye csak az ateisták ügye, vagy hogy a proletariátus forradalma, a szocialista forradalom az ateizmus, az ateisták forradalma lenne. Ez — a nem mai — felismerés hozta létre 1936-ban Franciaországban „a kinyújtott kéz" politikáját: „Kezet nyújtunk neked, katolikus munkás... mi, akik nem vagyunk hívők, mert a testvérünk vagy, és mert téged is, akárcsak bennünket, ugyanazok a gondok nyomasztanak." (Maurice Thorez) De ennek a felismerésnek a talaján bontakozott ki a 60-as évektől kezdve a marxisták és a keresztények (hívők) közötti dialógus is. E párbeszédek sorából jelentőségben kiemelkedik az 1986 októberében Budapesten tartott szimpozion, mert itt először került sor a két legbefolyásosabb és legegységesebb eszmerendszer, a katolicizmus és a marxizmus avatott képviselőinek nyílt eszmecseréje. A tanácskozás jelentőségét jelezte, hogy olyan magas testületek pártfogásával zajlott, mint a vatikáni Nem-Hivők Titkársága, és a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége, rendezői pedig olyan jeles tudományos intézmények voltak, mint az MTA Filozófiai Intézete, és a római Gregoriana Egyetem. A dialógus feladata A marxisták számára a dialógust megkönnyíti az a körülmény, hogy a vallás társadalmi szerepe relatív, azaz nemcsak gátolhatja, hanem ösztönözheti is a társadalmilag haladó folyamatokat. Még inkább könnyíti a párbeszédet a mindkét fél által vállalt etikai örökség, amely például azt eredményezi, hogy a társádalmi felszabadítás marxista programja egyben az emberi gyűlölködés és megaláztatás ellen küzdő kereszténységnek is programja lehet. Innen van az, hogy a kereszténységen belül egyre nő azoknak a száma, akik nem egyszerűen a haladó erőkkel és a marxistákkal való együttműködés lehetőségét keresik, hanem több-kevesebb fenntartással ugyan, de a társadalmi forradalmat is elfogadják, sőt a szocializmus mellett kötelezik el magukat. Különösen erős ez a törekvés DélAmerikában, ahol nemcsak a hívek és az úgynevezett alsópapság körében találhatók meg a forradalmárok, hanem a hierarchia tagjai között is, ahol a forradalom ügyéért a gerillák fegyveres harcát vállaló papokkal is találkozhatunk. A világgal, a marxizmussal való dialógusnak elméleti-teológiai megalapozására is történtek kísérletek a kereszténységen belül. A politikai teológia például a keresztény szeretet nevében minden emberellenes társadalmi berendezkedést kritizál, és ezzel az igazságtalan társadalom megjavítására, esetleg meghaladására ösztönöz anélkül, hogy konkrét politikai célkitűzéseket fogalmazna meg. A felszabadítás teológiája ennél tovább 'megy, mert bizonyos helyzetekben (ha a társadalmi ellentmondások élesek, az elnyomás súlyos) az igazságtalan uralom erőszakos megdöntését is szükségesnek tartja. A hivatalos egyházi állásfoglalások korábban lehetetlenné tették a hivők számára a kommunistákkal való együttműködést. XXIII. János pápasága (1958—1963) óta azonban a hivatalos állásfoglalás is sok tekintetben módosult. A 11. vatikáni zsinat (1962—1965) ezzel kapcsolatosan a következőket jelentette ki: „Ám ha az egyház teljességgel elutasítja is az ateizmust, mégis őszintén vallja, hogy minden embernek, a hívőknek is, a nem-hívőknek is együtt kell működniük, hogy helyes módon épüljön a világ, mindnyájunk közös lakóhelye. Az együttműködés viszont nem valósulhat meg okos párbeszéd nélkül." Az elmondottakból világosan kitetszik, hogy a dialógus elsőrendű feladata: keresse azokat a területeket, ahol hivők és nem-hivők, saját világnézetük sérelme nélkül együtt munkálkodhatnak az emberiség egésze, jelene és jövője érdekében. De nemcsak a gyakorlati együttműködést közvetlenül elősegítő és előkészítő párbeszéd lehet hasznos és gyümölcsöző, hanem az olyan elméleti kérdések megvitatása is, amelyek az emberi személyiség értékét, az erkölcsi felelősség kérdését, az emberi jogok problémáit érintik, és amelyekben az eltérő világnézeti kiindulópontok ellenére számos esetben egyetértés is remélhető. Példa lehet erre a már emiitett budapesti dialógus, amely az embernek a mai világban megnövekedett felelősségét, illetve annak antropológiai-szociáletikai tartalmát állította a viták középpontjába, s azt kereste, hogy melyek azok az erkölcsi értékek, amelyeket mindkét fél elismer. Közös értékek Az erkölcsi értékek problémája alapvető jelentőségű minden ember, minden társadalom számára, amely valóban emberi kiván lenni. Ezért az erkölcsi értékek szembetűnő mai devalvációja olyan kihívás, amely egyik oldal teoretikusait sem hagyhatja tétlenül. A konformizmus, a közömbösség, az egoizmus, a cinizmus és az erkölcsi nihilizmus láttán minden jóakaratú embert, hívőt és nem-hivőt mozgósítani kell, hogy közösen keressék és védelmezzék az általános emberi értékeket, az élet értelmét, és tudatosítsák az emberi kapcsolatok őrzésének és fejlesztésének fontosságát. A marxisták és keresztények eddigi találkozói során nyilvánvalóvá vált, hogy nem könnyű megtalálni azokat a közös értékeket, amelyek az együttélés és együttmunkálkodás szilárd alapjául szolgálhatnak. Annyi azonban bizonyos, hogy a dialógusnak az embert kell szolgálnia. Mivel olyan korban élünk, amikor már nemcsak az egyik ember pusztíthatja el a másikat, hanem egy esetleges termonukleáris háború az egész emberiséget fenyegeti; a legfőbb közös erkölcsi kötelesség az élet megóvása. Vagyis napjainkban nincs fontosabb feladat a háború elhárításánál, a béke megvédésénél. Azt kell tehát elérni, hogy az ellentétek, a feszültségek megoldásában a háború mint eszköz ne jöhessen számításba, azt kell tudatosítani, hogy a nukleáris háborút semmiféle erkölcsi megfontolás sem szentesítheti. Amikor ma az élet megóvása a legfőbb erkölcsi feladat, akkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nem akármilyen életről, hanem „emberi" életről, „emberhez méltó" életről van szó. Vagyis olyan életről, amellyel kapcsolatban érvényesül az igazságosság, olyan viszonyokról, amelyek között az emberi képességek kibontakoztatásának a joga mindenkire egyaránt vonatkozik, ahol a jó, az egyénileg és társadalmilag kívánatos, az embervoltunkból fakadó minden érték szabadon megvalósulhat. Mivel pedig a marxizmus és a kereszténység képviselői két olyan eszmerendszer talaján állnak, amelyek erkölcsi fogalmai között egyaránt megtalálható az igazságosság és a béke, minden remény megvan arra, hogy — a párbeszéd következményeként is — a világnézeti különbségeket fenntartva, de az előítéleteket fokozatosan leépítve egyre szélesebb körű együttműködés bontakozzon ki a két fél között mindnyájunk közös jövője érdekében. GECSE GUSZTÁV, az MTA Filozófiai Intézetének osztályvezetője Szeged műemlékei 58. DÓM TÉR 5. „Védett városkép a Dóm körül kialakitott, Szeged 800 éves építészeti múltját tükröző térkompozíció. Déli része Közép-Európa legszebb modern építészeti együttese. Rerrich Béla ihletett alkotása az 1920-as évekből." A Foerk Ernő tervezte kéttornyú katedrális Szeged legjellemzőbb városképi eleme. A Dóm egységes kompozíciójú, U alakú körülépítése Rerrich tervei szerint 1928-ban kezdődött meg. Nyugatról az Apáthy kollégium, a Hittudományi Főiskola és a Püspöki palota határolja. Déli és keleti oldalán egyetemi intézetek sorakoznak. Az árkádos épületcsoport egyedi oszlopai rejtik a „Nemzeti Emlékcsarnok"-ot. A klinkertéglából készült történelmi hangulatú tér szépségében 1959 óta nem gyönyörködhetünk. A Dóm 1913-ban indult építését 1930-ban fejezték be. A tér kialakításáért a Dömötör templom és a környező koraklasszicista régi gimnázium patinás együttesét kellett halálraítélni. A bontáskor a templom barokk tornyából az Alföld egyik legrégibb középkori műemléke került napvilágra. A nagyárvízkor a régi „Templom tér" és a környező Palánk nagy része szárazon maradt. Egy sorozat végére 1985. október 5-én indult sorozatunk, a Szeged műemlékei az 58. tétellel befejeződött, bár városunkban ennél több épület élvez különböző fokozatú védettséget. Ebben a sorozatban arra törekedtünk, hogy a jelenleg is táblával ellátott épületeket vegyük sorra, hiszen a járókelő elsősorban ezekre figyel fel. Az ország valamilyen mérvű, védettséget élvező épületeinek 1976-ban kiadott hivataloj lajstromában ennél több szerepel, azonban a táblák és a lajstrom nem fedik egymást. Nyilván több házra még eredetileg sem került fel a tábla, vagy nagyobb felújításukkor nem került vissza. A lista közzététele óta is került védettség alá épület, ilyen pl. az Oskola u. 7. számú Arleth Ferenc tervezte lakóház. Térjünk vissza sorozatunk tartalmára, a táblával megjelölt épületekre. Az érdeklődő olvasó bizonyára észrevette, hogy az idézett tábla szövege és az általunk összeállított ismertető több ízben eltér egymástól. A táblák szövegét ugyanis az 1950-es évek végén állították össze, jobbára Bálint Sándor professzor addigi kutatásai és egyéb szakirodalom alapján. Akkor nem állt rendelkezésre idő újabb kutatásokra. Azóta többet tudunk ezeknek az épületeknek a sorsáról, de még mindig nem eleget. A sorozat megírásához most újabb kutatásra volt szükség, ami igen sok energiát igényelt nemcsak a sorozat írójától, hanem a Szegedi Levéltár munkatársaitól is. Sok-sok iratot kellett megmozgatniuk ahhoz, hogy valami többletet nyújthassunk az olvasó számára. Ez az esetek javarészében sikerült is. Éppen ezért jó lenne kontroll alá venni a táblák szövegét, hiszen nem szükségszerű, hogy a következő generációk egész sora idejétmúlt információkat fogadjon be csak azért, mert megszoktuk az eddigi „táblaszövegeket". Nem ünneprontásként, de meg kell jegyeznünk, hogy e sorozat íróját, T. Knotik Mártát szomorú meglepetések érték az épületek helyszíni megmérettetésekor. Részben mert a szakirodalom leírásai alapján hiába kereste az állami védettséget élvező egyes tartozékait, azokról csak annyit lehetett megtudni, hogy ilyenolyan felújításukkor eltűntek, nem kerültek vissza helyükre. Másrészt az építészeti külső, élményt nyújtó látványa után nyomasztó belső kép fogadta az elhanyagolt, valaha szépen díszített, ma már csak romjaiban látható kapualjakban, lépcsőházakban, udvarokban. Legtöbbjük még az alapvető tisztaság fogalmát sem közelitik meg. Napjainkban egyre nagyobb mértékben fordul a közfigyelem az elmúlt korok értékei iránt. Megmentésükhöz a magunk részéről e sorozattal szerettünk volna hozzájárulni. Reméljük, hogy a hozzánk eljutott nagyszámú közérdeklődésen kívül sikerült a hivatalos körök odafigyelését is ráirányítani városunk értékeire. Azt is reméljük, hogy nemcsak a városukat szerető és féltő patrióták, de a Szegedi Városszépítő Egyesület is összegyűjtötte sorozatunk információit és hasznosítja azokat. T. KNOTIK MÁRTA