Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-20 / 299. szám

Szombat, 1986. december 20. Jeges múlt Szegeden Téli sportélet a Korcsolvá/ó (ma Ady F.ndre) téren Az első szegedi műjégpálya megnyitásával beszélhetünk majd a város jeges jelenéről. De milyen volt a jeges múlt? Szegeden a korcsolyázás a szánkázással és az iszánkodással (csúszkálással) együtt régtől fogva a téli szórakozások közé tartozott. A városszerte létezett tavak, a befagyott Tisza jégre csalogatta a darázskarcsú lányokat és menyecskéket, a fiúkat és fiatal férfiakat, a korban előttük haladók szórakoztatására. Kezdetben lócsonton, majd fakorcsolyákon, meg minden más alkalmas leleményen csúszkáltak a jégen. (Már ekkor használták a gusztonyt, ami nem más, mint szeges végű, hosszú bot.) Sokáig csak egyik lábon, féllábon korcsolyáztak. Folyt ez a téli szórakozás Felsővároson, Rókuson, a Szt. István és a Lechner téren, de Alsóvároson sohasem. A múlt század hetvenes éveire ez a téli szórakozás már a családok széles rétegeiben is eluralkodott. A korabeli"szegedi lap írja: „Nem is hittük, hogy a szegedi szép menyecskék és lányok annyira jártasak a korcsolyázás mesterségében. " A nagy igyekezet láttán, hamar megalakult (1873-ban, de gyakorlatilag 1874-től funkcionált) a Szegedi Korcsolyázó Egyesület, amely a következő felhívással fordult a lakossághoz: „A helyben alakítandó korcsolyázó-egylet jövő vasárnap, azaz f. évi (1873) december 6-án délután 3 órakor tartandja a Wagner-szálloda (az első Hungária szálló, ma a SZAB-székház. A szerk.) egyik termében az alakuló közgyűlést, miről résztvenni óhajtók ez úton tisztelettel értesíttetnek." Az első évben 60 férfi és 35 nő lépett be az egyesületbe, és elnökké Kálosi Józsefet, titkárrá a nagy iparszervezőt, Gelléri Mórt, pénztárnokká Kéry Jánost és igazgatóvá Nyilassy Pált választották. Az egyesület a rókusi indóház előtti nagy tavat kapta meg korcsolyázótérül. Az ünnepélyes bemutatkozásra 1875. jan. 5-én került volna sor, de az időjárás szeszélye ezt meghiúsította, igy a nagy rendezvényt január 10-én tartották meg. Innen kezdve a korcsolyázó egyesület a város jelentős társasági tényezőjévé vált. A Szegedi Híradó c. lap állandó rovatot nyitott a korcsolyázásnak. Az egyesület vezetőségi tagjává választották Enyedy Lukácsnét (Zsótér likát — húgát, Zsótér Mariskát Mikszát Kálmán majdnem feleségül vette) és Hódy Kornéliát, és ezzel együtt a hölgyek érdeklődése tovább nőtt a korcsolyázás iránt. Jelvényük is volt, kék szinű csokrocska, amelyet minSzeged műemlékei 57. ROOSEVELT TÉR 1—3. „Városképi jelentőségű „Kultúrpalota" eklektikus stílusban 1896—1904-között épült Steinhardt és Lang terse szerint. Kibővítették 1955-ben." A tér szintjéből kiemelkedő reprezentatív, kétemeletes épület egyenes záródású, szép beosztású ablakokkal. Homlokzatának zárópárkánya fölé attikafal emelkedik. Első emeleti főbejáratához széles zárt lépcső, két oldalról lejtős kocsifeljáró vezet. A főhomlokzat hal korinthusi oszlopon nyugvó timpanonjának felirata: „A KÖZMŰVELŐDÉSNEK". A tetőzet közepén üvegezett kupola. Szobrokkal kisért bejárati része színes festésű előcsarnokba vezet. Tágas lépcsőházában széles lépcsősor Melléklépcsőházában kovácsoltvas korlátú csigalépcső a padlásig. A kultúrpalota a Tisza-híd és a vármaradvány közé épült. Steinhardt Antal és Lang Adolf görögösen klasszicizáló épülete a Somogyi Könyvtárt és a múzeumot fogadta magába. Majdnem fél évszázad után a palota két szárnyát szintenként egy-egy teremmel bővítették. A Somogyi Könyvtár elköltözésével a közei százéves épület felújítását a múzeum számára a közelmúltban megkezdték. Helyén a nagyárvízkor a szegedi vár déli része állott den korcsolyázónak a jégen viselnie kellett. Az oktatók között ott találjuk Bába Sándort is, a kiváló szegedi nyomdászt. Az 1879. évi nagyárvizet követően az egyesület elnöke: Salamon Zsigmond, alelnöke: Enyedy Lukqcsné, és pénztárnoka Zsótér Mariska. Ekkor határozzák el az állandó korcsolyacsarnok építését, a Tóalja, a későbbi Korcsolyázó térre (később Szukováthy tér, 1945-től Ady Endre tér). A jégpálya korcsolyacsarnokának terveit Grégersen Guilbrand, a város feltöltési munkálatainak vezetője készítette el, és azt fel is építették 1883. jan. 14-re, amikor nagy jégünnepélyt tartottak. „Ez a tény —- írja a Szegedi Híradó, a szegedi nyilvános társadalmi élet első impozáns lüktetése volt a gyászos emlékű katasztrófa óta. Bizonyára örömmel látta mindenki a társadalmi élénkség ezen egészséges irányú újraébredését, aki érdekkel viseltetik Szeged újraébredése Iránt, s be tudja látni, hogy egy fölvirágzó város közéletének egyik legfontosabb faktora a tevékeny, életképes társadalmi mozzanatokban rejlik..." A tó nyári hangulatáról Belle Ferencet idézem, 1975.: „Ezt (ti. az Ady Endre teret) a rekonstrukció terve szerint disztónak tervezték, de akkor már romlásnak indult. Kör alakú partját szép cserje övezte, mögötte sétány húzódott, ezt külső felén fák zárták le. A tódnak a sugárút (ti. a Petőfi sgl.) felé volt egy kisebb része; az összekötő csatorna felett magas, karcsú vonalú fahíd ívelt. Itt sűrűn susogtak a dús lombú fák, köztük sok magas olajfa. A tavon elegáns hattyúk úszkáltak méltóságos némasággal, de annál hangosadban brekegtek a varangyok. Zengett vartyogásuktól a környék. A sövény körül virágok, rajtuk szitakötők raja. Ez volt a hanyatló tó. Téten korcsolyapálya. A körben sétálók szórakoztak hozzátartozóik próbálgatásain vagy ügyetlenségén. Ez még akkor újdonságszámba ment. Itt lehetett szép időben bújócskázni, lovacskázni, glikkerezni, komámasszonyt, benn a bárányt játszani..." A korcsolyázási egylet és az élet olyan szépen fejlődött, hogy Wagner Gusztáv egyleti igazgató működése alatt már jéggyalut is beszereztek, és több háziversenyt rendeztek, nagy zenés jégestélyeket tartottak a lampionok fényei és a tűzijátékok sziporkái mellett, a 46-osok zenekara részvételével. Érdemes megemlíteni, hogy a rókusi állomás előtti mélyedésben már 1875-ben kisebb csarnokot épitettek maguknak a korcsolyázók. Tulajdonképpen a korcsolyázóegylet itt kezdte életét élni, majd innen költöztek át a Szukováthy (ma Ady Endre) térre. Később a SZVSE is alapított szakosztályt és létesített korcsolyapályát. A következő évtizedekben egyéni és egyesületi kezdeményezések nyomán telenként létesítettek „felöntéses" pályákat. Ennek a korai korcsolyaéletnek köszönhető, hogy 1926-ban a KEAC létrehívta Szeged első hockeycsapatát,, amely azonban különösebb lelkesedést nem váltott ki. Ez volt a múlt, emez a jelen, ami napjainkban kezdődik. BÁTY AI JENŐ TÖRŐ ISTVÁN Kitagadtuk Meleget sugárzó tanyákra mennénk, halászlé csípős izére, de felordít bennünk a tehetetlenség, bűneink meghasadása deszka-szlkár testünket bombázza, kitagadtuk utunkból a fészket rakosgató isteneket, virágzó, nagy együttélésre esküdtünk mindahányan, talponállók füstös világát habzó sörökkel színeztük; beleudvarolnak életünkbe, s bennünk térdepelnek a lét könyörtelenségei, megállítják csökönyös korunkat — harcunk Igy lesz emberi: eltemetlük kivagyiságunk gyötrelmek habos éjszakáján, most vérünk mélyén csillaghullásra várunk. Színek és helyek ISKOLA A FODOR UTCÁBAN Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy iskola a Fodor utcában. Valahogy így is kezdődhetnék gyerekkorom egyik meséje. Az utcát ma Juhász Gyula utcának hívják — valamikor itt lakott a költő —, de azon kívül, hogy egy új, emeletes ház épült a Fodor és a Kossuth (ma: Sóhordó) utca sarkán, úgyszólván semmi nem változott itt. Ha csak azt nem vesszük, hogy az egykori református iskolából időközben óvoda lett, és hogy a valahai tanulók, tanítók szétszóródtak a négy égtáj felé. Néha még azon is túlra... Ezerkilencszázharmincnyolc és negyvenkettő között tanidőben ide baktattam el nap mint nap a Petőfi sugárútról. Hosszú, bár viszonylag egyenes úton. Hisz elsétáltam a Dugonics térig. De mielőtt átvágtam volna azon, még elkanyarodtam a Feketesas (ma: Bajcsy-Zsilinszky) utca torkolatáig. Állt ott egy hirdetőoszlopos villanyóra. (Cirka a mai villamoskitérő tőszomszédságában.) Itt várt ugyanis nap mint nap Dömsödi nagyanyám selyempapírba csomagolt uzsonnával hosszú éveken át. A családi mitológia képét ellentmondásosra rajzolta, így elbizonytalanodva gondolok rá mindig, mert a hathatós ellenérvekkel szemben nekem mindig a selyempapírba csomagolt uzsonnák jutnak eszembe és mindegyre arra gondolok, csak fel kellene keresni — halála után annyi évvel — egyszer már újra sírját a Belvárosi temetőben... S az uzsonnát táskámba süllyesztve már a korzón ballagok. Mikor meglátom a városháza toronyóráját, gyorsítok lépteimen: ideje lesz szaporázni, mindjárt nyolc óra, a végén majd elkések. Hiszen még előttem a Takaréktár utca. S a Tisza Lajos (ma: Lenin) körúton is át kell vágnom, hogy leereszkedhessek a Fodor utcai református iskola felé. Igen, a leereszkedést szó szerint kell venni: az úttest itt valóban lejt. Ha megfigyelték, két ilyen aláereszkedő rész van a városban. Egyik a kis-, másik a nagykörutat követőleg. Az árvízi rekonstrukció során ilyen tagozódással töltötték fel a belvárost, majd az azt övező részeket. A külvárosok mindmáig a talajvízszint közvetlen közelében maradtak. A rézsű télidőben eljegesedik. Nagyszerűen lehet csúszkálni rajta. De erre inkább csak iskola után jut idő. Ráérünk hazamenni. Fia csak nem mardos bennünket túlontúl az éhség. A nagy fagyok beálltáig térdzokniban, rövidnadrágban jártam. A felnőttek közül gyakran többen is megszólítottak, látva kivörösödött térdeimet: baj lesz ebből — mondták. (Az efféle baj azonban, hálistennek, mind ez ideig elkerült.) Tanító néninket Halász Borbálának hívták. Kedves, szelíd, halk szavú tanitókisasszony volt. Egyetlen rossz nyomot hagyó gesztusára sem emlékszem. Ami, tekintetbe véve a vele töltött négy hosszú elemi iskolai esztendőt, aligha kis dolog. Máig is rejtély, milyen módszerekkel rostál a memória? Miért pont az rögződik bennünk, ami? Osztálytermünk ablakai a Fodor utcára néztek. A terem hátsó falán a Kossuth utcára kandikáló vakablak. Halász Borbála néni mindig egyszerű, sima vonalú, színtelen ruhákat hordott. S szinte nesztelenül járt. Sirva fakadt azon a napon, amikor Teleki Pál öngyilkosságál hirül adták. De épp igy könnyezett, amikor a Szegedet bombázni próbáló szerb pilóták gépét lelőtték. — Szegények — mondta Boriska néni. — Édesanyjuk soha-soha többé nem fogja látni őket. — Aztán még arról is beszélt, hogy az egyik pilótánál megtalálták a menyasszonya, egy gyönyörű lány képét. — Milenának hívták — tette hozzá. S még mindig könny csillogott a szemében. Most, hogy felszakítottam a fedőhártyát, sorra tolulnak elő a közel fél évszázados emlékek. Hátsó épület a tenyérnyi udvarban. Ez Árokszállási kántor úr birodalma. Itt énekeljük a zsoltárokat, dicséreteket. Ha eltévesztjük a hangot, kapunk egyet a fejünkre. A múltkor felesége sírját fedeztem fel a vasúti síneken túli református temetőben. A síremléken ott leányuk, Nagy Csilla neve is, egyelőre azonban még csak a születés dátumával. Istenem, Nagy Csilla! A felszabadulás utáni első színtársulat primadonnája. Ébenfekete hajjal. Minő túz és micsoda formák!... Vajon Árokszállási kántor úr hol nyugodhat? .Néha meglátogatta az iskolát Bakó László elnöklelkész úr. Magas, puha mozgású férfi. Beszéde úgy finom, hogy a kálvinista kenetteljesség nem tűnik bántónak. Művelt, intelligens. Már-már világfias. Haja fakószőke volt vagy már valóban ősz? Ennyi év távlalából e/t sem tudom már kellő bizonyossággal eldönteni. A Fodor utca felöl vasajtóval védett lépcsősor vezetett a pincei helyiségekbe. Itt működött — mint festett tábla is hirül adta — a KIE, a Keresztyén Ifjak Egyesülete. Vasárnapi iskolába is idejártunk. Minden alkalommal egy-egy bibliai jelenetet ábrázoló lapocskát kaptunk ajándékul. Amikor a sorozat összegyúlt, diszes borítólapot is adtak hozzá. A gyűjtemény valahol ott lapulhat egy láda mélyén. Nagyon szeretnék rátalálni... Másszor felnőttek énekelték a vastag, bolthajtásos falak rejtekében a „Tebenned bíztunk"-ot meg a „Mint a szép hives patakra"-t. A harmónium asztmatikus lihegéssel követte az éneket, mintha folyamatosan kifulladás réme fenyegetné. Seres és Durkó nagytiszteletú urak ekkoriban még — számomra legalábbis — az idő méhében. Úgyhogy napjainkra már elhalványodott nevű lelkészek hirdetik az igét és ismertetnek meg a protestáns hitvilág puritán dörgedelmeivel. Néha, mikor rámtör az aggály és a jó felett érzett olykori lelkiismeret-furdalás, mintha ők üzennének egy távoli múlt igeidejével. De egy szép hives patakra csak jó lenne egyszer még valahol tényleg rátalálni. PAPP ZOLTÁN