Délmagyarország, 1986. október (76. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-04 / 234. szám

49 Szombat, 1986. október 4. 1 Hárman a csapatból A felújítás kezdete óta olyannyira várt napon, a main az építkezés krónikása kötelességének érzi, hogy régi adósságát törlessze. Összeismertesse olvasóit azokkal, akiknek részük volt ebben az izgalmakban, válságos helyzetekben, győztes pillanatokban, ideges feszültségben, jóleső megnyugvásban sem szűkölködő folyamatban: az átépítésben. De hát kiket is válasszon? Seregnyi a lehetőség, zavaró a bőség, hiszen megszámlálhatatlanul sok szakma, foglalkozási ág képviselőivel találkozhatott az elmúlt nyolc évben. Profi „nyilatkozókkal" és munkájuk nehézségét szemérmesen elhallgatókkal, kitüntetettekkel és alulfizetettekkel, szívüketlelküket beleadókkal és egy sötét sarokban kártyázókkai. A választás beszélgetőpartnereimre talán épp azért esett, mert sejtettem: minden személyes kérdésre egy közösség nevében válaszolnak majd. Ha azt kérdezem egyiküktől, most hogy van, azt válaszol„Tudtuk: meg lehet csinálni" Szekeres MiháK, Maár Márton és Darvas Tamás ja: túl a nehezén már jól vagyunk. Ha azt szeretném hallani, mire büszke a maga munkaterületén, átmutat valamelyik kollegájára. Ismerkedjenek meg hát olvasóink azokkal, akik eddig is kalauzaik voltak, ha az épülő színházban jártak képzeletben, egy-egy híradás olvastán. Ismerjék meg őket, s meglátják: a kész színházat, s az ott dolgozó csapatot ismerik meg jobban. Darvas Tamás az egyetlen a Délép dolgozói közül, aki végigcsinálta a nyolc évet, aki ott volt minden kilométerkőnél. — Kitől tudta meg, hogy a színház építésvezetője lesz? — Zsák Miklóstól, a magasépítési üzemigazgatótól. — Mire gondolt akkor? — Nem éreztem a súlyát, csak a tetőfelújításra koncentráltunk 1978ban. Rutinmunkának tűnt. Még amikor a teljes felújítás szóba került, akkor sem sejtettem, mi vár ránk. Aztán? Szerkezetek egyeztetése, mi miből legyen, mit tud megcsinálni a cég, tárgyalások a technológus Fabula Andrással, az organizációs tervezővel, daruzási program, ütemtervek — s még mindig viszonylagos nyugalom. Ám amikor a bontási tervet megkaptam és elkezdtük az üzemi szárnyat, a nézőteret bontani és lent álltam tíz méterrel mélyebben, mint ahol a széksorok voltak, ami• • „Összhangot teremtettünk" „Sosem maradtunk magunkra" Maár Márton nem csupán a színházfelújítás mikéntjét kidolgozó tervezőcsoport vezetője, hanem a CsOmiterv igazgatója is. * — Még mielőtt bárki azt gondolná, megbízta építész-önmagát az" igazgató, elmondom: akkor még műteremvezető volt. De vajon jártas-e a színháztervezésben ? — A szegedi szinház „kistestvérének", a kecskemétinek első felújítását terveztem korábban. De hogy beláttam volna az utat, amit majd megtesz a tervezőcsoport, nem mondhatom. Nem volt áttekintésünk a házról, át-kellett néznünk a régi terveket. És amikor megismertük, rá kellett jönnünk; az eredetileg elképzelt szakaszos rekonstrukció nem megy! — Többször elmondta már (lapunkban is), hogy egyetlen cél vezérelte: megtartani az épület értékét, azaz a nézőtér hangulatát, de minden más funkciójában az elérhető legkorszerűbb teljesítményre kell képessé tenni a házat. Sikerült ? — Ha az annak idején igen eltérő színvonalon megvalósított terek közötti összhangot nézem, igen. Hiszen sikerült a meglévő nézőtéri architektúrát kivinnünk a lépcsőházakba, a gipsz, az aranyozás, a sárgaréz diszrácsok, úgy érzem, a ma eszközeivel teremtenek ugyanolyan hangulatot. — Mit érzett a leghálátlanabb feladatnak ? . — Azt, hogy egy régi házba kellett korszerű berendezésekei „beszerkesztenünk". Ez természetszerűleg a szinpadtérben volt a legnehezebb — itt jutott igazán fontos szerep szaktervező kollegáimnak. — És mire büszke? — Például arra, hogy a páholyfolyosók gipszdíszei kiemelhetők, mögöttük fut a közművezetékek csatornája. Ha bármikor javítani, cserélni kell valamelyik kábelt, nem vésik szét a falat, csak „kipatentolják" a gipszburkolatot. — Tervezőtársait, a beruházókat, kivitelezőket is odaértve, a csapat igencsak népes. Hogy jellemezné a közös munkát ? — Nézze, a hagyományos értelemben vett, jó száz éve még gyakorolt építőmesteri munka mára elfelejtődött. Ma egy-egy lábazatot a kőműves akkor csinál meg jól, ha a logikáját is felismeri a folyamatnak. Úgy láttam, mindenki beleadta szakmai tudá-.a javát, s a válogatott csapat tagjai egymástól is sokat tanultak. Mint ahogy az egymásrautalt munkatársak között lenni szokott. Szakmailag is profivá lett ez a csapat, annyiféle anyaggal, technológiával dolgozott itt egyetlen házon belül, ami — ha nem színházról van szó — talán csak tucatnyi építkezésen adódik. — Mit csinálna másképp ? — Talán a két légbeszivónak keresnék más helyet, ezek miatt sok kritikai megjegyzést kaptam. Hogy műszaki és anyagi okai voltak, amiért a ház két oldalára kerültek, azt talán mondanom sem kell. De tudja, mi az érdekes? Most, hogy megszokták ottlétüket az emberek, a szellőzők házikói egyre inkább belesimulnak a környezetbe. Öt év múlva végképp eltűnik az ellenérzés, remélem. — Beszélgetésünk végefelé hadd továbbítsam azt, ami sok olvasóban is felmerült. Ez: a pénz... — Az 1978-ban készült program szerint 360 millió forintot kalkuláltunk. A jóváhagyáskor ez 260-ra csökkent. Ha akkor az árváltozásokat nyolc évre előre prognosztizáljuk, 700 millió lenne az összeg. S ha még hozzátesszük, hogy a balett-terem és a hangtechnikai berendezés menetközben „jött be", meg ha nem húzódik el az átépítés, akkor azt kell mondanom: reálisan terveztünk. S ezt még akkor is vallom, ha tudom, hogy ez nem mindenki egyetértésével találkozik. Jó néhány szakember véleménye is az volt; a végül is félmilliárdos összeg nem sokallható. A kecskeméti színház most soros második felújítását 360 millióra tervezték, s az a miénknél jóval kisebb szinház... / — Adódik a kérdés: elvállalná-e még egyszer egy szinházrekonstrukció tervezését? — Gondolkodás nélkül. És ugyanezzel a csapattal. A kimagaslóan színvonalas munkát végzett kivitelezőket is beleértem. Szekeres Mihálynak lehetnének akár irigyei is. Ő mondja: remélhetőleg nincsenek. Hiszen amikor a Kö/épülettervező Vállalat nagymértékű átépítést javasoló, korábbi tervét elvetették, s a Csomitervet bízták meg a szegedi szinház felújításának tervezésével, egyetlen belsőépítész lévén vállalatánál, sejtette, hogy-az elkövetkezendő években a Deák Ferenc és Vörösmarty utca sarkán lesz „második" munkahelye. — Hogy kezd munkához egy belsőépítész ? — Nem választhatja külön a maga feladatát az építészettől, a statikusétól, a gépészétől. Az átépítés alapgondolatának kidolgozása után, mint a többrétegű festék, úgy alakul ki a ház belső bevonata. Selmeczki Ernő, Kádár Ferenc, Kucsora Sándor ugyanazt mondaná, mint én: nem lehet megnevezni a „kezdés" pillanatát. < H — Tudom, valamelyik este beült a Pillangókisasszony próbájára. Milyen érzés volt? — Beszélgettem az énekesekkel is, ők mondták: „jól szól". Még az üres nézőtér is. Igazolás ez, hogy jó volt az alapelvünk. — Nem is bánt meg semmit? — Nem változtatnék, ha elölről kezdeném, csak egyet: a körülményeket. Több időt szánnék a tervezés folyamatára. — Tanult-e Szekeres Mihály Szekeres Mihályról az elmúlt években ? — Egészen biztos, hogy a szinház utáni munkáimban nagyobb szerepet kap a tükör, antinek a lehetősé-. geit most ismertem föl. Ilyen anyag a •réz is — ez új volt számomra. Azt az élményt is a színházban kaptam, amit így fogalmazhatnék meg: mi mindent tud egy szakma igazi mestere! Csak találomra sorolom: a kiállitas-kivitelezők művezetőjét, Tóth Ferencet, a kőfaragóktól Dajka Lászlót, a fémmunkásoktól Zsidi Lászlót. Hogy mennyi ötletet adtak! Ne így, hanem... És volt javaslatuk! Sosem maradtunk magunkra a nyitott kérdéscinkkel. — Szegedi képző- és iparművészek körében el-elhangzik a szemrehányás: a helybeli művészek is szívesen részt vállaltak volna... — Annak idején, amikor a színházban elhelyezendő alkotások szóba kerültek, Szegeden nem voltak az adott műfajban dolgozó művészek. Még nem volt gobelinkészítő, a lámpákat is „importálnunk" kellett, a rézmunkákra sem akadt Szegeden vállalkozó. — Egyszer valaki makacsnak jellemezte. Az volt a színház esetében is? — A legnehezebb mindig, hogy az ember végigvigye (nyolc éven át!) az alapgondolatát, hogy tudjon ragaszkodni az elképzeléséhez. De az eredmény rendszerint igazol. Sokan szóvá tették: miért szürke a kő? Erre én azt mondom: nem szabad harsánynak lennie magának az élettérnek, majd színes lesz, ha megtelik emberekkel. (Nem is szeretem, ha a munkáimat üresen fotózzák. Úgy élettelenek.) — Ebben a beszélgetésben, szokásával ellentétben és számomra meglepően, „bőbeszédű" volt. Miért nem szeret beszélni a munkájáról? — Ott van készen. Ma estétől kezdve be lehet menni, meg lehet nézni, használható, kitárulkozott. Amit akartam, elmondtam. Anyagokkal, formákkal, fényekkel, árnyékokkal. Beszéljenek róla azok, akik használják. kor láttam a kiégett falakat, nos, akkor rájöttem: erre oda kell majd figyelni. — Mi volt a legnehezebb ? — Meghatározni az egyes munkafolyamatok egymásutániságát, eltüntetni a néző szeme elöl a ház működésének érhálózatát, a rengeteg csövet, vezetéket, kábelt. — Kritikus pillanat ? — A kiégett falak láttán, melyek a páholysort támasztották alá. — Szakmai újdonság ? — Együttműködni olyan szakmák mestereivel, amelyeket eddig nem ismertünk. Stukkó, aranyozás, a diszműlakatos- és gipszmunkák... — A nyolc évig tartó építési folyamat melyik fázisát szerette legjobban? — A színpadtér átépítését. Fa helyett végül is fémállványzattal oldottuk meg, hogy feljuthassunk a régi tető szintjéig. Aztán hegymászók dolgoztak, meglepetések is értek, a díszletraktárból baletterem lett, ügyelni kellett az alátámasztás nélküli födémekre... Szóval a színpadban van a legtöbb energiánk. — Kiket értsünk a többes szám alatt? — Veszelovszki Sándorékat, az ácsokat, Habik Lájjlóékat, az állványozókat, a Fémm^ipkás Vállalat lakatosait, Vízhányó Imrével az élen, Dudás Gyózőéket, a Színháztechnikai Kisszövetkezettől. De nem hagyhatom ki Hell Istvánt, aki a színházfelújításból ment. nyugdíjba. Őt Kovács István követte a művezetői poszton. Mindenhez kellett érteniük. És Füredi Ferencnek is, a beruházási / 0.V' vállalattól, aki szerintem a legtöbbet tudja ma az egés^ folyamatról, aki egyszemélyben volt műszaki ellenőr, pénzügyi gázdá, Anyagbeszerző, tanácsadó, szervező és ... időközben nagyapa! — Kész a ház.,Hogy tetszik? — Először is: egy házat soha nem lehet befejezni. Abba lehet hagyni egy bizonyos időpontban. Most. — Tehát: hogy tetszik? — Ami nagyon, az az előcsarnok. Persze elsősorbari tervezői érdem, hogy a nézőtéri földszint egybenyílik a két felső szinttel, s a nézőtérrel egyenrangúan színvonalas fogadótér alakult ki. — S mi nem tetszik ? — Az üzemi szárny igényesebb lehetne. A burkolatokra gondolok főleg... — Mit csinálna mai gyakorlottságával másképp? — Úgy érzem, nem rontottunk el semmit. — S végül: mióta hisz abban, hogy az 1986-os évadot itt kezdheti a társulat ? — Legalább egy éve biztosan tudtuk: meg lehel csinálni. PÁLFY KATALIN M

eg sem merem mondani, hány éve (évtizede) volt, hogy először ültem a nézőtéren. Hogy ültem, az persze túlzás, talán ha feszengést, ácsingózást, nyűglődést írok, pontosabban fejezem ki magam. Nem láttam ugyanis semmit a „zártszék" utolsó sorából egészen addig, míg egy jegyszedő néni meg nem könyörült rajtam, s előrébb nem vitt. Ha ifjúkori emlékeimnek, s utóbbi irodalomtörténeti, színházművészeti stúdiumaimnak hinni lehet, tán a János vitéz ment. (Horkits Erzsi, minden idők legjobb és mindentudó szegedi művészeti titkára biztos •k 1 m tényleg mem-e a d. , .ck a negyvenes évek végen, ötvenes évek elején...) Sok mindenre emlékszem abból a délutánból. A zenekari árkot a nézőtértől elválasztó mellÉs kinyílik a mesedoboz... véd puha-meleg bársonyára, hogy szünetben mekkora zajt csaptam a székkel, hogy a színészekről azt hittem: élő képeskönyvfigurák csak, s a függöny le- és felengedése felel meg a lapozásnak. Később, már diákbérlet-tulajdonosként az izgatott legjobban: mi lehet ott bent, a rivaldán túl, miért tűnik el egy szereplő, ha elébe tüllfüggönyt bocsátanak le, hová húzzák fel a díszleteket egy-egy jelenet közben vagy végén, mi módja van a lassú söu k i eszemmel m.mjoni tevj: a kai, színpadtechnika megoldások érdekeltek. x Gyerekkori kíváncsiságomat volt alkalmam aztán alaposan kielégíteni. Négy évig mondhattam munkahelyemnek a Szegedi Nemzeti Színházat, s ezalatt megtanultam: egyszerű világítási trükk á tüll mögötti láttatás vagy eltüntetés, s mi a különbség a rendezői jobb oldal, meg a színpadon levő színész „jobbos" iránya között. Szavaknak tanultam meg új értelmüket: tábla = világítástechnikai vezérlőpult, Tannháuser = egy bizonyos típusú színpadi dobogó, (csak Szegeden használatos ilyen jelentésben a Wagner-opera címe), húzó = díszlctcmclő szerkezet, magyarul tréger... Csoda-e hát, hogy amikor a színház felújítása megkezdődött, — akkor már újságíróként — rossz néven is vettem volna, ha nem nekem jut a szerep: időről időre bekísérni lapunk olvasóit az építkezésre, a falak közé, a színpad alá, a zsinórpadlásra, a nézőtéri páholysorra, az új helyre került büfébe és ruhatárba, be a SZÍNHÁZ-ba, mely — lám, csak megértük ezt a napot! — ma újra élni kezd. Olyan, mint volt — és mégis más. Szebb is, meg másként is „lélegzik"... Mégis úgy érzem (s ezzel biztosan nem egyedül vagyok így), mintha valamit visszakaptunk volna, ami nyolc éven át hiányzott az életünkből. Akkor is így ván ez, ha a „zártszék" nincs többé és a kakasülőről is jobban látni, ha a székek sem csapódnak föl éles csattanással, meg a színészekről sem hiszem már, hogy mesehősök. De a lányom... A gyerekeink újra kezdik... Kinyílik előttük a képeskönyv, a mesedoboz és megelevenedik... P. K.