Délmagyarország, 1986. szeptember (76. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-27 / 228. szám

SIMÁI MIHÁLY Szívverések Meg kéne mar bek ilened a szíredet. a szivedet. Le kéne csondesílened. amíg lehet, untig lehel. Meg kene mar állítanod a vonalot, a vonalot. Kiszállhatsz.•• majd a mozdonyok. .. de vontatod, csak vontatod. \lig a szived ver, vontatod, mert a sziveddel vontatod. — le kéne csöndesítcncd. de nem tudod, de nem tudod. BERTÓK LÁSZLÓ Fölér a lélekig Ha kimerülnek tartalékai, vergődik a test a lélek szerint, szeretne megint hasonlítani, régi tükörbe vigyázva tekint. Titkos utakon furcsán megszalad, árnyékát méri, fölágaskodik, elképzel égig érő falakat, és szomorú, amikor hazudik. Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat, lopva nézi a villanykapcsolót, parányi csillagokban megakad, s magyarázkodik, hogy csak álmodolt. Példákat keres, s nem leli magát, hát az se, ez se, egy minta se jó, ha verset ír, a ríme nagykabát, de megijed, mert nem esik a hó. A lendület a kályháig viszi, ott bűntudata lesz, szégyenkezik, s mikor megpróbálja, már nem hiszi, hogy térdelve fölér a lélekig. ROSTÁS-FARKAS GYÖRGY Kezdet és vég menekültem, de nem megalkuvásba, kezdettől fogva én vagyok kizárva. leszek, ml nem voltam soha, versekbe fogadott keserű mostoha. TÓTH KRISZTINA Kalitka Beröpülök a mozdulataidba tegyen tenyered fészek összezárt tiz ujjad kalitka Ruháid közé költözöm ¡Hatodat, hogy el ne vesszen magammal viszem bőrömön Megnövök benned, mint a kétely beköltözöm az ereidbe megszólítlak a szívveréssel s a gondolatok pattogzó falára írom minden nap újra fel, hogy hadd maradjak itt bezárva. Az utolsó kalapacsütes BÚCSÚ TÁPAI ANTAL SZOBRÁSZMŰVÉSZTŐL Van egy kalapált vörösréz szobra, cí­me: Az alfától az ómegáig. Születés és halál pólusait jelöli ki rajta, az emberélet lehetőségeit és felelősségét­fogalmazza meg, a művész hozzájá­rulásának ad formát ehhez az egy­szeri és megismételhetetlen földi út­hoz. S ime, ő is átlépett a Rubiko­non, eljutott az alfától, a kisteleki Kertész tanyától, az alsóvárosi Bo­szorkány-sziget utcából az ómegáig, az örökkévalóságba. Éppen tizenöt éve, 1971 aranyló szeptemberének egyik napján keres­tem fel először, elsőként őt a szegedi művészek közül, mint a Délmagyar­ország kezdő újságirója. A történet nem ezért érdekes, hanem azért, mert a fogadtatás Tápai Antalra oly jellemző. A kert végéből jött elő a csengőszóra, kopott melegítőben; ásóval kezében. Keményen szorított kezet, majd, már bent a műterem­ben, tenyerembe nyomott egy jókora bicskát, hogy nyissam ki. Sosem lát­tam még akkorát, igencsak megdol­goztam, mig egyik pengéjét kierősza­koltam. Töltött a kisüstiből, s azt mondta: „Fenékig!" Nemigen értet­tem a felszólítást, mignem „vettem a mozdulatot", a pohár fenekével koc­cintottunk. „Szervusz!" — mondta, s éreztem, barátjává fogadott. Sok­szor találkoztunk, rengeteget mesélt, minden szobrának legendája, törté­nete van, melyhez életének esemé­nyei, fontos történései, jelentős ta­nulságai fűződnek. Erről a bicskáról például megtudtam, hogy serdülő la­katosinasként törött ütközőrugóból kovácsolta, reszelte, s hogy egy csó­nakkirándulás alkalmával a Tiszába esett — két hétig búvárkodott utána a folyó fenekén, de megtalálta... Elment hát Szeged kalapácsos krónikása... Művészpályájának do­kumentumaival és emberi tartásával három fontos tanulságot testált ránk. Egyik a kétkezi emberek tiszte­lete, a munka becsülete és tisztessé­ge, másik az anyagelvűség, amely a természet birtokbavételének, a ter­mészettel való értelmes párbeszéd­nek és békének záloga, harmadik pe­dig a hűség, hűség a bölcsőringató, felnevelő és melengető szülőföldhöz, hűség a társakhoz, eszményekhez, értékekhez. Közel hét évtizedet töltött a hul­lámvasúthoz hasonlatos művészpá­lyán. A szivarfüst-karikákat eregető Nagyságos Igazgató Úr, Móra Fe­renc irt először a negyedik elemista fiúról a Szegedi Napló 1912. kará­csonyi számában: „Ebben van a leg­nagyobb rajzkészség és a legtöbb ak­tivitás. " Aztán, évek múlva ő indí­totta, istápolta a „kis Tápait" a Kép­zőművészeti Főiskolára, s a Délma­gyarországban 1930. január 5-én tár­cát ír a védencéről: „A kis Tápai most szolgálja utolsó esztendejét. A nyomorúságnak Is, meg a deákság­nak is. Szentgyörgyi mesternek a leg­többre tartott tanítványa. Most lát­tam egy aktszobrát, amiért máris mesternek merem nevezni. Anélkül nem merte volna megírni ezt a tár­cát, aminek semmi egyéb célja nincs, mint felhívni a szegediek figyelmét arra, hogy valamikor nagyon büsz­kék tesznek erre a „mi fiunkra ", aki­nek a homlokára a nurnen ad est van irva. " Tóni bácsi — merthogy mindenki csak igy ismerte és tisztelte — sosem felejtette a föld népét, a parasztem­bereket, akik közül vétetett, de nem felejtette a munkásembereket sem, a kazánkovácsokat, lakatosokat, akik megismertették vele a szerszámokat, az anyagokat. A kalapácsokat, tuda­tának és izmainak folytatását; a fé­met, melyet rendkívül magas fokon szelídített meg: egy miliméteres réz­lemezből teljes körplasztikát kala­pált. „Az én anyagom a kapocs em­bertársaim felé. Jele: Cu. Atomsúlya 63,1. Fajsúlya 8,921. Olvadáspontja 1207 fok. Húzószilárdsága 42 kg. 100 x 200 cm-es táblákban kerül for­galomba. Egy mm-es vastagságban dolgozom fel. Molekulái gördülnek egymás mellett, és az anyag károso­dása nélkül eltolhatók az anyagban. Ezt a tulajdonságát használom ki. " Sosem csapódott művészeti divatok mellé, meggyőződéssel vallotta, hogy míg a fölkapott stílusok hamar elhamvadnak az időben, addig az ő szobrait megőrzi a bennük megteste­sülő munkatartalom. így emelte a kétkezi mesteremberek tudását az esztétika, a művészet szintjére. Anyagát és szerszámait nagy becsben tartotta. Barátaim, munkatársaim — vélekedett róluk. Nem véletlenül örökítette meg a kalapácspróba régi emlékét. A fiatal vasasokat idősebb társai úgy avatták segéddé, hogy a lendületbe hozott huszonöt kilós ka­lapácsot, a „Samut" meg kellett csó­kolni. Ebben a játékos pillanatban benne sűrűsödött test és lélek teljes gyönyörűsége. Izmok és szellemi koncentrációk egyesülése. S ha a megfeszített akarat és tudás győze­delmeskedett, nem lehetett akadálya a testvérré fogadásnak. Ilyen testvé­re, szellemi társa volt Tápai Antal a város kulturális életének hosszú évti­zedekig. Sokáig Szeged egyszemélyes szobrászata volt, olyan munkák őr­zik tehetségét és városához való ra­gaszkodását, mint a Tömörkény-, a Móra-, a Katona József- vagy az Er­kei-szobrok, a Halas fiú, a Tavasz nyújtózkodó aktja, az Evezős izmos alakja, Juhász Gyula-, József Attila- ­portréi, Lenin-fejei. Portréit vagy a személyes ismeretség mással helyet­tesíthető tapasztalatai, vagy az igaz­ságkereső oknyomozás tanulságai hitelesítették. Szobrainak „életes" élményei vannak, szóljanak bár régi koldustáncról, a Tanműhely satu­padjairól, a Boszorkány-sziget kivá­gott faóriásairól, a Hálóvető megfe­szülő alakjáról, de a XX. század zaklatott Laokoon-szoborparafrázi­sáról. Joggal írhatta: „...Bennem és körülöttem fejlődött, zajlott és zaj­lik Szeged... Érzésskálámon vajúdik az élete: a formák világában hangja és visszhangja vagyok." Majd három évtizede, 1958-ban levélfélét fogalmazott tanítómesteré­hez, a rég halott Mórához. Ebben azt irta: „Szaladnak az évek, az évti­zedek. Végigéltem egy szobrászéle­tet, és műterem nélkül is helytálltam. Ez az elégtételem... az emlékeim kö­zött őrzöm egy beszélgetésünket, in­telmedet: „Azéletet, Tóni fiam, szá­modra ne a megalkuvások tegyék él­hetővé, hanem a kötelességvállalá­sok. " így is iparkodtam élni, Feri bátyám." így éltél, Tóni bátyám! Nem bú­csúzunk. Naponta találkozom veled a Móra parkban, a színház előtt, a Füvészkertben, a Sajtóház előcsar­nokában... TANDI LAJOS BÖRÖNDI LAJOS valami konok hit okán mert ha nincsen már semmi ok amiért szeretni lehel és remélni csak a csakazértis akkor is és azért is konokul szembeszegülve minden után a lehetne jövő idejét keresve — látni a vesztett kert fáit — a semmin tűi is remélni szeretne és fölnézni az egekbe valami konok hit okait is eljutni hazulról hazáig örökös vesztesként is szeretne

Next

/
Oldalképek
Tartalom