Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-09 / 187. szám

> 4 Szombat, 1986. augusztus 9. MAGAZIN Tekintély és tekintélyelv A negyvenvalahány évesek nemzedékéhez tartozom, ahhoz a nemzedékhez, amelyet némiképp lekezelően, de valószínűleg találóan beatmcmzedéknek szoktak nevezni. Arról a nemzedékről van szó, mely különböző történelmi és politikai okoknál fogva — egy-két kivételtói eltekintve — nem érvényesült látványosan, nem került vezető posztokra, inkább valahol a középszinten és középmezőnyben kereste-keresi boldogulását, döntési szituációktól viszonylag távol, s igy korlátozott felelősséggel. Minket gyermekkorunkban a tekintélyek tiszteletére neveltek, s ha netán úgynevezett kettős nevelést kaptunk, otthon és az iskolában, némiképp eltérő tartalommal, akkor is: kettős tekintélytiszteletben nőttünk fel, persze más-más értékrend szerint. Tény az is, hogy közülünk sokan cinikus felnőttekké váltak, de azért azt hiszem, maradtunk elegen, akik őrzünk valamit a hőskultuszból, a kiemelkedő teljesítmények csodálatából, s titokban magunk is szeretnénk hozzájuk hasonló köztiszteletre jutni. Mindezt azért bocsájtottam előre, mert feltűnt nekem a mai tizenévesek szinte tökéletesen ellenkező előjelű irányultsága: a tekintélyek lebecsülése, vagy netán semmibe vétele. Tudom, hogy ebben valamikeppen benne van a mi — idézőjelben vett — „munkánk" is: mi sokan szenvedtünk hazug, ránk kényszeritett tekintélyektől, mi a demokrácia hívei vagyunk, feltétlen hívei, akik nem rezzenünk össze, ha letegeznek, bírálnak, kérdőre vonnak bennünket. Szóval, van ebben a jelenségben vaSZEKERESFERENC GRAFIKÁJA lami örömteli is: a mi gyermekeink szabadabb légkörben nőttek fel, fesztelenebbek, ha tetszik: szabadabbak. Csak hát az a baj, hogy tekintélyek, igazi, valódi tekintélyek vannak, lennének, kellene, hogy legyenek. S a szabadabb szellemű nevelésnek, az unos-untalanig emlegetett, egyre szélesedő demokratizmusnak nem feltétlenül abban kell kiteljesednie, hogy leromboljuk a tekintélyeket. A tekintélyeivel talán igen, azt lehet, de nem a tekintélyeket. A szülői, a tanári, a vezetői, a művészi, a tudományos tekintélyeket — sorolhatnám sokáig. Mert hát mi is a tekintély? Az Értelmező Szótár szerint valakinek vagy valaminek az a helyzete vagy jellege, hogy tisztelik és szeretik. És miért teszik ezt? Mert az illető tekintélyes ember már százszor bebizonyította, hogy igaza van, hogy általában helyesen dönt, véleményez vagy tanácsol. Persze könnyen lehet, hogy a tekintélyes ember százegyedszer téved, csal, elbukik, de az előlegezett bizalom a tekintélynek éppúgy jár, mint a banktisztviselőnek, hogy nem fog sikkasztani, vagy a tűzoltónak, hogy nem fog gyújtogatni. Ezért védem hát a tekintélytisztelet félig-meddig már úgyis lerombolt bástyáit. Az életkor, a tapasztalat, a szakértelem tekintélyét. Egy társadalom jó működése függ ettől, jöbbek között, s még inkább jó közérzete. Hiszen aki tekintélyt vívott ki, az joggal reméli, hogy tisztelik és követik példáját, s nem feltétlenül a demokrácia jele, ha a tanuló kétségbevonja tanára tudományát, a segédmunkás a főmérnök szakértelmét, a magánember a köztisztviselő tisztességét. Az ostobaság, irigység, cinizmus ugyanis tényleg nem ismer semmilyen tekintélyt. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER A munka virtusa A

budai Villányi út Móricz Zsigmond körteri torkolatából keskeny, emelkedő utca és lépcső fut neki a Gellérthegy nyugati lejtőjének. A Himfy utca és a Himfy lépcső. Neve a Kesergő szerelem és a Boldog szerelem, a Himfy szerelmi költőjét, Kisfaludy Sándort idézi, s bár ez véletlen, a véletlen is lehet stílszerű: a Himfy lépcső közepéről már látni lehet az irodalmár és nyelvész egyetemisták kollégiumát, a Ménesi úti Eötvös Kollégiumot. Amikor 1950 őszén lakója lettem, már csak elfelejtendő hírét őrizték falai annak, hogy ez bizony még két évvel azelőtt is elit kollégiumnak számított. Az ország úgynevezett humánértelmiségének leendő krémjét gyűjtötte össze. Mostanában jelent meg Száz Imre Ménesi út cimű dokumentumregénye ennek a legendás intézménynek a végnapjairól. Ameddig lehetett, tanárai és diákjai görcsösen őrizték az „alapító atyák" elképzeléseit a szigorú felvételi rostálásról, az önképzés vírtuskodó buzgalmáról, a „légy tájékozottabb-olvasottabb ma, mint tegnap voltál" versenyszelleméről, amelyhez a viták nyíltsága és a vélemények lehető teljes szabadsága is hozzátartozott. Meg persze az a diákhagyomány, amelynek játékos szokásrendjéből a vaskos humor sem hiányozhatott. Ha nem alakul át névtelen diákszállóvá, ha az én időmben is elit kollégium marad, sohasem költözhettem volna falai közé. Általános téjékozatlanságom és idegen nyelvtudásom hiánya miatt kihullok a rostán. Ehelyett ide zsúfolódott össze a megszüntetett népi kollégiumok( valamennyi bölcsészhallgatója. Emeletes vaságyak sokasága, még a tanulószobákban is; úgy éreztük, hogy jogos honfoglalók vagyunk; az elitképzés az úri rend találmánya volt — csak hadd árasszák el az új rend gyermekei a kollégium szobáit is, meg az egyetem padjait is. Nemhogy fájdalmat, inkább diadalt éreztünk: a jövő a tömegeké, tehát a tömegek oktatásáé is. Nem a kevesek kiemelkedéséé, hanem a sokaság együtthaladásáé. Alig tudsz valamit? Nem baj, valamit majd csak tudni fogsz. Éljen az egyenlőség, éljen az esélyegyenlőség is! Azt szokták mondani, ha valami már megtörtént, tudománytalan dolog megkérdezni: történhetett volna-e másként. Én tehát nem tagadom, hogy abban a mozdulatban, amely elsöpörte az elitképzést volt jogosult pátosz. Abban a mozdulatban is, amely a „munkásarisztokrácia" elleni harc jelszavával egyenlősítette a béreket. De azt most már mindenki tudja, sőt mondja is, hogy annak az egykori egyenlősítésnek a terheit nyögjük máig. A sajtó tele van az alap-, közép- és felsőoktatás általános színvonalcsökkenéséről szóló panaszokkal. A nagy tanáregyéniségek és a tehetségkiválasztási módszerek számonkérésével. És méginkább tele van a beregyenlősdi elleni panaszokkal. A jó szakmunkás valamikori megbecsültsége iránti nosztalgiákkal. A mesterségek művészeinek és az érdekükben kialakítandó bérfizetési módszereknek a számonkérésével. Legfőbb jelszavaink egyike, már hosszú idő óta, a differenciálás, amin azt ertjük magyarul: különböztessük meg végre különös gondossággal a jó tanulót a rossz tanulótól, és bérrcl-megbecsuléssel a jó munkást a gpssz munkástól Hogy ez a követelés miként függ össze a gazdaság, a társadalom és a szellemi élet napirendben lévő reformjával, netán azzal, amit az extenzív (a külsődleges) módszerekről az intenzív (a belsődleges) módszerekre való áttérés szükségének neveznek, vagy azzal, amit a tudományos-technikai forradalom kihívásként emlegetnek — röstellném bizonygatni. Arról van-e szó tehát, hogy egy vargabetű után vissza kell térnünk az oktatásbeli elitképzéshez meg a gazdaságés társadalombeli elitkialakításhoz? Vagy patetikusabban szólva: ezt tűzte ki most célunkul a történelem? Én magam nem félnék az elit szótól sem, de ha valami arisztokratikus, nem demokratikus jelentésárnyalat tapad hozzá, rendben van, ne használjuk. Abban az igyekezetben azonban, amely többször ellódított már bennünket a holtpontról, s amelynek nagyobb lendületét külső és belső tényezők egyaránt sürgetik most, új viszonyokat kell teremtenünk. Nem mondok újat, mégis mondom: — Vissza kell állítanunk a nagy tanáregyéniségek rangját. — Legyen tekintélyük, hirük-nevük a kitűnő és még kitűnőbb iskoláknak. — Változzék meg a mai diák-értékrend; ne tekinttessék strébernek, aki azért jár iskolába, hogy tanulva okosodjék. — Kapjon ötszörös ellenértéket a jó munka, szűnjön meg a bér és fizetés „jelenléti díj "-jellege, a fizetési listák számoszlopai ne fedjék el a lelkiismeretesség, a hozzáértés és a hanyagság, a kontárság különbségeit! — És legyen végre fő mércéje a vezetökiválasztásnak is a rátermettség! S

orolnám tovább, de röstellkedve megállok: átcsúsztam a régi, rossz vezércikkek üresen parancsoló modorába. „Álljon vissza ez", „legyen az", „változzék meg amaz". És a feltételek? Hiszen ha nincs pénz, hogyan legyen jó a munka? Ha viszont nem jó a munka, hogyan legyen pénz? Ezt hívják ördögi körnek, és már régen nem hisszük, hogy parancsoló ráolvasással ördögöt lehetne űzni. Valamivel mégis lehet, hiszen akadnak azért, akiknek sikerült. Nem hivják elitnek őket, de vannak kitűnő tanárok, jó iskolák, szorgalmas diákok, aranykezű munkások és rátermett vezetők. Hogyan csinálják? Az a gyanúm: ahányan vannak, annyiféleképpen. Csak egy dologban lehetnek azonosak: a feltételeket nem elfogadták, hanem újjáteremtették. Saját, cselekvő szándékaikhoz igazították. Virtus is van a világon. Megmutatni: íme, ezt tudom. Szász Imre könyvének Eötvös-kollégistáit az hajtotta: még átdorbézolt éjszaka után is be a hajnali könyvtárba, egyetlen olyan nap se maradjon ki, amikor olvasottabb lehetek, mint tegnap voltam. És ha sokan nekigyűrkőznek, „fent" is meg „lent" is, hogy a feltételeket szándékaikhoz igazítsák? Nos, ezt hivják reformnak most. Sőt: radikális reformnak. FARAGÓ VILMOS POLNER ZOLTÁN Fekete ikonok Benzin és gázolaj párolgási» városok lovald fekete ikonja átragyog a motorok fordulatszámán s feszülő testük halálig hordja határtalan egek krétakori nyugalmát. Ideges utcákon küszködnek a száguldás bűvöletében, de őrzik szemükben az akác fürtű földet. S midőn hirtelen föllázadnak a sikoltó fékek jaját szívünkbe marják, ránk robbantják a tigrisszemű forgalmat s életünk egy túlfeszített napját. Mi egyetlen mozdulattal mentjük meg őket. Vas reccsen, zöld olaj szivárog. Alinak sértetlenül és élik tovább a velünk megjárt növényi világot. BELÁNYI GYÖRGY A papír elégiája éjszaka, hogyha se álmod nincs, se aludni türelmed, keI föl, s írd e papírt még tele. s félj. ha elér hozzád még a szó, hidd: élni se kellene már, hogy meghalj, nézd a kést, hogy közelit hasadon, s gondold el, hogy nem vagy, hisz a helyedre tolakszik igy is mind, aki fél, hogy a szavad hatalom, tudd, már a léted örök, árva hazája ez, végleg ez a papír, költő, még bizakodj te azért: lesz állásod, és lesz munkahelyed, fizetésed, eljő majd az idő, s nem fenyegetnek a kért kölcsönök, állva maradsz majd végre a lábadon. így lesz, így. szeretőid is majd újra szeretnek, a kóbor férjekhez most nagyon is hűségesek ők. ne álmodj barnahajú, és ne te szőke, kevély szépekről, csak örülj, hogy könnyű, hazug kezeik helyett legalább hűvös penge feszül hasadon, s egyre csak élsz. sétálj ki az erdő hajnali, bíbor fái közé, s dőlj le, dőlj a füvekre: szabad vagy, és mind az egész, nagy ég a tiéd. kezeidre hajlik a lomb, míg a vér kifeszült madarán verdes sápadt csuklód, s térj meg, vissza a ház zöld árnyai várnak —, tán szürke beton maga az árnyék is, hogy a nap sárga paneljei közt ne mozdulj, de hidd, csak elmúlik ez. örömök vesznek majd körül akkor, meg a régi barátok újra, akik most nem, tudni se, szólni se űr. karnak rólad, hallgass hát te is, a cigaretták kéklő füstje sodor éjszaka tégedet el, messze el innen, hallgass, és csak igyad a teát, bort vagy a sört, mindegy, gond ne legyen remegőn arra, miből lesz holnap enni kenyér, parizer s tej. csak írd ezt a papírt még tele, s szótalan add meg magadat a csöndnek: nem vagy már te se más, csak árva papír, ahol itt írva ma semmi se áll — Szeged műemlékei 41. A KIRSCHNER-HAZ ;§r tm sm mimi í i • /fWMriiJ i ISlifliP i • «. tz+kr tri t ÜP ^ A Lenin körút 39. számú épület „Műemlék, Kirschner ház néven ismert, eklektikus stílusban épült 1883-ban." A kétemeletes sarokház földszintjén íves záródású üzletsor. Emeleti ablakainak emberarcos díszítményű, egyenes záródású párkányait a kiemelt helyeken timpanonos záródásúak váltják fel. Négy erkélyéből az egyik a lekerekített házsarkot követi. Öblösödő, nyugtalan rajzú korlátai kovácsoltvasból valók. A hatvanas években szegényes párkány és az attikafalak visszaépítésével, emeletet kapott. Földszintje változatos kvaderezésű, főhomlokzatán fa kapuval. Nyúlánk kapualjából szerény lépcsőház vezet a kőkonzolos, L-alakú függőfolyosóra. A nagyméretű, egyemeletes lakóház építésére 1882 augusztusában adtak engedélyt Kirschner Izsáknak, amennyiben a telkén levő valamennyi ideiglenes épületét lebontja. Az épülő ház, Letzterék ez évben és 1883-ban felvett fényképein is látható. Májusban pótlólag engedélyezték a sarki attikán „óra felépítmény" létesítését. (Az órát magába foglaló kagylós építményt Keglovich 1890 körül készített felvételéről ismerjük.) 1883 novemberében adták ki a házra a lakhatási engedélyt. Az épület 191 L-töl a „Bruckner Testvérek" vaskereskedő cég tulajdona volt.