Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-09 / 187. szám

MAGAZIN > 4 Szombat, 1986. augusztus 9. Találkozások Személyesen 1955 elején ismertem meg. A Szépirodalmi Könyvkiadó, amelynek akkor irodalmi vezetője volt, megbízott Juhász Gyula válo­gatott verseinek sajtó alá rendezésé­vel, és Illés Endre hívott, hogy a be­vezető tanulmányt megbeszélje ve­lem. Emlékszem számomra kissé furcsa eleganciájára: hétköznap is sötét, ünnepinek ható öltönyére, fe­hér ingére, fekete csokornyakkendő­jérc. Nem gyászolt pedig senkit; ez az ünnepélyesség hozzátartozott al­katához. Az is emlékezetes maradt számomra, hogy lelkemre kötötte: idézzem Szabó Dezsőnek Juhász Gyuláról irt tanulmányát, s föl is ajánlotta, kölcsönzi az író saját ki­adású folyóiratának, az Élet és Iro­dalomnak 1923. évi kötetét, amely­ben cz az írás először megjelent. Nem vettem igénybe készségét, mert az egyetemi könyvtárban, ahol ak­kor dolgoztam, megvolt. Most átla­poztam a bevezetőmet, s látom, mégsem idéztem Szabó Dezsőt. No, nem dacból vagy makacsságból, ha­nem nyilván mert nem nyílott alkal­mam, hogy az adott összefüggésben fölhasználhassam Szabó Dezső szö­vegét. Más tanulmányaimban, külö­nösen a váradi évek kapcsán utóbb nem mulasztottam el, hogy Szabó Dezső lényeglátó megállapításait is kamatoztassam, A Szépirodalmi Könyvkiadónál utóbb is termékeny munkakapcso­latban maradtam, számos Juhász-, Tömörkény-, Móra-kiadványukat bizták rám, de ehhez nem kellett Il­léssel leveleznem, tárgyalnom; fő­ként Görög Livia volt c kötetek ki­adói szerkesztője. Neki sokat kö­szönhet főként a, Juhász-életmű: az ö szakértelme, hozzáértése még a kritikai kiadás megjobbításához is hozzájárult. Akkoriban, amikor Illés Endrénél jártam, jelent meg az Irodalmi Új­ságban Nervalról emlékező cikke, amely voltaképpen Juhász Gyuláról szól, hiszen főként párhuzamaikból világosítja meg a francia poéta köl­tői alkatát. Csak most, hogy újból elővettem ezt az írását (a Krétaraj­zok 1957-ben megjelent kötetében férhető hozzá; ezt „Péter Lászlónak szeretettel, igaz becsüléssel" és Kosz­tolányi példája szerint zöld tintával dedikálta), látom, hogy befejezésül Juhásznak azt a Comnatio című ver­sét idézi, amely csak az én 1956-ban megjelent válogatásomból vált isme­retessé. Honnan vette hát Illés End­re? Jellemző kivételes tájékozottsá­gára, hogy azt a versszakot, amelyet idéz, közölte Magyar László 1942­ben megjelent Milyen volt szőkesége ... cimü füzetében. Ezt a kis nagyvá­radi kiadványt is ismerte! Klasszikusainkról Juhász Gyuláról halálakor többször is irt, s később is gyakran emlegette, idézgette. Móráról nem volt túlságo­san jó a véleménye. Kritikusi pályá­jának elején Mikes Lajo$, az Est-la­pok irodalmi szerkesztője megkér­dezte tőle, kiről akar írni. „Az elsők között Móra Ferencet említettem. Éppen akkor jeleníTtreg ú] könyve. Őt választottam, mert meg akartam fejteni országos sikerének titkát. Könnyen megfejthető titok volt." Ez a bírálata (Móra akkor induló élet­műsorozatának első hat kötetéről) a Magyarország 1927. szeptember 24-i számában jelent meg. Közvetlensé­gében látta népszerűségének kulcsát. „A közvetlenség nagy varázsa: az író ott van a szobában, velunk-mellet­tünk, szinte belehajol a könyvünk­be, amit ő irt. Tegeződünk vele. Hi­szünk neki." Móra Ferenc volt, mondja summázva, a két háború közt a legközvetlenebb magyar író. E megállapításban nem csak elis­merés rejlik; egy kissé az írónak a kisebb ellenállás irányában adott en­gedményét is rosszallja. Még kemé­nyebb volt Ítélete az Arunykoporsó­ról. Távol áll, úgymond, a történel­mi regénytől. „Söt^nem is regény. Végtelen szeretettel és gonddal regé­nyessé formált római régiségtan. Ti­pikus tudósmunka. Szórakoztatva oktat. Iskoláknak kellene ajánlani, tanítsák régiségtan helyett." A Nyu­gatban megjelent kritika — ennyi­ben stílusos — ugyanolyan ironikus, mint Móra megannyi irása. Legutoljára 1977-ben a Tükör so­rozatában (írók két háború közt) tért vissza Mórára. Itt még hozzátet­Illés Endre és Szeged Elő kellene keresnem leveleim mélyéről azt, amelyben 1952-ben, várat­lanul és ismeretlenül, elismerését fejezte ki Kálmány Lajosról írott életrajzomért. Ámultam, hogy ez a kis könyvecském fölkeltette a már akkor neves író figyelmét, s még inkább, hogy nem volt rest, megtuda­kolta ki vagyok, kiderítette címemet, s vette a fáradságot, hogy a vidé­ki fiatal kutatónak levélben hozza tudomására méltánylását. Öt én valamikor 1946-ban fedeztem föl magamnak, a Magyarok cimü folyóiratban megjelent elbeszélése nyomán. Címére már nem em­lékszem, csak főszereplőire: a professzorra és hozzá képest fiatalabb, cseresznyeszájú — vagy az orcája volt cseresznyepiros? — feleségére. Szellemes, élvezetes írás volt, olyan, amilyen Illés Endre sok-sok no­vellája. REMEKLÉS. Ez a szó az 6 nyelvéből vált közhasználatúvá. te: az Ének a búzamezőkről című re­génye sem fogta meg: szerinte túlsá­gosan himnikus, s ez jóval kevesebb, mint a himnusz. írását így fejezte be: „Milyen kár, hogy a közvetlenség valamiképpen mégis kevés egy élet­műhöz. És kár, nagy kár, hogy Móra Ferenc végül «egyre több kockacu­korral édesítette »mikrokozmo­szait«. Pedig gunyoros szellem is volt. Kritikus szellem is." Balázs Bélának több írását beválo­gatta különféle novellagyűjtemé­nyeibe, önállóan azonban róla is csak az imént emiitett sorozatában szólt. Kerülte az önálló ítéletalko­tást, jobbára csak idézett. Balázs naplójából, Thomas Mann előszavá­ból, amelyet Balázs Hét mese-jéhez irt, s amelyet Mann oly fontosnak tartott, hogy rövidsége ellenére he­lyet szoritott évtizedek múlva válo­gatott tanulmányainak kötetében is. Tömörkényről sem írt külön. Nem emlékszem már, 1966-ban kértük-e őt is a Tömörkény Emlékkönyvben való közreműködésre, de minden­esetre nem szerepel ott, ahol Illyés Gyula és Németh László ütötte meg a méltánylás alaphangját. Pedig ke­véssel előbb egyetlen szegedi tárgyú írásában többször is idézi. Örömmel fedezem föl ebben most, hogy hivat­kozásait és utalásait — a pávás, jege­nyés tanyára, a hires-hirhedt tömjén­pipálás legendájára — az én utósza­vamból merítette, amely 1963-ban jelent meg a Tömörkény-életműso­rozat befejező kötetében; ez Mun­kák és napok a Tisza partján címmel az irónak néprajzi, társadalomrajzi Írásait, publicisztikai műveinek egy részét gyűjtötte kötetbe. Séta Szegeden A kíváncsiság hajtotta le Szegedre 1965 októberének elején, irta a Nép­szabadság 16-i számában megjelent tárcájában. Arra keresett feleletet, milyen Szeged az ünnepi hetek el­múltával, az idegenek nagy nyári áradása után. Kocsival jött, leírta út­ját, a félegyházi Hattyúháznak, Pe­tőfi István hajdani kocsmájának és mészárszékének tatarozását; beszá­molt az öreg Kőrössy halászcsárdá­ban szerzett tapasztalatairól, a ren­detlen, gazos Tisza-partról is. Kalau­za, akit csak Jx monogrammal nevez meg, elvitte Alsóvárosra, s megmu­tatta neki a vendéglőt, ahol Zadra­vecz páter ellenforradalmárai gyüle­keztek. (Tévesen mondta neki úgy, hogy Zadravecz lakása volt ott. Ő az alsóvárosi rendházban lakott. A kocsma, amelynek falán az egykori emléktábla helye még ma is látható, csak szervezkedésük színhelye volt.) írásának lényegét azonban főcíme fejezte ki: Eltűnt egy tér. (Alcíme volt a Séta Szegeden.) A Dóm térről van természetesen szó, és arról, amit több mint negyedszázada minden szegedi és minden vendég szóválesz: a szabadtéri játékok nézőtere egyet­len hónap miatt az év többi tizenegy hónapjában tönkreteszi a tér szépsé­gét; éppen azt, amiért a játékok va­laha létrejöttek. Ez eddig akkor sem volt újság. A meglepő fordulat ezután követke­zett. Illés Endre — az őt jellemző merész ellentmondással, kiélezett­séggel, „szentségtöréssel" — azt a meghökkentő megállapítást tette: „Ezt az eltűnt teret ne sirassuk. A szegedi Dóm teret csak a letűnt neo­barokk önérzet tarthatta szépnek és hangulatosnak. Valójában idegen volt. Előkelő idegen Szegeden. A te­ret körülzáró árkádos egyetemi épü­letek stílusát az útikalauzok óvato­san úgy határozzák meg: észak—eu­rópai teglastilus. Mondjuk ki nyíl­tan: ónémet mézeskalácsálom. Kle­belsberg Kunó álma." „Mi köze ennek a térnek a szegedi tájhoz, a szegedi múlthoz, a szegedi emberekhez? Ahhoz a lélekhez, amelyikkel Kálmány Lajos szegedi népköltési gyűjteményeiben talál­kozhatunk, a Szeged népé-ben, a Hagyományok-ban, az alföldi virág­koszorúkban? Semmi, semmi." Sok igazság volt e sarkított sza­vakban, mégis mi Borvendég Bélá­nak adtunk igazat, aki november 3­án ezeken a hasábokon méltó választ adott Illés Endrének. Nem volt eb­ben semmi sértő. Ő is elismerte, a tér valóban nem következik a város tör­ténelmileg kialakult szerkezetéből. Félreérthetetlenül mesterséges kép­ződmény. A Dóm tér sohasem vált valóságos főtérré. Mégis: Szeged belvárosát az eklektika jellemzi, s a Dóm tér ugyancsak az eklektikának valamely sajátos megvalósulása, s ennyiben beleillik a Víz utáni építé­szeti örökségbe. „A Rerrich-féle ar­chitektúra — úgymond Borvendég — az eklektika kései hajtása." Rer­rich nem volt ugyan modern építész, de volt határozott elképzelése. „Al­földi építészetet akart csinálni, és ke­reste ehhez az anyagot és szerkeze­tet. így esett a választása a téglára, amely a kőben szegény alföldnek évezredes múltú, időt álló építési anvaga." Ennyiben kísérlete új cs tájhoz illő, mégha mintája Nyugat­és Észak-Európa országaiban volt is található. A Dóm térnek mint építészeti al­kotásnak semmi köze sem volt Kle­belsberg Kunó álmaihoz, világnéze­téhez, politikájához, „neonaciona­lizmusához". Nem kell, hangoztatta Borvendég, „neobarokk önérzet" ahhoz, hogy a Dóm teret, az itt talál­ható építészeti együttest szépnek tartsuk. Rerrich műve nyilvánvaló hibái ellenére olyan megbecsülést ér­demlő alkotás, amely nélkül a Város föltétlenül szegényebb volna. Kötelékek Most, hogy meghalt, különösen örü­lök, hogy A szerette Város fülszöve­géből a kiadói szerkesztő, pedig akarta, nem törölte ki köszönetemet a könyv létrejöttéért. Hiszen már a Szegedi örökség is Illés Endre megér­tése folytán születhetett meg. Ami­kor életműsorozatom első kötete el­fogyott, kértem, tegye lehetővé a folytatását. Nem válaszolt — min­den kísérőlevél nélkül küldte a szer­ződést. Néhány válaszát nehezményez­tem. 1973-ban elutasította a Szeged irodalmi emlékhelyei című könyvem kiadását; így jelent meg rá egy évre a városi tanács költségén. 1975-ben tűrhetetlennek éreztem helyzetemet a Somogyi-könyvtárban, és kértem, fogadjon be a Szépirodalmi Könyv­kiadóba szerkesztőnek. Akkor már ő volt az igazgató, de helyhiányra hi­vatkozva elutasított. 1979-ben nem a magam ügyében, hanem Mezei Má­ria kézirata dolgában fordultam hoz­zá. Nem vállalta a kiadást. (1981-ben a reformátusok kiadója jelentette meg Vallomástöredékek címmel; ha­marosan második kiadást is megért.) Mezei Mária szerint — a lelke rajta! — Illés a negyvenes évek elején, még mint fiatal drámaíró és szinikritikus, szerelmi sikerre számított, de a di­csősége teljében tündöklő művésznő (ahogy mondta: akkoriban reggelire, ebédre, vacsorára férfiszívekből ké­szült pörköltet evett), visszautasítot­ta. Ennek tulajdonította, hogy a LIPPAI TAMÁS RAJZA HERCEG ÁRPÁD Azt a hajókirándulást a Missisippin Telefdnálni kéne, felhívni barátokat, nőket ismeretlenül, mesélni csodás utazásról, tengerparti nyárról, s megemlíteni azt a hajókirándulást a Missisippin, amelyre évek óta várok — Telefonálni kéne, fecsegni hogyvagyokról, madarak hajnali dalát csempészni odaátra, s fanyar kékfrankost ebéd utánra: •* emlékeztetni garabonciásokat kőlevesre, emlékeztetni egyszervolt közös pohárra — Telefonálni kéne. Csörögni, csörömpölni, belerobbanni szikkadt csöndekbe, sörmagányba, feldúlni áporodott nászágyakat, mintha csak véletlen műve volna — Telefonálni kéne, mondom: s tétován, mint aki már leszámolt füttyös hajnalokkal, bimbamos delekkel s az alkony is tálcán kínálja a szívszakasztó izgalmakat fátyolos szemének: csak legyintek, lebeszélem magam minden elhatározásról. S maradok, gubbasztok a szivárványos képernyő előtt, fülelve lépcsőházi mocorgásra, pusmogásra: talán éppen engem keresnek — repülő halak képeit most hozzák el nekem. •onai» ¡Stií.-úmot- i. zmííhuüM nomOitm*Má TANDORI DEZSŐ A nótaláb-döngőlap A hídon elérkeznek és elfogynak a szemközt-rohanó NÓTALÁB-betűk, és a BAL A TON egyszerre ugyanolyan távol lesz, a Hegyalja úton haladunk fölfelé egyelőre, és lehúnyom a szemem. Mintha az ékezetek hullanának, nincsenek tabáni fák-bokrok, nincs két vártorony a másik dombon, és én magam, aki most egyáltalán nem vagyok magam, együtt vagyok újra velük, akik itt pihennek, fenyőfák tövében, az út rézsű-oldalán, kék szárnyú madár, zöld szárnyú, rozsdás tollazatú, öreg, középkorú, fióka. Többnyire nem a híd felől érkezem: Budán lakom; egykor szánkózó-területem volt ez a hajlat, nekik meg, akik vagy nálunk se menekülhettek meg tehát, hosszabb létre itt a földön, vagy túl korán, esetleg nem is tudni, korán-e, elköltözködtek, nekik talán soha semmijük se volt, épp ez a vidék. Lentről és gyalog szoktam fölmenni hozzájuk. De mit lehet sokat ácsorogni a kőlépcső-kőtörmelékkel már egyszer jóI kiépített madársiroknál, melyeket kezd beborítani a lomb? Megyek tovább; szedek füvet az élőknek, átmászom az autóút szélső, középső vaskorlátján, lábammal megérintem a döngőlapot, mely évek óta minden áthaladó járműnek megadja ezt a nótaláb-hangot, melyre felriadok most, alattam hallatszott, vas madárszárny lebbenése; valóságosan érünk a kereszteződéshez, mondom rögtön, akkor itt végzünk. nagy hatalmú kiadói igazgató nem volt hajlandó kiadni visszaemlékezé­seit. Hires utazó volt Illés Endre. Kis filmfölvevőjével bejárta a világot. Odesszai útjáról irt 1981 karácso­nyán a Népszabadságban, s utána megküldtem neki Odessza-és a ma­gyarok című könyvecskémet (1978). December 29-én nyugtázta: „Hálá­san köszönöm nagyon érdekes kis könyvedet Odesszáról — mohón ol­vasom. Minden jót kívánok 1982-re! Régi híved Illés Endre." Ekkoriban járhatott Szegeden is. Erről ugyan nem irt, bár ha megírta volna, alighanem legérdekesebb no­vellája születhetett volna meg. Ak­koriban úgy mondták a jól értesül­tek, hogy IBUSZ-vendégszobát bé­relt és a kevéssel előbb megözvegyült író elhódította a ház asszonyát. En­gem ez a romantikus sztori a Magya­rokban olvasott első novellájára em­lékeztetett. Angéla asszony egyéb­ként több mint harminc éve tanítvá­nyom volt az egyetemen. így azután, második házasságá­val, Illés Endre szegedi kapcsolatai csak halálával értek véget. PÉTER LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom