Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-30 / 204. szám

7 Szombat,. 1986. augusztus 30. SZEMENDREI ISTVÁN Látjátok feleim In memóriám Dózsa György EGYÉTEK ÉS VEGYÉTEK CSIKOROGTA A VALÓVÁ TETT SOKSZÁZADOS MÁKONYT TRÓNJÁN TŰZZÉ FÉSZKELŐDÖTT FŐLPARÁZSLOTT Emlékmű a „büdös parasztnak" MELOCCO MIKLÓS FÖLDMŰVES SZOBRA ÓPUSZTASZEREN (Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark a régészeti, természetvér delmi, néprajzi közéleti-politikai feladatain túl képzőművészeti alkotásokkal is igyekszik gazdagítani a látogatók élményeit. Különös helyszín ez a néhány négyzetkilométeres terület. Közel ezer év szobrászata találkozik itt, hiszen a XI. századi monostor kiegészített, gótikus szobormaradványai éppúgy üzenetet hordoznak a kor szemléletéről, Ízlésvilágáról. mint ahogy az oszlopos emlékmű sólyomtollas Árpád-alakja, amely száz év távlatából, a milleneum idejéből hozza a nemzeti érzés, a historizmus művészi palackpostáját. De a „szegedi kapu" több mint 70 négyzetméteres bronzdomborműve — Tóth Valéria alkotása —, valamint a támpilléreket díszítő, szegedi szobrászok által készített tondók már a kortársak véleményét fogalmazzák meg. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik az augusztus 20-án, az Árpád-emlékmű és a tó közötti részen fölavatott Földműves emlékmű, Melocco Miklós alkotása.) — Az európai kultúra régóta tartozik a földművelőknek. Ók voltak azok, akik az első értelmes lépést tették az emberiség fönnmaradásáért. Emlékük azonban a népi emlékezet, néhány irodalmi alkotás és egy-két, részleteiben sikerült mű kivételével nem maradt fönn. Engem mardos a szégyenkezés az óriási késés miatt. Különös tapasztalat, hogy az átlagember, a köznép, vagy ahogy sokszor mondjuk, az egyszerű plebsz fölépít magának egy hierarchiát és elfeledkezik önmagáról. Királyokban. fejedelmekben, szentekben, államférfiakban gondolkodik, s csak egy XIV. Lajos lehet olyan hülye, hogy kijelenti: az állam én vagyok és elfelejti hozzátenni, hogy a nemzet felett vagy a nemzet ellen. Ez a szobor, szándékom szerint, adósságtörlesztés. A múltból, a földből ásom ki a földművesnek, a cincinnátusnak, a rabszolgának, a jobbágynak, a „bü-f dös parasztnak" az emlékművét. Nagy késéssel és szégyenkezve pótolva a bennem felgyülemlett szeretetet és tiszteletet. (Az emlékműveknek is megvan a maguk sorsa, ennek a szobornak különösen. Eredetileg Felgyő rendelt Meloccotól földműves-szobrot, csakhogy a helybeliek pénztárcája sovány volt a kivitelezéshez. A megyei tanács segítségével Ópusztaszerre került a mű — mintegy nyolc évvel a szoborgondolat megszületését követően. Meg kell vallanom, a gipsztervet ismerve megdöbbentem az ópusztaszeri sikon. A terven még derékig érő, ringó búzatábla lesüllyedt a földszintre, s bizony ez sokat elvett a mű értékéből. A terven még hullámzó, csavarodó, szép ritmusú, örvénylő búzatábla itt szőnyegmintává változott, a figurák is mintha földbe ásva kutakodnának. Bizony, sokat veszteti a szobor eredeti erejéből, hatásából. Vajon eljut-e a művész üzenete azokhoz, akiknek szánta?) — Ez nekem is kérdés. Meggyőződésem: feladatom nem lehet más, mint az, hogy a szobor legyen ötös felelet, szakmailag kiváló, s akkor még mindig hátra van, hogy egyáltalán érdekes-e, szükséges-e, megmarad-e száz év múlva is érvényesnek mondanivalója. Ma még az elmarasztalás is elsietett. Hiszen, szükséges 100—200 év, míg bebizonyosodnak valódi ériékei. (Ópusztaszer nemcsak az államalapítás, de a második honfoglalás, az 1945-ös földosztás emlékhelye is. így teljesen jogos, hogy itt, ebben az évente több tízezer ember által látogatott, történelmi levegőt sugalló emlékparkban monumentuma legyen a parasztságnak. Emlékműve annak az ezeréves tevékenységnek, mely itt tartotta, mely gyökérzetét erősítette, virágait nevelte ennek a nemzetnek. Mi adta az indító lökést ehhez a szoborhoz?) — Földműves emlékművet rendeltek nálam, de meggyőződésem, hogy megbízóim nem gondoltak utána ennek a szónak. Talán valami kaszás, kapás, ekés, kalásznéző, vagy kubikos figurái vártak tőlem. Tehát valamiféle részletet. A Földműves viszont — szerintem — mindenhez értett. Nemzedékekre visszamenőleg képes volt megjósolni az időjárást, fölmérni a talajadottságokat, föltalálni a vetésforgót, megválogatni a növényeket, tudni az erényeket és ismerni a Veszélyeket. A Földműves számomra a mindentudó, a földdel együtt lélegző, a természetet sejtjeiben ismerő, önmaga helyén ezen a földön pontosan kijelölő ember, aki tudja, mit kell megszelídíteni, magához kötnie, s mitől kell óvakodnia. (Az avatás előtt, majd azt követően hallgattam az arra járók véleményét. Nemigen tudtak mit kezdeni a két figurával, a fű síkjában kalászoló mészkő-búzatáblával. Volt, aki megjegyezte, talán a maradék krumplit keresik a veremben: volt, aki azt mondta, ezek alszanak: mások úgy vélekedtek, a figurák nem is igazán parasztok. Melocco Miklós — aki a férfi figurájában önmaga arcát mintázta, ezzel is hangsúlyt adva azonosulásának —, miként vélekedik: szükséges-e tudni az embereknek, mit is csinál ez a két alak, köthető-e konkrét cselekvésnek mozdulatuk?) — Órákon át itt ücsörögtem a szobor mellett, s hallottam, miket beszélnek az emberek. Sokféle vélemény elhangzott, jó néhány nem éppen hízelgő megjegyzés is. Szerintem nem kell tudni, mit csinál ez a két figura. Hadd kapaszkodjak bele az egyik szemlélő mondatába, aki azt mondta, hogy ezek bizonyára imádkoznak. Ez túlzás, túlságosan is szép, én mégis reméltem, hogy elhangzik. Bár azt is látni kell, hogy a nagy többség tanácstalanul áll a szobor előtt. Higgyük el, ezek valóban imádkoznak. Az imának sokféle formája vart. Nem szabad leragadnunk annál, hogy az ima egyfajta vallásos szöveg értelmetlen darálása. Gondoljunk a siratóénekekre, a spontán születő könvörgésekre vagy az olyan profán fohászokra, amit a parasztemberek zsolozmáztak a terméshez: érjél meg kicsit búza, ne verjen el eső, hozz érett kalászokat, add meg mindennapi kenyerünket... TANDI LAJOS Mióta kutyás nép a magyar? Erősen rimel a cim Mészöly Gedeonévá, Szeged hajdani nagy nyelvészével: Mióta lovas nép a magyar? Hóman Bálint irása préselte ki belőle hires tanulmányát. Azt állította Hóman, őseink a lovat csak akkor ismerhették meg, amikor vándorlásaik során egy „fejlettebb" nép, a török leigázta őket. Őstörténetünk törökjéről van szó természetesen, nem a Jumurdzsákéról és nem Szulejmán nagy hadáról. Veszedelmes teória lehetett éppen akkor emlegetni hajdani nagy leigázásunkat, amikor — alig pár évvel később csak — a történelem talán legfélresikerültebb embere egész Európára jármot akart rakni. Ne legyünk kényesek, lökdöstek bennünket a hosszú út során ezerfelé, de Mészöly szelleme szikrákat hányt, amikor egyik évzáró üppenélyen előadta cáfolatát, és 1930-ban a Népünk és nyelvünk ben meg is jelentette. Akkor még tudományos dolgozattal is lehetett évet zárni? Azt állította Mészöly, nyelvi bizonyítékaink vannak rá, hogy elődeink már az ugor-korban ismerték a lovat. Amikor még együtt éltünk az osztályokkal és a vogulokkal. {Kiszely István embertan-kutató fölújitott fölfogása igaz is lehet az őshaza kérdésében. Elképzelhető valóban, amit az Új Tükör egyik legújabb száma közöl, de talán lóelméletünket nem befolyásolja. Őstörténet-kutatóink egyike-másika már korábban a mai Kina területére tette őshazánkat, ide készült Körösi Csorna Sándor is, és erre a szálra talált rá most újra Kiszely, hasznos bizonyítékokkal megrakodva, további kutatási lehetőség ígéretével. A fölújitott elméletnek bizonyára lesznek Mészöly-formátumú nyelvészei, de ne szaladjunk előre, hiszen mi most nem is a ló nyomát keressük.) Hol van hozzá viszonyítva a kutya? Ne várjon tehát tőlem senki a gyermeklóhoz fogható bizonyítékokat. Mészölynek a bokájáig se érnék föl. * Hozzáértő régész közreműködésével annyit sikerült csak megtudnom, hogy időszámításunk előtt nyolcezer évvel már biztosan együtt lakott az ember házőrző ebével. Vitatják ugyan ezt is, mert a tudományban az a legszebb, hogy minden tételét mindig vitatják — és Kiszely a példa rá, egyszer-egyszer nem is hiába! —, de ha akár négyezer-évet tévedünk', akkor is fölvághatunk rá. Horváth István azt irja a Magyarózdi toronyalja cimű igen kitűnő könyvében, hogy a körös-kultúra embere időszámításunk előtt négyezerrel már biztosan ismerte. Akármelyiket vesszük is, a nyolcezret vagy a négyezret, holtbiztos, amikor még együtt ringattak bennünket finnugor testvéreinkkel, vagy az újabb bizonyitású elmélet szerint még az újgurok őseivel, már kutya nyalta a kezünket, és ha tehette, arcunkat is. Amikor a nagy fa gyökerén még aprócska bog lehetett csak magyarságunk, a kutya már ott koslatott körülöttünk. Kár ekkora feneket keritenünk neki, mert a mi kérdésünk voltaképpen nem is ez, hanem az, mióta vagyunk mi annyira kutyás nemzet, amennyire most vagyunk. Gyerekségem elején még hallottam hírét, hogy a kismalac együtt növögetett a család védelme alatt, vele egy szobában, mert összesen csak egy szoba volt, és konyhául is az szolgált, de a kutyái-macskát akkor is kitették éjszakára. Az egyiket azért, hogy a bentiek álmára vigyázzon, a másikat azért, hogy egeret-patkányt riogasson. Lám, még egy élet se telt el, és városi kutyák és városi macskák hálnak együtt gazdáikkal a meleg szobában, a malackára meg azt mondjuk, pfúj. Bár a tudomány megint belekavar egy kicsit a játékba, mert azt kezdi bizonygatni, a malac sokkal könnyebben háziasítható, mert intelligensebb, mint a kutya. Vita a másodjára megfogalmazott kérdés körül is lehet. Vannak, akik azt állítják igen erősen, azóta komázunk ennyire vele, amióta jól megy a sorunk. Drága jószág a szobakutya, külön húst kell venni neki. Más elmélet az ellenkezőjét mondja. Azóta ragaszkodunk hozzá, amióta jómódunkban is szegényebbek lettünk. Egyedül tcngünk-lengünk, nincs kihez szólnunk, magunkhoz vesszük tehát a kutyát, ide is eljön a tudomány, és bizonygatja, aki a kutyáját szereti, az infarktus is jobban elkerüli. Amig simogatja, lecsihad a szive. Ha így haladunk átokverte idegességünkben, megérjük talán, receptre is fölírják. Az Alpok havába keveredett embert is kutya szabadítja ki, ha megtalálja, és azt is, akinek a szive csavarodik be. * Írogatok néha a másokéról, ezért elárasztanak kedves olvasóim újabbnál is újabb históriákkal. Megígérem, ez lesz az utolsó, többet nem írok, de ezt muszáj, mert aki küldte a levelet, arra az időszakra emlékszik, amikor Mészöly lovas tanulmánya megjelent. Ezért is állt egymás mellé fejemben a kettő. Azt mondja az illető, az apjuktól kapták, aki gálör volt. Esőköpenye zsebében hozta haza, és sokat kellett szellőztetnie a zsebet, mert akkora volt csak, mint egy vakond. Csitrinek hívták. Korcs volt a javából, húsz centinél magasabbra később sc nőtt meg. Két szeme fölött két sárga pontocska, az egyik hátsó lábán fehér cipőcske, és nem volt farka. Férfi irta a levelet, nem asszony, és ennyi idő után is becézgeti pontocskával és cipőcskével! Szuka volt és szapora. Majdnem minden kölykét meghagyták, és előfordult, hogy malacot kaptak érte cserébe. Nagyobb barátja is volt Csibinek, a Puszi. Szintén korcs, de bernáthegyi korcs. Ha kaparni kellett, mindig ő kapart, és harapott is helyette. Féreg a ház körül meg nem maradt, a patkányt, görényt és menyétet Csibi mind kifogta. Történt pedig, zsebbe való kora után tizenkét évvel, hogy vadászni ment utolsó fiával, a Dugóval, a Holt-Maros partjára. Lövésekel hallanak egyszer. Levélírónk apja azonnal átlátta a veszedelmet, riasztotta a gyereksereget, fussanak a kutyákért, és hozzák haza. Puszi meg vojt kötve, Dugó sántjtva bár, de hazakerült, Csibit pedig derékig érő vízből húzták ki. Döglött patkány volt a szájában. Azt tévesztette össze a nagy vadász vadkacsával. Csibi tehát elnézésből halt meg. Élhet még a nagy vadász is, mert nevét nem találom a levélben. Annyi van csak, hogy az Ármentesitési Társulás elnökségi tagja volt. tehát ismerte is a kutyát. Hja, akkor még pusztulnia kellett a kisebbnek, ha a nagy ember elnézett valamit, és ezt ennyi idő múltán se tanácsos fölemlegetni név szerint. Dugó árván maradt, naponta végigjárta a mostani Marostorok utcát, mindenkitől a legjobb falatokat kapta palkányirtó szívességéért, de a HoltMaros partjára nem ment többet. Otthon legföljebb a macskák elől lefetyelte el a tejet. Farka neki se volt, mint az anyjának, húsz centinél magasabbra ő se nőtt meg, és a korcs bernáthegyi neki is kapart. Aki a levelet irta, és az Ortutay utcában lakik most, biztos, hog\ 1930 óta kutyás magyar. Arról nem s/ól, hogy a panelban tart-e akármilyet. Aki ennyire szereti, biztosan nem. HORVÁTH DEZSŐ