Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-30 / 204. szám

8 Szombat,. 1986. augusztus 30. Garázsország PÉNTEK LÁSZLÓ FOTÓSOROZATA A piros telefon „Lelövöm! Le én, a keserves Istenbe! Elengedem a golyót vállból, és ha elhibázom, rá a bajonéttal!" — A lerli, aki vértolulásos arccal, szaván sem, mozdulatain sem uralkodva átkozódik a telefonfülke mellett, erös ötvenes, szikár, cserzett arcú ember. Nem beszél egészen a levegőbe: amint a szuronyroham kartempóit gyorsan és pontosan, kurtán végigvezeti, abból azt kell gyanítanom, hogy volt alkalma eletében kipróbálni a kaszárnyában begyakorolt mozdulatsort. Oly nehéz ráhditással húzza vissza karjait, mintha valóban testbe szaladt volna a képzeletbeli fegyver. Van egy órája is már, hogy várakozunk, réges-rég tudom, a férfi Nyíregyházára akar telefonálni, az ottani kórház baleseti sebészetére, ahová — mint a zsebéből kikandikáló távirat tudósította — autóbalesetet szenvedett lányát szállították ma reggel. A távirat óvatlanul bőbeszédűen íratott, az a szó is előfordult benne: életveszélyes. Ez a szó remeg a felindult, tehetetlen emberben. A fülkében kopottas kis öregasszony próbálkozik a sokat tudó, ám neki nem engedelmeskedő készülékkel. Ha a csigázott képzeletnek valóságos eröt tulajdonítunk, golyóval a tarkójában, bajonéttal a halában. öt már hónapok óta ismerem, tudom róla, hogy Svájcban elő fiával próbál kapcsolatba lépni hetenként egyszer, talán valaminő megegyezés értelmében hétfőként este hat után. Még sohasem láttam, hogy sikciult volna neki, csak találgatom, vajon a számot jegyezte-e lel pontatlanul, a fia utazott el hosszabb időre bejelentés nélkül, vagy a táresazasok és szünetek bonyolult kombinációját tanulta meg rosszul, netán egyszerűen néni várja meg, hogy a készülék vonalat adjon? Valami hiba mindig van. Az öregasszony, kinek piszkosfehér haja kibukott már addigra a homlokára a tanácstalan kapkodásban, visszaveszi tízforintosait a szeszélyes szerkezettől, és új kísérletet tesz. A/tán megint és megint ujat. Nem mindig ismeri fel azonnal az ismételt kudarc jeleit, van úgy, hogy hosszú monológokat mond végig, részletesen válaszol az ezekkel kapcsolatban maguktól adódó kérdésekre, reszketeg boldogsággal figyelve, hogy a gép megint „elfelejti" megenni a bedobott Icmtizeseket. Most is igy folyik ez már jó ideje. „Lelövöm, mint egy kutyát!" — sziszegi a férfi, rám meredve, a kiszemelt szövetségesre, aztán bekopog a fulke üvegén és mutatóujjával jelzi a/ ivet, melyet követve az öregasszonynak azonnal kifelé kellene indulnia. Vagy tizedszer teszi már ezt, de a néni csak int némileg sértődötten, hogy ne sürgessék. és tovább tudakozodik egy zsákocska dió felöl, amelyről nem tudja bizonyosan, hogy megerkezett-e mar Zürichbe, ó a maga részéről a mull héten adta postára... A fülke előtt is jól hallható a kagylóból érkező szaggatott jelzés: foglalt. A férfi nem bírja tovább, ököllel belevág az üvegbe, a halálra rémülten odaforduló öregasszony arcába üvölti: „Dögöljön meg!", aztán vérző oklet magasra tartva hang nélkül sirvulakaJ. Rendőr jön, igazoltat, kérdésekét pattogtat, de fellépése nem hozza meg az elvárható eredményt, magyarázat nem születik. „Azt se tudom, él-e meg..." — sirja a szikár férfi. — „A/l se tudom, él-e meg..." — sirja a kopottas kis öregasszony. Ahogy egymásra néznek, abban a pillanatban értik egymást. Az öregasszony zsebébe nyúl, tiszta fehér zsebkendőt nyújt oda. A férfi elfogadja, megtörli vele az arcát, majd elértve a biztató mozdulatot, vérző kezefejéi is. Aztán karonfogja az öregasszonyt, és elvezeti a forgalmas utcán. A rendőr ámulva néz, a néni motyog elmenőben: „Az a piros telefon... — az a piros telefon..." Én is ámulva nézek. Ámulva nézem a járdán szétszóródott üvegcserepet, a tönkretett tülkét, és benne azt a piros telefont. Használom szinte naponta, tudtam, kisvárosban az interurbán, akár a lélegzetvétel, nélküle egyszerűen nem működik a nagyobb összefüggésekbe illeszkedő településtest, ezt természetesen tudiam. De hogy ez a ián tizkilós piros doboz ilyen erejű, szó szerint vérre menő, azután katartikusan elcsituló szenvedélyeket mozgósíthat maga után, azt álmomban sem gondoltam volna. Es most beleszédülök a hirtelen felhorgadi kérdésbe: hol élek? Mi az valójában, aminek szemtanúja.i .ott egy szeszélyes pillanat? Milyen uialhatatlan feszültségek, micsoda elemi görcsök közlekednek és csomó/ódnak meg itt, a huszadik századi lét hétköznapi kellékei közön? Lbböl a városból csak szűk tel eve laresázhaió Budapest, New 3urk, Párizs, vagy akár a nyíregyházi kor ház baleseti sebészete. Azt lehelne gondolni, nevetségesen kevés ennyi idő ahhoz, hogy egy gyalogjáróbb érintkezési hagyományok között élő vidék, távirathoz csak végső veszélyhelyzetben folyamodó, levelezni is csak nagyritkán levelező emberek szántára helyettesi/hetetlen életszükségletté váljék a technikai civilizáció c hasznos leleménye, az egész Európán, a fél világon kercs/tülkigyó/ó telefonvonal. Elmaradottságunk stációinak felismerésén iskolá/ódptl észjárásunk arra a feltételezésre hajlanck inkább, hogy kommunikációs robbanás első hírnökeit — három új telefonfülkét, melyek közül többnyire csak egy van működőképes állapotban —, a napi élettér kitágításának e költséges fényűzését tartózkodó gyanakvással fogadja egy évszázadok óta változatlan, lassú ritmusban élő kisváros ncpc. Miért nem igy történik? Honnan ez a hirtelen szenvedély, átszólni cs áthallgatózni a másik városba, a másik országba, a n'iásik kontinensre? Úgy gondolom, görcsös, vad menekülő* ez egy nyomasztóan ránk telepedett abszurd helyzetből, amelyben az egyen, a bárhol elö állampolgár, a szikár férfi, a kopottas nénike vagy akárki más úgy érezheti, hogy valaminő ismeretlen hatalom kiszorította őt, ügyeit, szorongásait és várakozásait a zajló, működő, a voltaképpen létező világból. Miközben egy dél-afrikai tüntetés még teljes feloszlatása előtt képernyőre került, kei-három .országgal odébb játszott futballmeccsek eredményéi a lefújás pillanataban bemondja a rádió, egy közel kelen túszdráma főszereplői egyenes adásban ismertetik feltételeiket a lakásában iilö falusi emberrel is, addig egy halálhír vagy egy egészséges hármasikrek születéséről szóló értesítés egy egész nap alatt — hétvégén akár két-három nap alatt — tesz meg egy megyén belül negyven-ötven kilóméiért. Rendelkezhetsz napra, sőt percre kész értesülésekkel az űrkabinban idegen nyelvű jelentését szövegező tiszt közérzetét illetően, de ha a/t olvasod betegeskedő, idős anyád levelében: „Jól vagyok, fiam, ne aggódjatok", a kezed remeg, a torkod száraz, és azt mondod magadban: „Ez volt tegnapelőtt. De mi van ma?! Azt is megtudod. Holnapután. Nézem a telefonfülkét, falán a piros készüléket, padlóján az összevérzett üvegcserepeket. És tudom, ha majd megírom, nem lesz túlrajzolt, nem lesz túlajzott ez a kis történet. Nent lesz a dolog tullihegve. Itt valóban harc folyik, vérre menő ütközetek zajlanak az elmés masinák körül. Elkeseredett és ügyetlen rohamok a jelenidejű létezésért, szerelők egy szaváért, egy még érvényes orvosi diagnózisért, másfél kiló idei dió kézhezvételének nyugtázásáért, egy ügyben létfontosságú névért, egy vice poénjáért, egy tcglafajta napi araért, melyeket valakik elfelejtettek, egy neveiésért, egy megbocsátó mondatért... Valamiért, ami éppen most hangzik el, éppen most történik. Meg tudom érteni a bajonétemelő szevedélyeket. Ha ebben a küzdelemben tartósan alulmaradnak az emberek, a létezés minden emberi tétje megsemmisül. Belépek a fülkébe, tárcsázok. Anyain szama foglaltat jelez. CSLNGKY DÉNES