Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-02 / 181. szám

Bibó és Szeged HETVENÖTÖDIK SZÜLETÉSNAPJÁRA Bihó Istvánnal első ízhen egy órával előbb találkoztam, mint Illyés Gyulával. Mint a Szegedi Egyetemi és Főiskolai Ifjúság (SZEFI) elnöke a vezetőség több tagjával (Lőkös Zoltánnal. Molnár Józseffel és Penczi Andrással) 1946. május 11-én Pesten voltunk a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségének (a MEFFSZ-nek) központi intézőbizottsági ülésén. A Györffy kollégium Apponyi (ma Felszabadulás) (éri székházában aludtunk, és másnap a Nemzeti Parasztpárt ceglédi nagygyűlésére utazó Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter különvonatával indultunk haza. Mégpedig a miniszter szalonkocsijában tettük meg az utat, jórészt Kereszturyval beszélgetve, pogácsát majszolva és friss sörrel öblögetve torkunkat. Naplóból látom, hogy keresztury val nemcsak diákszociális ügyeket meg a már akkor tervezett Alföldi Szemle dolgát beszéltük meg (ebből lett később a Tiszatáj), hanem fölvetettük Németh I.ászló szegedi katedrájának kérdését is. Sik Sándor után őt szerettük volna az irodalomtörténeti tanszéken látni, de ez — úgymond Keresztury — megfeneklett „a pártok ellenállásán". Ahogy emlékszem. nem elsősorban a kommunista pártén, inkább a szociáldemokratáén. Másik beszélgetőtársunk Bibó István volt. akkor még Rajk László Belügyminisztériumának főosztályvezetője. Miről beszéltünk, nem tudom. Azt sem tudtam akkor róla, hogy Szegedhez köze volt. A szegedi diák Édesapja, id. Bihó István (1877— 1935) a húszas évek elején a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelőségének volt vezető tisztségviselője, de a minisztériumba vezető útját valamelyik főnökével összekülönbözve elzárták előle, és erre elfogadta a szegedi egyetem meghívását: elvállalta az egyetemi könyvtár igazgatói posztját. A fővárosban ő alapította és szerkesztette a Társadalomtudomány című folyóiratot, és szerkesztői hajlamait Szegeden is kamatoztatta: megalapította és haláláig szerkesztette a Népünk és Nyelvünk cimű helyismereti, néprajzi, nyelvészeti, társadalomrajzi folyóiratot. Kezdeményezője volt a folyóirat körül szerveződő Szegedi Alföldkutató Bizottságnak is. Ifjú Bibó István 1925 őszén iratkozott a szegedi piarista gimnázium — régi nevén a kegyes oskola — ötödik osztályába. Pesten is kitűnő tanuló volt, így nem csoda, 'hogy^már október 17-én a Vézner (később Vékei) Károly vezetésével megalakult Segitó Egyesületnek alkönyvtárosává választották. Testgyakorlás kivételével általában minden tárgyból jelese volt; hetedikes korában fizikából is jója, testnevelésből mindig kettese, hatodikban elégségese. Hetedikes korában kezdett szerepelni az önképzőkörben. Görög nyelvből és irodalomból Xenophón gazdasági értekezésének, az Oikonomikosz-nak XI. fejezete (jelképesnek látszik ma a cime: A derék férfi tiszte) volt kitűzve pályatételül. Az első dijat — Domán Mátyás bútorés szőnyeg-nagykereskedő 20 pengős adományát — Bibó nyerte el. Érdemes idézni a nyomtatott értesitőben olvasható minösitésből: „Az I. sz. munka szerzője a szöveg jó megértéséhez szükséges alapos nyelvtani ismerettel rendelkezik. Fordítása szép, gondos." Révai József piarista tanár jutalomkönyvvel toldotta meg az első dijat. Ugyanekkor pályaművet készitett Bibó történelemből is. „Jogban az erő" jeligéjű pályamunkájával szintén első díjat nyert. A tétel: „A királyi szek betöltése hazánkban Szent István halálától a Pragmatica Sanctióig." A bírálat „lelkiismeretes tanulmányjozás) eredményének" minősiti, és igy folytatja: „Az elég terjedelmes anyag beosztása mintaszerű. Nyelvezete, stilusa teljesen megfelelő. Kiállítása gondos." Pályadija ugyancsak 20 pengő volt, ezúttal Tóth Imre ügyvéd, kormányfőtanácsos, keresztényszocialista közéleti vezérfiúnak (akit Juhász Gyula szatíráiban Imre gazdának titulált) ajándéka. Nyolcadikos korában az önképzőkör vezetőségébe is bekerült. A főjegyző osztálytársa, Ortutay Gyula volt, ő pedig a főkönyvtáros tisztségét kapta. Most is részt vett a történelmi pályázaton. „A török hódoltság művelődési viszonyai" címmel kitűzött tétel 20 P-s első díját ezúttal is ő nyerte. Jeligéje is jelképes lehet: „Ne bántsd a magyart!" De a bírálat is nagyon jellemző Bibó érdeklődésének sajátos irányára: „Szerzőjének fejlett történeti érzéke van. A lényeges dolgokat ki tudja válogatni, művésziesen csoportosítani és tömören előadni. Hibája, hogy nagyrészt a politikai, nem a művelődési viszonyokra helyezi a súlyt. Kiállítása gondos, ízléses," Az értesitő külön kiemeli őt, továbbá a hetedikes Magvarka Ferencet, a hatodikos Sotér Istvánt: „A kör tagjai közül szorgalmas működésükért dicséretet érdemelnek..." A közös értesítőből nem derül ki, hogy Bibó jeleskedett-e másban, mint pl. a gyorsításban (ahogy Straub F. Brúnó) vagy atlétikában (ahogy Ortutay). A cserkészcsapatról szóló beszámolóban sem olvassuk nevét (mint pl. Straub F. Brúnóét), így nem valószínű, amit Huszár Tibor ír Bibó most megjelent Válogatott tanulmányok cimű gyűjteménye harmadik kötetének végén közölt életrajzi utószavában, hogy Bibó együtt cserkészkedett volna Ortutayval és Reitzer Bélával. Az meg mindenképpen tévedés, hogy a csapat parancsnoka Sik Sándor lett volna. Sík csak 1929 végén került a szegedi egyetemre, s bár a piarista rendházban lakott, a gimnáziumhoz nem sok köze volt. Bibó — ha cserkész volt egyáltalán — csak az egyetemi öregcserkészcsapatban találkozhatott Síkkal. Nem volt tagja a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának sem, ahogy Erdei Ferenc sem, noha legjobb közös barátjuk, Reitzer Béla szorgosan dolgozott a Buday György vezette lelkes és kezdeményező társaságban, „a növelő közösségben", ahogy Radnóti Miklós nevezte. Bibó 1929 és 1933 közt elvégezte a jogot, doktori fokozatot szerzett. Ezzel szegedi korszaka voltaképpen befejeződött, mert 1933—34-ben állami ösztöndíjjal a bécsi egyetemen folytatta tanulmányait (1934-ben államtudományi doktorátust is szerzett), 1934/35-ben a genfi Institut Universitaire des Hautes Études Internationales (külügyi intézet) hallgatója, 1936-ban Hágában, 1937-ben Párizsban, !938-ban ismét Genfben képezte tovább magát. Közben 1934 nyarán már a pesti törvényszék fogalmazógyakornoka. Édesapja 1935-ben meghalt, igy ezután már csak az ő sirja kötötte Szegedhez. Mégis 1940-ben a szegedi egyetem habilitálta magántanárává Jogbölcselet tárgykörből. Ez tette lehetővé, hogy a fölszabadulás után, 1946. július 22-én egyetemi nyilvános rendes tanári kinevezést kaphasson. A politika professzora 1946-ban nemcsak a diákság tömegmozgalmában tevékenykedtünk barátaimmal, hanem — éppen a Szegedi Fiatalok példájára — tudományos hajlandóságainkat is ápolgattuk, s ezért alakítottuk meg 1946. szeptem-^ ber 28-án a központi egyetemen „mi, huszonketten" a . Kálmány Lajos Kört. Elnökké Almásy János vásárhelyi tanárjelöltet (ma a Tankönyvkiadó nyugdíjas főszerkesztője), főtitkárrá Nagy László „munkásegyetemi hallgatót" (értsd: érettségi nélkül fölvett joghallgatót), a gödöllői agrártudományi egyetem szövetkezeti jogi tanszékének mai tanárát választottuk. Egykettőre a nyilvánosság elé is léptünk. Falragaszon, újságban is hirdettük Csütörtök Esték cimmel előadássorozatunkat a központi egyetem aulájában. Lőkös Zoltánnal (a Délmagyarország egykori, a Vasárnapi Hírek mai főszerkesztőjével) kidolgoztuk négy előadás tervét. Október 17-én Bálint Sándor Alföld és egyelem, 24-én Marót Károly Népköltészet — mű költészet, november 7-én Bibó István Népi jogpolitika, 14-én Nagy Zoltán Alföldi művészeti emlékek címmel tart — tartott— előadást. A szegediekkel meg is beszéltük a tervet. De Bibó „utazó professzor" volt, nem tudtunk vele idejében beszélni, és elkövettük a merészséget, hogy kinyomattuk a falragaszt híretudta nélkül. Megérdeklődtük, mikor érkezik, s Lőkös Zoltánnal a nagyállomáson vártuk, nehogy előbb lássa meg valahol a plakátokat, mielőtt (legalább utólag) közöljük vele, hogy megkérdezése nélkül eldöntöttük, miről tartson előadást. Amikor szégyenkezve előhozakodtunk a dologgal, Bibó nagyot nevetett, vállalta a huszárcsínyt, de rögtön meg is mondta, hogy ő nem arról fog beszélni, amit mi várunk tőle. Mi ugyanis a barátainktól, Bónis György professzortól és Tárkány Szűcs Ernőtől ismert népi jogéletkutatás, jogi néprajz szellemében szerettük, volna Bibótól azt hallani, hogy amint a népdalból Bartók és Kodály szintjén magas művészet Válik; amint a népművészetből — Györffy István tanításának óhaja szerint — sajátosan magyar képző- és iparművészet lesz, valahogy úgy lehetne a paraszti jogérzék, jogszokás, évszázadokon át kialakult falusi jogi intézmények s hasonlók alapján „jogpolitikát" alkotni és végrehajtani. A Délmagyarország november 9-i számában valószínűleg Lőkös Zoltán írta a tudósitást Bibó előadásáról. Ebből idézek: „intézményeink nemzetivé, népivé nem akkor válnak, amikor történeti vagy néprajzi sallangokkal építjük fel őket, hanem ha a valóságos szükségletekből, feladatokból igyekszünk őket felszerelni, és a konkrét felelősségvállalás jegyében építjük ki intézményeinket, poszt j ai nk at, jogszabályai n k at." Igen, ekkor már mi is láttuk, hogy ez az igazi „népi jogpolitika". Találkozások Bibó szegedi tanárságának már 1949-ben vége szakadt. Néhányszor még találkoztunk, és levelet váltottunk. Egy ízben a budapesti egyetemi könyvtárban járva, a szakozók közt, kék köpenyben láttam, s pár szót beszéltünk. Levélben segítségemet kérte Borbála lányának szegedi főiskolai fölvételéhez; kérését Hegedűs Andrásnak továbbítottam, s ő megértően tett eleget kérésünknek. Utoljára 1971. május 15-én, Erdei Ferenc temetésén találkoztunk, a makói református temetőben. Rekkenő meleg volt, tűzött a nap, s Bibó — maga is betegesen már — letörekedett Makóra. Ünnepi feketében, a temető porától szürke cipőben tisztelgett egykori barátjának és harcostársának ravatala előtt. A szertartás végén, ahogy kifelé tartottunk, a sírok közt akadtunk össze. Hivtam, hogy kocsival behozom Szegedig, de mondta, hogy találkozója van útitársaival, s velük megy haza. Most már csak életművének foglalatával, írásainak három terjedelmes kötetbe mentett gyűjteményével nézhetek szembe. De ez az életmű, akár Németh Lászlóé, egyre időszerűbbé válva van jelen megújuló társadalmunkban, az újabb nemzedékek tudatában. PÉTER LÁSZLÓ Búcsú a csotrogánytól PETROCZI ÉVA Rendes feltámadás Látsz-e, nagymama? A félbevágott sárgabarack-kupolák alatt érted a mai áhítat, ez az illatos inkarnáció. Kezemben újraéled u tóled-latoii mozdulat, amint a kés a rózsakajszi húsába szalad. Nem gondolok rád; mégis naponta feltámasztalak. Színtiszta magyar szó lehet, de egyik szótárunkban se találom. Itt sorakozik a polcomon legalább hat, nincsen benne. Hangutánzó és hangulatfestő szavainkkal megesik az ilyesmi: egyszer vannak, máskor nincse-' nek. Amikor a szótárak Íródtak, akkor éppen nem voltak. Most megint azt mondják néhányan, hogy ne legyen ilyen szavunk. Azért, mert sértő. Ludas vagyok benne, hogy volt, sőt szerintem akkor is Van, ha nincsen. Néhány mondattal hadd adózzak emlékének vagy meglétének. A hatvanas évek legelején találkoztam vele, ha jól emlékszem, Balástyán. Kónya Feri bácsi, a vidék ismert lakatosa készítette előbb csak dugva, később sorozatban is. Volt azonban egy előző korszaka is. A mindig ügyetlennek, kétbalkezesnek tartott szántóvető ember, amikor se szántani, se vetni nem tudott, mert nem volt mivel — a lovakat be kellett adnia a szövetkezetbe —, elvitt egy darab vasat a vashoz értő mesterhez, megkérte, hogy vágja el itt, tegyen rá csavarmenetet, és otthon összeszerkesztett belőle vagy talicskát, vagy kordét, később motort is tett bele, és szántott vele, permetezett, csőkútból vizet szívatott és öntözött, vagy megrakta kukoricával, és a szántáson is vigan ment vele. Nem egyetlen eszköz neve volt tehát, hanem mindenfélét jelentett, amit otthon vagy mesternél meg lehetett csinálni, de boltban kapni nem lehetett. A hangutánzó és a hangulatfestő szavaknak van azonban egy viszkettetős tulajdonságuk is: akinek a szerkezetére mondták, nem biztos, hogy kitüntetésnek vette. Bár soha nem akartam senkit megsérteni, ezt a szavunkat is pártfogásomba vettem, igen sokszor használtam is, és ennek két oka is van. Az egyik az, hogy történelmünk legújabb fordulójával ezerszámra pusztulnak olyan ősi szavaink is, amelyeket évezredek során hordtunk magunkkal, gyarapítva a hozzánk csapódó népek — vagy akikhez mi csapódtunk közben — szavaival, legalább azt tartsuk meg, amit még meg lehet. Akkor is, ha pillanat szülte. Olvasott ember legyen a talpán, aki tudja még fejből, mi az iga, a tézsla. az ökör, a jerke, vagy Rúzsának melyik részét hívta a nép Gatyafenéknek, pedig valamikor a beszélni kezdő gyerek is tudta. A csőszből mezőőr lett, mert puskát kapott és motorral jár, és szintén zokon veszi, ha régi nevén meri említeni valaki. A másik ok azonban sokkal gyakorlatiasabb, és a világért se akarom eltúlozni. Amikor hallottam, hogy Zákányszéken azért hadakozik Tóth Szilveszterné, mert az őszi munkák legközepén megtiltották, hogy a dűlőúton is közlekedjenek az összetákolt járgányok — volt, aki lóval húzatta ki, hogy szánthasson vele —, odaálltam mellé segítőnek, és meg-megírtam igen sokszor, hogy nekünk lesz kevesebb az ennivalónk, ha nem dolgozhat a kinti ember a földjén. A hivatalos áramlatok annyira máshonnan fújtak akkor, egyik szösszenetemet se úsztam meg rámpisszentés nélkül. Picike szolgálatomnak apró része lehet abban, hogy végre rendszámot lehetett rá kérni. Előbb persze alkalmassá kellett tenni arra, hogy fékezni tudjon, hogy lámpával is jelezze, ha megnyomja a féket, hogy a kanyarodási szándékát is lámpa mutassa. Az összekókányolt szerkezetek ugyanis — minek szépítenénk! — balesetet is okoztak. Zákányszéki névrokonom éppen az anyósát vesztette el útközben. Le is ülte az árát, ha ilyesmit egyáltalán le lehet ülni.. Kicsit később jöttek a szövetkezetektől levetett ronestraktorok. Csotrogánynak nevezték őket is, és illett is rájuk ez a nevezet. Amit a szövetkezet elindítani se tudott már, az a házi gondos kezelés révén még ma is jár, sőt piaci tárgyként adásvétel tárgya is. Mert még mindig nem kapni helyette mást! Romány Pál írja éppen egyik könyvkritikájában, még mindig nem tud rákapcsolni a szövetkezeti ipar se, hogy eredetit és jót gyártson. Pedig nagyon kellene. Most voltak a zákányszékiek énekelni Nyugat-Németországban, és hallom az élménybeszámolót a terményföl vásárló kapujában: micsoda jó gépek vannak ott! Mostohagyerekként kezeljük még mindig homoki — legtöbbször szakszövetkezeti — területeinket. A nagy gép, amelyik egy menetben a fél falut föltárcsázhatja, szóba se jöhet az apró parcellán, kicsiben viszont csak olyan kapható, ami játékszerféle a hétvégi kertben, de nem jó a három— öt holdon. Ha nem jó, továbbra is csinálnak rá jót. Más néven is nevezik, én azonban mindig megmaradtam az először hallottnál. Azért, mert a magyar ember példás szerénységét is kiéreztem belőle. Soha nem dicsekedett, hogy mekkora új háza van, viskónak, vityillónak, pavilonnak mondta inkább. A pompás lovát is szivesebben csúfolta gebének, ahogy a saját gyerekét is mondja rosszcsontnak az ember. Ki ne felejtsem a sorból, hogy erősen dugott háttéripara fejlődött ki a mindenféle rozoga eszköznek, és némelyikre valóban nem illik rá csúfolódásnak se a csotrogány szó, legföljebb az előbb említett szerénység révén. Háttérkereskedelme is lett. Mórahalmon Kószó Dezső abból gazdagodott meg, hogy kereskedni mert a még használható alkatrészekkel. Haló poraiban se szeretném sérteni emlékét, de hozzá kell toldanom, hogy rövid idő alatt a régi járás legnagyobb adót fizető polgárává küzdötte föl magát. Vannak tréfás kedvű emberek, akik azt mondják most is, nála nélkül az a falu nem úgy fejlődött volna. Hitelezett az államnak is, és az államiaknak is. Nagy a kanyar, vissza a tákolmányokhoz. Akár van rendszámuk, akár nincsen, akármennyire csillog is alkotójuk mindig egyszerű és mindig nagyszerű elméje, korunk elképzelhető — más népeknél bőven meglévő — gyári holmijához képest csotrogány az mind. Mert — megint romány szavait idézem — még mindig nem vállalta föl senki a gyártásukat. Dicséri viszont mindegyik létrehozóját és használóját. És ne felejtsük el, a lovat hajtó parasztemberből ezek csináltak gépes embert. (Akit a paraszt szó is csíp, az helyettesítse be akármire, bár éppen Zsombón mondják, ráadásul azok, akik a csotrogány kifejezést szememre hányják, hogy megérjük még, dicsérő lesz ez a név. Ebben én nem hiszek.) Ma is emlékszem rá, szintén a ham/anas évek legelején népmüvelöknek magyarázta valaki, azóta igazán nagy ember lett belőle, hogy a falusi embert meg kell tanítani, úgy bánjon a géppel, mint azelőtt a lóval. Megtanulta, és javára használja. Megérdemelné ez a korszak, hogy fölbugyborékoló tehetségét megénekelje valaki. Kollégáim folytatták a sort, sőt Film is készült a televízióban. A Film ugyan messziről nézte egy kicsit, inkább csodabogárnak mutatta a vele dolgozókat, jó mégis, hogy megvan. Elő lehet venni majd, ha már csak szalagon láthatunk ilyeneket. Hallgatnom kell mégis azokra, akik — elfelejtve ugyan, miből lesz a cserebogár! — engem hibáztatnak. Hogy a kordétól a gyumölcsszedő ládát ötletesen szállító, biciklikeréken járó kis talicskáig, a saraboló fogastól a liftből készült „gőzekéig" hogyan lehet egyetlen szóval nevezni valamit, de az rövid is, érthető is, jellemző is legyen, nem tudom. Finomodunk talán annyira, hogy különb nevet is találunk majd hozzá. Mindenesetre augusztus 10-én megint kiállítást rendeznek Zsombón a homoki ötletekkel megrakott eszközöknek és szerkezeteknek. Várnak vendégeket a környező falukból is, sőt Bács-Kiskun megyeieket is hívnak. Bemutatónak is, nézőnek is. És azokat is, akik hajlandók lennének a nagy ötleteket észrevenni, és akármelyiket is gyártani. Mert a mai gazdaság már nem lenne meg nélkülük. A velük termelt javakból is szép kiállítást terveznek. Azért mondom javaknak, mert gyönyörű portékái terem az emberi igyekezet, és hihetetlenül nagy szükségünk van rá. HORVÁTH DEZSŐ