Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-02 / 181. szám

17 Szombat, 1986. augusztus 2. PZP MAGAZIN SZEMENDREY ISTVÁN Bevérzett torkú dáliák A kiszúrt szemű éjszakákon, a bűnnek fortyogó kövein — léptem alatt fölszisszen a kín Hiába szült ajándék-csoda, sok-sok elpazarolt mostoha öröm-kehelyből nem nyílt virág. Gyógymetszésü pillantásomat gyilkos! — pusztító késnek látták — a bevérzett torkú dáliák. Holnap-szerelmem nem vertem dobra, ittam a hitet, mákonyt! — éhszomjra A homlokomhoz simult szerelmet rút kerltővé senyvítette: gond. S mint aki az elleneire ront, cibáltam a bennem rejlő rémet... — kitakart szívvel vártam a szépet. Elkelne a jóemlék az útra, nem fáj már e Semmi Gyalogtúra. Lassul a rokkán a pergő orsó... Ha megemleget tán ez a világ s jóllakattam Féreg-ármádiát, úgy föl-fölcsuklik majd valahonnan: kérdőjellé fosztó lélegző koporsó. ILLÉS ENDRE: Mint a kő Szeged, július 25—27. Nagy László képriportja Néhány napja valaki elmondta, hogy két utcával feljebb, a hegyen, egy ki­lencéves fiú öngyilkos akart lenni. — Elbújt a kertbe, de a szíj lesza­kadt vele, két napig feküdt eszmélet­lenül a klinikán. Felizgatott a hír. Ki lehet a fiú? Hogyan jut el valaki kilencéves korá­ban odáig, hogy ilyen elszántan kívánja a halált? A követ összetör­heted, .nem fáj neki. Inkább kőnek lenni, mint élni? Látnom kellett a fiút. A ház, ahová utasítottak, az alsó utcában kétemeletes volt, a felsőben már csak földszintes. Omló, régi ház, újonnan festve. Az erős nyári fényben olyan kellemetlen rózsaszín­ben viritott, mint egy kimázolt öreg nő: egyik falát ácsolattal kellett meg­támasztani. Itt laktak. Az apa nagyon elfoglalt pincér, alig van otthon, iszik is, az anya éttermi takarítónő. Szoba­konyhás lakás az alagsorban. Kopogtam, az üvegezett, függö­nyös konyhaajtó rögtön kinyílt. Kö­vér, magas, kissé dülledt szemű fia­tal nő állt a küszöbön. — Kit tetszik keresni? — Itt lakik az a fiú, aki meg akart halni? A nő végigtapogatott tekintetével — gondolkodott, feleljen-e. — Hagyjanak már azzal a gyerek­kel!... A karja megrándult, mintha be akarná csapni az ajtót, de azután in­kább kilépett a kerti útra. Várta, mit kérdezek. — Miért akart meghalni a kisfiú? Keményen felelt: — Mert lopott. — Nagyon megverték? — Azt csak a szomszédok mond­ják, haragszanak rám. — De már in­gerült volt. — Miért érdekli? — Maga az anyja? — Csak ez hiányzik a szerencsém­hez. Már hallottam, hogy a fiú anyja három éve meghalt. Ez az erős, ma­gas, fiatal nő faluról jött, az étterem­ben társult a pincérhez. — Beszélhetek a fiúval? A hangjában gúny és káröröm vil­lant. . — Azt már elvitték. — Hová? — Azt nekem nem mondták meg. Megfordult, és visszament a fehér függöny mögé, a konyhába. A fiút a meghalt anyja bátyjához vitték, egy Pest környéki faluba.' Másnap a Vasvári Pál utcában felül­tem egy szürke autóbuszra, negyed­Óra alatt kiszállított. Újabb negyed­óra, s megtaláltam a házat is. Szo­morú ház volt ez is, de legalább nem hivalkodott. A két világháború kö­zött építették ezeket a Faksz-háza­kat, napraforgós előkerttel, alacsony homlokkal, gilisztahosszú udvarral. A férfi nem volt otthon. Az ud­vart egy öregasszony sepregette, rög­tön izgatott lett. — AZt a gyereket nem vihetik el! Az apja írást adott róla, hogy a Feri ide tartozik. Innen már senki nem vi­heti el! A nagyanyja volt. Az ellenkezés lassan megtört, amikor megértette, hogy a fiút nem akarom elvinni, csak beszélgetni szeretnék vele. — De aztán ne kínozza, eleget kínlódott már szegény. A fiú, akit megvertek, és aki meg akart halni, sápadt volt, mintha so­hasem érte volna nap. „Aszténiás, hiperesztéziás" — Írhatták be kór­történetébe a klinikán. Tíz perc múl­va kettesben maradtam vele az elülső szobában. — Azért, mert megvertek? — Nem. A fiú azt a szíjat hurkolta a fára, mellyel a kövér, fiatal, erős mostoha verte. — Hát akkor miért? — Mert azt mondták, loptam. — És nem? — Csak játszani akartam. A Hor­váth Karcsinak van egy lábbal hajt­hatós kis autója, az mindig kint áll az emeleti folyosón, az ajtó előtt. Karcsi a barátom, és megengedte, hogy az autót akármikor levihetem az utcára. Kedden is a ház előtt haj­tottam az autót, amikor meglátott a Karcsi mamája, és azt kérdezte, miért akarom elvinni az autót. Kar­csi megengedte, hogy járhassak vele, mondtam. De akkor már ott volt Ági néni is, és pofon ütött. Tetszik tudni, Ági néni... a mamám. Büdös tolvaj, kiabálta. Te koszos, büdös tolvaj, majd megtanítalak! Bevitt a szobába, ott vert. Ilyen ványadt és szomorú volt a története. És ezért majdnem meg­halt. Csak ezért? Mennyi minden zsúfolódik a leg­szegényebb életbe is. Mert a történet voltaképpen ott kezdődik, hogy ami­kor meghalt az anyja, ő rögtön ideke­rült, falura. De a tartásért pénzt kér­tek, és az apja nem akart fizetni érte, inkább visszavitte Pestre. De otthon már új anya volt, az erős, fiatal, kö­vér nő, aki utálta és dolgoztatta a véz­na, zárkózott, vérszegény fiút. — Csak az iskolában írhattam meg a leckét. Ági néni otthon nem engedte. Kedden is azért haragudott, mert az autóval elmentem játszani... — Sokat vert? Mintha felelne, a bal arcáho^ nyúlt. És csak ekkor — a mozdulatá­ból — értettem meg a különös; fin­torgó, félrehúzódott arc titkát: en-» nek a kisfiúnak faciális bénulása volt. Mindig jobb kézzel ütötték. Mit kérdezhetnem volna még tőle? — Tudod, mi a halál? Nem felelt. — Apádnak fájdalmat okoztál volna, erre nem gondoltál? Nem! — mondta a hallgatása. — Azt sem akartad, hogy Ági né­ni megijedjen? Csak intett: nem. — Hát mit akartál? A grimaszba torzult arca egyetlen grimaszba torzult szóval felelt: — Lekopni! Nem hetykén mondta, nem is szo­morúan — egyszerűen, hitelesen. Lekopni. És ezzel a szóval vált teljes­sé a portréja. Mert kétféle öngyilkos van: aki halálában is az élőkre san­dít, és bosszút akar állni — és aki már nem gondol senkire. Ez a fiú úgy akart elmerülni, mint a vízbe esett kő. Egy nagyon kedves tanáromtól hallottam egy régi anatómiai gyakor­laton, a boncterem bádogasztalánál: Mors est actus naturae, quo persona res efficitur. A halál az a természeti változás, melynek folyamán a sze­mélyből tárgy lesz. * A napokban, 84 eves koraban elhunyt Illés Endre. E tárcájával emlekceunk a jeles íróra, kritikusra, irodalom­seerveeóre GYŐRI LÁSZLÓ Váza Az idő a mindenségbe Cserepeit illesztgetjük, téve, hűvös, friss vizébe. összeforr-e, nézegetjük. A mindenség meglökődik, de végtére kidobódik, csattan va szétfröcskőlődik. a semmibe hajitódik.

Next

/
Oldalképek
Tartalom